Kiírlak magamból (…kimondhatatlan)

     Felkeltem és már nem voltál velem. Már nem voltál nekem.
    Nem voltál ott. Hiányod üres sebet hagyott a térben. Ennyi. Kerülgettem a helyet, ahol lenned kellett volna, de semmit nem találtam. Az emlékek halványodtak, és én megtanultam élni nélküled. Megtanultam hazudni a napnak. Azt mondani, az én szívemben nagyobb fényesség ragyog.
    Elmentél. Hirtelen.
    Olyan hirtelen, ahogy jöttél. Egyszer csak ott voltál. Azt hittem addig, kész vagyok, tökéletes, de melletted tanultam meg igazán, mit jelent az élet. Ahogy beszélgettünk, ahogy a vágy felizzott köztünk, az maga volt a csoda.
    De nem voltál ott soha egészen, és én nem sejtettem a titkodat. Vagy lehet, hogy sejtettem, csak nem akartam tudomást venni róla. Jó volt veled, és csak ez számított. Cinkos lettem a hazugságban, a ki nem mondott szavakban. Egyre erősebben szorult körénk a háló, és a végén elszakadt – téged valahol valaki, valaki más hazavárt.
     Nem kértél bocsánatot, azt te nem szoktál. Ez sokáig fájt. Már nem.
    Kerestem mást. És találtam. Azt hittem. Aztán megcsókolt, és az a kis belső hang azt suttogta, nem ő kell neked. És én azt feleltem, de igen. Mert másképp nem lehet. De a hang nem tévedett. Ismét csak kerestem, és ismét találtam. Megint nem ment. Már meg sem próbáltam igazán. Inkább egyedül maradtam.
    Először csak hazudtam, hogy jó így nekem, aztán már hittem is. És végül valóban jó lett. Néztem az embereket, akik ha nem kaphatták meg, amit akartak, mindenféle pótlékokkal próbálták kitölteni a helyét, és csak boldogtalanabbak lettek. Én ezt nem akartam.
    Egyszer megkérdezte valaki, mit kívánnék, ha tudnám, hogy teljesülne. Azt akartam mondani, meghalnék. Kimondhatatlan. Hallgattam, mire az illető azt felelte, igen, ő is szívesen lenne velem. Mosolyogtam, ráhagytam. Mindegy volt, mit gondol. Aztán őt is, a ki tudja, hányadikat, lebeszéltem magamról. Hányszor megfogadtam, hogy nem teszem, de mikor ott álltak előttem boldogtalanul, nem tudtam csak úgy otthagyni őket. Muszáj volt utat mutatni nekik. Mindig sikerült, pedig volt egy filozófiám, az igazit nem lehet elküldeni. De egyik sem volt az. Mindegyikük életében csak egy pótlék lettem volna, vagy egy kapaszkodó. Én tudtam, ők nem, enyém volt a felelősség. Belefáradtam.
    Fáradt vagyok.

    Élek. Létezem. Élek? Létezem. Telnek a napok. Azt hiszem, boldog vagyok. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert már nem teszem fel a kérdést, valóban az vagyok-e. Jó ez így.

    …és telnek a napok, hónapok…

   …és egy nap, mikor egyedül vagyok, kopognak. Én anélkül, hogy megnézném, ki az, kinyitom az ajtót, és te ott állsz. A szívem hatalmasat, fájdalmasat dobban, de az arcomon már nem látszik semmi, megtanultam uralni a gesztusaimat. Te csak nézel egy pár pillanatig.
    – Szia – mondod aztán.
    – Szia – bólintok rá.
    – Beszélnem kell veled – mondod hosszú hallgatás után.
    – Nem kell – rázom meg a fejem. – Már nem kell, és elnézek más felé. Mindig előttem volt, milyen a tekinteted, de így, hogy itt állsz, a szívembe vág. És a kezed. A kezed, amit örökké a testemen éreztem, az ujjaid… Miért vagy itt egyáltalán? Olyan rég nem kerestelek, pedig iszonyúan hiányoztál minden nap.
    – Egyedül vagy? – kérded, és anélkül, hogy gondolkodnék, bólintok. – Bemehetek? – folytatod, és én félreállok, csak egy fáradt kézmozdulatra telik tőlem.
    Belépsz és körülnézel. Mutatom, hogy ülj le, félek, ha megszólalnék, a könnyeim is folyni kezdenének. Csak egy barát vagy, visszhangzik bennem a hazug mondat, amit ilyen időkre tartogattam, csak egy barát, nem az, akit szeretek. Megpróbálok úgy nézni rád, mint egy idegenre, behelyettesítelek valaki mással. Fejem enyhén megemelem, és érzem, hogy ez erőt ad.
    A kanapéhoz sétálsz, és leülsz. Aztán felállsz. Csak nézel némán. Én is beljebb megyek, és leülök, távol tőled. Ha a közeledben lennék, félek, elárulnám magam. Rád mosolygok, és remélem, olyan személytelen, érzelemmentes ez a mosoly, mint szeretném. És azt is remélem, gyorsan túlleszünk ezen a beszélgetésen.
    Leülsz.
    – Hiányoztál – mondod. Arcomon enyhe fintor fut át, el tudom képzelni. Agyamban még ott visszhangoznak a szavaid, „te nem szerethetsz engem, te csak a szerelmet szereted, nem engem”. Óh, persze, okos úr, te mindent jobban tudsz. Ha azt mondtad volna, nem szeretsz, nem fájt volna annyira, mint, hogy az én érzéseimet kérdőjelezted meg. Azt mondtad, keressek mást, otthagytál, nem érdekelt, mi lesz velem. Ennyi történt.
    Nem mondok semmit. Mit mondhatnék? De tényleg, miért vagy itt?
    – Sajnálom, ami történt, sajnálom, hogy nem voltam őszinte – kezded, és én közbevágok:
    – Ne! Nem kell bocsánatot kérned! – engem is meglep az él, ami a mondanivalómat kíséri. – Nincs miért – teszem hozzá halkabban, pedig tudom, hogy ez nem igaz. Igenis van miért. Hazudtál nekem.
    Kicsim, annyira boldog vagyok veled, mondtad annyiszor, és mégis, mégis elhagytál.
    – De van miért – mondod, és inkább nem tiltakozom újból, így talán hamarabb végzünk. Elmondod, amit akarsz, én úgy teszek, mintha minden rendben lenne, aztán elmész. Sírni ráérek később is, ha egyáltalán fogok. Már nem biztos. Erős vagyok. Azt hiszem.
    – Megijesztett, mennyire szerettél – folytatod. Na, persze, még téged kell sajnálni. Tudod mit, rendben, játsszuk ezt, csak legyünk már túl ezen az egészen. – Féltem, hogy nem engem szeretsz, csak valakit, akit elképzeltél. – Témánál vagyunk, de ezért nem kellett volna eljönnöd. Bár, ha feloldozást akarsz, megkapod, csak menj már el!
    Hallgatunk. Te nem mondasz mást, és én sem tudom, mit kéne válaszolnom. Igen, igazad volt, egy álomképet szerettem? Bárcsak könnyebben tudnék hazudni!
Rám nézel.
    – Kicsim, meg tudsz nekem bocsátani?
    – Nincs miért megbocsátanom, nem történt semmi – hazudom. Menj már!
    – Szeretsz még? – kérdezed váratlanul.
    Tudom, hogy azt kellene mondanom, nem, de képtelen vagyok rá. Félrenézek, és remélem, azt hallod ki a hallgatásomból, amit szeretnék.
    – Rendben! Akkor elmegyek – mondod és felállsz. Felém lépsz. Istenem, nem kellene ennyire közel lenned. Leguggolsz elém, és megfogod a kezem. – Bárcsak visszacsinálhatnék mindent! – mondod. Nyelsz egyet. Nézem a torkodat, és legszívesebben átölelnélek, de már nem lehet. Inkább nem nézek rád. Megmozdulsz, és én ösztönösen szorítom meg a kezed, aztán észbe kapok, ezt sem lehet. Egyik kezeddel végigsimítasz a hajamon. Nem szabad rád néznem, nem szabad sírnom. Majd később. Ha egyedül leszek. Most nem. Érzem, hogy engem nézel, érzem, hogy a könnyeim már igencsak készülődnek megszületni. – Szeretlek – hallok egy távoli szót, de ezt nem te mondtad, te nem mondhattad, te ilyet soha nem mondanál. Az érzelmek kiszolgáltatottá tesznek…
    Rád nézek, és te megismétled. Szeretlek. Kész. A könnyeim ismét elárulnak, nem bírom visszatartani őket.
    – Nem! – kiáltom, amitől összerezzensz. És én is. – Hogy szerethetnél engem, hiszen nem is ismersz igazán – folytatom gúnyosan a szavakkal, amiket tőled hallottam, megkeményednek a vonásaid, de nem engeded el a kezem.
    – Nem volt igazam – mondod halkan. – Ne haragudj, hogy idejöttem, de látni akartalak! Ne haragudj! El kellett mondanom. Legalább egyszer. – Felállsz. Nézel. Érzem. Nem látom, mert nem merek rád pillantani. Menj el!
    Elindulsz az ajtó felé. Istenem, ha kilépsz, vége. Ezt akartam, nem? Szeretsz? Ugyan már, azt sem tudod, az mit jelent. Kezed már a kilincsen, de visszafordulsz. A tekintetünk találkozik. Gyönyörű a szemed, és olyan tiszta. És a kezed, az ujjaid, amik engem érintettek… Ez őrület.
    Nézzük egymást.
    – Szeretlek – muszáj kimondanom, akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit mondani tudok neked. Bárcsak átölelnél! Bárcsak megcsókolnál!
    És te elindulsz felém. Leülsz mellém, és átölelsz. Maradj! Menj! Egymást űzik a gondolataim. Nem tudom, mit akarok. De igen. Téged. Csak félek. Rettenetesen félek, hogy megint itt hagysz. Rád nézek, és te mondani akarsz valamit. Ne! Most ne! Kérlek, még ne! Ujjaimat ajkadra teszem. És te megcsókolod. Aztán a tenyeremet szorítod arcodra, és azt borítod el csókjaiddal. Végigsimítom vele az arcodat, érzem, ahogy a borostád csiklandozza a bőrömet. Megcsókolsz. Fejemet hátra hajtom. Érezni akarlak. Minden sejtemben. De ne beszélj! Csak szeress! Némán!

    Aztán felébredek. Tudom, hogy nem így történt. Te halott vagy, én élek. Meghaltál, mikor hozzám jöttél. Más hallotta tőled a szavakat, amiket nekem szántál… Másnak mondtad el, mennyire szeretsz.
    Már nem sírok. Én soha többé.

(Kovács Ákos: Közömbös gyógyító ének
Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem,
érzem.
Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még.
Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz.
Már nem akarom megsimogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan.
Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj.
De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit.
Hétköznapi leszek Veled.
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.
Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj.
Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy?
Gondolsz – e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?
Jó így?
Így jó most?
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek.
Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással.
Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi.
A halálos közömbösség.
A csend, mint sikoly.
Így akartad, akarjuk akkor így.
Meggyógyulok.
Kiírlak.
Magamból.
Csak rám ne nézz. )

26 responses to “Kiírlak magamból (…kimondhatatlan)

  1. IGEN….

    • angellilith

      Csak azért raktam fel, mert mondtad. Egyébként magamnak szándékoztam megőrizni. Tudod. Kimondhatatlan. 🙂
      Egy férfinak, férfiról írtam, és csak úgy tudtam megcsinálni, hogy mindenki, aki kicsit is fontos volt nekem belekerült. Azt hiszem, ez így lett szép, így lett tökéletes.

      • akkor részem volt benne, hogy mindenki részesülhetett a csodában… legalább egy pont van az életemben amikor jót cselekedtek a szavaim….

  2. Kedves Angie!

    Segített? Jobban érzed magad? Szeretettel ölellek : Évi

    • angellilith

      Igen. Már rég meg kellett volna írnom, de csak most voltam készen rá. Épp egy perce mondtam valakinek, hogy “ÉS MOST VAN LEZÁRVA A MÚLT”.
      Ha bizonygatnám, hazugságnak hangzana, de most tényleg boldog vagyok, úgy igazán, belülről.

  3. Nagyon szep es meghato.Nagyon tetszett .

    Udvozletem .M

  4. Huhhh!!!Mondtam én, hogy kemény lessz!!!A vulkán kitörés után megnyugszik.Megnyugszik?
    Üdv:János.

    • angellilith

      Amikor azt írtad, biztos valami keményet sikerül tőlem olvasnod, gyorsan végiggondoltam, miket is írtam mostanában. De arra nem gondoltam, hogy ez az írás beletartozhat.
      És a válasz: igen, megnyugszik. 🙂

      Üdv, Angie

  5. Nahát, nahát! Nem tudom mit gondoljak, vagy mondjak, képtelen vagyok bármire!
    Az, hogy erős vagy az biztos! Mégis leírom amit gondolok: sajnos nem hiszem el, hogy ez így van!
    Erről majd beszélnünk kell, ha Te is úgy gondolod. Akik ismerjük a történetedet, akiket megtiszteltél a bizalmaddal, most , hogy “kiírtad magadból” még kegyetlenebbnek érezzük (én legalább is) ezt az egészet.
    Hogy történhetett meg ilyesmi? Pont Veled! Milyen ostoba vagyok! Hányszor kérdezted meg ezt Te is magadtól, de válasz nincsen rá.
    Szeretettel ölellek, ölelnélek, de ez is elmaradt egyelőre sajnos! Zsóka mama

    • angellilith

      “Akik ismerjük a történetedet…”
      Hát, nem vagytok valami sokan. 🙂

      Már sok kérdésemre megkaptam a választ, és képes vagyok elhinni, hogy semmi sincs véletlenül. Minden veszteség egyben lehetőség is a fejlődésre. Ha az életem nem lett volna olyan mozgalmas, ma nem tudnék írni, így legalább tudom, miről beszélek. Ha leírom, az pedig segíthet másoknak is. Remélem.

      Szeretettel ölellek, Angie

      Ne aggódj, rögtön itt a jövő nyár, és meglátogatunk. Még rám is fogsz unni. 🙂

  6. Nagyon mélyreható! Mintha rólam írtad volna…

    • angellilith

      Mikor megírtam, azt gondoltam – önző módon -, hogy ez az én fájdalmam, csak az enyém, erre azóta már nagyon sokan jelezték, hogy az övék is…
      Akkor úgy néz ki, mindenki helyett írtam.
      Köszönöm, hogy olvastad!

  7. Köszönöm, hogy olvashattam!

  8. Ez NAGYON SZÉP!MINTHA RÓLAM ÍRTÁL VOLNA…. KÖNNY SZÖKÖTT A SZEMEMBE!…ELHAGYOTT ,MERT MEGIJEDT ,HOGY ÉN MENNYIRE SZERETEM ŐT!!!.

    • “ELHAGYOTT ,MERT MEGIJEDT ,HOGY ÉN MENNYIRE SZERETEM ŐT!!!.” – és búcsúzóul azt mondta, “ez az egész, ami köztünk van, nem logikus” :S 😦

  9. Nem tudta megindokolni tettét!–csak annyit mondott,hogy ha ő maga sem tudja ,hogy miért teszi, akkor én se várjak választ tőle…..
    –Kicsim, annyira boldog vagyok veled, mondta annyiszor, és mégis, mégis elhagyott 😦

    • Pedig egy magyarázat, mégha fájdalmas is, könnyebbé tenné az utána következő éveket. De egy ‘Miért’ olyasmi, ami mindig visszatér.
      /főleg, ha van egy olyan kedves életed, őrangyalod, ami folyton a közelébe visz… 🙂 /

  10. Remélem ,hogy igazad van és visszatér!!Hisz valami tényleg közel visz hozzá újra és újra.Annyira értelmetlen az egész!
    Köszönöm a kedvességedet!Sokat jelentett!!!

  11. Annamária

    Nekem ez pont most aktuális. De nem pont így természetesen . Ahogy olvastam sikerült könnyet csalnod a szemembe. Nem hiszek a véletlenekben. Ez megdöbbentően mintha a mostani kérdéseimre felelne. Nem tudom, hányszor lehet egy kapcsolatot újra kezdeni, mindig szinte ugyanoda kilyukadni, a kapcsolatban levő “daganatokat” néha lehet kisebbíteni, néha nem fáj és lehet nem tudomást venni róla, aztán egy szó, egy mondat és kiderül a “daganat” ott van, és újra fáj és újra öli a lelket. De valami mégis összeköt, egymáshoz űz újra és újra, és az érzés, hogy valamiért találkoznunk kell megint megmagyarázhatatlan, és az érzés, hogy valami láthatatlan szál összeköt minket ezt egyikünk sem vitatja soha…. Csak valami mégis szétválaszt. Megfejethetetlen.

  12. Névtelen

    Volt idő, amikor én is megijedtem attól, hogy valaki túlzottan szeretett, mert úgy éreztem birtokolni akar. Fiatal férfiként így éreztem. Ma már, nem ráznám le magamról az erősen szerető szeretőt. 🙂 Laci

    • 😦
      Nem könnyű jól dönteni. Évekkel később már sokszor szívesen elmennénk egy lemondott találkozóra, elfogadnánk, amit adnak.
      És persze, reméljük, hogy ha van második esély, akkor bátorságunk is lesz így tenni…

  13. Gyönyörűen megfogalmaztad az érzéseimet, köszönöm! Az ember mindig vár egy magyarázatra, hogy megértse, de sajna nem mindig kapja meg…
    És akkor egyedül kell rendbe tenni a dolgokat a fejünkben.

    • 😦 Csak nem könnyű!
      Ezer lehetőség lehetett volna, és nem lett egyik sem. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Én ebben nem hiszek, az idő csak a homokot hordja folyamatosan a sebekre, ám elég egy nagyobb szél, és minden újra napvilágra kerül…

  14. Tücsimama

    Kimondhatatlan….

  15. Tücsimama

    A minap adtam hálát azért, hogy vannak a blogjaink…..mert ezek lesznek akkor is, ha a Facebook fegyverré válik…Őriznek valamit, a tudást, ami csak azon lelkek előtt nyílik, akiknek épp azzal a rezgéssel van dolguk, amit közvetítenek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s