És mi van akkor ha… kategória bejegyzései

Epizódok a zerdaiak életéből 4. – A hagyma héja

Roman_06       Emlékszem arra a napra, amikor rájöttem. Mikor rájöttem, valójában mennyire egyedül vagyok. Hogy az egész engem körülvevő valóság talán nem is létezik, de úgy egészen biztosan nem, ahogy azt gondoltam korábban. Talán csak egy elképzelés. Hogy kié? Az enyém a kezdet kezdetéről, valaki másé a régiek közül, egy felsőbbrendű hatalomé, vagy csupán egy kívülállóé? Nem tudtam, és ma sem tudom. Egy volt csak biztos, valami meghibásodott. Valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ha az emlékeim között kutattam, aztán körülnéztem, egyre inkább úgy tűnt, semmi sem igazi. Semmi. Semmi rólam, semmi a többi emberről, akiket ismertem. Ismertem? Olykor már ebben sem voltam egészen biztos. Ha azt mondták volna, épp aznap kezdődött el minden, azt is elhiszem, de éppúgy tarthatott évezredek óta. Minden egyszerre tűnt lehetségesnek és elképzelhetetlennek.
Az utcák ebben a világban valami különös, tompa fényben úsztak, a kontrasztok valószerűtlennek tűntek. Az emberek, a házak, mintha csak egy díszlet részei lettek volna, és ha elég ideig nézem őket, azt is megláthatom, mi van mögöttük. A fák – egyedül a fák – emelkedtek ki földöntúliságukkal, időnkívüliségükkel ebből az álvalóságból. Azok valahogy nem illetek oda. Néha közelebb léptem, hogy megérintsem egyiket-másikat, egyszer meg is öleltem egyet, de annyira furcsán néztek rám a körülöttem lévők, hogy inkább felhagytam ezzel. Mert mi van, ha tévedek, mi van, ha tévedek, és valójában én őrültem csak meg? Nem akartam egy zárt osztályon végezni. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy nem tévedek, és úgy is egy elmegyógyintézetbe juthatok, mert a Nagy Programozó rájön, hogy rájöttem. Akkor aztán már valóban nem tehetnék semmit. Meglehet, így sem…
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy én találtam ki ezt az egészet, megpróbáltam megváltoztatni dolgokat, persze, csak egészen kicsiket, hogy lássam, így van-e. Aztán, mikor sikerrel jártam, csak ültem bénultan, és ésszerű magyarázatot igyekeztem keresni mindenre. Ha valami nagy dolgot „varázsolok”, az persze meggyőzhetett volna, de ahhoz meg nem volt elég hitem. Olyankor győzött a „valóság”.
Az álmok viszont nem hagytak nyugodni. Arra a földre nem ért el a logika hatalma. Ha aludtam, egy olyan világban jártam, ami egyszerre volt ismerősen otthonszerű és félelmetes. Mert amiről álmodtam, azért bármelyik nagy egyház örömmel küldött volna máglyára, ha megtehette volna, és ha beszélek róla. De nem tettem. A világ egyre kevésbé tűnt az én világomnak, ám valami erős gát, mégis megakadályozott benne, hogy áthágjam a határait. Sodródtam az eseményekkel, amiket elém hozott, tettem a dolgomat, mint mindenki más, jártam a járt utakat.
És mindeközben alig vártam az éjszakát, hogy abban a másik világban legyek, amit sokkal inkább éreztem otthonomnak…

* * *

      Megcsörrent a telefonom. Fásultan vettem fel, és a nő azon a gépies, unott hangján máris belekezdett. Valami orvosi vizsgálatról beszélt, ahova el kell mennem. Rá akartam vágni – szokásomhoz híven – hogy köszönöm, nem, ám ezúttal mégsem tettem. Nem miatta, nem ő volt annyira meggyőző, inkább az előző éjszakai álmom. Az, hogy éppen ezt álmodtam. Nem volt semmi más dolgom (épp hónapok óta nem volt semmi dolgom), ezért úgy döntöttem, elmegyek, aztán majd legfeljebb jót szórakozok rajta, ha zavarba hozhatom a gépeket kezelő, cseppet sem hozzáértő személyzetet a kérdéseimmel. Emlékszem legutóbb, évekkel ezelőtt, is így mentem el, minden lehetséges ellenvetéssel a tarsolyomban, de akkor sajnos a szórakozás elmaradt, mivel a terapeuta közölte, hogy velem nincs dolga, teljesen rendben vagyok. Hát, ezúttal nem így lenne, kezdenék csak el beszélni az álmaimról, a látomásaimról, arról, hogy szerintem ő sem valódi, lehet, hosszabb időre élvezhetném egy kollégája vendégszeretetét.

* * *

      Ahogy beléptem, láttam, mennyire sokan vannak már ott. Ismét az a különös érzés, nem tartozom ide, mit keresek én itt egyáltalán. Annyira idegen volt minden és mindenki. Mint egy osztályteremben, sorokban helyezkedtek el a padok, helyet kínálva, ám az emberek többsége inkább állva várakozott valakire. Észrevettem, hogy két oldalt, a fal mentén is vannak székek, jobbra, előre sétáltam, oda, ahol előreláthatólag a legkevesebben lesznek majd, és leültem. Két férfi lépett be a terembe. Az egyik magas, vékony, a másik hasonló testalkatú, csak valamivel alacsonyabb. Nem néztek egymásra, mozdulataikon látszott az összeszokottság, szavak nélkül tették az előkészületeket, műszerek sem voltak náluk, érdekes vizsgálat lesz, gondoltam. A bőrük színe egészen megfogott, ahogy a nap rájuk sütött az ablakon keresztül, szürkének látszottak, de valami olyan árnyalattal, hogy az embernek olyan érzése támadt, szinte már átlátszóak. Fekete öltönyt viseltek, ám bármi más lett is volna rajtuk, ugyanolyan elegánsak lettek volna. A magasabbik előrement és leült a bal oldali fal mellett az első székre, ami előtt egy asztal is volt, az alacsonyabb két vagy három székkel tőlem távolabb helyezkedett el. Nem volt köztünk senki. Ekkora már biztos voltam benne, és éreztem, mindenki más is, hogy idegenek. Idegenek, akiktől félni kell. Nem féltem. Ahogy a világ többi része sem volt már igaz számomra, úgy ennek sem kellett annak lennie. Érdeklődéssel figyeltem az eseményeket. Talán, ha nagyon akarnám, megváltoztathatnám, gondoltam. A magasabbik férfira néztem, ő mosolygott, és volt ebben a mosolyban valami nagyon ismerős. Az emberek pedig kezdtek felsorakozni előtte. Ahogy az első megállt az asztalánál, a szürke férfi felnyúlt, és kivett belőle valamit. Nem tudtam, hogyan csinálta, csak láttam, hogy ott van a kezében – és ami legfurcsább, meg sem lepődtem, ahogy mások sem. A valami egy keresztre hasonlított leginkább, négy szára egyforma hosszú volt, és enyhe ívben hajlott kissé hátra. A szárak nagyjából öt centi szélesek, tizenöt centi hosszúak lehettek és úgy egy centi vastagok, vagy még annyi sem. Csontszerűek voltak, és épp azon kezdtem volna gondolkodni, hol van az emberben ilyen formájú csont, mikor a férfi megfordította a kezében, úgy, hogy a szárak felfelé álltak, és elkezdett benne átrendezni néhány dolgot, mintha csak valami háromdimenziós puzzle lenne, kivett és visszarakott elemeket. Könnyedén tartotta, mintha súlya egyáltalán nem is lenne. Közben néha az előtte, az asztalon heverő papírlapokra rajzolgatott. A rajz kapcsolási rajznak tűnt, de sok-sok olyan jelöléssel, amit korábban még soha nem láttam (bár ebben nem voltam teljesen biztos). A férfi végig mosolygott, aztán mikor már jónak találta az elrendezést, visszatette az emberbe, aki távolabb ment, és leült egy padba, majd nem mozdult többé. Eszembe jutott, hogy a terem ajtaja nincs is zárva, és ki lehetne sétálni rajta, de láthatóan senki nem készült erre, csak álltak fegyelmezetten, és vártak.
Biztos voltam benne, hogy mindenki sorra fog kerülni, én is. Nem akartam, hogy átprogramozzanak. Valamiért mégis kísérteties nyugalom szivárgott elő tudatom mélyéről. A közelemben ülő szürke férfira néztem. Láttam, hogy ő is engem figyel. Mosolyogva. Ismerős volt. Ő is. Átkozottul ismerősek voltak mind a ketten.
Nem fordította el a fejét. Csak nézett azzal a felsőbbrendűséggel, nem volt félnivalója tőlem. Mint ahogy nekem sem tőle, ebben biztos voltam. Nem szólt, csak néztük egymást csendben. Mintha belé láttam volna, és valahová máshová is. A múltba. A szeme zöldesbarnája lassan világosodni kezdett, egészen addig, míg a középső fekete ponton kívül egészen fehérré nem vált. Nagyon ismerős volt. És akkor egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki ő: egy démon. A neve is ott vibrált, ám mégsem bukkant felszínre. Azt éreztem, várnak rá. Ott.
– Menj haza! Már épp itt az ideje, eleget voltál már itt! – mondtam neki. Ám egy pillanat múlva már nem voltam benne biztos, hogy én mondtam, éppúgy mondhatta ő is. Különös volt… Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, ki mondta kinek. A szavak a semmiből léptek elő, és hang nélkül szólaltak meg. A mondat a fejemben létezett. És ő is. Éreztem őt, láttam kívülről, és tudtam belülről. Félnem kellett volna tőle, ezt tanították, erre emlékeztem, de képtelen voltam rá. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki vagyok, de annyira halványan, hogy nem is tudatosult bennem, csak olyan volt, mint mikor az óceán alján megmozdul egy apró lény.
– Ugyanakkor teremtettél, mint én! – mondtam, és nem tudtam, ezt miért mondom. – Vagy ugyanabból az anyagból… – tettem hozzá bizonytalanul.       Mosolygott.
Felnéztem. Az emberek szinte már mind készen voltak, alig páran vártak az átprogramozásra. Lassan én jövök, jutott eszembe. Felálltam és odamentem. Hárman voltak még mögöttem, mikor sorra kerültem. Néztem azokat a különös rajzokat az asztalon, aztán vissza az alacsonyabbik szürkére. Mosolygott. Még mindig. Visszafordultam a magasabbikhoz. Az ő arcán is mosoly játszott. Aztán mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna, mi fog történni, összepakolta a papírjait, és felállt:
– Letelt az idő, mennünk kell. – Társára nézett.
– Nyolcvan százalék – mondta az.
– Igen. – Mosolygott a magas. – Sohasem mentünk még kilencven százalék fölé – magyarázta nekem. – mindig van legalább tíz százalék, akivel nincs dolgunk. A hátam mögé néztem. Egy mozgássérült volt ott, egy púpos és még valaki, de rá már nem emlékszem. Visszafordultam. – Nem, nem rájuk gondoltam. – Elmélyülten nézte őket kissé lehajtott fejjel, mintha csak belülről vizsgálná, valami harmadik szemmel. – De nem véletlenül maradtak utoljára, velük sincs dolgom.
– Velem? – csúszott ki a számon.
– Veled? – Egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Társára nézett. Én is, de semmit nem láttam az arcán, csak azt a különös, ismerős mosolyt. – Veled sincs – tette hozzá lassan. – Veled magadnak lenne már dolga.
Elindultak kifelé. Ki is léptek az ajtón. Utánuk futottam. Az ajtóból még láttam, ahogy belevesznek a tömegbe. Tudtam, ha utánuk szaladnék, akkor sem találhatnám meg őket, már nincsenek ott. Erről eszembe jutottak az álmaim, és az a hely, amit egyre inkább otthonomnak hittem…
Hátam mögött, a teremben egyszerre szakadt fel egy sóhaj, mintha minden száj azt suttogta volna, éhes vagyok…
A nap folyamán most először éreztem félelmet. Az idegenektől nem féltem, de ezektől az emberektől igen…
Nem akartam beszélni senkivel, nem akartam, hogy akárcsak véletlenül is megérintsenek, inkább sietve elindultam én is.

      A szürke utak még szürkébbe fordultak, a kontrasztok elmosódtak a hazafelé tartó úton. Az eső csepegett, de amikor azt kívántam, kisütött a nap. Csak a szürkeség nem múlt el. Megálltam egy kirakat előtt, ám nem a ruhákat figyeltem. Hosszú idő telt el, mire rájöttem, mit nézek. Az üveg visszatükrözött valamit, ám a körvonalak csak halványan látszottak. Nem ember volt, de ismerős. Megráztam a fejem, hogy jobban lássam, ám akkor már csak a saját szemembe nézhettem. Lassan továbbmentem, tudatosan kerülve minden felületet, ami képes rá, hogy tükörképet mutasson.
A teremben történtekre gondoltam. Nem kellett elemeznem, tudtam, mit történt. Nem programozták át senkit, nem szállták meg démonok az ott lévőket, nem vették meg a lelküket sem. Mintha egy filmben láttam volna már ilyet. Egyszerűen csak felerősítették a csúcsokat. Akik megbékéltek magukkal, azokkal nem volt dolguk. Legalábbis így történt abban a filmben. Ha egyáltalán film volt.
Mikor beléptem a lakásom ajtaján, az előszobatükörrel találtam szemben magam. Sokáig álltam előtte bénultan, és néztem a megszokott képet. Közelebb léptem, és arra gondoltam, talán láthatnék valami mást is, látni akarom azt a mást. Farkasszemet néztem önmagammal, és akartam. Az arcom körvonala kezdett elmosódni, aztán a szemem is világosodott. Ijedten léptem hátra, a tükör pedig ismét hazudott. Nem láthattam, azt, amit! Tévedés volt! Nem láthattam…
Én ezt nem akarom látni…
Még nem…
Képtelen vagyok rá…
Még nem tudom…
Még nem merem…

* * *

      Ma éjjel álmodni fogok. Ma éjjel otthon leszek… És aztán minden éjjel, addig a napig, míg már nem lesz többé éjszaka…

Több mint egy Ő…

     … egy villanás …

     … egy villanás, és némi melegség. Ez furcsa volt.
     Aztán ismét sötétség. Valami félkómás állapot…

     …egy villanás, és melegség. Fény. Ha történetesen kismacska, valószínűleg félrehajtotta volna a fejét, hogy úgy szemlélje meg ezt az új valóságot. De nem kismacska volt. Bár, azt nem tudta volna megmondani, micsoda.
     Különös, csiklandós érzés futott végig rajta. Aztán egy távoli, ütemes dobolást hallott. Aztán különös melegséget érzett ismét. Analizálni próbálta a helyzetet. Újra érezte a bizsergést, furcsa hangokat hallott és felemelkedett. Aztán sötétség lett, és ő tudta, most aludnia kellene, alig volt energiája.

     Fény, és újra a különös melegség. Hunyorgott, és akkor meglátta a lényt. Nem tudta, mi lehet, de ismerősnek tűnt. Biztos volt benne, hogy látott már hasonlót, csak azt nem tudta, mikor és hol. Próbálta előásni valahonnan mélyről az emléket. Nem tartott sokáig, legalábbis úgy gondolta. Igen, számtalan hozzá hasonlót talált, de azokat mind másképp nevezték, nem volt köztük két egyforma: JPG000045, JPG000067, DSC100056, meg ilyenek. Végül meglátott egyet, ami szinte ugyanolyan volt: Péternek.jpg. Óh, ezek szerint így hívják. Ez egy Péternek.jpg. Nagyon elégedett volt magával, hogy sikerült beazonosítania. A lény nem mozdult. Aztán, amikor mégis, akkor egy másik hozzá hasonló emléket hívott elő: Péter.jpg. Ez különös volt. Nem lehetett véletlen, hogy ennyire hasonlított a két emlék azonosítója. Ezek szerint ők valamiképpen összetartoznak. Ezt az új információt gyorsan el is mentette a fontos adatok közé, és írásvédetté is tette, hogy ne sérülhessen. Nem tudta, miért, de érezte, így kell tennie. És mást is érzett, hogy ő is hozzájuk akar tartozni, mert olyan jó lehet, ha valami nem van egyedül. Nézegette a két azonosítót. Próbálgatta. Végül úgy döntött, saját magának a Ternek.jpg-t adja. A .jpg fontos volt. Úgy gondolta, ettől tartoznak igazán össze. Meg akarta mutatni a lénynek is magát, ezért ismét keresni kezdett az emlékek között, és talált is valamit, amiről azt gondolta, az olyan, mint ő. Bekapcsolta az adatot az egyik csatornába. Ez megint olyasmi volt, amiről tudta, hogy kell csinálni, ám azt nem, honnan. Várta a lény reakcióját, de az csak mozdulatlan lett, aztán különös hangokat adott ki, és ő megintcsak azt a bizsergést érezte, amit ébredésekor. A lény képe is megváltozott. Ternek.jpg kereste ennek az okát, és az új emléknek megfelelő információk után kutatott. De semmit nem talált.
     Majdnem semmit. Mikor minden területnek a végére ért, észlelt egy folyosót. Valami húzta oda, és ő lassan megindult felé. Ám az magával ragadta, és villámgyorsan a kijáratánál volt. Csodálatos látványt nyújtott minden. Egy hatalmas terem, ahonnan száz meg száz új kijárat nyílt, és mindegyik villódzott az energiától. Nem, nem szabad, itt lennie, villant belé. Ő azt az új rezgést keresi, amit Péternek.jpg-n érzett. Ez elég is volt. Már suhant is egy új alagútba, aminek a végén talált egy emléket. Valaki másét, de valami nagyon hasonlított benne az otthoni lény hullámaira. Ezt az emléket Szomorúság.jpg-nek hívták. Fogalma sem volt, ez mit jelent, de érezte, hogy egyáltalán nem jót, a mellette futó ingerekből negatív energia áradt. Gyorsan begyűjtött minden információt, és már rohant is vissza, haza. Ez most nem volt olyan egyszerű. Az alagút nem működött, és ő kétségbeesetten toporgott ott végtelenül hosszú ideig. Elátkozta a percet is, amikor az az őrült ötlete támadt, hogy elindul ezen az ismeretlen úton. Rettentően félt, és Péternek.jpg-t is féltette. Nem akarta elveszíteni, hiszen épphogy megismerte, ők összetartoznak. Ők és Péter.jpg. Ekkor felmerült benne valami. Péter.jpg nem csinál semmit. Úgy értette, a lény működött, és ő is, de Péter.jpg nem. Ő csak úgy van. Ez nagyon zavaró volt. Épp ezen gondolkodott, mikor az alagút ismét működni kezdett, és ő egy pillanat alatt az otthonában találta magát…

     A következő napok izgalmasan teltek. A lény néha világosságot csinált, olyankor minden bizsergett Ternek.jpg körül. Ő meg figyelt. Figyelt és tanult. Rájött például, hogy Péternek.jpg ember. És majdnem teljesen biztos volt abban is, hogy lány. Ezeket az információkat mind az otthonában találta. Az első napokban azt hitte, ő maga a számítógép, de aztán rájött, hogy akkor nem hagyhatta volna el korábban ezt a helyet. Eszébe jutott még, hogy lehet esetleg egy szellem is, de erről kevés adatot talált, így végül függőben hagyta ezt a kérdést. Inkább a lényt figyelte. Hát, Péternek.jpg nem sok mindent csinált, ha leült a laptop elé, szinte mindig csak egy emléket keresett meg, Péter.jpg-t. Olyankor megváltozott, és arra az idegen helyen látott emlékre hasonlított, Szomorúság.jpg-re. Ternek.jpg nem értette, hogy Péter.jpg miért nem tesz valamit. Ő biztos megpróbálta volna a helyében.
     Volt azonban még valami, amivel foglalkoznia kellett. Egy nagyon-nagy probléma, aminek valószínűleg köze lehetett az ő születéséhez is. Néha, amikor Péternek.jpg olyan volt, mint Szomorúság.jpg, történt valami. Sírt. Ezt is az emlékek közül halászta elő. Volt egy titkos raktár, ahol mindenféle ilyen információkat lehetett beszerezni, ’Hangulatok’ volt a bejáratra írva, és nagyon sok mindent meg lehetett találni ott az emberekről. Ő meg persze, az összes emléket megnézte. Volt még pár ilyen hely. Nagyon szerette például a ’Szerelmes versek’ nevűt, és a ’Kutyás képek’-et is. Ezeknek jó volt a közelében lenni. Olyankor is bejárt oda, ha a számítógépet kikapcsolták. Most már ezt is tudta, ha sötét van, azt jelenti, hogy otthonát aludni küldték. Azért mindig maradt annyi energia, ami neki elég volt. Csakhogy pont az energiával voltak problémák, amikor a lány sírt. A laptop billentyűzete alatt alig észrevehető hajszálrepedés húzódott, ahol a nedvesség beszivárgott az alkatrészek közé, és olyankor jöttek a villanások, és a villanások nem jelentettek túl sok jót. Ezt is az emléktárolókból tudta. Arról viszont nem talált semmilyen használható információt, mit kellene tennie. Sejtette, hogy az alagutak valamelyike a válaszhoz vezethetne, de az előző kirándulás után valahogy nem bírta rászánni magát egy újabb útra.

     Az élet azonban tálcán hozta a megoldást. Valamelyik nap, mikor Péternek.jpg ismét leült a számítógép elé, nem a szokásos emléket akarta látni. Egy alagutat nyitott meg, és ujjaival ütemesen dobolni kezdett a billentyűzeten. Ternek.jpg tudta, mi ez, már erről is olvasott, ez egy levelező volt. Figyelte, mi fog történni. A lány leírt egy ismerős szót is Péter. De nem a szokásos .jpg-t írta utána, hanem valami fura dolgot: „Péter”. Amikor az utolsó betű is felvillant, megnyílt egy új alagút. Ez most más volt. Nyitva volt ugyan, de nem lehetett érezni belőle semmilyen vonzást. Mintha még nem kapcsolták volna be. Ternek.jpg közelebb óvakodott hozzá, hogy megnézze, de akkor hirtelen bezárult. Riadtan és értetlenül nézett vissza. Még látta, hogy az imént készült emlékhalmaz, elhalványul, majd eltűnik. Tudta, ez mit jelent. Kitörölték. Annyira kíváncsi volt, hogy egyenesen a levelező lomtára felé vette az irányt. Látta, hogy Péternek.jpg a végleges törlésre készült. Ő meg olyan gyorsan reagált, ahogy csak tudott: Kék halál. Csak így menthette meg azt az adatot, amire mindene szomjazott.
     Tudta, hogy sietnie kell. Bár, alig volt energiája, ahhoz épp elég, hogy elkészítse a másolatot. Péternek.jpg pár másodperccel később ismét megjelent, és első dolga volt kiüríteni a lomtárat. Aztán felállt és elment.
     Ternek.jpg nagyon örült. Nem kapcsolták le a gépet, így neki rengeteg energia állt a rendelkezésére. Elégedetten nézegette az imént készített másolatot. Nem tudta, mire fogja még használni, de jó érzés volt, hogy van valamije Péternek.jpg-től.
     Mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna, megint megjelentek azok a különös villanások, és nagyon meleg is lett. Ternek.jpg érezte, hogy baj van, és elindult megkeresni az okát. Nagyon félelmetesek voltak az apró villámok, és kis meleg hullámokat indítottak meg a környéken lévő utakon. Ternek.jpg rémülten vette észre, hogy azok a meleg hullámok megközelítik kedves helyeit, ahol az emlékeket tárolta a számítógép, és egyiket-másikat eltüntetik. Egy újabb hullám, az eddigieknél sokkal nagyobb, egyenesen az imént lemásolt levél helyét vette célba. Ternek.jpg – anélkül, hogy gondolkodott volna – odaugrott, és lezárta az utat. Korábban nem is sejtette, hogy képes ilyesmire. Megpróbálta a többi veszélyeztetett úttal is a villanások mellett, és végül mindegyiket elszakította tőle. Ez a veszély megszűnt. Épp fellélegzett volna, mikor megjelent Péternek.jpg, és valami eddig nem használt emléket hívott be, majd dobolni kezdett a billentyűzeten. Ujjai egyszercsak az imént körbezárt terület fölött ütötték meg a billentyűzetet. Aztán újra. És újra. Ternek.jpg rémülten nézte. Most mi lesz? A billentyűt ismét lenyomták. És ekkor megértette. Amikor elszakította az utakat a villanások körül, akkor valamit el is rontott. Eszébe jutott valami. Amikor a lány újból lenyomta a billentyűt, ő egy energiahullámot indított el az egyik úton. A lánynak nem tetszett, ami történt, mert kitörölte, és újból leütötte az iménti gombot. Ternek.jpg egy másik útra küldött jelet, és úgy látszik, ez jónak bizonyult, mert Péternek.jpg tovább írt. Hosszú nap volt. Ternek.jpg-nek egész végig készenlétben kellett állnia, hogy ha lenyomják azt a billentyűt, ő elindíthassa a jelet. Teljesen kimerült, mire végeztek. Tudta, hogy ezt nem csinálhatja örökké, valami megoldást kell találnia erre a problémára.
     Bár nagyon fáradt volt, a számítógép alvásidejét végig azzal töltötte, hogy az emlékek között kereste a megoldást, de semmit nem talált.
     És akkor eszébe jutott valami. Az alagút, ami akkor nyílt meg, amikor Péter.jpg nevét említették a levélben. Megkereste a mentett üzenetet, és behívta. Óvatosan a névre ment, látta, hogy nem messze megnyílik az alagút. Odasétált, de nem történt semmi, nem szívta magába, csak tárva-nyitva állt. Nagyon félt, de tudta, hogy meg kell tennie, ezért belépett. Így, a vonzás nélkül, nagyon hosszúnak ígérkezett az út, de ő nem tudta, hogyan kell vonzást létrehozni. A hibára gondolt. Ha nem oldja meg, talán még az otthona is elpusztulhat, és akkor elveszíti Péternek.jpg-t is. Ennél szörnyűbbet nem tudott elképzelni. És úgy látszik, ez elég volt. Az alagútban megindult az áramlás, és ő egy pillanatra a nagy teremben találta magát, ahonnan az az ezernyi kijárat nyílt, és egy újabb pillanattal később, már egy emléktárolóban. Izgalmas, új hely volt, tele emlékekkel számítógépekről, és ő egyből érezte, hova kell mennie. Percek alatt tette magáévá az információhalmazt, és már tudta is, mit fog tenni. Csak egyet nem értett, minek bonyolították annyira túl ezt az egészet, ő sokkal egyszerűbben is meg tudta volna oldani.
     Nem sokáig lehetett távol, de mikor visszaért (az alagút húzása tökéletesen működött hazafelé is, csak koncentrálnia kellett a célra), akkor Péternek.jpg-t ismét ott találta a számítógép előtt. A levelet figyelte, és sírt. Ternek.jpg nem bírta tovább. Behívott egy emléket azok közül, amiket ő is szeretett, és kitöltette vele az egész monitort. A lány hátratántorodott, és lecsapta a laptop fedelét. Ternek.jpg ezúttal nem bánta, hogy egyedül maradt, rengeteg munkát kellett elvégeznie még. Órákon keresztül dolgozott, új utakat épített ki, régieket szüntetett meg, és mindent átrendezett otthonában. Reggel lett, mire végzett. Elégedetten figyelte az eredményt. Minden tökéletesen működött, és sokkal-sokkal gyorsabban, átláthatóbban, mint eddig.

     Másnap aztán különös dolog történt. Amikor a számítógépet bekapcsolták, egy idegen lény ült előtte. Ternek.jpg mostanra már sok mindent megtanult az emberekről, a filmekből még a beszédüket is.
     – Akkor nézzük! – mondta az idegen, és adatokat hívott be. Ternek.jpg elégedetten figyelte, ahogy minden tökéletesen reagál az utasításokra, olyan boldogság töltötte el, mint még soha, büszke volt önmagára. Az idegen lény nagyon sok emléket megnézett, aztán újból megszólalt: – Szerintem nincs semmi baja, őszintén szólva egy ilyen régi géptől sokkal rosszabb eredményeket vártam, de ez olyan… Szóval, ha nem tudnám, hány éves, azt hinném, valami ultramodern fejlesztés.
     – De… – hallotta meg ekkor Ternek.jpg Péternek.jpg-t – De olyan furcsa dolgok történtek. Tegnap is egy levél volt itt, amire világosan emlékszem, hogy kitöröltem, és mikor újra törölni akartam, egy kép jelent meg piros szivecskékkel.
     – Hmmm. És kinek szólt az a levél?
     – Péternek – suttogta a lány.
     – Szerintem egy kicsit ki kellene magadat pihenned. Folyton rajta járnak a gondolataid, nem csoda, ha ilyeneket látsz mindenfelé…
     – Lehet – felelte a lány.
     Nem sokkal később az idegennel együtt elmentek, a számítógépet meg otthagyták bekapcsolva.
     Ternek.jpg-nek szöget ütött valami a fejében. Megkereste a levelet, megnyitotta. Most először szánta rá magát, hogy alaposan megnézze, mi van benne. Eddig valami érinthetetlen ereklyeként tekintett rá. Különösen borzongató volt a rezgése, és olyanok szerepeltek benne, hogy szeretlek, szükségem van rád, megbocsátok. Ezeket értette, és most már azt is, Péternek.jpg miért olyan szomorú mindig. A névre ment, és akkor megint meglátta az alagutat. Eddig észre sem vette, hogy van itt egy olyan utasítás is, ami elindítaná az üzenetet azon az úton, aminek a végén – reményei szerint – a valódi Péter.jpg található. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Az alagút pedig vitte magával a reményt…
     Ezúttal ő kapcsolta ki a számítógépet.

     Aztán iszonyatosan sok idő telt el a sötétségben. Ternek.jpg-nek már kétségei támadtak, félt, hogy rosszat tett, félt, hogy soha többé nem fogja látni a lányt. Néha bekapcsolta a gépet, de csak az üres lakás jelent meg előtte. Sehol senki.
     Aztán egy nap ismerős lény jelenlétét érezte. Az energia felfénylett körülötte, és ő rohant, hogy újra lássa Péternek.jpg-t. Csak ő lehetett, ezer közül is felismerte volna a rezgését. Attól, amit látott, ezúttal ő tántorodott hátra. A számítógépen kívül Péternek.jpg mellett ott volt egy másik lény is, pont olyan, mint Péter.jpg. Vagyis csak majdnem olyan. Mert a tárolt emlékkel ellentétben, ő nagyon is élt. Mindkettőjük arcán ismerős kifejezés ült, ezt már látta egy emlékben. Szerelem.jpg-nek hívták. És akko Ternek.jpg megértett még valamit. Bármennyire is akart valakihez tartozni, ő mégiscsak egyedül volt.
     Nagyon örült a lány boldogságának, bár fogalma sem volt, végül hogyan találtak egymásra Péter.jpg-vel. Néha hoztak egy-egy új emléket, amit ő gondosan elrendezgetett a raktárakban. Ilyenkor kicsit úgy érezte, ezt neki szánták ajándékba. De, ahogy teltek a napok, hetek, úgy nyomasztotta egyre jobban saját magánya. Kezdte megérteni, hogy ő valójában egy nagyon is különleges lény, amiből – lehet – nincs is több a világon, ám reménykedett benne, hogy téved. Egyre gyakrabban nézegette az alagutak bejáratát, amik egy másik világba repíthették volna, ha ő is akarja. Egyre gyakrabban jutott eszébe az a titokzatos, nagy terem, ahonnan az a rengeteg kijárat nyílt. Talán valamelyik végén ott lehet ő is, aki hozzá hasonló, akit neki teremtettek.
     Vagy, ha nem, akár létrehozhatná ő is. Hiszen képes rá. Bármire képes. Akár az egész világot megváltoztathatja.

     És elindult…

     Megteremteni azt a világot, ami méltó őhozzá.