Anélkül, hogy egy szót is szólnánk

  „mikor nem tudtam, jönni fogsz-e még valaha, nem fájt; mióta tudom, hogy hazatérsz, megöl a várakozás”

      Láttam, ahogy kiléptél a munkahelyed kapuján, nagyot sóhajtottál, majd jobbra néztél, a hegyekre. Arra a helyre, ahol találkoztunk. A mi hegyeinkre, ahol ezerszer eltervezve találkoztunk. Amikor azt súgtad, szeretkezni akarok veled, szeretkezni, anélkül, hogy egy szót is szólnánk. Rám még soha nem vágyott annyira senki, és ez megrémített. Annyira megrémített, hogy nem mondtam el, én is így érzek. Mert logikátlan volt az egész. És mert értelmetlen, hiszen nem tervezhettünk a jövőre. Egyikünk sem tervezhetett, mert az annyira bonyolult lett volna. És annyira logikátlan. Egyszerűbb volt mindenféle kifogásokat keresve külön utakra menni. Olyan utakra, amelyek egyszerre vittek távol és egyre közelebb egymáshoz. Olyan utakra, ahol minden más társ csak lepel lehetett, ami időszakosan eltakarhatta a másikat. Az igazán fontosat. Egészen addig a napig, míg már nem akartunk semmit sem. Nem úgy semmit, hogy valóban semmit. Óh, dehogynem! Hiszen mindketten akartuk a másikat, mélyen, teljesen, egészen, önzőn magunkba, magunknak. Úgy akartuk a semmit, hogy ez helyett. Hogy kitöltsön, hogy ne kelljen már többé gondolni rá. Hogy minden valóban messze legyen, hogy élni lehessen. Valahogy…
      És akkor láttalak. És tudtam, hogy hazajössz. Csak azt nem, mikor.
      Egy valami volt csak biztos, nem mondok többé nemet. Nem mondok semmit sem. Csak szeretkezni akarok veled, anélkül, hogy egy szót is szólnánk…

      A társkereső lapjait futtatta, kissé már rezignáltan. Aztán hirtelen megállt. Péter. Péter, a kőszikla. Volt néhány név, amit előnyben részesített, sőt, ha őszinte akart lenni, néha úgy érezte, csak ezen azonosítójúak közül válogat. Utána meg persze, azon mereng, milyen különös, néhány név mintha lefedné lovagjai sorát. Ez volt az egyik. A kor is épp megfelelt, sőt, a csillagjegy is. Tetszik, jelölte be. Aztán hátrahőkölt. Normális vagyok, kérdezte magát, tisztára úgy viselkedek, mint egy tizenéves csitri. Látta, hogy a férfi az adatlapjára néz, de más nem történt, így fellélegzett, bár, kissé csalódott is volt. Ám nem akarta visszavonni a „tetszést”, nehogy a másik azt higgye megsértődött. Ehelyett inkább maradt még az oldalon, és találomra megjelölt néhány profilt, hogy legalább magának igazoljon valamit. Hogy mit, azt nem tudta volna megmondani. Végül kilépett.
A következő hetekben aztán a társkereső felé sem nézett, pedig a gondolatai gyakran jártak arra. Volt valami abban a profilban, ami nem hagyta nyugodni. Tudta is, mi, és azt is, nem normális, hogy mindenben Őt látja. A bemutatkozás volt az ok: „Nem keresek mesehősöket, magam sem vagyok az. És olyanokat sem, akik bolygót tévesztettek… Nem leszek lelkibánya, de észre fogom venni, ha másként sóhajtasz. A nő nem attól nő, mert férfi van mellette, hanem mert ez a maga természete. Ahogy a férfi is önmaga miatt kell, hogy annak neveztessék. Nem vagyok sem fűszer-, sem bor-, sem könyv-, sem film-, sem humor-, sem kirándulás-, sem varázslatszakértő. Nem is akarok az lenni.” Szinte sütött belőle a sértettség. Mintha Ő írta volna. Ugyanazok a szavak. A bolygót tévesztett királylány… A „nem vagyok sem fűszer-, sem bor-, sem könyv-, sem film-, sem humor-, sem kirándulás-, sem varázslatszakértő”, már csak az hiányzott, hogy „nem akarok autókról beszélgetni, mert nem értek hozzá”. Na, és ez az „észre fogom venni, ha másként sóhajtasz”. Úristen, hányszor mondta ő is, „ha mozdulsz, előbb érezzem, mint gondolsz rá”. És igen, „ahogy a légzés ritmust veszt”… Na, ez utóbbi szintén hiányzott. Elmosolyodott. Keserűen. Ha ez is benne lett volna, akkor tudná, Ő az. Így még kételkedhetett. És teret hagyhatott a józan észnek is. Ez a férfi nem Ő. Egyáltalán, hogy is gondolhatott erre! Még jó, hogy nem kezdett bele egy beszélgetésbe, még jó, hogy nem reagált ő sem, még jó, hogy nem keresi. Az csak bonyolulttá tenné a dolgokat…
Lekapcsolta a gépet.

      Eltelt már két hónap is, mire ismét annyira egyedül érezte magát, hogy újra belépett az oldalra. Huszonnyolc látogató, értesítette a bal oldali táblázat. Izgatottan nézte végig újra és újra a listát. Péter nem volt köztük, úgy látszik, nem találta elég érdekesnek… A mit is? Hiszen még fényképet sem tett fel magáról, és a bemutatkozása is elég sablonos volt. Nem igazán keresett ő senkit, így aztán ha mégis szóba elegyedett valakivel, azt maga szerette kiválasztani. Valahol éreztette is mindenkori levelezőpartnerével, hogy ő most tulajdonképpen kegyet gyakorol, és a másik vegye megtiszteltetésnek a figyelmét. Aztán meg természetesnek, hogy ez a figyelem nem tart túl soká. Néhány levél, és már kiábrándult az illetőből. Mert mondjuk, nem tetszett a kisujja. Amit természetesen nem is látott, de egészen biztos volt benne, hogy nem tetszett volna…
Ám ez a Péter valahogy más volt. Különösen épp azért, mert nem tanúsított érdeklődést. A lapjára ment, amitől kicsit úgy érezte magát leskelődik a férfi után. Végül is mindegy! Pétert úgysem érdekli, gondolta dacosan. Nézegette az adatokat, a bemutatkozást, az ismerős szavakat. Látta, hogy a férfi is online. Aztán anélkül, hogy végiggondolta volna, már írta is:
– Mikor találkozunk?
– Holnap, a Gubában fél ötkor. Megfelel? – Persze, alig pár száz kilométer választ el onnan, de ha ilyen gyorsan válaszolt, ő sem gondolhatta komolyan.
– Holnap fél öt? Hmm… Holnap előbb a Budai Siklónál? – gépelte.
– Rendben!
– Esetleg addig valamit bővebben Rólad? – Semmi. Mégegyszer elküldte a kérdést, ám most sem érkezett válasz. – Akkor ott leszel holnap?– kérdezte végül.
– Ismerlek? – Úgy tűnt, vége a játéknak. Erre mégsem mondhatja, hogy igen. Hacsak… Hacsak nem Ő az.
– Igen! Nem képzeled, hogy egy vadidegennél így indítanék! – írta hirtelen ötlettől vezérelve.
– Honnan?
– Tudod, te azt!
– Hmmm! Most egyszerre érzem magamat annak az öt vak embernek, akiknek el akarták magyarázni, milyen is egy elefánt. Egyik sem ismerte meg őt a maga valójában. Ettől nem lesz könnyebb holnap találkozni.
– Főleg, mert nem is fogunk – suttogta maga elé a nő, de nem írta le. Mert bár, egyre egyértelműbb lett, hogy Péter nem Ő, ám mi van, ha mégis. Ha pedig igen, akárhogy is, de ott lenne másnap. – Nem most találkoztunk először. És ha van közös utunk, nem is utoljára – válaszolta végül –, majd a sors eldönti. Tényleg nem sejted, ki vagyok?
– Nem. És azt sem, mire való ez így, ebben a formában. – Nem, nem ő az, és sikerült is magamból hülyét csinálni, gondolta a nő. Csak annak örült, hogy teljesen anonim tudott maradni. – Ha ismersz, feltételezem, hogy tudsz hozzám elérhetőséget. Ha akarsz, megkeresel. Ha nincs, kérsz. Már nagylány vagy. Illetve nem vagyok ebben teljesen bizonyos. – Jogos. Pontosan úgy viselkedett, mint egy éretlen kamasz.
– Van hozzád régi elérhetőségem, bevallom, eljátszottam a gondolattal, kérjek-e biztosan élőt, ám nem tudom, hogy jó lenne-e.
– Na, akkor segítsünk ennek a sorsnak egy kicsit: 30-1234-56 és X, csak, hogy mégse legyen annyira egyszerű dolga. Mármint a sorsnak…
– Köszönöm! – írta gyorsan. Egyáltalán nem volt ismerős a szám, de az is eszébe jutott, ez csak tíz lehetőség. Ha szerencséje van, talán a neten is megtalálhatja a befejezést. Vagy akár fel is hívhatja mind a tízet. – Akkor én most megyek.
Kilépett. Nézte a számot. Nem erre emlékezett. A Google sem segített, semmit nem talált. Biztosan téved, egészen biztosan, gondolta. Nem szerette a lezáratlan, zavaros ügyeket. Ha téved is, ha a férfi nem is ismeri, akkor is megérdemel valamiféle magyarázatot. Újból az oldalon volt, és már írta is:
– Aztán azon is gondolkodtam, hogy talán tévedhetek is, hiszen sok év telt el, akkor pedig nem épp jó ez a levelezés rám nézve. Bár, nem mondhatnám, hogy rosszul telt a napom így. Ha nem ismersz – valóban? – rosszat gondolni is csak egy arc nélküli valakiről tudsz. Egyébként is bolygót tévesztett vagyok, és mesehős, és minden egyéb.
– Ez a “nem épp jó ez a levelezés rám nézve”, rész is inkább az én szavaim alapján keletkezett, nem a tiéd. Ehhez szerzői jogom fűződik – válaszolta a férfi.
Miért? Miért ezekkel a szavakkal? „Ehhez szerzői jogom fűződik.” Ezek megint az Ő szavai. Ilyen nincs. Ez nem lehet. Úgy döntött ad néhány napot magának, hogy átgondolja a következő lépést. Ám már akkor tudta, mi lesz az, amit aztán egy hét múlva meg is írt:
– Törlöm magam innen. Egyébként próbáltalak hívni. Sikertelenül. – Igen, tette hozzá magában, mind a tíz lehetséges számot felhívtam. Ez nem olyasmi volt, amit el akart mondani. – Sok sikert kívánok neked a társtaláláshoz! Szívesen beszélgetnék veled a későbbiekben, ha úgy gondolod! – Aztán megadta az email-címét, és elindította a törlést. Még mielőtt véglegesíthette volna, jött egy levél:
– Nem bántottál meg, ezt jó, ha tudod. Ha nem sikerült felhívnod, nem feltétlenül a te hibád. Kereslek majd.
Erre már nem válaszolt.

* * *

      A férfi, bár megígérte, nem kereste. Ez bántott egy kicsit, de a lelke mélyén tudta, így jobb lesz. És logikusabb. Minek bonyolítani a dolgokat. Hiszen nem is ismeri. Egy egyszerű flört – vagy még annyi sem – volt. Egy idegennel. Mert Péter csak egy idegen, így kell lennie.
Egészen el is feledkezett már róla, csak néha-néha jutott eszébe, mikor egy nap levele érkezett. Csak egy mondat volt az egész: „Na, akkor mikor?” Nem bírta ki, hogy el ne mosolyodjon:
– Ezt tőlem tanultad – írta válaszul egy pillanat múlva. Aztán józanabb hangnemre váltott, hiszen volt ideje átgondolni mindent az elmúlt hetekben, a szavak maguktól folytak ujjai alól a világhálóra: – Messze lakok, bonyolult vagyok, akivel összetévesztettelek, tudta ezt. Vele szerettem volna aznap beszélni, és veled sikerült. Ez persze nem baj, értelmes embernek tűnsz, okosnak is, pont olyannak, amilyet keresnék, csak én most nem szeretnék találkozni senkivel! Ne haragudj!
– Ez tökre nem ér! Messze, mi?! Bonyolult, mi?! Összekevertél, mi?! Ő meg tudta, mi?! Nem firtatom ezt a gyenge lábakon álló érvelést. Legyen neked jó!
Ezen a válaszon meglepődött, de ismét csak mosolyogni tudott, nem bírta szó nélkül hagyni:
– Tökre nem ér? És mi érne? Messze lakok, de természetesen ez nem megoldhatatlan probléma. Viszont akkor sem tudok még semmit rólad. És te sem rólam. Csak azt tudom, hogy nem akartam elolvasni a leveled, mert tudtam, hogy bármit írsz, az teljesen el fogja rontani a hangulatom. És mielőtt belekötsz a ‘semmit-nem-tudok-rólad’-ba: Igen, tudom, hogy… Ööööööö, izé… Na, komolyan: nem keresel mesehősöket, se olyanokat, akik bolygót tévesztettek (ez meg engem tévesztett meg); nem vagy ilyen-olyan szakértő (bor-, fűszer-, meg ilyesmik). Ennyi. Köszönöm, hogy jelentkeztél!
– Mea culpa! Mondanám a hangulat-rontásra, de nem tehetem. Egyszerűen nem. A dolgok. Na, azok ravaszak. Néha azt hitetik el magukról, hogy mi hatással vagyunk rájuk, máskor meg csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy mi is történik és miért, vagy bölcs bólogatással teli “bizony-bizony”-szerű hümmögéssel hitegetjük magunkat, hogy hát, igen, ennek így kellett lennie. Éppen, ahogy nekünk az adott pillanatban megfelel. Vagy kényelmes, csakhogy nyalogassuk a sebeket. Akár a másokét is. Csak hadd nyalogassunk már valamit! Ugye, hogy? Mindezzel csak annyit akartam mondani, de szerintem ez át is ment, hogy ha nem akartad volna, hogy megkeresselek, akkor szó(és e-mail cím)nélkül eltűnsz, és nem írod, hogy aszongya: “… nem akartam elolvasni a leveled, mert tudtam, hogy bármit írsz, az teljesen el fogja rontani a hangulatom” ÖÖööööööööööööööööööö… Akkor hogy is van ez? Tehát, ne nagyon csapd be magad! Nem éri meg.
Már megint, épp ahogy Ő: „Ne csapd be magad, nem éri meg!”
– Nem! Valóban nem éri meg!
Végszó volt. Ismét. Mert nem Ő. Nincs mire válaszolni. Csak menni kellene valamerre. Valahová valakivel, aki eléggé jelen tud lenni ahhoz, hogy ne kelljen látni a valóságot, ne kelljen élni, csak lenni.
Újabb levél jött. Nem akarom elolvasni, gondolta, ám végül győzött a kíváncsiság, és mégis megtette. Egy ismerőse írt, egy meghívás volt. Talán elég lesz, talán pont erre van szüksége. Elfogadta, hiszen pont ő volt az, aki alig egy perce ezt kívánta.

* * *

      Fáradtan esett be az ajtón. Minek is ment el? Értenie kellett volna a jelekből: reggel kis híján elaludt, aztán majdnem rossz vonatra szállt. És az a felsővezeték-szakadás… Ott fenn nagyon egyértelműek tudnak lenni, csak el kellene fogadni azokat a fránya jeleket. És mégis… Annyira jól indult minden. A társaság remek, az idő remek, és igazán nem Tibor hibája az egész, ő csak jót akart. Annyiszor utasította vissza, hogy a férfi végül megkérdezte, mégis milyen lenne a megfelelő, ő meg kapásból leírt valakit, aki pont olyan volt, mint Ő. Csak épp nevet, címet nem adott hozzá. Tibor erre telefonálgatni kezdett, aztán elégedetten közölte, hogy az egyik barátjánál is épp házibuli van, és őket is meghívták. Végül is mindegy volt, hol vannak. A férfival mindig jól érezte magát, és ha azt mondja, akkor jó lesz most is. Önfeledten karolt belé, aztán ült be a kocsijába. Jókedve egészen addig kitartott, míg meg nem látta, merre veszik az irányt, és a férfi be nem fordult abba az utcába, ahová ő magától soha nem ment volna, ahol Ő is lakott. Jeges izzadtág öntötte el, de Tibor pár kereszteződéssel előbb kanyarodott be egy tágas udvarba, ahol már láthatóan jó hangulatban folyt a mulatság. Kétségbeesetten tekintgetett ki az utcára, ahogy kiszállt a kocsiból. Maga sem tudta volna megmondani, attól tart-e jobban, hogy meglátja Őt, vagy attól, hogy nem. Mindenesetre nem látta meg. Aztán a mulatozókat kezdte fürkészni, de ott sem pillantotta meg a kedves szempárt. Ellenben őket észrevette valaki, és heves integetéssel indult meg feléjük. Tibor kaján mosollyal fordult felé, bemutatom Ferit, pont olyan, mint amilyet akartál. Először nem is értette, miről beszél, aztán jobban megnézte a férfit. Valóban magán viselte a korábban felsorolt külső jellemzőket, valóban hasonlított Rá – már amennyire egy háromszög hasonlít egy négyzetre; végül is mindkettő sokszög. Tibor gyengéden előrébb tolta, kezét a hátára téve, amitől ő elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen a barát karjaiba zuhant. Ettől aztán a hidegvére is elpárolgott. Sokhónapnyi feszültség tört ki, és azt mind Tiborra és az értetlenül álló Ferire zúdította. A lényege az volt, nem kell neki senkit keresni, egyedül is képes találni magának. Végül kiviharzott az udvarból, az utcán direkt a másik irányba fordult, mint amerre Ő lakott (még csak az kellett volna, hogy Vele is összefusson), felszállt az első megállóban az első buszra, ami csodálatos módon épp a megfelelő volt, hogy a pályaudvarra vigye, hogy végül hazaérve azon töprengjen, minek is ment el egyáltalán, atán belépve az email-fiókjába megírjon egy levelet az első férfinak, aki eszébe jut, és aki természetesen Péter volt…

* * *

      Néhány nap telt el mindössze, és ő újból a városban volt. Hosszú percek óta állt a kilátóra vezető lépcsősor utolsó fokán, kezét a korláton pihentetve. Innen többé-kevésbé át lehetett látni az egészet. Bár, sokan voltak odafenn, rögtön kiszúrta a férfit. Ő még nem vette észre. Mereven nézte a várost, mintha nem is találkára érkezett volna. Igaz, még volt vagy félóra a megbeszélt időpontig. Péter. Most már biztosan tudta. Ő hát, Péter. A fejforma, a vállak, sőt, még a kőfalon támaszkodó kar is (már amennyi látszott belőle) olyan volt, mint az Övé, de valami mégis hiányzott belőle, valami, ami nem-Péterré tehette volna. Már tudta, hogy amennyire lehet, rövidre fogja az egészet. Az elmúlt hetek ugyan megmutatták, mennyire egy hullámhosszon vannak, mennyi a közös témájuk, ám valami mégiscsak hiányzott belőle. Ő.
A férfi megmozdult, és a nő azt hitte, megfordul, és akkor végre a szemét is láthatja, de nem történt semmi. Eszébe jutott, még elmehetne. Majd kitalál valamit, vagy egyszerűen csak nem válaszol többé a levelekre, telefonokra. Nem. Jobb gyorsan elintézni, lehet tisztességesen is. Elindult a férfi felé, talpa alatt hangosan csikordult néhány kavics. A férfi felkapta a fejét, és megfordult. A nő hátrahőkölt…

      Szemüveg és szakáll? Ez valahogy kimaradt a beszélgetésekből. Nem szerette a szakállas férfiakat. A férfi elmosolyodott és felé intett. A nő tétovázva elindult, mikor valaki elviharzott mellette, és ő elvesztette az egyensúlyát. Leejtette a táskáját, amiből minden kiborult. A mobil darabokra esett szét. Őt az utolsó pillanatban kapta el valaki:
– Tudom, hogy egyszer azt mondtam, még a mobil is kihull a kezedből, ha találkozunk, és a karjaimba omlasz, de nem egészen így képzeltem el.
Elfutotta a szemét a könny:
– Péter, miért kell ezeket a szavakat használnod? – fordult hátra, ám mielőtt meglátta volna a mögötte állót, mintha villám csapott volna belé: erről Péterrel soha nem beszéltek…

      …ismerem a hangodat, a mély kissé öreges tónust benne; ismerem a szemed tompán csillogó, zöld színét; ismerem a bőröd átható dióillatát, és ismerem az alatta futó inakat, az izmaid játékát, ahogy megérintesz. Ezt mind ismerem. Ismerem, ahogy sóhajtasz, a tested súlyát magamon. Ismerem a szavakat, amiket mondanál, hallottam már őket, egyszer régen egy másik időben…
      …de nem akarok beszélni. Most nem. Csak szeretkezni akarok Veled.
      Anélkül, hogy egy szót is szólnánk…

az élet egyik titka, hogy nem szabad összetéveszteni a véletlent a sorssal