Mese – folytatás (Új világ)

Mese

     Miután Alfával beszéltünk, és ismertette a Tanács döntését, elkezdtük előkészíteni a bolygót az otthoniak fogadására. Minden jól alakult addig a napig, amíg nyilvánosságra nem került odahaza valami, amire senki nem számított, ami örökre megváltoztatott mindent. Engem is.
      A történet röviden annyi volt, hogy végigfuttattak egy szimulációt a világűr azon részének jövőjéről, és ez a bolygónk pusztulását mutatta. Ha pár hónappal, vagy csak héttel korábban történik mindez, minden egész másképp alakulhatott volna. Talán. Nem tudom. Akkor még én is másképp gondoltam a fajomra. A problémát egy olyan jelenség okozta, amit a Földön még nem is ismertek. Egy feketelyukhoz tudnám leginkább hasonlítani, de viszonylag rövid életű, földi időben mindössze néhány perc. Koncentrálódik az antianyag a tér egy adott pontján, és a közelében található anyaggal reakcióba lépve megsemmisül. Elpusztítva önmagát, és az adott anyagot is. Ez az anyag pedig a mi bolygónk lett volna, a Zerda
    Az első rémület után a lehetséges megoldások után néztünk. Sajnos nem sok maradt. Ezt a fajta jelenséget csak jelezni tudtuk, semlegesíteni nem. Az egyetlen megoldás egy féregjárat megnyitása volt halálos pontossággal abban a pillanatban, amikor az antianyag koncentrálódik. Erre technológiailag képesek voltunk, de még nem tartottuk teljesen az irányításunk alatt. A kijáratot nem tudtuk meghatározni, csak a lehetőségek közül választhattunk. Az eszközeink készen álltak, idő is volt elég, de ezen a ponton egy hatalmas problémával találtuk szemben magunkat. A lehetséges átjárok, mind lakott bolygókra nyíltak. A véletlenek tragikus és félelmetes összjátéka volt ez. A világűr nagyon kis részét alkotja az anyag, szinte elenyésző a lakott bolygók száma, és mégis. Mindhárom lehetséges megoldás egy lakott világ pusztulásával végződött volna. A negyedik pedig a sajátunkéval. Ez utóbbit nem tudtuk vállalni. Mint minden faj, mi is a saját túlélésünket tartottuk elsődlegesnek. A vezetők megvitatták a lehetőségeket. A lakosság áttelepítését már az elején elvetették, nem volt már rá elegendő idő, hogy mindenkit megmentsenek, és a hazánkat sem akarták veszni hagyni. Maradt a féregjárat. A három bolygó közül a Föld volt a legkisebb, és a legéretlenebb is. Nem sok idejük maradt a döntésre. Örültem neki, hogy nekem nem kell a „bírák” között lennem. Ma is hiszem, hogy helyesen határoztak. Nem tudom, más képes lett volna-e más döntést hozni. Tudtam, hogy jól döntöttek, de nem bírtam feldolgozni. Évekig azt készítettem elő, hogy a fajom felvehesse a kapcsolatot az emberekkel, hogy tanulhassunk egymástól, és akkor minden romba dőlt. Nem tudtam elhinni, nem tudtam elfogadni. Én, aki a saját hazámban királynő lehettem volna, térden állva könyörögtem a Tanácsnak, hogy legalább a civilizáció egy részét mentsük meg. Végül engedélyezték százezer fő áthozatalát. A mi bolygónk kicsi, ennyi ember is sok a saját lakosságához képest, közel az egy százaléka, de hogyan értethetném ezt meg több milliárd emberrel, és hogyan dönthetném el, hogy ki éljen és ki ne?
     Ezek és hasonló gondolatok jártak a fejemben, az idő pedig vészesen fogyott. Úgy határoztam, felveszem a kapcsolatot néhány általam fontosnak tartott személlyel, és tőlük kérek segítséget.  Politikai, vallási, ideológiai vezetők egyaránt voltak köztük. Nem tudom, mit vártam. Megértést? Elfogadást? Nem ezt kaptam. Ellenségesek lettek velem és népemmel szemben. Most már megértem őket. Rossz döntés volt részemről nyilvánosságra hozni a dolgot, jobb lett volna az emberiségnek, ha nem tud semmit az utolsó pillanatig. Jobb lett volna. Jobb lett volna?
      A Föld vezetői elhatárolódtak mindenféle együttműködéstől, többször megpróbáltak az életemre törni. A helyükben talán én is ezt tettem volna. Kitartottam szándékom mellett, és kísérőimmel magunk kerestük a legfontosabb, legjobb egyedeket. Igyekeztünk minél többféle típust összeválogatni. Csak teljesen egészségesek jöhettek szóba, ez alól csak néhány kivétel volt. Nagyon kevés mozgásterünk maradt, mert a kiválasztottaknak a családját is felvettem a listára, és, nem vagyok tökéletes, elsősorban a barátaimat. Háromféle reakcióval találkoztunk, miután megkerestük őket. Volt, aki örült, volt, ki elátkozott, és volt, aki egyik reakciót sem mutatta, de nem élt a felkínált lehetőséggel. Nagyon sokan voltak olyanok, akik mindenüket felajánlották, hogy megmentsem őket. Mindenüket. Csupa olyan dolgot, ami a mi világunkban semmit sem ért, pénzt, ékszereket, számunkra értéktelen tárgyakat
      Iszonyatos volt úgy járnom azon a gyönyörű bolygóm, hogy védők követték minden lépésemet. Ha valaki támadólag lépett fel, megsemmisítették. Emlékszem egy alkalommal egy város főutcáján mentem végig, mögöttem egy sor védő. Mint mikor egy diktátor bevonul a megszállt területre. Az emberek rettegve tértek ki előlem. Rájuk sem tudtam nézni. Mit mondhattam volna nekik? Hogy az mi életünk fontosabb, mint a tiétek?
     Egy héttel az esemény előtt, egy éjjel begyűjtöttük a kiválasztottakat. Kicsivel többet is, mint engedélyezték. Elvittük a leendő lakhelyükre, és magukra hagytuk őket, hogy legyen idejük feldolgozni az eseményeket.
  Aztán eljött a nap. Az irányító központban figyeltem a visszaszámlálást a féregjárat megnyitásáig, a Föld pusztulásáig. Néhány tudós a helyszínen nézte végig. Nem valami perverz kíváncsiság volt ez. Adatokat gyűjtöttek a jövőre nézve, ha még egyszer megtörténne, tudjanak tenni ellene. Én nem voltam képes végignézni második hazám pusztulását, nem tudom, mit éreztek az utolsó pillanatban. Arra sem voltam képes, hogy a bolygómon élő emberekkel találkozzak. Tudtam, hogy jól vannak (már amennyire jól lehetnek), tudtam, hogy mindent megkapnak, de találkozni velük… Arra nem voltam képes.
    Hosszú évek teltek így el. Tudni kell, hogy az én fajom élettartama mintegy negyvenszerese az emberének, én pedig ennek az útnak igencsak az elején jártam még, és igencsak naiv voltam, azt kell mondanom. Pár évtizeddel az emberek áttelepítése után engedélyezték néhány tudósnak a megfigyelésüket, majd egyszer csak látogatókat is engedtek oda, persze csak rácsokon keresztül nézhették meg őket, mint valami vadasparkban.
     Mikor ez a fülembe jutott, mélyen felháborodtam. Felelősséget éreztem az emberek iránt, ezért úgy döntöttem, megnézem őket. Arra, ami várt nem voltam felkészülve. Kaptak ugyan enni, orvosi ellátást, és mindent, ami alapvető volt az életben maradásukhoz, de ez volt az egész. Ahogy jobban utánanéztem a dolgoknak azt kellett látnom, hogy nagyon sok volt az öngyilkosság, de nem ez volt a legrosszabb. Mint megtudtam az úgynevezett agresszív egyedeket különválasztották, és úgy figyelték meg a viselkedésüket. Ők már ruhákat sem kaptak. Mintha csak állatok lettek volna. Pároztatták, szaporították őket (a mi civilizációnkban ugyanis a szaporodás már mesterségesen zajlik. Ha egy egyed elpusztul, a Tanács engedélyezi egy új létrehozását), az utódokat pedig eladták más parkoknak.
    Engedélyt kértem a rezervátumban élők meglátogatására. Nem szívesen, de megadták, ám csak védőkkel. Beleegyeztem, főleg azért, mert már magam sem tudtam, mire számíthatok.
     Ahogy beléptem, gyűlölködő pillantások fogadtak. Megálltam a központi téren, és elmondtam, hogy egy vezetővel szeretnék beszélni. Egy asszony közelebb lépett és leköpött. Hallottam, ahogy mögöttem felizzott a védők fegyvere, megfordultam, de elkéstem, addigra már lőttek. A nő helyén csak egy marék por maradt. Egy gyermek futott oda, és zokogva söpörte a szoknyájába. Az emberek riadtan hátráltak. Iszonyú düh fogott el. Elküldtem a védőket. Nem mertek ellenkezni, mert bár hivatalosan nem én voltam az uralkodó, sokan mégis azt látták bennem.
     Leültem egy szökőkút szélére, és vártam. Azt hiszem arra, hogy megöljenek. Azt gondoltam, azzal vezekelhetek.
     Néhány órával később egy középkorú férfi ült mellém, és beszélni kezdett. Elmondta, amit már úgyis tudtam. Folytak a könnyeim, és neki is. Nem tudtam válaszolni. Késő este volt mire elhagytam a telepet. Anélkül, hogy bármit mondtam volna nekik.
     Este megkeresett Alfa. Aggódott értem. Neki sem tudtam mit mondani. Aztán eljött az öcsém is, az uralkodó. Elmondta, hogy őt is zavarja ez a helyzet, de hivatalosan nem tehet ellene semmit. Ez a bolygó nem az embereké, és neki a saját fajunk érdekeit kell néznie elsősorban. Ők pedig félnek a fertőzésektől, és, hogy az emberek árthatnak nekik. Ezek szerint örökre rácsok mögé lesznek zárva, kérdeztem. Rám nézett, és csak annyit mondott:
     – Ha nem találunk más megoldást.
    A következő nap egy csomagot kaptam. Egy 3D-s kivetítő volt benne. Ahogy bekapcsoltam, egy csillagrendszer képe elevenedett meg előttem. Egy gyönyörű csillag volt, tizenegy bolygóval. Tudtam, miért küldték. Az egyik bolygó, csillagától a harmadik, szakasztott mása volt az emberek előző lakhelyének, és tőlünk sem volt messze, mindössze 8,8 fényév volt a távolság, csak éppen ellentétes irányba, mint előző bolygójuk.
     Mikor a Tanács elé vittem kérésemet, legnagyobb megdöbbenésemre elzárkóztak az ötlet elől. Nekem nem indokolták meg, de később megtudtam, hogy mivel az emberiség és a fajom biológiailag nagyon hasonlít egymásra, ezért kísérletekhez akarták felhasználni őket.
     Nem nyugodtam bele az elutasításba, folyamatosan kerestem a megoldást, pontosabban kerestük Alfával és még néhány önkéntes segítővel, ugyanis akadtak még köztünk olyanok, akik nem veszítették el „emberségüket”.
    Úgy döntöttünk ellopunk egy űrhajót, és azzal mentjük ki az embereket. Dolgozott néhány segítőnk a központi irányítóban is, így eltüntethettük a nyomokat, és az öcsém is megígérte, hogy segít azzal, hogy amíg lehet, visszatartja a kereső expedíciókat.
     Mikor minden készen állt, ellátogattam a rezervátumba. Elmondtam az ott élőknek a tervet, és azt is, hogy azonnal indulnunk kell, mert ha kiderül, nem biztos, hogy megvéd a származásom, és akkor ők is kiszolgáltatottabbak lesznek.
     Néhány ember térden állva könyörgött, hogy vigyük a gyermekét is, aki valószínűleg más parkban van. Nem tehettem semmit, annyi időnk és segítőnk nem volt, hogy mindenkit megkeressünk. Voltak, akik attól tartottak csapda az egész.
     Még aznap éjjel leszállt az űrhajó. Egy óriási szállítóhajó volt, ötvenezer ember is elfért rajta, pont annyi ahányan a telepen maradtak. Mindenkit felszállítottunk, aki nem akart jönni, elkábítottuk, és őket is vittük. Nem hagyhattunk hátra senkit, nehogy bármiféle információval szolgálhasson. Berakodtuk civilizációjuk maradékát és jó néhány műszert, amiről úgy gondoltuk, jól jöhet. Az egész nem tartott tovább néhány óránál.
     Felszálltunk, és maximális sebességre kapcsolva néhány héttel később célba értünk. Közülünk csak ketten mentünk Alfával, ezekhez a hajókhoz már nem kellett sokfős személyzet, és én nem akartam, hogy más is feláldozza magát.
     Miután mindent, és mindenkit kirakodtunk, Alfa odalépett hozzám, megcsókolt és azt mondta:
    – Mindig szerettelek, és most jobban, mint valaha, nem csak egy feladat voltál nekem. Bárcsak itt maradhatnék veled, de csak úgy tudlak megvédeni téged is és őket is, ha elviszem a hajót és megsemmisítem.
     Aztán még egyszer megcsókolt, és elment. Soha többé nem láttam, és mást sem a fajomból. Ott maradtam az emberekkel. Egyedül. Segítettem nekik felépíteni egy várost. A magunkkal hozott gépekkel ez gyorsan ment. Segítettem nekik, mégsem élhettem velük. Jó néhányan gyűlöltek közülük, és valahol meg is értem őket.
     Mivel az én életemből földi időben mérve még közel kétezer év volt hátra, sok mindent láttam. Láttam, ahogy lassan meghódítják a bolygót, láttam nemzedékeket születni és meghalni, láttam, hogy merül feledésbe a múlt. Láttam, hogy veszik el a magukkal hozott tudásuk, és láttam, hogy fedezik fel újra azt. Kezdetben még Új Földnek hívták ezt a helyet, aztán már csak Földnek, mint egyszer régen azt a másikat. Láttam, ahogy lassan megerősödik a civilizációjuk, és segítettem, ha kérték, vagy, ha veszély fenyegette őket.
     Érkezésünk után pár nemzedékkel, már rólam sem tudták, ki vagyok, és a saját tudásuk jó része is feledésbe merült a múltjukról. Mindent nem tudtak továbbadni az utódaiknak.
     Életem során soha nem láttam, hogy bárki keresett volna minket a hazámból, talán megkönnyebbültek, hogy megszabadultak egy problémától. Közel kétezer évig gondolkodtam, mit tehettem volna másképp, de még ma sem tudom.
     Itt éltem az emberek mellett, egyedül.
     Ma meghalok. Testem pillanatok alatt semmivé foszlik, senki nem fog emlékezni rám, csak ez az üveghenger és ez a gép. Ezt a mechanikus szerkezetet még a Földről hoztuk magunkkal. Speciális rozsdamentes fémből és üvegből készült minden alkatrésze. Tartósabb, mint bármi más, több ezer évet is túlél, remélem, egyszer majd felfedezik, és megfejtik a titkomat.
     És megbocsátanak.

Mese -folytatás (Honvágy)>>>

 

7 responses to “Mese – folytatás (Új világ)

  1. Hali!

    Nagyon jó történet, nagyon jó nézőpontból – érdekes és innovatív. Öröm volt olvasni!
    Az emberiség érdekes… az ember maga esendő, és saját létezéséért létezik, de mégis megadatott neki az, ami más fajnak nem: képes definiálni a “jövő” fogalmát, ezzel pedig felismeri, hogy amit ma tesz, kihatással lesz a jövőjére nézve.
    A történetről egy anime címe jut az eszembe: Az Új Teremtés Evangéliuma.

  2. Uh… ez nekem bevallom sok. Szép, de felfoghatatlan. Én ennél földhöz ragadtabb fantáziájú ember vagyok. Azért csak hajrá, ha ez a fajta írás áll közel hozzád 🙂

    • angellilith

      Szia Andi!
      Köszönöm, hogy itt jártál, biztos lesz még olyan írásom, ami közelebb áll hozzád, bár a következő sem olyan lesz.
      Majd utána.

  3. az a szép ebben a mesében… hogy nem lehet, hogy igaz, hanem valószínű hogy igaz… a tudathálón ugyanis csak megtörtént “mesék” laknak… és a kiválasztottak… mindíg a “képes meséken ” keresztül szólnak hozzánk…

    🙂

    • angellilith

      Szia Tücsök!
      És ahhoz mit szólsz, ha hozzáteszem, hogy ez a “mese” (legalábbis az első két része), végigkísérte az egész eddigi életemet, és már gyermekkoromban az egész történet a fejemben volt, de csak most jutottam el odáig, hogy le is írjam.
      🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s