Föld címkéhez tartozó bejegyzések

Apokalipszis itt és most

     Az elnöki épület konferenciatermében ültek. Senki nem mozdult, a kivetítőt figyelték. A BBC rendkívüli adása ment. Ami azt illeti, az utóbbi időben nem is néztek mást, csak ezt a csatornát. Meg nem is sok maradt már, amit nézhettek volna, szép lassan minden leállt.
    Mióta kitört a harmadik világháború, szinte ki sem mozdultak innen. Felesleges lett volna. Ez az épület védett volt, minden szempontból. Bár, ki árthatott volna nekik? Már senki.
    A legfrissebb híreket hallgatták. Máshonnan is beszerezhették volna az információt, de ezt már megszokták az évek alatt, és olyan dolgokat is megtudhattak így, amit a száraz jelentésekből nem.
    Ark, az elnök, felállt. Csak az utóbbi időben használta ezt a nevet. Azt mondta, ettől újra fiatalnak érzi magát, mintha csak ötven éves lenne. Való igaz, kicsit több volt. Vagyis inkább sokkal több, de ez most nem érdekes. Mindannyian ránéztek, bár kissé elhomályosította látásukat az ablakon beszűrődő lilás fény, ami a légkörbe jutott anyagoknak volt köszönhető. Idebent optimális volt a környezet. Levegő-összetétel, hőmérséklet, páratartalom – minden a megfelelő szinten, s most már nem sokára odakint is jó lesz.
    Néma csend ült a szobán, mindenki arra várt, mit fog Ark mondani.
    – Uraim – kezdte a vezér –, még néhány nap, legfeljebb, és végeztünk! Már nem lehet leállítani őket.
    Elégedett moraj futott végig a termen. Kétszáz év. Azóta erre várnak. Már rengetegszer megpróbálták, de mindannyiszor belebuktak. Most már nem akartak hibázni. Ezt alaposan megtervezték. Rájöttek, hogy egyszerű háborúk útján nem fog sikerülni. Ide összetettebb stratégia kellett. Mindent bevetettek. Biokémiát, hadászatot, ideológiákat. És az emberek mindent elhittek. Néhány gyógyíthatatlan betegség, társadalmi különbségek, vallásiak – végül már mindenki gyűlölt mindenkit.
    Összefogás? Ugyan már! De nem is az volt a cél. Ahhoz, hogy a bolygót lakhatóvá tegyék az otthoniak számára, meg kellett változtatni egy-két dolgot. És persze el kellett tüntetni az embereket is. Ők csak humusznak voltak jók az idegenek világában.
    Az idegenek nem voltak annyian, és nem rendelkeztek olyan technológiákkal, hogy egyszerűen elfoglalják a bolygót, ezért cselhez kellett folyamodniuk. Az emberiség normál körülmények között még több ezer évig fennmaradhatott volna, de annyi idejük nekik sem volt várni. És, ami azt illeti, tömegpusztító eszközöknek is híján voltak. Otthonról nem hozhatták a sajátjaikat, úgyhogy mindent itt kellett összeállítaniuk. Ez eléggé időigényes volt.
    Először az emberektől akartak megszabadulni, és aztán átalakítani a bolygót, de ez nem sikerült. Azok a járványok, amik más világokban működtek, itt nem. Az emberek ellenállóbbnak bizonyultak. Ezért folyamodtak a következő megoldáshoz, a háborúkhoz, de ez sem vált be. Egyszerűen voltak, akik kívül maradtak.
    Többször próbálkoztak a gazdaságok tönkretételével, de ezek mind-mind csak időleges megoldást hoztak, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
    Addigra, a XX. század végére, Ark már csalódott volt és kezdte úgy érezni, nem volt túl jó választás ez a bolygó. Pedig Filggel együtt döntöttek mellette, és Filg soha nem tévedett. Mindent figyelembe vettek. A környező bolygók is jónak bizonyultak a későbbi terjeszkedéshez. A klán is segített, náluk ez így volt szokás. Nem számítottak rá, hogy ennyi ideig fog tartani. Az életciklusukhoz képest ez elhanyagolható, de Filg már türelmetlen volt.
    És akkor Arknak remek ötlete támadt.
    Ami nem működött erőszakkal, az működött csendesebb eszközökkel. Új technológiákat adtak az emberek kezébe. Az emberiség immár gyorsabban, hatékonyabban tudott előállítani olyan eszközöket, amivel kényelmesebbé tehette az életét. Az, hogy ezek az eszközök rövid életűek voltak, és „haláluk” után mérgező anyagokkal töltötték meg környezetüket, igazából senkit nem érdekelt. Mindenki csak a pillanatnyi előnyökkel foglalkozott.
    És a világ lassan, de biztosan kezdett megtelni a halált hozó szeméttel. Már akinek halált hozott. Arkék fajának ez volt az élet. Napról-napra érezték, ahogy a levegő átalakul, veszít oxigéntartalmából, ahogy a Földet védő ózonpajzs enged az őt ostromló gázoknak, és felszaggatott testén át utat enged az ultraibolya sugárzásnak. Növelve a beteg élőlények számát a világban. És ez Arkék számára megint csak jó volt.
    Erre a folyamatra segítettek rá az idegenek új találmányukkal. Vagyis ez csak ebben a világban volt új, ők ezt már évezredek óta használták. Nem pont olyan okokból, mint az emberek.
    A növénytermesztésre használható területek csökkenésével, egyre nagyobb jelentősége lett, hogy azok a területek tökéletesen kihasználhatók legyenek. A népességmegoszlást erősen átalakította egy-két járvány. Hogy honnan kerülhettek ide, azt csak kevesen tudták, azon kevesek meg nem igen akartak beszélni róla. Afrika, Dél-Amerika lakosságát minden esetre szinte teljesen eltüntette. Az emberek helyét pedig a termőföldek vették át, már ahol még volt életképes talaj. Addigra ugyanis ezen kontinensek nagy része sivataggá változott.
    És akkor megjelent ez a nagyszerű szerkezet. Oxigénmegkötőnek nevezték el. Elvitték egy adott helyre, ahol nem volt szükség az éltető elemre, és celláiba sűrítették az „életet”.
    Aztán ezeket a cellákat a rendeltetési helyükre szállítva a föld alól adagolták gondosan szabályozva az üvegházakba. Kissé ugyan megváltozott az időjárás a világban, a természet igyekezett visszaállítani az egyensúlyt, de az emberek ellen vesztésre állt. A növényzet kihalt a meglopott vidéken, újabb és újabb területeket engedve át a száraz halálnak.
    Óriásira nőttek a társadalmi különbségek. A gazdagok pedig még többet akartak. Lassan eljött az az idő, amire senki nem számított. A víz után, immár az éltető oxigénért is fizetni kellett. A vezetők, a tehetősek, a szerencsések gondosan védett, burával fedett városokban, birtokokon élték életüket, a külvilág pedig lassan, de biztosan haladt a pusztulás útján, de innen még mindig lett volna visszaút. Hisz az ember olyan, hogy egy darabig tűri az igazságtalanságokat, a nélkülözést, aztán fellázad. Ark addigra már kiismerte őket, és tudta, hogy egy effajta lázadás társadalmi változásokat hozna, végső soron pedig azt, hogy minden visszarendeződne. Ezt nem akarta. Még mindig túl nagy volt az emberiség létszáma ahhoz, hogy sikerrel felvehessék velük a harcot.
    Ekkor már jöhetett a háború. Az utolsó, a végső. A félelem háborúja, a biokémia háborúja, a gépek háborúja. Némi színfalak mögötti besegítéssel sikerült is elindítaniuk. Ennek az eredményét figyelték most a BBC híradójában.
   A bemondó az utolsók egyike volt. Talán nem volt családja, talán annyira elhivatott volt szakmája iránt, de kitartott. Bőrén – pedig biztosan megpróbálta védeni – vörösen fénylettek a sugárzás okozta hólyagocskák, itt-ott egy-egy daganat látszott. Hangja néha elcsuklott a fáradtságtól, szemei lázban izzottak, de olvasta a híreket rendületlenül. Hitt benn, hogy valahol, valakinek pont ennyi kell, pont ez a kis remény ahhoz, hogy túléljen. Valószínűleg nem is sejtette, hogy már csak alig pár tízezren hallgatják, és az sem mind földi halandó.
    Felköhögött. Ajkai körül apró vércseppek jelentek meg, már nem sok lehetett hátra neki.

    Mint, ahogyan a többieknek sem, gondolta Ark.
    És ezt gondolták társai is. Gyakran megesett, hogy ugyanazt érezték, bár most nem is kellett hozzá az a rejtett kapcsolat, ami egyébként életük része volt.
    Ark leült. Nézett maga elé. A győzelem kapujában mélységes nyugalom szállta meg, de valamiféle üresség is. Ez a bolygó töltötte ki utóbbi kétszáz évének mindennapjait, és máris kezdett hiányozni a feladat.
    De legalább a végére értek. Még pár hónap, amíg mindent elrendeznek, és akkor végre Filg is eljön, nem csak a polfodrigen által létrehozott háromdimenziós kivetüléseik érintkezhetnek valahol félúton kettőjük valódi teste között. Nem állt ez olyan távol valóságos szexuális tevékenységüktől, hiszen ők kétneműek voltak, és a szaporodáshoz nem kellett okvetlenül másik egyed, mégsem fordult elő túl sűrűn, hogy valaki pár nélkül vállalkozzon rá.
    A polfodrigen valóságát meg sem közelíthette semmilyen a Földön használt csúcstechnológia. Annyira tökéletes közeli állapotot szimulált, hogy néha igénybevevői kábán álltak hosszú percekig, mire felfogták, hogy az átélt élmény nem volt valódi. Ark és Filg is ezt használta házaséletük fenntartására. Ahogy testük „képe” tökéletesen összesimult, minden kis ív lágyan követve a másikét, úgy egyesültek hullámaik is, és számukra ez volt a fontosabb. A hullámok együttrezgésének hatására indult be a szaporodást szabályozó rendszerük, többnyire csak egyikükben, de volt olyan is, hogy mindkét egyedben. Ezt néha tudatosan szabályozták, néha meg, mint legutóbb is – talán a közelgő diadal felett érzett izgalom hatására – kicsúszott az irányításuk alól.

* * *

    Hatalmas robbanás hallatszott odakintről, ami enyhén megremegtette az ablaktáblákat is. Ark összevonta a szemöldökét. Jókora töltet lehetett, ha hullámai, még a védőburkon is áthatoltak. A televíziókészülék képe szétesett. Ark kikapcsolta. Tudta, hogy hiába keresne másik csatornát, már nem igen találna. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, aztán elővett egy műszert, állított rajta valamit, minek hatására a bázist eddig védő burok eltűnt. Senki nem tiltakozott, mindannyian köré sereglettek és elégedetten szívták be a radioaktív levegőt. Mintha csak otthon lennének. Egyikük bőre különös változáson ment át, halványrózsaszínből liláskékké változott, pár furcsa rajzolattal. Apró csápok jelentek meg a karok mellett, melyeknek vége halványan fénylett. A többiek ránéztek, aztán ők is felvették régi alakjukat, már megtehették. Már ez volt az otthonuk.
    Ark elégedetten és boldogan figyelte őket.

    – Filg! – szólt bele az üzenetközvetítőbe, és Filg szinte azonnal válaszolt. Ez is mekkora marhaság volt az emberek világában, hogy nem létezik a fénynél nagyobb sebesség, futott át Arkon a gondolat. Még szerencse, hogy nem igaz, hiszen akkor most ők sem beszélgethetnének. Bár megbocsátható tévedés volt ez, az emberiség soha még csak a közelében sem járt azoknak az ismereteknek, amik alapján pontos képük lehetett volna a világról, de Ark tudta, hogy az ő tudásuk sem teljes. Azt csak a Mindenható birtokolja. Gondolatban elmondott egy hálaimát.
    Filg szavai riasztották fel.
    – Hallottad, amit mondtam?
    – Nem, ne haragudj, csak annyi jó hírt akarok veled közölni, hogy teljesen leköti minden rezgésemet! Nem sokára készen leszünk, már a légkör is szinte azonos a miénkkel, nincs szükségünk semmilyen szűrőre. Filg, én annyira boldog vagyok, pár kvargf és itt leszel velem, nem csak a polfodrigennel érintkezhetünk, és végre lehetnek utódaink is…
    – Pont erről beszéltem.
    – Miről?
    – Utódunk lesz, és apám is elhalt. Úgy döntöttem, mégsem akarok új hazát. Szeretnék a szülőbolygómra visszamenni, és ott felnevelni a kicsiket. Ugye, megérted?
    Ark hallgatott. Nem tudott mit mondani, és azt is tudta felesleges is lenne. Filggel nem lehetett vitatkozni, és érezte is, hogy döntése végleges. Ahogy végignézett a többieken, arra is rájött, ők is vették az iménti adást.
    Néma csendben álltak sokáig, aztán Nugo, a helyettese, megszólalt:
    – Mikor indulunk?
    Ark megvonta a vállát:
    – Akár azonnal is, felesleges maradnunk.
    Néhány kvargffal később, ami földi időben fél napnak számít, már az űrhajó fedélzetén álltak. Ark jelezni akart, hogy indulhatnak, de akkor eszébe jutott valami. Elővett a zsebéből egy távirányítót és megnyomott rajta néhány gombot. Kék felvillanások tűntek fel a Föld különböző pontjain, ahogy a még meglévő védőburkok is felhasadtak, és az oxigéntartályok fala is megrepedt.
    Hosszú folyamat lesz, gondolta Ark, de úgy érezte, meg kell tennie. Aztán felszálltak.

* * *

    A pap belépett a templomba, kezében egy ősi spirálfüzettel. Előre sétált. A hívek áhítattal figyelték a szent írásokat tartalmazó ereklyét. Különleges nap volt ez a mai. Ezen a napon ünneplik, azt, hogy Isten megkegyelmezett nekik, és ideküldte szent angyalait, hogy még egy esélyt adhasson. Az angyalok kék villámaikkal elpusztították bűnös eszközeiket, aztán szó nélkül távoztak. Ezüst színű lovaik patája mennydörgésbe vonta az egész világot, és tüzet okádtak. Azt tartják az angyaloknak tíz keze volt, amiből nyolc világított, hogy fényt hozzon a sötétségbe.
    Nem mindenki hitt ebben. Sokan azt mondták, csak mese az egész, de a többség tudta, hogy az ősök nem hazudtak. Igenis Isten szent angyalai tettek látogatást azon a több száz évvel korábbi napon.

Körök

korok

2009. május 31.
Simon szinte még álmában vette fel a telefont. Ki a fene keresheti éjjel? Az órára pillantott. 2.10. Na, majd elveszem az illető kedvét a késői (korai?) telefonálgatástól, gondolta, és beleszólt:
– Tudod te, hány óra van?
– Mr. Simon Welles? – szólt bele egy izgatott hang. – A Központból hívom. Dr Reason utasított, hogy tudassam Önnel, azonnal be kell jönnie.
– Nem ér rá reggeli?
– Nem, azonnal be kell jönnie.
– Mégis mi történik, ha nem megyek be?
– Mr. Welles, attól tartok, ha nem jön magától, be kell hozatnom.
Simon elhúzta a száját, a huszonhat év alatt, amióta a NASA Csillagászati Központjában dolgozott, soha nem fordult elő, hogy sürgősen kellett bemennie. Ezen a napon épp szabad volt, és úgy tervezte lustálkodással tölti. Ebből úgy látszik, már nem lesz semmi.
– Rendben, egy órán belül ott vagyok – mondta, és letette a telefont.
Felkelt az ágyból, felöltözött, közben azon gondolkodott, biztos csak valami tévedés lesz az egész. Az ő csoportjához a Naprendszer kutatása tartozott, itt meg nem túl gyorsan változnak a dolgok, legalábbis annyira nem, hogy ne ért volna rá reggelig.
Előző este önsajnálatból egy kicsit többet ivott a kelleténél, ezért úgy döntött, inkább taxit hív. Ahogy kilépett a ház ajtaján, automatikusan felnézett az égre. A csillagok fényesen hunyorogtak, mint minden éjjel. Beült a kocsiba, közölte a sofőrrel a bázis címét, és elindultak. Az utakon alig volt forgalom, ám ahogy közeledtek a Központhoz, egyre több autó tűnt fel, a bázistól egy kilométerre már haladni sem lehetett. Simon úgy döntött, gyalogosan folytatja az utat, kifizette a taxist, és kiszállt. Korát meghazudtoló, ruganyos léptekkel tíz perc alatt a bejárathoz ért. Ahogy a biztonsági személyzet vezetője észrevette, intett neki, és kinyitotta a kaput.
– Jöjjön, Mr. Welles, már vártuk. Önöket is üdvözlöm, Mr. Hope, Mr. True. Kérem, kövessenek.
Simon csak most vette észre a másik két tudóst. Hope szakterülete a SETI-program volt, és True is valami idegenekkel kapcsolatos projekten dolgozott.
– Ti tudtok valamit? Miről van szó? – kérdezte Simon köszönés nélkül.
– Mi abban reménykedtünk, te tudsz valamit – válaszolta Hope.
– Hát ez meg? – szólalt meg True.
– Mi? – nézett rá egyszerre Simon és Hope, majd követték True tekintetét az égboltra.
– Mi ez? Egy csillag? – kérdezte True. – Nem – válaszolt tétován a saját kérdésére.
– Nem – ismételte meg Simon –, ahhoz túl állandó a fénye, és túl… Nem is tudom.
Az őr után indultak, és miközben haladtak a bejárat felé, le sem vették szemüket az égboltról. Ahogy beléptek az épületbe, True megszólalt:
– Furcsa, az volt az érzésem, nőtt.
– Nekem is – felelte Hope.
– Szerintem jól éreztétek – tette hozzá Simon elgondolkodva.
Egy fiatal tudós lépett hozzájuk, és bekísérte őket az A részlegben található nagy előadóba. A terem befogadó képesessége ezerkétszáz fő volt, most mégsem lehetett volna egy gombostűt sem leejteni, annyian voltak. Ahogy beléptek Reason professzor intett nekik, számukra a pódiumon tartottak fenn helyet. Simon csodálkozva konstatálta, hogy az egész vezetőség ott van. Ahogy leültek, a professzor felállt, a terem pár pillanat alatt elcsendesedett, minden szempár rászegeződött.
– Uraim, rövid leszek, azt hiszem, ez az utolsó napunk. – Szinte látni lehetett, ahogy mindenkinek elakadt a lélegzete. A professzor folytatta: – Pontosan éjfélkor egy közelítőleg Föld nagyságú égitest tűnt fel a F38-as szektorban, pályája, az eddigi adatok szerint, pontosan megegyezik bolygónk pályájával, de sebessége sokkal nagyobb, előzetes számításaink szerint 9.629.000 km/óra volt. Ilyen iramban négy nap alatt tenne meg egy kört a nap körül.
– Ez lehetetlen. Ekkora sebbességgel nem maradhat ezen a pályán. Itt valami tévedés lesz – szólalt meg Hope.
– Mi is erre jutottunk – felelte a professzor –, de ez az égitest valahogy nem a fizika törvényei szerint viselkedik. Nemsokára lesznek felvételeink róla. Megkértem a technikusokat, hogy azonnal tegyék fel a kivetítőkre, ha elkészülnek.
Mintegy válaszként megjelent néhány kép. A termen hitetlenkedő moraj futott végig, a professzor is hátrahőkölt, kérdőn nézett a technikusra, az bólintott, ezek voltak a jó felvételek, semmi tévedés.
A képeken egy, a Földre kísértetiesen hasonlító, égitest képe jelent meg.
– De mi ez? Ez… ez… ez
– A Föld nem lehet, csak nagyon hasonlít rá. Valószínűleg a légköre összetétele nagyjából megegyezik a mi bolygónkéval, ezért hasonló a színe. Pár óra múlva talán többet tudunk. Most pedig megkérnék mindenkit, vonuljon vissza a munkaterületére, és, könyörgöm, próbáljanak valami megoldást találni. Azt, gondolom, nem kell mondanom, hogy semmilyen információ nem kerülhet a nyilvánosság elé.
– Ezzel már elkéstünk – szólalt meg valaki a terem hátuljában –, már fenn van az interneten.
A professzor a technikusra nézett, az a gépére pillantott, elsápad, megnyomott néhány gombot, és a kivetítőkön a BBC rendkívüli kiadása jelent meg.
A riporter beszámolt az eseményekről, és képeket is mutattak. Talán innen kerültek ki, talán más állomásokról, de ez már nem is számított. A külvilágban néhány órán belül eluralkodik a pánik, most már megállíthatatlanul. Néhány telefon szólalt meg, a professzor végignézett a termen.
– Megkérnék mindenkit, kapcsolja ki a készülékét, és koncentráljon a problémára! Aki úgy érzi, a családjával szeretne lenni, elmehet.
Néhányan felálltak, a többség azonban maradt.

5:10
Mindenki elvonult a saját területére. Welles, Hope, True és Reason professzor csoportját összevonták, ők kapták a nagy megfigyelőt, innen szokták felügyelni az űrhajó-kilövéseket, és a műhold felbocsátásokat. Ez a helyiség rendelkezett a legfejlettebb eszközökkel. Simon az egyik kivetítőhöz lépett, ami az ismeretlen égitest és a Föld pályáját mutatta. Az objektum láthatóan közeledett, óránként 3,75°-ot tett meg a nap körüli pályán. hihetetlen, ekkora sebességnél a centrifugális erőnek ki kellett volna repítenie a világűrbe, vagy iszonyú tömeggel rendelkezett. De hogy került egyáltalán erre a pályára? A másik kivetítőn megjelentek a legújabb felvételek. Ezek már részletesebbek voltak, mint az előzőek, de még mindig elég elmosódottak. Egy kivetítőn a legújabb hírek futottak, ahogy az várható volt a külvilágban teljes volt a káosz, az emberek pincékbe, bunkerekbe menekültek. Simon megrázta a fejét. Mindegy volt, egy ekkora ütközést a Föld sem élhet túl, nemhogy a rajta élők. Fogalma sem volt, mit tehetnének.
Aztán a nap folyamán kiderült, hogy másnak sem. Szép lassan mindenki elhagyta a bázist, csak azok maradtak, akiknek nem volt senkijük, vagy annyira megszállottak voltak. Simonra mindkét állítás igaz volt. Tudta, hogy meg fognak halni, mégis képtelen volt mással foglalkozni, csak csodálattal figyelte az eseményeket. Ahogy teltek az órák, úgy érkeztek egyre jobb és jobb felvételek. Este hatra az égitest már szabad szemmel is jól látható volt, mérete meghaladta a csillagokét, és akkor Simon észrevett valamit a képeken, több dolgot is. Egy kisebb égitestet a másik körül és ijesztően ismerős geológiai képződményeket a felszínén. Bár a légköre túlságosan is aktív volt, alatta a Föld kontinenseire kísértetiesen hasonlító alakzatok tűntek fel. Simon döbbenten lépett hátra.
– Ez a Föld – mondta Reason professzorral egyszerre.
– De hogy? – kérdezte a professzor.
– Nem tudom, de van itt még valami – mondta Simon –, csak előbb utána nézek.
A számítógéphez lépett, időjárási, vulkáni tevékenységekre vonatkozó térképeket hívott be, megállt egy hónap elejei dátumnál. Az órára nézett. 18:40. Lekérte a legújabb felvételeket, kinyomtatta a képeket, végignézett rajtuk, majd határozott mozdulattal kihúzta az egyiket és a május 11-i kép mellé helyezte. Reason professzor elhűlve nézte. A két kép nem hasonlított. Ugyanaz volt.
– Azt hiszem ez a bolygó a múltunk, vagyis az elmúlt három hónap eseményeit láthatjuk gyorsítva – mondta Simon.
– De hogy történhetett?
– Nem tudom. Talán valami időalagút, vagy ilyesmi. Fogalmam sincs.
– Nem tehetünk semmit, igaz?
– Igaz.
– Hazamegy?
– Minek? Nincs senkim.
Maradtak. Nem sokat beszélgettek, csak figyelték az eseményeket. Az utolsó órában kiültek az udvarra egy üveg whisky társaságában, és nézték a közeledő bolygót. Negyed órával az ütközés előtt már fele akkorának látszott, mint a Hold, hét perccel később már akkorának.
A két férfi nem szól egymáshoz, csak a közeledő halálra készültek. Simonnak még eszébe jutott, hogy már érezniük kellene valamit, de nem mondott semmit.
Aztán egy perccel az ütközés előtt minden vakító fehérségbe váltott.

február 28. – három hónappal korábban
Simon az óra csipogására ébredt. 6:30. Utálta ezeket a téli reggeleket, mikor mindent beborít a szürkeség. Nem emlékezett rá, mit álmodott, csak azt érezte, hogy kirázza a hideg a tudatalattijában lévő töredékektől.
Ahogy a munkahelyére igyekezett deja vu érzése támadt, mint azon a napon az emberiség nagy részének. Akik aludtak csak az álmukat érezték furcsának, akik ébren voltak, úgy érezték kiesett pár pillanat az életükből. A központba érve Reason professzor irodájába vezetett első útja, mint minden reggel. Ott találta egy halom csillagtérkép fölé hajolva.
– Keres valamit?
– Rossz érzésem volt, mintha valami elkerülte volna a figyelmünket, de úgy látom, minden rendben van.
– Én sem látok semmi rendkívülit – nézte a képeket Simon, de érezte, valami nincs rendben.
Az egész napja egy mintha-már-megtörtént-volna hangulatban telt. A következő is, ám ahogy teltek a hetek, ez az érzés egyre gyengült, végül már el is feledkezett róla.

Május 30-án megszületett barátja kislánya, és elmentek megünnepelni. Simon amellett, hogy örült a másik boldogságának, iszonyúan rosszul érezte magát, amiért ő egyedül él. Kicsit többet ivott a kelleténél, éjfél volt mire ágyba került.
Kettő óra után néhány perccel megcsörrent a mobilja. Simon szinte még álmában vette fel a telefont. Ki a fene keresheti éjjel? Az órára pillantott. 2.10.

“Egy fekete macska ment át előttünk, aztán láttam még egyet, amelyik pont ugyanúgy nézett ki” – mondta Neo. “A déja vu hiba a Mátrixban” – felelte Trinity.