Hol ér véget egy rózsa, hol kezdődik egy kard?

      És abban a pillanatban megdermedt minden. Megfagyott a szív. Jéggé vált a tudat. Megkövült a szem. És egyetlen hideg könnycsepp zuhant bele a semmi sötétjébe, hogy új világot teremtsen. Lehetett volna egy szép világ. De jégből és kőből néma, sötét univerzum született. Az utolsó utáni pillanatban…

      Elpusztították az angyalok világát…
Azok, akik erre születtek.
Azok, akik betegesen vonzódtak mindenhez és kutattak mindent, ami jó, hogy a vérében megfürödjenek. Az angyalok, az erős angyalok, önmaguk lettek saját maguk önnön szívébe mártott gyilkos tőrei, mert jóságuk azt parancsolta, szeressék azt is, aki támadja őket. Az angyalok, akik együtt jártak, mégsem tudták megvédeni sem egymást, sem magukat. Az angyalok, akik a teremtéskor a legtöbbet kapták, tiszta szívet, ami azonban nem lehetett elég a gyilkos erőkkel szemben. Az angyalok, akiknek ezért démonná kellett volna válniuk, és akik közül csak oly kevesen voltak képesek erre. És az a kevés semmi volt azzal szemben, aki embernek született, ám magát fölébe emelte mindeneknek.
Ha egy virágnak lehetősége lenne, hogy megvédje magát, vajon, nem válna-e kígyóvá, vajon, jó akarna-e lenni inkább, vagy felemelné a fejét, és visszamarna? És ha kígyóvá válna, és ölne, akkor is a sötét herceg győzne?
Már késő. Megszületett az ember univerzum. Az édenkert helyett. Minden újrateremtetett…

      Anafert a szikla peremén állt. A szikla pedig a világűr jegén száguldott keresztül. Anafert hosszú, fehér haja szinte lángoló sávot húzott a csillagok elé. De nem volt senki, aki ezt láthatta volna. A többiek messze jártak. Ritkán találkoztak, nem tudtak volna miről beszélni, nem tudtak volna egymás szemébe nézni, még ott égett szívükben az árulásuk, és az örök kérdés, miért árulás az, hogy nem hagyták elpusztítani magukat. Anafert lába szilárdan tapadt az alig pár négyzetkilométeres szikla peremén, melyben az élet fagyott csírái aludtak, hogy egy nap talán egy olyan világot teremtsenek, ahol… Anafert felnyögött. Olyan világ nincs. Ebből az anyagból eddig csak szenny született. Szenny, mely idővel porrá tette önmagát, és minden mást maga körül.
Anafert mereven nézte a legközelebbi csillagot, pár év, az ő idejükben, mire ez a kődarab odaér. Ha csak egy kicsit is eltéríti, eltörölhetné a világukat, a gyilkosok világát, azokét, akik megölték Őt. Nagyon szívesen megtette volna, és talán meg is fogja. Mi tarthatta volna vissza? Isten? Ő már nem. Őt már nem, ő már egy másik úton jár, kívülálló lett, csakúgy, mint a többiek. Rachel, Derna, Grend… De rég látta őket. Érezte, hogy őelőtte valamelyikük lába érintette már ezt a sziklát, és ha jobban ráhangolódik, azt is meg tudta volna mondani, melyiküké, de nem akarta tudni. Nem akarta érezni őket. Ma nem. Most nem. Újra a csillagra nézett, aztán a bolygó – még általa is alig látható – sárgolyójára, az egyetlen ember által lakott helyre az univerzumban, az elpusztított Édenből kimenekítettek bolygójára. Egy hajszálnál is kevesebb eltérés, csak ennyi kellene a megfelelő időben, és megbosszulhatná Melindát. Nem számítana a többi áldozat sem, azok sem érnek semmit. Csak egy hajszál. Ha ember lett volna, már a súlya is nagyobb eltérést okoz, de nem volt ember. Egy bukott angyal volt. Egy lázadó. Egy démon. Bármi, ami elég erős ahhoz, hogy életben maradjon. Felemelkedett a kőről, és egy ideig még vele száguldott tovább. Két fénylő sáv a feketeségben, ezek voltak ők. Aztán Anafert kitért, és megállt. A szikla nagyon gyorsan távolodott, és ő csak nézte. Egy megjelölt kő. Megjelölt, akár a kitaszítottak. Csakhogy ezt a kődarabot ő jelölte meg, ő tért vissza hozzá újra és újra, és ki tudja, még ki közülük. Ki az, akivel esetleg majd meg kell vívnia azon a napon. Mindegyiküknek lett volna lezáratlan ügye a sárbolygó férgeivel, ám legtöbbjük szívében még túl erős volt a beléteremtett parancs: segíts! De neki már nem, neki már mindent lehetett, ő már nem tartozott sehová, benne már nem élt semmi az Édenből. Az egyetlen, a Teremtő, aki megállíthatta volna, most alszik, és a kitaszítottak közül senki nem akart a helyére lépni. Ő sem. Minek? Neki ez már csak a bosszúról szólt. Milyen sokáig is várt rá. Mennyi évezredig volt erősebb Melinda keze, amit olykor még most is magán érzett. Hányszor visszatartotta attól, hogy ártson nekik. Ő annyira jó volt… Egy lázadó, és mégis annyira jó… A végsőkig…

      Emlékezett a napra, amikor Fényhozó megállt előttük, és azt mondta, nem lesz ez így jó, nem jó az ember. És az a démoni nő, aki szinte soha nem szólt semmit, és épp ezért azt gondolták, ő lesz az, aki majd mindent rendbe hoz. A puszta jelenlétével. Nem így lett. Elment. Aztán Fényhozó is. Ők még maradtak. Szinte az utolsó napig. Túl erős volt a láng… Igen, túl erős, most már tudja. Az Édenkert pusztulása után folyamatosan odajártak az új világba, hogy minden egyes hibát kijavítsanak, és az mindig csak több lett. Ha egyet rendbe hoztak, három támadt helyette. Akkor hangzott el először, hogy a háborúk talán nem is olyan rosszak; kevesebb ember marad utánuk, kevesebb ember, és kevesebb probléma. A képlet egyszerű volt. Néhányan már inkább félrenéztek, nem avatkoztak be többé. Ő még igen. Mert ott volt Melinda, és szerinte azt nem lehet, nem szabad hagyni, hogy egyetlen ártatlan is elpusztuljon. Ó, a drága Melinda. Az angyal…
Ki tudja, mi történt azon az éjszakán. Melinda egy embert látogatott meg. Azt mondta Anafertnek, nem kell vele mennie, nem nagy dolog. Azt mondta, ő tudja, hogy jó az az ember, bár, Anafert egyáltalán nem érezte ezt így. Vele akart tartani, de a nő nem tűrt ellenkezést – egyedül megy, mondta határozottan. És Anafert maradt. A gyilkos valamit valahogy elvett Melindától. Anafert nem tudta, hogyan, és nem is volt már érdekes. Hajnalban csak a kővé vált testét találta meg, amit aztán az első napsugarak felbontottak, és visszaadtak a pornak. Anafert akkor sokáig tartotta kezében az utolsó porszemeket. Meg kellett volna őriznie egyet. Nem! Mindet meg kellett volna, nem szabadott volna hagyni keveredni a sárral. De most egy is elég lenne. Egyetlen egy a szikla útjának megváltoztatásához. Az lenne csak az igazi elégtétel…

      Évek teltek el ismét.
Anafert újra és újra visszajárt a sziklához, és újra és újra érezte, nem egyedül teszi ezt.
A szikla lassan közeledett a belső Naprendszerhez, az elátkozott hely felé. Anafert tudta, hogy az emberek erről beszélnek a Földön. Szerette volna, ha rettegnek, de nem igazán mutattak félelmet. Talán ha igen, megkegyelmez nekik. De nem így történt. És ő gyűlölte őket ezért is. Ha tehette volna, vérrel írja fel a bolygó egére az egyetlen nevét, hogy tudják, hogy mind tudják, miért…

      Aztán eljött az a nap is. Anafert ismét visszatért. A külső Univerzumból hozta magával azt a fagyott szemcsét, ami abból a könnycseppből maradt. Ami még emlékeztetett az Édenkertre. Ennyi volt nála, és ennyi elég is lesz. Lábai még nem érintették a sziklát, mikor meglátta őt. Grend volt az. Egyből támadott. Anafertet meglepetésként érte. Kitért előle, és gondosan vigyázva a cseppet, szabad kezével elindított a válaszenergiát. Grend felkészülten várta. Szemében elszántság tükröződött. Az idő pedig vészesen fogyott. Anafert nem akarta, hogy a bolygó megmeneküljön. Önmagát is feláldozta volna, de ő még mindig halhatatlan volt. Akárcsak Grend. Az örökkévalóságig harcolhattak volna, és egyikük sem fárad el, egyikük sem győz, csak az az átkozott sárgolyó. Grend eldöntötte a kérdést, erősebb volt valamitől, és Anafert úgy száguldott le a felé küldött energiasugártól a szikla fölül, hogy ellenállni sem volt ereje. Grend felkacagott. Anafert elkeseredetten ordított rá. Újabb végeláthatatlan évek… Anélkül, hogy esélye lenne bosszút állni. Grend a szikla felett állt, és széttárta ujjait. Egyetlen homokszem volt benne, és Anafert milliárd közül is ki tudta volna választani: Melinda része volt egykoron. Grend a sziklára ejtette a porszemet.
Csak egy porszem. Egyetlen porszem… A szikla pályájában csak ők látták a változást…
Grend a következő pillanatban már Anafert mellett lebegett:
– Nem mentheted meg őket, ezúttal nem!
Anefert sokáig csak nézett rá:
– Nem akartam megmenteni, arra készültem, amire te. De te miért?
Most Grend hallgatott hosszú ideig:
– Azt hiszem – válaszolta aztán –, amiért te. Szerettem őt, a testvérem volt, a halála óta készülök erre.
Anafert bólintott:
– Most mit fogunk tenni?
– Nekem már nincs dolgom, itt maradok, és várok.
Vártak. Az idő nem számított. Számukra nem is létezett. Valamikor sokkal később Anafert szólalt meg ismét:
– Szerinted mi fog történni utána?
– Azt hiszem, értelmetlenné válik az egész.
– Elpusztul minden?
– Úgy érted, az Univerzum? Valószínűleg igen…
– Hol lehet Ő?
– Ő? – nézett fel Grend. – Szerintem itt van.
– Én is azt hiszem.
– És nem fog tenni semmit.
– Már megtette volna…
Anafert széttárta ujjait, és a könnycseppdarabot nézte. Közben nem messze tőlük elkezdődött a halálos tűz. Grend felemelte a kezét, és ujjait úgy helyezte Anafert ujjaira, hogy pontosan összeérjenek, és maguk közé zárják a cseppecskét. A peremvidék is lángolni kezdett minden irányban, ahogy a bolygó megsemmisült. Hirtelen elviselhetetlenné vált a máskor üres térben a nyomás. Grend még utoljára Anafert szemébe nézett:
– Talán legközelebb másképp lesz…

      Anafert csak lassan ébredt bénultságából. Valami tompa zsibbadás futott végig rajta, amit korábban még soha nem érzett. Anélkül, hogy körülnézett volna, tudta hol van. A tenyerébe pillantott, ott volt benne a könnycseppdarabka. Nem értette, mi történt vele. Elaludt? Lehetetlen. Ő nem ember, vele ez nem történhet meg. A szikla, villant belé hirtelen a felismerés, oda kell mennie. És már indult is.
Egyszerre érkeztek. Egyszerre, csak különböző irányokból. Rachel, Derna, Grend és a többiek. Anélkül, hogy látta volna, tudta, mindegyiküknél van valami. Valami, amivel megtehetné.
A szikla felett lebegtek. A szikla pedig a világűr jegén száguldott keresztül. Az angyalok hosszú, fehér haja szinte lángoló sávot húzott a csillagok elé. De nem figyeltek egymásra. Csak azon gondolkodtak, melyikük fogja megtenni. Megteszi-e bármelyikük is? Mindegyiküknek lett volna lezáratlan ügye a sárbolygó férgeivel, ám legtöbbjük szívében még túl erős volt a beléteremtett parancs…
De, vajon, mindegyikükében?

       /Hol ér véget a rózsa, és hol kezdődik a tüske? Joggal várható-e a rózsától, hogy ne szúrjon? Az angyaloknak biztosan a tűrés a természete? Biztosan nincs tüskéjük, vagy csak mi találtuk ki azt, hogy nincs? Nem lesz késő, ha megtudjuk a nekünk esetleg nem tetsző választ?
Hol ér véget egy angyal? És hol kezdődik a kard? És főleg: mennyire éles?/