Hét másodperc az élet

       Négyen voltak ott. Annak a sötét, sűrű levegőjű kocsmának a bejárattól legtávolabb eső sarkában, körülállva a magas asztalt, mint ahogy előttük oly sokan már a múltban. Ebben a kocsmában mintha megállt volna az idő, mintha soha semmi nem változott volna. Hallgatagok voltak, négyen együtt, és mégis külön, elfoglalva a saját gondolataikkal. John, a legfiatalabb, még alig tölthette be a huszadik évét, állán a kortársai között most épp divatos szakállka, mely férfiasabbá ugyan nem tette, de legalább a látszatát adta annak, hogy viselője annak szeretne tűnni. Határozottan emelte fel poharát, aztán ugyanolyan határozottan tette is le vissza az asztalra, mielőtt ajkai egyáltalán érinthették volna a benne lévő folyadékot. Nézett maga elé és erősen gondolkodott. Tétován felnézett egy hosszú pillanatra, ám mint aki attól fél észreveszik, ijedten kapta le vissza szemét az asztal lapjára. George, aki mellette állt, felsóhajtott. Ő volt a legöregebb, talán hatvan éves is elmúlt már. Vele szemben Fred, mintegy válaszul, szintén felsóhajtott, majd sírni kezdett. Nem hangosan, ám ahhoz mégis épp eléggé, hogy mindannyian hallják. Csak ők, mert a csaposon kívül, csak egy feltűnően jókedvű társaság tartózkodott még az átellenes sarkában a kocsmának, ők azonban túlságosan is hangosak voltak ahhoz, hogy bármire figyelni tudjanak a játékon kívül, amivel épp elfoglalták magukat. John újra felnézett, azt hitte, Thomas őt figyeli, de rá kellett jönnie, hogy épp a zajos társaságot vizsgálgatja. Ő is hátrafordult, hogy megnézze őket. Az egyik férfi felpillantott, cinkosan hunyorított egyet, ujjait kalapjához emelte, mintha csak régi barátok lennének, aztán visszafordult a többiekhez, és mondott nekik valamit. Mindannyian felröhögtek, súgtak-búgtak, időnként felnéztek, aztán visszatértek a játékukhoz. Lapokat tettek le, irkáltak néha, pénzt csúsztattak középre, a halom egyre nőtt. Szerencsés lesz, aki elviszi, gondolta John.
– Szerencse… – nyögött fel. Ő aztán tudta, mi az a szerencse. Csak hét másodperc az élet, hangzott fel váratlanul a zenegépből a jól ismert dallam. – Csak hét másodperc, vagy még annyi sem – suttogta a férfi maga elé.
– Vagy még annyi sem – ismételte meg Thomas.
– Mindegy mennyi, ha menni kell, mész, ha maradni, maradsz. – George szavai amennyire egyszerűek voltak, annyira bölcsek is.
– Ha belegondolok, nekem nem volt hét másodpercem – mondta halkan Fred. Mindannyian ismerték a történetét, mégis készségesen meghallgatták, akárhányszor mesélte is el. – De már biztosan unjátok…
– Nem, nem. Mondd csak! – nézett rá George. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, mikor van valakinek szüksége rá, hogy meghallgassák.
– Akárhányszor végiggondolom, mindig ugyanoda jutok – folytatta Fred. Talán meg sem hallotta, amit George mondott, anélkül is elmesélte volna újra. – Nem hibáztam el semmit. Nem indulhattam előbb és később sem. Ugyanúgy álltam ki a garázsból, mint bármikor máskor. Nem volt előjel, nem tartóztatott fel semmi, nem siettem jobban. Értitek? Semmi nem utalt rá, hogy jobban kellene figyelnem. Semmi. Azt sem tudom, hogy került oda az a sárga sportkocsi. Soha nem láttam korábban. Csak pár méteren múlott. Az pedig még egy másodperc sincs. Nem tudok másra gondolni, ez jár a fejemben éjjel-nappal.
George átnyúlt az asztal felett, és gyengéden megszorította a vállát, mintha csak a fia lenne:
– Nyugodj meg! Most már minden rendben van! Semmi baj!
– Te még soha nem meséltél nekünk – nézett fel rá a férfi. George, bár már nem volt fiatal, mindegyiküknél jóval magasabb volt. – Mindig meghallgatsz minket, és sejtem is, hogy nem véletlenül teszed. Ugye, neked is van valami… valami, ami nem hagy… ami ott van, és nem találod rá a választ.
– Nem. Az én válaszom már megvan, én csak azért vagyok itt, hogy segítsek másoknak. Még ha majdnem későn is jöttem rá, mi is a válasz. – Látva a rá irányuló figyelő tekinteteket felsóhajtott, és folytatta. – Akkor már egy ideje nem éreztem jól magam. Na, nem úgy, hogy testileg lett volna bármi bajom. Úgy nagyon is rendben volt minden. Láthatjátok ti is, jól tartom magam: edzőterem, vitorlázás, úszás, kosarazás. Mégis valami hiányzott. Megöregedtem, és bár, valamikor volt egy családom, hallani sem akartak rólam, tudtam. Azt is, csak magamat hibáztathattam. A lányom még a nevemet sem tudta kimondani, mikor én már rég más nők után futkároztam, nem is csodálom, hogy az anyja, minden irántam érzett szerelme ellenére, inkább elküldött. Emlékszem, nem tört össze a dolog. Tudtam, hogy mivel tartozok neki, meg hát, a látszat is… Minden hónapban átutaltam a megfelelő összeget, és azzal áltattam magam, másra nincs is időm, és szükségük sem. Soha nem látogattam meg őket. Amikor Gerda, a lányom, tizennyolc éves lett, küldött egy meghívót az érettségi báljára és egy köszönő levelet az ajándékokért. Azokért az ajándékokért, amikről nem is tudtam, nem is én vettem, hanem az anyja. Mindent úgy rendezett, hogy a lányom soha ne tudja meg, milyen ember is vagyok valójában… – Keserűen felsóhajtott. –Akkor jöttem rá, mi is hiányzott az életemből. Ők. De hazudnék, ha mást mondanék, leginkább az anyja hiányzott, hiszen Gerdát nem is ismertem. Attól a naptól fogva minden éjjel az ő arcát láttam magam előtt. Végül megírtam neki, hogy bocsánatot kérek. Nem válaszolt. Nem láttam értelmét a továbbiaknak. Pénzem volt, autóim, házaim, de nem volt senki, akire azt mondhattam volna, ő egy barát, egy társ, valaki, aki úgy néz rám, mint az a nő, akkor régen. Gyáva voltam, és féltem a fájdalomtól, egy este bevettem egy csomó altatót, már nem is emlékszem, mennyit. Elaludtam. Mielőtt átléptem volna azt a határvonalat, még egy arcot láttam. Az övét. Egy kéz, egy hang, az illata… És a mentők, fogalmam sincs, mennyi idő telt el… Valahogy odaért. Messziről jött. Áldom a sorsom, hogy még hallhattam, ahogy a fülembe súgja, mindig szerettelek, minden nap vártalak… Nem tudom, enélkül kibírtam volna-e…

/„Hidd el végre, csak hét másodperc az élet…”/

Fred ismét felzokogott. Ezúttal hangosan. Thomas arcán is könnyek futottak végig. Negyven éves lehetett, abban a percben mégis inkább tűnt egy kisfiúnak, mint érett férfinak:
– Hazudtam nektek – szólalt meg –, nem baleset volt. – A kocsmában mintha megfagyott volna a levegő egy pár másodpercre, aztán visszatért az élet.
– Ezt mindannyian sejtettük – nézett rá George.
– Tudjátok?
– Nem! Csak szerintem mind éreztük, hogy valami nem stimmel, de nem ítélkezni vagyunk itt.
– Pedig megtehetnétek. Csak egy pitiáner rabló vagyok. És még csak nem is volt igazán szükségem arra a pénzre. Csak cigire és italra kellett… – A hangja megbicsaklott. – Csak szórakozni akartam, és nem volt miből, és akkor ott volt az az öregasszony. Pont előttem vett fel pénzt az automatából, még csak nem is rejtegette, mint ha direkt azt akarta volna, hogy lássam. – Elhallgatott, és csak nézett maga elé. A többiek nem sürgették, egyikük sem sietett. Mindegyiküket várták valahol, de mindegyikük tudhatta azt is, megvárják. Akkor is, ha kicsit később érkezik. – Nem vettem észre a rendőrt. Ahogy megfordultam, biztosan azt hitte, fegyver van nálam… Éreztem, ahogy az első golyó elsüvít mellettem, hallottam, ahogy a falba csapódik a hátam mögött. A második a karomat súrolta. Nagyon közel volt, és én nagyon féltem. Aztán futottam, csak futottam, míg végül sikerült elérnem valami sötét helyet, ahol végre biztonságban érezhettem magam… Azt sem tudtam, hol vagyok… – Remegett.
A pultos állt meg mellettük egy tálcával:
– Az urak küldik – intett a zajos társaság felé. John odanézett, és látta, hogy a pénzkupac a kalapos előtt tornyosul. Ismét odabiccentett neki, majd folytatták a játékot.
A pultost láthatóan nem zavarta, hogy még mindegyikük pohara tele volt, otthagyta az újabbakat, majd unott arccal távozott.
– Hát, haver, ez nem lehetett könnyű – fordult Thomas felé John. – Mármint bevallani. Én biztosan nem fogok rendőrért kiabálni.
– Fiatal vagy még – felelte a másik.
– Nem. Nem is ezért. Csak tudod, nem tudom, én mit tettem volna. Úgy értem tele voltam tervekkel meg minden. Közben minden napom azzal kezdődött, hogy bevettem a gyógyszereimet, és imádkoztam, hogy megérjem az estét. Elmentem suliba, hogy anyám ne veszekedjen velem, és azt sem tudtam, van-e értelme. Ha találnak nekem szívet, akkor igen, ha nem, akkor nem. Emlékszem, aznap is elindultam otthonról. Igen rosszul voltam, de inkább nem mondtam otthon. Dél körül szólt a csipogóm, valami baleset volt, talán pont olyan, mint amiről te is meséltél – nézett Fredre. – Végre találtak donort. Az utolsó pillanatban. Mire beértünk a kórházba, már nem kaptam levegőt, talán a stressztől. Aztán leállt a szívem. Kétszer is újraélesztettek, már az is csoda, hogy eljutottunk a műtőig. Most meg itt vagyok. Fogalmam sincs, a szüleim mit érezhettek, én semmit. Emlékszem a sötétségre, a melegre. Hét másodperc? Azokban az években néha úgy éreztem, jobb lenne, ha valóban csak hét másodpercig tartana az egész…

Mint máskor, most sem szólt egyikük sem semmit. Mindegyikük elmondta, amit akart, aztán csak hallgattak. Arra gondoltak, nem véletlen, hogy végül találkoztak. Valamikor talán hasznát veszik egymás történeteinek.
Fred a pohara után nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. A többiek sem ittak.
– Azért a sör lehetne jobb is! – szólalt meg.
– Lehetne! – mondta Thomas is.
– Kimegyünk? – kérdezte George.
– Megint megnézzük a táblát? – nézett rá Fred. Igazából nem volt ellenére. Különleges látvány volt, és ő elnézte volna akármeddig.
Elindultak. A poharakat érintetlenül hagyták az asztalon. Mind a nyolcat. Mielőtt kiléptek volna, John visszafordult:
– Mindjárt jövök! Még van valami…
A társaság felé indult. Azok kíváncsian néztek fel rá, mikor megállt az asztaluknál. John megfogott egyet a papírok közül, amikre firkáltak. Megfordította, hogy lássa. Valami idegen nyelven volt, nem ismerte a jeleket, de értette. A pénzre nézett. Nem pénz volt, csak valami papírszerű foszlányok.
– Értem! – mondta.
A kalapos ismét biccentett:
– Akkor majd valamikor beszállhatsz, ha gondolod – felelt. – Mindig örülünk az új tagoknak. Sima fogadás, semmi más.
– Semmi más?
– Na, jó! Néha belepiszkálunk ide-oda, de nem nagy ügy.
– Persze, nem nagy ügy. Nekem még van egy-két köröm, de majd visszajövök. – Mosolygott. Már a kalapért megérte idejönni, ami most már az ő fején is ott díszelgett. Elindult kifelé. A szeme sarkából észrevette, hogy a korábbi asztaluk már üres, bár, a pultost nem látta leszedni a poharakat. Megigazított a kalapját. Megnézte az ajtó melletti tükörben. Kár, hogy nem tudja, megmutatni Georgnak, gondolta, de már elmennek, mire ő kiér, ebben biztos volt. Mert már nagyon várnak rájuk, ahogy őrá is. A szemébe sütött a nap, mikor kilépett, a kalap nem sokat ért, mintha átlátszó lett volna. Le is vette, és letette az ajtó mellé. Nézte az újonnan érkező vendégeket, nézte a parkban sétálókat (sokukat itt ismerte meg), aztán megfordult. Addigra újra érezte a szívében azt a fájdalmat, de kicsit most más volt. Felemelte a fejét. Látni akarta még egyszer a táblát, mielőtt elhagyja ezt a helyet, bár tudta, egy ideig nem fog rá emlékezni aztán:
TEREMTÉS MENNYEI KOCSMÁJA