Más szemén keresztül a világ

     Vanda leült egy padra, szemben az irodaépülettel. Nézte az embereket, ahogy ki-bejártak a hatalmas forgóajtón. Ő már nem is emlékezett rá, mikor dolgozott utoljára. Nem volt rá szüksége. Most is jó néhány hitelkártya lapult a zsebében, többnyire a megengedett legmagasabb hitelösszegig terhelve. Elégedetten dőlt hátra a padon. Hagyta, hogy a késő délutáni napsugarak végigsimítsák érzékeny bőrét. Harminc-harmincöt évesnek nézett ki, de ennél jóval idősebb volt. Egy jóképű harmincas férfi sétált el előtte az úton. Vanda rákacsintott, a férfi felvonta a szemöldökét, és tovább ment. Vanda megrázta barna fürtjeit. Nem baj, kicsim, holnap egész másképp fogsz rám nézni. Holnap minden megváltozik. Nem is tudta, hányadik változás lesz már ez az életében, de mindegyiket nagyon élvezte. Ő legalábbis. A partnerei már kevésbé, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Olyan volt, mint a feketeözvegy. Minden célszemélyt alaposan feltérképezett, aztán az esemény után megölt. Soha nem kapták el. Nagyon-nagy gyakorlata volt már benne, hogyan játssza ki a rendőrséget. A gyilkosságok különböző városokban, különböző országokban történtek, és sok év telt el közöttük. Senkinek nem jutott eszébe összekapcsolni őket. Szinte mindegyik áldozat húsz év körüli  volt. Legtöbbjük nő, de akadt köztük néhány férfi is. De azt nem élvezte annyira. A férfiakat inkább csak kíváncsiságból próbálta ki.
     A nő, akire várt kilépett az épületből. Szőke, hosszú haján csillogott a napfény, szeme zölden izzott. Vandának iszonyúan tetszett, ezért választotta őt. A nő nagyon szomorúnak látszott. Biztos valami szerelmi bánata van, gondolta Vanda, hát holnap, már nem leszel szomorú, drágaságom, holnap már halott leszel. A nő körülnézett, majd jobbra fordult, és elindult gyalogosan a járdán. Vanda követte. Tudta, hogy hazaindult, tudta, hogy egyedül él, tudta, hogy Christinenek hívják, tudta, hol lakik, hány éves. Mindent tudott róla. Az elmúlt heteket a megfigyelésével töltötte. A nő megállt egy padnál, leült, és sírni kezdett. Vanda türelmetlenül nézte, szeretett volna már túllenni rajta. Fél óra is eltelt mire a nő tovább indult. Vanda követte. Néhány perccel később elértek egy mellékutcát, ahol Vanda autója is parkolt. Egy sötétkék bérelt furgon volt. Ahogy a nő a kocsi mellé ért, Vanda mögé lépett, a nyakához tartott egy injekciós tűt, tartalmát egyszerre nyomta bele a nőbe, aki néhány pillanat alatt elvesztette az eszméletét.
     Vanda megragadta az alélt testet, és behúzta a furgonba. Senki nem vette észre, már erősen sötétedett, és ez az utca amúgy is eléggé kihalt volt, ezért is választotta ezt a helyszínt. Még egy elégedett pillantást vetett a nőre, aztán bezárta a furgon ajtaját. Beült a vezetőülésbe, gázt adott, és elindult a lakása felé. Jobban szerette a saját otthonában csinálni, és nagyrészt ott is tette, mégsem bukott le soha. A rendőrség mégsem tudott soha még csak gyanúsítottat sem felmutatni.
     Fél órával később megérkezett a lakása elé. Behajtott a garázsba. Elhúzta a furgon ajtaját, és kihúzta az alélt lányt az előre odakészített tolószékbe. A garázsból közvetlen bejárat nyílt a ház nappalijába. Pont ezért választotta ezt a házat, nem akarta, hogy bárki meglássa, kit hoz ide. Megállt a tolószékkel az elsötétített nappali közepén, a másik odakészített tolószék mellett. Leült a másik székbe, és nézte a lányt. Gyönyörű, göndör, szőke haja volt. Vanda mindig is ilyet szeretett volna, és most megkapja. A lány nagyon jól ápolt volt, tökéletes testtel. Ritkán talált ilyen tökéletes áldozatot.
     Christine ébredezni kezdett, de még elég erőtlen volt. Úgy látszik, egy kicsit túladagolta az altatót, legközelebb jobban kell vigyáznia. Elővett egy pár kesztyűt, egy hajhálót és egy kötelet. Fogta a kesztyűt és óvatosan felhúzta a lány kezére. Nem akarta, hogy UTÁNA bárhol ujjlenyomat maradjon. Aztán erős tengerészcsomókkal odakötözte a lány kezét a szék támlájához. Szerette ezeket a csomókat. Ha valaki ismerte a technikáját egy pillanat alatt kioldhatta, ellenben ha rosszul nyúlt hozzá, csak szorosabbra húzta. Mikor ezzel is végzett összekötötte Christine haját, és ráhúzta a hajhálót, végül a lábait hozzábilincselte a székhez. A padlót már előző nap leterítette egy speciális papírral, aminek öntapadós volt a felülete, így megtapadtak rajta az esetleges árulkodó nyomok. Ezt majd éjjel eltakarítja, miután végzett áldozatával. Az utóbbi időben egyre nehezebb dolga lett, ahogy a bűnüldöző szervek egyre jobb és jobb eszközökre tettek szert a nyomfelderítésben. Még egy pár alkalom és el kell gondolkodnia új módszereken a kijátszásukra. Bár, mivel a valóságos eseményekről fogalmuk sem lehetett, jókora lépéselőnyben volt velük szemben.
     Odalépett a másik székhez, és ráhelyezte a négy bilincset. Kettőt a lábak és kettőt a kezek számára.
     – Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül Christine. Nagyon rosszul érezte magát, forgott vele az egész szoba.
     Hoppá, erről elfeledkezett. Elővette a ragtapaszt és leragasztotta a lány száját.
    – Kicsikém, el ne mozdulj innen! – mondta gúnyosan – Most elmegyek, megfürdök, aztán visszajövök. Remélem, te is fürödtél ma.
     A lány csak nézte, meg sem próbált kiszabadulni. Talán fel sem fogta mi történt vele. Vanda bement a fürdőszobába, teleengedte a kádat, és belefeküdt. Ez is a szertartás része volt. ELŐTTE mindig alaposan megfürdött. Fél óráig lustálkodott a kádban, aztán kiszállt a kádból, odaállt a hatalmas tükör elé, és megnézte magát. Nem rossz, gondolta, de a lánynak határozottan jobb a teste. Tiszta ruhát vett elő, felöltözött és visszament a nappaliba. A lány úgy volt ott, ahogy hagyta. Vanda megvizsgálta a csomókat a kezén, nem szeretett volna egy apróságon elbukni. Kicsit talán lazábbak voltak, mint amire emlékezett, de most már mindegy. Ha a lány ki is tudta volna szabadítani a kezét, a lábán lévő bilincseket akkor sem vethette volna le, és a ház is zárva volt. Az összes kulcs egy karikára fűzve ott volt nála, még a fürdés alatt is. Ezt a kulcscsomót most gúnyos mosollyal Christine ölébe helyezte, aztán odahúzta a másik széket a lánnyal szembe és leült.
     A lány szemébe nézett. Ezt nem bírta kihagyni. Mindig részletesen elmesélte áldozatainak, mi fog velük történni. Az alanyok többnyire nem hitték el az igazat, de rettegés költözött a szemükbe a gondolattól, hogy egy pszichopata karmai közé kerültek. És Vanda szerette látni, ezt a rémületet.
     – Szervusz Christine! Igen, tudom a neved, mindent tudok rólad. Az a megtiszteltetés ért, hogy téged választottalak. Te vagy az ötvenedik, és ez a szám különleges embert kívánt. Most azt gondolod, valamiféle sorozatgyilkos vagyok. Nos, így is lehet mondani. Én egy különleges faj egyede vagyok. Nem vagyunk sokan, de nekünk nem is számít, hogy sokan legyünk, halhatatlanok vagyunk. Na, persze nem úgy, ahogy azt ti általában elképzelitek. Az én fajom képes rá, hogy átvigye a tudatát egyik testből egy másikba. Igaz, hogy ez rengeteg energiánkba kerül, épp ezért egy-két évnél gyakrabban nem ismételhető meg, de ez mindegy is, mert egy-egy testet úgyis tiz-tizenöt évig használunk. Én most a tiédet választottam, ne félj, vigyázni fogok rá. Sajnos, egy kissé fájdalmas lesz az eljárás, de nem fog sokáig fájni, utána megöllek. Gondolom, megérted, bár úgysem hinne neked senki, de nem kockáztathatok.
     Vanda várt. Áldozatai ilyenkor általában megpróbáltak kiszabadulni, de Christine nem. Christine csak ült, és nézett maga elé.
     –     Na, mi van? Meg fogsz halni. Ez nem valami rejtett kamerás felvétel, és azt se gondold, hogy majd megkönyörülök rajtad a két szép szemedért. Pont azért nem fogok – tette hozzá gonosz várakozással a hangjában.
     De nem történt semmi. Vanda mérges volt, nem szerette, ha elrontották a játékát. Szívesen szóra bírta volna ezt a kis cafkát, de nem akarta megsérteni a testét. Mindegy, majd utána eljátszadozik vele.
     Vanda felsóhajtott. Lehajolt, bekapcsolta a bilincseket a lábán, majd a bal kezén, végül ügyetlen mozdulatokkal a jobb kezére is felillesztette.
     Lehunyta a szemét és hátradőlt a széken.
     Christine nézte a nőt, aztán egy kis bizsergést érzett a homlokában, majd ez az érzés egyre erősödött, végül már ordítani tudott volna a fájdalomtól, de a ragtapasztól csak nyöszörögni volt képes. Aztán érezte, hogy különválik a testétől, látta kívülről, majd sötétség vette körül.
     Kinyitotta a szemét és meglátta saját magát. Vagyis a testet, ami nemrég még az övé volt. Eszméletlenül hevert vele szemben. Christine fáradtan elmosolyodott. Úgy látszik, mégsem tudsz rólam mindent, gondolta. Felemelte a jobb kezét és húzni kezdte. A bilincset tartó támla megfeszült, majd engedett az erőnek és kimozdult a helyéről, a bilincs pedig lecsúszott róla. A másik kezét is így szabadította ki. Átnyúlt a nő ölébe és elvette a kulcsokat. Kinyitotta a lábán lévő bilincseket is.
     Nem arra számított, hogy ez fog történni. Azt hitte a nő pszichopata, ezért mikor kiment fürödni először is kiszabadította kezeit a kötelek közül. Hálásan gondolt vissza nagyapjára, aki annak idején megtanította ezekre a csomózási technikákra. Nem tudott elmenni, mert a lábai meg voltak bilincselve. Azt gondolta az előkészületek alapján, hogy a nő a másik tolószéket akarja használni kínzásai színhelyéül, ezért átnyúlt és kilazította a szék karfáit. Sajnos gyakori kórházi tartózkodásai alatt nagyon jól megismerte ezeket a székeket, tudta, hogy vannak összerakva. Gyorszárral, szerszámok használata nélkül szerelhetők. Adni akart magának egy kis esélyt. Még egyszer látni akarta Georgot. Mikor végzett elkészítette a csomókat és visszadugta beléjük a kezét. Remélte, hogy a nő nem fogja észrevenni. Ő pedig annyira el volt foglalva, hogy oda sem figyelt másra, csak saját magára.
   Felállt a székből, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy jól érzi magát, se szédülés, se fejfájás. Odalépett a szekrényhez, ahol pár ampullát és injekciós tűt látott. Megnézte az üvegcsék feliratát. Altató és különböző kábító anyagok voltak bennük. Ki tudja, mire készült ez a nő. Felemelte az egyik fecskendőt, felszívott némi altatót, odalépett a félig alélt testhez, ami nemrég még az övé volt, és beadta neki. A nő egy pillanatra megremegett, aztán mély álomba merült. Christine kioldotta a nő kezén a csomókat, levette lábáról a bilincseket, majd kitolta a garázsba, berakta a furgonba és elhajtott vele a lakásához. Ott leparkolt, kivette a kulcsokat a zsebéből, befutott a lakásba. Egy táskával tért vissza, amit berakott az utas ülésre.
    Elhúzta a furgon ajtaját, néhány percig még nézte a testet, majd kihúzta a kapu elé. Reggel majd biztosan megtalálják. Visszaült az autóba, és még mielőtt bárki megláthatta volna elhajtott.

 

    Vanda úgy érezte szétrobban a feje, és iszonyú hányingere volt. Forgott vele minden. Rengetegszer végigcsinálta már az eljárást, de így még soha nem érezte magát.
   Egy orvos lépett a szobába és az a férfi, akit a parkban látott. Úgy látszik Christine miatta volt szomorú. A férfinak folytak a könnyei.
     – Christine, csakhogy magadhoz tértél. Megismersz? Georg vagyok.
    – Igen, persze Georg – felelte Vanda, de érezte, hogy valami nem stimmel, nagyon rosszul érezte magát – Mi történt velem?
     – Mondtam Önnek – vette át az orvos a szót –, a múltkori vizsgálatok után, hogy ajánlatosabb volna, ha itt maradna. Az Ön állapotában már nem szerencsés, ha egyedül van. Bármikor előfordulhatnak ehhez hasonló esetek.
     – Mi az, hogy az én állapotomban?
    –  Agydaganata van. Emlékszik?
    Agydaganat? Az lehetetlen. Egy ilyen körülmény nem kerülhette el a figyelmét. Vagy mégis? Annyira elbűvölte a lány szépsége, hogy nem vizsgált meg elég alaposan mindent.
     –  Me… mennyi időm van hátra? – nyögte ki végül a kérdést Vanda.
     – Csak azt tudom mondani, amit egy hete is. Maximum három hónap. De a mostani események fényében, talán annyi sem.
     – Christine, kicsi Christine! – ölelte át Georg – Miért nem mondtad el? Egyből hazajöttem volna. Annyira szeretlek. Bárcsak meghalhatnék helyetted!
   – Nem vagyok Christine. Ez nem az én testem. Az a rohadt kurva ellopta a testemet. Vissza akarom kapni. Ez nem az én testem! – ordította Vanda, majd elvesztette az eszméletét.
     Georg könnyes szemmel nézett az orvosra.
   – Mi van vele?
     –  Igen előrehaladott a betegsége. Sajnálom, hogy így kellett látnia. Már nincs sok ideje hátra. Sajnálom. Nagyon aranyos lánynak ismertem meg. Bárcsak tehetnék valamit. Sajnálom.

***

     Christine, vagy új nevén Vanda, elégedetten szemlélte a házat. Mindent eltakarított „előző életéből”. A nő, akié korábban a teste volt, tetemes adósságot halmozott fel. Egész pontosan 237.000 dollárt, plusz a ház elmaradt törlesztő részletei, és mindezt az elmúlt hét évben. De ez neki nem jelentett problémát, mert megboldogult nagynénje nem bízott a bankokban és pénzét egy páncélszekrényben tartotta otthonában, ahol szülei halála után, Christinet is nevelte. A lányt rendkívül meglepte mikor a nagynéni egy hónappal azelőtt bekövetkezett halála után az iratok rendezése közben több mint 600.000 dollárt talált a páncélszekrényben. Azon a héten derült ki a betegsége is, és ez teljesen elkeserítette. Ott állt több mint félmillió dollárral a zsebében, és annyi ideje sem volt hátra, hogy legalább egy kis részét élvezhesse. A pénzről csak ő tudott, csak neki volt kulcsa a páncélszekrényhez. Ezért ment vissza azon az éjszakán a házba, a pénz volt a táskában, amit kihozott. Az örökölt ház ugyan elúszott, mert azzal mégsem állhat a hatóságok elé, hogy én igazából Christine vagyok, csak kicserélték a testem, de ő ezt egy cseppet sem bánta, mint ahogy azt sem, hogy egy több mint tíz évvel idősebb testben kénytelen élni. Élt, és ez volt a legfontosabb. Nem értette ugyan, hogy mi történt, de nem is akart ezzel foglalkozni. Az első napokban még furcsa volt neki az új test, de elég hamar megszokta, persze első dolga volt elmenni egy alapos kivizsgálásra, de megnyugtatták, tökéletesen egészséges volt. Egyedül Georgért aggódott. Tudta, hogy mennyire szerette őt, és rettegett, hogy valami ostobaságot talál csinálni.
     Elhatározta, hogy elsétál az irodaházhoz, ahol együtt dolgoztak. Ahogy odaért, leült egy padra. Néhány perce ülhetett ott, mikor Georg arra sétált. Iszonyúan megtörtnek látszott. Christine szeretett volna odarohanni és megölelni, de nem tehette. Ahogy Georg rápillantott, a lány szíve majd kiugrott a helyéről, aztán a férfi tovább sétált. Pár lépéssel távolabb megállt, visszanézett, majd megfordult és visszasétált.
    – Ne haragudjon, nem találkoztunk már valahol? Nagyon emlékeztet valakire – mondta, aztán gyorsan hozzátette: – Áh, nem vagyok normális, bocsásson meg – azzal elfordult és továbbindult.
    – Kire emlékeztetem? – szólt utána Christine.
    A férfi visszafordult.
    – A menyasszonyomra. A volt menyasszonyomra. Ő meghalt. Agydaganata volt. Nem is mondta el. Egy külföldi kiküldetésen voltam. Aznap este találkoztunk volna, mikor összeesett a házuk előtt, és kórházba szállították. Csak egy rövid időre tért magához, akkor is csak félrebeszélt. – ömlöttek a szavak a férfiból, és aztán már a könnyek is – Ne haragudjon, nem akartam ezzel zaklatni.
     – Nem zaklat.
     – Ön nagyon emlékeztet rá. Megkérdezhetem, hogy hívják? Én George vagyok.
     –  Vanda a nevem – mondta Christine, és a férfi szemébe nézett.
     – Vanda! – mondta a férfi – Vanda, ha szemedbe nézek, mintha őt látnám. Meghívhatlak valahova?
     – Van itt egy olasz kávéház.
     – Nekem is az a kedvencem.
     Christine majdnem azt mondta, tudom.
    – Éreztem – felelte végül.
     George csak nézett Vanda szemébe, és úgy érezte, mintha Christine soha nem ment volna el, mintha Vanda lenne ő. Nem értette mi ez, talán Christine küldte ezt a lányt.
     Végülis ez nem is számított már…

 

     ” A szív felismeri a párját, mert egy táncot járnak, a tekintet visszatükrözi az érzést, mert ugyanaz a szerelem lobog bennük. A test megremeg, mikor végtelen gyengédséggel érinti a szerető kéz, az értelem megszűnik, mikor egy birtokló száj elvenni s odaadni mindent kész.”