Epizódok a zerdaiak életéből 4. – A hagyma héja

Roman_06       Emlékszem arra a napra, amikor rájöttem. Mikor rájöttem, valójában mennyire egyedül vagyok. Hogy az egész engem körülvevő valóság talán nem is létezik, de úgy egészen biztosan nem, ahogy azt gondoltam korábban. Talán csak egy elképzelés. Hogy kié? Az enyém a kezdet kezdetéről, valaki másé a régiek közül, egy felsőbbrendű hatalomé, vagy csupán egy kívülállóé? Nem tudtam, és ma sem tudom. Egy volt csak biztos, valami meghibásodott. Valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ha az emlékeim között kutattam, aztán körülnéztem, egyre inkább úgy tűnt, semmi sem igazi. Semmi. Semmi rólam, semmi a többi emberről, akiket ismertem. Ismertem? Olykor már ebben sem voltam egészen biztos. Ha azt mondták volna, épp aznap kezdődött el minden, azt is elhiszem, de éppúgy tarthatott évezredek óta. Minden egyszerre tűnt lehetségesnek és elképzelhetetlennek.
Az utcák ebben a világban valami különös, tompa fényben úsztak, a kontrasztok valószerűtlennek tűntek. Az emberek, a házak, mintha csak egy díszlet részei lettek volna, és ha elég ideig nézem őket, azt is megláthatom, mi van mögöttük. A fák – egyedül a fák – emelkedtek ki földöntúliságukkal, időnkívüliségükkel ebből az álvalóságból. Azok valahogy nem illetek oda. Néha közelebb léptem, hogy megérintsem egyiket-másikat, egyszer meg is öleltem egyet, de annyira furcsán néztek rám a körülöttem lévők, hogy inkább felhagytam ezzel. Mert mi van, ha tévedek, mi van, ha tévedek, és valójában én őrültem csak meg? Nem akartam egy zárt osztályon végezni. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy nem tévedek, és úgy is egy elmegyógyintézetbe juthatok, mert a Nagy Programozó rájön, hogy rájöttem. Akkor aztán már valóban nem tehetnék semmit. Meglehet, így sem…
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy én találtam ki ezt az egészet, megpróbáltam megváltoztatni dolgokat, persze, csak egészen kicsiket, hogy lássam, így van-e. Aztán, mikor sikerrel jártam, csak ültem bénultan, és ésszerű magyarázatot igyekeztem keresni mindenre. Ha valami nagy dolgot „varázsolok”, az persze meggyőzhetett volna, de ahhoz meg nem volt elég hitem. Olyankor győzött a „valóság”.
Az álmok viszont nem hagytak nyugodni. Arra a földre nem ért el a logika hatalma. Ha aludtam, egy olyan világban jártam, ami egyszerre volt ismerősen otthonszerű és félelmetes. Mert amiről álmodtam, azért bármelyik nagy egyház örömmel küldött volna máglyára, ha megtehette volna, és ha beszélek róla. De nem tettem. A világ egyre kevésbé tűnt az én világomnak, ám valami erős gát, mégis megakadályozott benne, hogy áthágjam a határait. Sodródtam az eseményekkel, amiket elém hozott, tettem a dolgomat, mint mindenki más, jártam a járt utakat.
És mindeközben alig vártam az éjszakát, hogy abban a másik világban legyek, amit sokkal inkább éreztem otthonomnak…

* * *

      Megcsörrent a telefonom. Fásultan vettem fel, és a nő azon a gépies, unott hangján máris belekezdett. Valami orvosi vizsgálatról beszélt, ahova el kell mennem. Rá akartam vágni – szokásomhoz híven – hogy köszönöm, nem, ám ezúttal mégsem tettem. Nem miatta, nem ő volt annyira meggyőző, inkább az előző éjszakai álmom. Az, hogy éppen ezt álmodtam. Nem volt semmi más dolgom (épp hónapok óta nem volt semmi dolgom), ezért úgy döntöttem, elmegyek, aztán majd legfeljebb jót szórakozok rajta, ha zavarba hozhatom a gépeket kezelő, cseppet sem hozzáértő személyzetet a kérdéseimmel. Emlékszem legutóbb, évekkel ezelőtt, is így mentem el, minden lehetséges ellenvetéssel a tarsolyomban, de akkor sajnos a szórakozás elmaradt, mivel a terapeuta közölte, hogy velem nincs dolga, teljesen rendben vagyok. Hát, ezúttal nem így lenne, kezdenék csak el beszélni az álmaimról, a látomásaimról, arról, hogy szerintem ő sem valódi, lehet, hosszabb időre élvezhetném egy kollégája vendégszeretetét.

* * *

      Ahogy beléptem, láttam, mennyire sokan vannak már ott. Ismét az a különös érzés, nem tartozom ide, mit keresek én itt egyáltalán. Annyira idegen volt minden és mindenki. Mint egy osztályteremben, sorokban helyezkedtek el a padok, helyet kínálva, ám az emberek többsége inkább állva várakozott valakire. Észrevettem, hogy két oldalt, a fal mentén is vannak székek, jobbra, előre sétáltam, oda, ahol előreláthatólag a legkevesebben lesznek majd, és leültem. Két férfi lépett be a terembe. Az egyik magas, vékony, a másik hasonló testalkatú, csak valamivel alacsonyabb. Nem néztek egymásra, mozdulataikon látszott az összeszokottság, szavak nélkül tették az előkészületeket, műszerek sem voltak náluk, érdekes vizsgálat lesz, gondoltam. A bőrük színe egészen megfogott, ahogy a nap rájuk sütött az ablakon keresztül, szürkének látszottak, de valami olyan árnyalattal, hogy az embernek olyan érzése támadt, szinte már átlátszóak. Fekete öltönyt viseltek, ám bármi más lett is volna rajtuk, ugyanolyan elegánsak lettek volna. A magasabbik előrement és leült a bal oldali fal mellett az első székre, ami előtt egy asztal is volt, az alacsonyabb két vagy három székkel tőlem távolabb helyezkedett el. Nem volt köztünk senki. Ekkora már biztos voltam benne, és éreztem, mindenki más is, hogy idegenek. Idegenek, akiktől félni kell. Nem féltem. Ahogy a világ többi része sem volt már igaz számomra, úgy ennek sem kellett annak lennie. Érdeklődéssel figyeltem az eseményeket. Talán, ha nagyon akarnám, megváltoztathatnám, gondoltam. A magasabbik férfira néztem, ő mosolygott, és volt ebben a mosolyban valami nagyon ismerős. Az emberek pedig kezdtek felsorakozni előtte. Ahogy az első megállt az asztalánál, a szürke férfi felnyúlt, és kivett belőle valamit. Nem tudtam, hogyan csinálta, csak láttam, hogy ott van a kezében – és ami legfurcsább, meg sem lepődtem, ahogy mások sem. A valami egy keresztre hasonlított leginkább, négy szára egyforma hosszú volt, és enyhe ívben hajlott kissé hátra. A szárak nagyjából öt centi szélesek, tizenöt centi hosszúak lehettek és úgy egy centi vastagok, vagy még annyi sem. Csontszerűek voltak, és épp azon kezdtem volna gondolkodni, hol van az emberben ilyen formájú csont, mikor a férfi megfordította a kezében, úgy, hogy a szárak felfelé álltak, és elkezdett benne átrendezni néhány dolgot, mintha csak valami háromdimenziós puzzle lenne, kivett és visszarakott elemeket. Könnyedén tartotta, mintha súlya egyáltalán nem is lenne. Közben néha az előtte, az asztalon heverő papírlapokra rajzolgatott. A rajz kapcsolási rajznak tűnt, de sok-sok olyan jelöléssel, amit korábban még soha nem láttam (bár ebben nem voltam teljesen biztos). A férfi végig mosolygott, aztán mikor már jónak találta az elrendezést, visszatette az emberbe, aki távolabb ment, és leült egy padba, majd nem mozdult többé. Eszembe jutott, hogy a terem ajtaja nincs is zárva, és ki lehetne sétálni rajta, de láthatóan senki nem készült erre, csak álltak fegyelmezetten, és vártak.
Biztos voltam benne, hogy mindenki sorra fog kerülni, én is. Nem akartam, hogy átprogramozzanak. Valamiért mégis kísérteties nyugalom szivárgott elő tudatom mélyéről. A közelemben ülő szürke férfira néztem. Láttam, hogy ő is engem figyel. Mosolyogva. Ismerős volt. Ő is. Átkozottul ismerősek voltak mind a ketten.
Nem fordította el a fejét. Csak nézett azzal a felsőbbrendűséggel, nem volt félnivalója tőlem. Mint ahogy nekem sem tőle, ebben biztos voltam. Nem szólt, csak néztük egymást csendben. Mintha belé láttam volna, és valahová máshová is. A múltba. A szeme zöldesbarnája lassan világosodni kezdett, egészen addig, míg a középső fekete ponton kívül egészen fehérré nem vált. Nagyon ismerős volt. És akkor egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki ő: egy démon. A neve is ott vibrált, ám mégsem bukkant felszínre. Azt éreztem, várnak rá. Ott.
– Menj haza! Már épp itt az ideje, eleget voltál már itt! – mondtam neki. Ám egy pillanat múlva már nem voltam benne biztos, hogy én mondtam, éppúgy mondhatta ő is. Különös volt… Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, ki mondta kinek. A szavak a semmiből léptek elő, és hang nélkül szólaltak meg. A mondat a fejemben létezett. És ő is. Éreztem őt, láttam kívülről, és tudtam belülről. Félnem kellett volna tőle, ezt tanították, erre emlékeztem, de képtelen voltam rá. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki vagyok, de annyira halványan, hogy nem is tudatosult bennem, csak olyan volt, mint mikor az óceán alján megmozdul egy apró lény.
– Ugyanakkor teremtettél, mint én! – mondtam, és nem tudtam, ezt miért mondom. – Vagy ugyanabból az anyagból… – tettem hozzá bizonytalanul.       Mosolygott.
Felnéztem. Az emberek szinte már mind készen voltak, alig páran vártak az átprogramozásra. Lassan én jövök, jutott eszembe. Felálltam és odamentem. Hárman voltak még mögöttem, mikor sorra kerültem. Néztem azokat a különös rajzokat az asztalon, aztán vissza az alacsonyabbik szürkére. Mosolygott. Még mindig. Visszafordultam a magasabbikhoz. Az ő arcán is mosoly játszott. Aztán mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna, mi fog történni, összepakolta a papírjait, és felállt:
– Letelt az idő, mennünk kell. – Társára nézett.
– Nyolcvan százalék – mondta az.
– Igen. – Mosolygott a magas. – Sohasem mentünk még kilencven százalék fölé – magyarázta nekem. – mindig van legalább tíz százalék, akivel nincs dolgunk. A hátam mögé néztem. Egy mozgássérült volt ott, egy púpos és még valaki, de rá már nem emlékszem. Visszafordultam. – Nem, nem rájuk gondoltam. – Elmélyülten nézte őket kissé lehajtott fejjel, mintha csak belülről vizsgálná, valami harmadik szemmel. – De nem véletlenül maradtak utoljára, velük sincs dolgom.
– Velem? – csúszott ki a számon.
– Veled? – Egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Társára nézett. Én is, de semmit nem láttam az arcán, csak azt a különös, ismerős mosolyt. – Veled sincs – tette hozzá lassan. – Veled magadnak lenne már dolga.
Elindultak kifelé. Ki is léptek az ajtón. Utánuk futottam. Az ajtóból még láttam, ahogy belevesznek a tömegbe. Tudtam, ha utánuk szaladnék, akkor sem találhatnám meg őket, már nincsenek ott. Erről eszembe jutottak az álmaim, és az a hely, amit egyre inkább otthonomnak hittem…
Hátam mögött, a teremben egyszerre szakadt fel egy sóhaj, mintha minden száj azt suttogta volna, éhes vagyok…
A nap folyamán most először éreztem félelmet. Az idegenektől nem féltem, de ezektől az emberektől igen…
Nem akartam beszélni senkivel, nem akartam, hogy akárcsak véletlenül is megérintsenek, inkább sietve elindultam én is.

      A szürke utak még szürkébbe fordultak, a kontrasztok elmosódtak a hazafelé tartó úton. Az eső csepegett, de amikor azt kívántam, kisütött a nap. Csak a szürkeség nem múlt el. Megálltam egy kirakat előtt, ám nem a ruhákat figyeltem. Hosszú idő telt el, mire rájöttem, mit nézek. Az üveg visszatükrözött valamit, ám a körvonalak csak halványan látszottak. Nem ember volt, de ismerős. Megráztam a fejem, hogy jobban lássam, ám akkor már csak a saját szemembe nézhettem. Lassan továbbmentem, tudatosan kerülve minden felületet, ami képes rá, hogy tükörképet mutasson.
A teremben történtekre gondoltam. Nem kellett elemeznem, tudtam, mit történt. Nem programozták át senkit, nem szállták meg démonok az ott lévőket, nem vették meg a lelküket sem. Mintha egy filmben láttam volna már ilyet. Egyszerűen csak felerősítették a csúcsokat. Akik megbékéltek magukkal, azokkal nem volt dolguk. Legalábbis így történt abban a filmben. Ha egyáltalán film volt.
Mikor beléptem a lakásom ajtaján, az előszobatükörrel találtam szemben magam. Sokáig álltam előtte bénultan, és néztem a megszokott képet. Közelebb léptem, és arra gondoltam, talán láthatnék valami mást is, látni akarom azt a mást. Farkasszemet néztem önmagammal, és akartam. Az arcom körvonala kezdett elmosódni, aztán a szemem is világosodott. Ijedten léptem hátra, a tükör pedig ismét hazudott. Nem láthattam, azt, amit! Tévedés volt! Nem láthattam…
Én ezt nem akarom látni…
Még nem…
Képtelen vagyok rá…
Még nem tudom…
Még nem merem…

* * *

      Ma éjjel álmodni fogok. Ma éjjel otthon leszek… És aztán minden éjjel, addig a napig, míg már nem lesz többé éjszaka…

One response to “Epizódok a zerdaiak életéből 4. – A hagyma héja

  1. Tücsi Soulleader

    a zerdai “mesék”…basszus….örök képsorok bennem…örök rezgéssel…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s