idegen címkéhez tartozó bejegyzések

Apokalipszis itt és most

     Az elnöki épület konferenciatermében ültek. Senki nem mozdult, a kivetítőt figyelték. A BBC rendkívüli adása ment. Ami azt illeti, az utóbbi időben nem is néztek mást, csak ezt a csatornát. Meg nem is sok maradt már, amit nézhettek volna, szép lassan minden leállt.
    Mióta kitört a harmadik világháború, szinte ki sem mozdultak innen. Felesleges lett volna. Ez az épület védett volt, minden szempontból. Bár, ki árthatott volna nekik? Már senki.
    A legfrissebb híreket hallgatták. Máshonnan is beszerezhették volna az információt, de ezt már megszokták az évek alatt, és olyan dolgokat is megtudhattak így, amit a száraz jelentésekből nem.
    Ark, az elnök, felállt. Csak az utóbbi időben használta ezt a nevet. Azt mondta, ettől újra fiatalnak érzi magát, mintha csak ötven éves lenne. Való igaz, kicsit több volt. Vagyis inkább sokkal több, de ez most nem érdekes. Mindannyian ránéztek, bár kissé elhomályosította látásukat az ablakon beszűrődő lilás fény, ami a légkörbe jutott anyagoknak volt köszönhető. Idebent optimális volt a környezet. Levegő-összetétel, hőmérséklet, páratartalom – minden a megfelelő szinten, s most már nem sokára odakint is jó lesz.
    Néma csend ült a szobán, mindenki arra várt, mit fog Ark mondani.
    – Uraim – kezdte a vezér –, még néhány nap, legfeljebb, és végeztünk! Már nem lehet leállítani őket.
    Elégedett moraj futott végig a termen. Kétszáz év. Azóta erre várnak. Már rengetegszer megpróbálták, de mindannyiszor belebuktak. Most már nem akartak hibázni. Ezt alaposan megtervezték. Rájöttek, hogy egyszerű háborúk útján nem fog sikerülni. Ide összetettebb stratégia kellett. Mindent bevetettek. Biokémiát, hadászatot, ideológiákat. És az emberek mindent elhittek. Néhány gyógyíthatatlan betegség, társadalmi különbségek, vallásiak – végül már mindenki gyűlölt mindenkit.
    Összefogás? Ugyan már! De nem is az volt a cél. Ahhoz, hogy a bolygót lakhatóvá tegyék az otthoniak számára, meg kellett változtatni egy-két dolgot. És persze el kellett tüntetni az embereket is. Ők csak humusznak voltak jók az idegenek világában.
    Az idegenek nem voltak annyian, és nem rendelkeztek olyan technológiákkal, hogy egyszerűen elfoglalják a bolygót, ezért cselhez kellett folyamodniuk. Az emberiség normál körülmények között még több ezer évig fennmaradhatott volna, de annyi idejük nekik sem volt várni. És, ami azt illeti, tömegpusztító eszközöknek is híján voltak. Otthonról nem hozhatták a sajátjaikat, úgyhogy mindent itt kellett összeállítaniuk. Ez eléggé időigényes volt.
    Először az emberektől akartak megszabadulni, és aztán átalakítani a bolygót, de ez nem sikerült. Azok a járványok, amik más világokban működtek, itt nem. Az emberek ellenállóbbnak bizonyultak. Ezért folyamodtak a következő megoldáshoz, a háborúkhoz, de ez sem vált be. Egyszerűen voltak, akik kívül maradtak.
    Többször próbálkoztak a gazdaságok tönkretételével, de ezek mind-mind csak időleges megoldást hoztak, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
    Addigra, a XX. század végére, Ark már csalódott volt és kezdte úgy érezni, nem volt túl jó választás ez a bolygó. Pedig Filggel együtt döntöttek mellette, és Filg soha nem tévedett. Mindent figyelembe vettek. A környező bolygók is jónak bizonyultak a későbbi terjeszkedéshez. A klán is segített, náluk ez így volt szokás. Nem számítottak rá, hogy ennyi ideig fog tartani. Az életciklusukhoz képest ez elhanyagolható, de Filg már türelmetlen volt.
    És akkor Arknak remek ötlete támadt.
    Ami nem működött erőszakkal, az működött csendesebb eszközökkel. Új technológiákat adtak az emberek kezébe. Az emberiség immár gyorsabban, hatékonyabban tudott előállítani olyan eszközöket, amivel kényelmesebbé tehette az életét. Az, hogy ezek az eszközök rövid életűek voltak, és „haláluk” után mérgező anyagokkal töltötték meg környezetüket, igazából senkit nem érdekelt. Mindenki csak a pillanatnyi előnyökkel foglalkozott.
    És a világ lassan, de biztosan kezdett megtelni a halált hozó szeméttel. Már akinek halált hozott. Arkék fajának ez volt az élet. Napról-napra érezték, ahogy a levegő átalakul, veszít oxigéntartalmából, ahogy a Földet védő ózonpajzs enged az őt ostromló gázoknak, és felszaggatott testén át utat enged az ultraibolya sugárzásnak. Növelve a beteg élőlények számát a világban. És ez Arkék számára megint csak jó volt.
    Erre a folyamatra segítettek rá az idegenek új találmányukkal. Vagyis ez csak ebben a világban volt új, ők ezt már évezredek óta használták. Nem pont olyan okokból, mint az emberek.
    A növénytermesztésre használható területek csökkenésével, egyre nagyobb jelentősége lett, hogy azok a területek tökéletesen kihasználhatók legyenek. A népességmegoszlást erősen átalakította egy-két járvány. Hogy honnan kerülhettek ide, azt csak kevesen tudták, azon kevesek meg nem igen akartak beszélni róla. Afrika, Dél-Amerika lakosságát minden esetre szinte teljesen eltüntette. Az emberek helyét pedig a termőföldek vették át, már ahol még volt életképes talaj. Addigra ugyanis ezen kontinensek nagy része sivataggá változott.
    És akkor megjelent ez a nagyszerű szerkezet. Oxigénmegkötőnek nevezték el. Elvitték egy adott helyre, ahol nem volt szükség az éltető elemre, és celláiba sűrítették az „életet”.
    Aztán ezeket a cellákat a rendeltetési helyükre szállítva a föld alól adagolták gondosan szabályozva az üvegházakba. Kissé ugyan megváltozott az időjárás a világban, a természet igyekezett visszaállítani az egyensúlyt, de az emberek ellen vesztésre állt. A növényzet kihalt a meglopott vidéken, újabb és újabb területeket engedve át a száraz halálnak.
    Óriásira nőttek a társadalmi különbségek. A gazdagok pedig még többet akartak. Lassan eljött az az idő, amire senki nem számított. A víz után, immár az éltető oxigénért is fizetni kellett. A vezetők, a tehetősek, a szerencsések gondosan védett, burával fedett városokban, birtokokon élték életüket, a külvilág pedig lassan, de biztosan haladt a pusztulás útján, de innen még mindig lett volna visszaút. Hisz az ember olyan, hogy egy darabig tűri az igazságtalanságokat, a nélkülözést, aztán fellázad. Ark addigra már kiismerte őket, és tudta, hogy egy effajta lázadás társadalmi változásokat hozna, végső soron pedig azt, hogy minden visszarendeződne. Ezt nem akarta. Még mindig túl nagy volt az emberiség létszáma ahhoz, hogy sikerrel felvehessék velük a harcot.
    Ekkor már jöhetett a háború. Az utolsó, a végső. A félelem háborúja, a biokémia háborúja, a gépek háborúja. Némi színfalak mögötti besegítéssel sikerült is elindítaniuk. Ennek az eredményét figyelték most a BBC híradójában.
   A bemondó az utolsók egyike volt. Talán nem volt családja, talán annyira elhivatott volt szakmája iránt, de kitartott. Bőrén – pedig biztosan megpróbálta védeni – vörösen fénylettek a sugárzás okozta hólyagocskák, itt-ott egy-egy daganat látszott. Hangja néha elcsuklott a fáradtságtól, szemei lázban izzottak, de olvasta a híreket rendületlenül. Hitt benn, hogy valahol, valakinek pont ennyi kell, pont ez a kis remény ahhoz, hogy túléljen. Valószínűleg nem is sejtette, hogy már csak alig pár tízezren hallgatják, és az sem mind földi halandó.
    Felköhögött. Ajkai körül apró vércseppek jelentek meg, már nem sok lehetett hátra neki.

    Mint, ahogyan a többieknek sem, gondolta Ark.
    És ezt gondolták társai is. Gyakran megesett, hogy ugyanazt érezték, bár most nem is kellett hozzá az a rejtett kapcsolat, ami egyébként életük része volt.
    Ark leült. Nézett maga elé. A győzelem kapujában mélységes nyugalom szállta meg, de valamiféle üresség is. Ez a bolygó töltötte ki utóbbi kétszáz évének mindennapjait, és máris kezdett hiányozni a feladat.
    De legalább a végére értek. Még pár hónap, amíg mindent elrendeznek, és akkor végre Filg is eljön, nem csak a polfodrigen által létrehozott háromdimenziós kivetüléseik érintkezhetnek valahol félúton kettőjük valódi teste között. Nem állt ez olyan távol valóságos szexuális tevékenységüktől, hiszen ők kétneműek voltak, és a szaporodáshoz nem kellett okvetlenül másik egyed, mégsem fordult elő túl sűrűn, hogy valaki pár nélkül vállalkozzon rá.
    A polfodrigen valóságát meg sem közelíthette semmilyen a Földön használt csúcstechnológia. Annyira tökéletes közeli állapotot szimulált, hogy néha igénybevevői kábán álltak hosszú percekig, mire felfogták, hogy az átélt élmény nem volt valódi. Ark és Filg is ezt használta házaséletük fenntartására. Ahogy testük „képe” tökéletesen összesimult, minden kis ív lágyan követve a másikét, úgy egyesültek hullámaik is, és számukra ez volt a fontosabb. A hullámok együttrezgésének hatására indult be a szaporodást szabályozó rendszerük, többnyire csak egyikükben, de volt olyan is, hogy mindkét egyedben. Ezt néha tudatosan szabályozták, néha meg, mint legutóbb is – talán a közelgő diadal felett érzett izgalom hatására – kicsúszott az irányításuk alól.

* * *

    Hatalmas robbanás hallatszott odakintről, ami enyhén megremegtette az ablaktáblákat is. Ark összevonta a szemöldökét. Jókora töltet lehetett, ha hullámai, még a védőburkon is áthatoltak. A televíziókészülék képe szétesett. Ark kikapcsolta. Tudta, hogy hiába keresne másik csatornát, már nem igen találna. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, aztán elővett egy műszert, állított rajta valamit, minek hatására a bázist eddig védő burok eltűnt. Senki nem tiltakozott, mindannyian köré sereglettek és elégedetten szívták be a radioaktív levegőt. Mintha csak otthon lennének. Egyikük bőre különös változáson ment át, halványrózsaszínből liláskékké változott, pár furcsa rajzolattal. Apró csápok jelentek meg a karok mellett, melyeknek vége halványan fénylett. A többiek ránéztek, aztán ők is felvették régi alakjukat, már megtehették. Már ez volt az otthonuk.
    Ark elégedetten és boldogan figyelte őket.

    – Filg! – szólt bele az üzenetközvetítőbe, és Filg szinte azonnal válaszolt. Ez is mekkora marhaság volt az emberek világában, hogy nem létezik a fénynél nagyobb sebesség, futott át Arkon a gondolat. Még szerencse, hogy nem igaz, hiszen akkor most ők sem beszélgethetnének. Bár megbocsátható tévedés volt ez, az emberiség soha még csak a közelében sem járt azoknak az ismereteknek, amik alapján pontos képük lehetett volna a világról, de Ark tudta, hogy az ő tudásuk sem teljes. Azt csak a Mindenható birtokolja. Gondolatban elmondott egy hálaimát.
    Filg szavai riasztották fel.
    – Hallottad, amit mondtam?
    – Nem, ne haragudj, csak annyi jó hírt akarok veled közölni, hogy teljesen leköti minden rezgésemet! Nem sokára készen leszünk, már a légkör is szinte azonos a miénkkel, nincs szükségünk semmilyen szűrőre. Filg, én annyira boldog vagyok, pár kvargf és itt leszel velem, nem csak a polfodrigennel érintkezhetünk, és végre lehetnek utódaink is…
    – Pont erről beszéltem.
    – Miről?
    – Utódunk lesz, és apám is elhalt. Úgy döntöttem, mégsem akarok új hazát. Szeretnék a szülőbolygómra visszamenni, és ott felnevelni a kicsiket. Ugye, megérted?
    Ark hallgatott. Nem tudott mit mondani, és azt is tudta felesleges is lenne. Filggel nem lehetett vitatkozni, és érezte is, hogy döntése végleges. Ahogy végignézett a többieken, arra is rájött, ők is vették az iménti adást.
    Néma csendben álltak sokáig, aztán Nugo, a helyettese, megszólalt:
    – Mikor indulunk?
    Ark megvonta a vállát:
    – Akár azonnal is, felesleges maradnunk.
    Néhány kvargffal később, ami földi időben fél napnak számít, már az űrhajó fedélzetén álltak. Ark jelezni akart, hogy indulhatnak, de akkor eszébe jutott valami. Elővett a zsebéből egy távirányítót és megnyomott rajta néhány gombot. Kék felvillanások tűntek fel a Föld különböző pontjain, ahogy a még meglévő védőburkok is felhasadtak, és az oxigéntartályok fala is megrepedt.
    Hosszú folyamat lesz, gondolta Ark, de úgy érezte, meg kell tennie. Aztán felszálltak.

* * *

    A pap belépett a templomba, kezében egy ősi spirálfüzettel. Előre sétált. A hívek áhítattal figyelték a szent írásokat tartalmazó ereklyét. Különleges nap volt ez a mai. Ezen a napon ünneplik, azt, hogy Isten megkegyelmezett nekik, és ideküldte szent angyalait, hogy még egy esélyt adhasson. Az angyalok kék villámaikkal elpusztították bűnös eszközeiket, aztán szó nélkül távoztak. Ezüst színű lovaik patája mennydörgésbe vonta az egész világot, és tüzet okádtak. Azt tartják az angyaloknak tíz keze volt, amiből nyolc világított, hogy fényt hozzon a sötétségbe.
    Nem mindenki hitt ebben. Sokan azt mondták, csak mese az egész, de a többség tudta, hogy az ősök nem hazudtak. Igenis Isten szent angyalai tettek látogatást azon a több száz évvel korábbi napon.

Világok harca

     Greg felnézett. Nagyon hosszú utat tettek már meg, így ez a kis nehézség igazán nem akadályozhatja őket abban, hogy élelemhez jussanak. Régóta nélkülöztek, ritkán adódott ilyen remek lehetőség, mint ez a mai.
    Hátrapillantott társaira. Kevesen voltak, de csoportjuk jól szervezett. Hiába, vezérük mindent megtett, hogy szervezetük tökéletesen működjön.
    És működött is. De mindentől ő sem védhette meg őket. A legutóbbi biológiai támadás, alaposan lecsökkentette létszámukat. Ha az élelem szűkösségét nézzük, ez még jól is jött, de a túlélésen kívül fontos volt a területhódítás is, ahhoz meg többen kellettek volna. Greg biztos volt benne, hogy a király – ők csak így nevezték – erre is talál megoldást.
    Ő még soha nem találkozott vele, persze, bármikor meglátogathatta volna, de nem érezte fontosnak. Az utasításokat világosan megkapták, minden jól működött. Kivéve persze, a kívülről érkező támadásokat.
    Nem rég szóba került az is, hogy esetleg elköltöznek erről a vidékről, de még gondolkodtak rajta. Nehéz manapság jó területet találni.
    Greg visszafordult. Alaposan szemügyre vette a zsákmányt. El sem akarta hinni, hogy ilyen szerencséjük van, ez jó néhány hétig elég lesz a csoportnak. Pár órája jelentették a felderítők. Valószínűleg másnak szánták az ellátmányt, de úgy nézett ki, senki nem keresi.
    Az elérhető helyekről már megkezdték a szállítást, de a legjobb darabok magasan a fejük fölött helyezkedtek el. A megközelítést könnyűszerrel megoldhatták, gyakorlott mászóik voltak erre a feladatra, Greg azonban mástól félt. Az a terület kívül esett a biztonságos zónán, megláthatják őket. Akkor pedig, nem kétséges, támadni fognak.
    Nem tudtak védekezni ellenük. Más faj, más eszközök. És az eszközeik, bizony, messze meghaladták Greg csoportjának képességeit. Az ő fegyvereik szinte semmit sem értek. Fel tudták tartóztatni az ellenséget rövid ideig, okozhattak nekik kellemetlenségeket, de elpusztítani még egyiküket sem sikerült. Bár beszélték, hogy más csoportoknak már igen, de ha így is volt, azt valószínűleg csak a szerencséjüknek köszönhették.
    Greg megrázta a fejét. Körülnézett. Látta, hogy a mászók már felkészültek és csak az utasításra várnak. Nehéz volt kiadni a parancsot így, hogy tudta, esetleg az életükkel fizethetnek. De meg kellett tenni.
    Már épp inteni akart, mikor remegni kezdett lába alatt a talaj. A többiek is megálltak, és vártak. A rengés erősödött, majd egy sötét árnyék vonult át a terület felett. Hatalmassága betöltötte az egész látóteret, pár pillanatra félhomályba vonva őket.
    Vártak. Minden sejtjük remegett, de nem történt semmi, ezúttal szerencséjük volt. Nem vették észre őket.
    Az idegenek egyike járt a közelben, tudták ezt mind. Hihetetlen messzeségbe tűnt már az a kor, amikor nem voltak itt. Az még sok-sok nemzedékkel előttük volt. Már történelem. Egyszer csak megjelentek, és mindent uralni kezdtek, ami nem felelt meg a céljaiknak, vagy az útjukban állt, egyszerűen elpusztították. Nem lehetett velük együtt élni, nem akartak senkit maguk körül, aki más, mint ők. Csak azt a pár fajt hagyták békében, ami őket szolgálta.
    Gregék is üldözöttek lettek, életterük jelentősen lecsökkent, elszigetelt csoportokként éltek csak már. Szomorúan gondolt vissza, hogy az idegenek megjelenése előtt mennyit harcoltak egymással is. Most már mindannyian tudják, hogy ez mennyire kicsinyes volt. Talán, ha akkor összetartanak, most meg tudják magukat védeni. Nem biztos, de legalább lett volna egy esélyük. Most már csak a túlélésre törekedhetnek. Vagy reménykedhetnek abban, hogy az idegenek egyszer majd eltűnnek.
    Hiú remény volt ez.
    Az idegenek csak egyre többen lettek, és mind nagyobb területeket foglaltak el, és mind jobban irtották az általuk csak alacsonyabb rendűnek nevezett fajokat. Néhányat már teljesen eltüntettek. Mindenki tehetetlen volt ellenük. Hiába próbálták meg felvenni a harcot, hiába fejlesztettek ki új eszközöket, új taktikákat, minden hiábavaló volt.
    Újabb rengés következett. Kisebb, mint az előző. Vagy távolabb járt az idegen, vagy egy kisebb volt. Nehéz volt megítélni.
    Greg intett. A mászók elindultak. Villámgyorsan dolgoztak. Óriási darabokat ragadtak meg a zsákmányból, és vitték a rejtekhelyre. Mindenki tudta a dolgát, nem kellettek ide szavak.
    A következő rengésre nem is figyeltek. A zsákmány fontosabb volt, és sietni kellett. Greg elégedetten figyelte a rendszert. Minden tökéletesen működött.
    Órákon keresztül dolgoztak. Munkájukat csak néha zavarta meg pillanatokra a rengés és az árnyék megjelenése. Ahogy közeledtek a feladat végéhez, úgy lettek egyre higgadtabbak.
    Nem sokára mások is megjelentek a csapatból segíteni.
    Talán ez volt a baj. Túl sokan voltak a terepen, így feltűnőbbek lettek.
    Greg nem szerette ezt. Jobban kedvelte, ha minden a megszokott rutin szerint zajlik. Sokkal biztonságosabb volt. A káosz magában hordozta a pusztulás lehetőségét.

    Újabb rengés következett, és erősödött. Akkor már tudta, hogy késő. Észrevették őket, de még reménykedett. Az árnyék hatalmasra nőtt, mindent beborított. És akkor meglátta az idegent. Félelmetes volt. Soha nem látott semmit előtte, ami akár csak hasonlított volna hozzá. Fújni kezdett a szél, és furcsa hangokat hozott. Greg szólni akart a többieknek, hogy rejtőzzenek el, meneküljenek, de egyszerűen képtelen volt. A félelem teljesen megbénította. Csak nézte a hatalmas lényt, ami kitöltötte teljes látómezejét. Az idegen egészen közelhajolt. A hangzavar egyre erősödött. Aztán felemelkedett és csend lett. Kivilágosodott. A többiek megnyugodtak, Greg azonban tudta, mi következik, hallott már róla néhány túlélőtől.
    Menekülni, menekülni, zakatolt a fejében. Jelzett a mászóknak és a csoport többi tagjának, hogy hagyják el a területet, de azok nem figyeltek rá, teljesen lekötötte őket a zsákmány. Greg tehetetlenül nézte a nyüzsgést. Kétségbeesetten kutatott agya legmélyén valami megoldás után. Indulni akart, minél távolabb kerülni ettől a helytől, de a kötelességtudat erősebb volt. Őt azért rendelték ide, hogy az akciót levezényelje, nem mehet el. Nem teheti.
    Újra remegni kezdett a lába alatt a talaj, majd minden sűrű homályba borult és fújni kezdett a szél. Mint egy orkán, olyan volt. Néhányukat felkapta és távolra sodorta. Talán ők voltak a szerencsésebbek. Hatalmas fejetlenség lett úrrá köztük, mindenki menekülni akart, de már késő volt. A hatalmas szélvihar esőt is hozott. Sűrű cseppekben hullt alá, és mindent beborított. De ez az eső halált hordozott. Akiket ért, azoknak bőrén át villámgyorsan felszívódott, és izmaik megbénultak. Önkéntelen rángások közt terültek el a földön, és kínban égve hívták a halált. Greg a szörnyűség látványától bénán állt a megfigyelőhelyén. Akkor sem mozdult, amikor az eső elindult felé. Talán el tudott volna menekülni, de nem akart. Már nem. Inkább a halál, mint ennek az eseménynek a képe élete végéig. Érezte, ahogy a hideg permet a testéhez ér, érezte, ahogy átmarja bőrét, érezte a kínt. Végtagjai megremegtek a fájdalomtól. Próbált erős lenni, és méltósággal meghalni, de nem lehetett. A fájdalom erősebb volt. Greg üvöltött.
    És akkor egy újabb árnyék közeledett. Ezt még senki nem látta, legalábbis olyan nem, aki utána mesélt is volna róla. Hatalmas fatörzsszerű valamik jelentek meg, és egy helyre sodorták az élettelen testeket, majd egy gyűjtő érkezett, és fatörzsek a felszínére húzták a pusztítás minden nyomát, hogy aztán a táj ugyanolyan legyen, mint Gregék érkezése előtt.
    Ő még érezte, ahogy teste a gyűjtő hideg felszínéhez ér, érezte a zuhanást is a hatalmas feketeségbe, de azt már nem, mikor teste földet ért…

* * *

    – Melyikőtök hagyta elől ezt a konzervdobozt? Teljesen belepték a hangyák? Nem igaz, hogy nem bírjátok eldobni a kukába – mérgelődött anya immár sokadszor a gyerekekkel, de tudta, hogy hiába. Nem szerette használni a rovarirtót, de más lehetősége nem maradt. Bármilyen élelmet elől felejtettek, villámgyorsan támadtak, egyszerűen nem lehetett megszabadulni tőlük…