Soha, sehol, senki sem…

       Állt. Egyenes háttal. Figyelt. Megfigyelt. Utoljára. Nem megvetés volt a szemeiben, hanem annak a lelke, aki tudja, mennyivel felettük létezik. Aztán egy pillanatra mégis megjelent szája sarkában egy féloldalas, apró rándulás. Senkik, futott át rajta. Meg akartalak menteni titeket, de ti a pusztulást választottátok. Nem! Megrázta a fejét. Ez nem méltó hozzá! Érezte gerince vonalában az energiát, mintha csak szárnyai lettek volna. Mintha bármikor ki is tudná tárni őket. Végül is az energia kiterjeszthető. Próbálnák csak megérinteni, holtan hullanának a porba. Ő a frigyláda, a Szent Grál, a halál csókja, a végzet!
Gyengéd hullámzást érzett a karján. Odapillantott. Grel figyelte. Menjünk, mondta némán, csak a szemeivel jelezve. Irisz visszafordult a tömeg felé. Mennyi energia! Ott vibrál közöttük. Gyűlöletük minden apró szikrája. Ennyire képesek. Gyűlölni. Pusztítani. Tegyék! Ezúttal magukra maradnak. A kevesek majd megoldják a sorsukat. Valamikor. Valamelyik sokadik életükben. Egyedül. Ők már nem térnek ide vissza.
Megfordult. Grel épp akkor érte el a sugár szélét. Egy pillanatra áttetszővé vált, aztán eltűnt. Utána indult. Az energia hullámzott körülötte…
…és előbb reagált, mint tudata felfogta volna a történéseket. Lövések dörrentek. A golyó izzott, elégett, majd a földre hullt. Még csak a közelébe sem ért. Irisz mosolygott, ahogy visszafordult. Félrehajtotta a fejét. Azt hiszitek, el tudtok pusztítani, kérdezte. De csak magában, már nem volt helye a szavaknak. Ha eddig nem használtak, ezután sem. Egyetlen társa sem lépett vissza a sugárnyalábon keresztül, de bizonyára mind tudták, mi történt. Azt is, felesleges lenne beavatkozni. Érinthetetlenek. Nem kell védeniük egymást. Ezen a szinten már uralják a teret, úgy alakítják a szelet, a földet… Úgy alakul a szél, a föld, a víz, az anyag, hogy őket szolgálja, őket védje.
A tömeg nem mozdult. Leszámítva egy kisebb csoportosulást, akik egy haldoklót vettek körül félhold alakban, Irisznek nem hátat fordítva, mintha, azt gondolnák, ha látják, nem árthat nekik. Az egész nyomorult bolygót elpusztíthatná teljesen egyedül. Ha akarná. De ez nem így működik. Istenek voltak hozzájuk képest. Ha büntettek, csak elmentek. Büntettek? Milyen rossz szó. Nem büntetés volt ez, csak elegük lett az adott helyből. Belefáradtak, reménytelen volt, vagy csak máshol értelmesebb. Ezúttal több oka is volt, de főleg ez utóbbi.
Irisz a haldoklóra nézett. Vér szivárgott csendesen a bolygólakó mellkasából. A kíváncsiság vonzotta a tekintetéhez. Hogy elolvashassa, mi történt. A merénylőt akarta visszafogni, és ő kapta a golyók egy részét. Néhány perc volt hátra az életéből. Ebből az életéből. Irisz csendben elmosolyodott, felemelte jobb kezét, és a bolygólakók egyezményes jeleként homlokához emelte. Namaste, suttogta búcsúzóul, aztán hátat fordítva elindult.
A sugár abban a pillanatban ölelte át, mikor az ismeretlen áldozat is átkelt a maga átjáróján, hogy néhány pillanattal később egy új életbe kezdjen. Egy olyan új életbe, ahol, ha csak eggyel is, de többen lesznek. Ők, a kevesek…