Epizódok a zerdaiak életéből 3. – Első átlépés

Epizódok a zerdaiak életéből 2. – A béke kezdete, avagy pokolbéli víg napjaim

„Készülj az útra, nem lesznek fegyverek,
egyedül megyünk, akár a többiek…
Nézd, csak nézd: túl a hegyeken
Ránk ragyog, valami keleten…
Elmegyünk, vár a képzelet
Elmegyünk, én sosem voltam itt…
Jöjjön, aminek jönnie kell.”

       Zha’Ra a kijelzőre pillantott. Könnyeitől csak halványan látta. Nem sok ideje maradt. Harmadszor kerülte meg a peremet, és tudta, hamarosan át fogja lépni. Régen eldöntötte. Akkor, amikor kihirdették az ítéletet. Több hónappal korábban.
       Mikor Si-me-on hazatért a csatából, mindenki kitörő örömmel fogadta, bár, némiképp hitetlenkedve is. Ha nem lettek volna a felvételek, meg a többi életben maradott vallomása, senki nem hitte volna el, hogy valóban egy járt ott akkor Közülük. Ez volt az első eset, hogy valaki közvetlenül kapcsolatba került velük, és életben is maradt. A többi találkozásra csak következtetni lehetett a maradványokból, vagy ha szerencséjük volt, valamelyik megfigyelőállomás közelében történt az esemény. Innen tudták többek közt azt is, hogy néznek ki.
      Ami Si-me-on-nal játszódott le, az egészen rendkívüli volt, a férfi még visszatérésekor is magán viselte a Lény érintésének nyomait, teste nagy részét véraláfutások borították. Zha’Ra hetekig el sem engedte maga mellől, hallani sem akart arról, hogy újabb bevetésre induljon. És – bár, ezt magának sem vallotta volna be – attól is félt, a hirtelen támadt hatalmas népszerűség, esetleg veszélyes egyedeket sodor Si-me-on közelébe. Veszélyeseket a kapcsolatukra nézve. A férfi néha tréfásan meg is jegyezte ezt, ő azonban mindig úgy tett, mintha nem is értené, miről beszél a másik.
      A Galaktikus Tanács kezdeti hitetlenkedésének helyét lassanként átvette valami más. A remény, hogy végre megtalálták a fegyvert Ellenük. Még ha nem is tudták volna pontosan megnevezni, mi is az a fegyver. Kutatócsoportokat hoztak létre, amik többtucatszor kihallgatták az összecsapásnál jelenlévő harcosokat, a feletteseiket, a barátaikat, végül már mindenkit, akinek bármiféle fogalma, meghatározó vagy csak elgondolkodtató véleménye lehetett az esetről. Aztán az így keletkezett, több ezer egységnyi adatot elemezték hetekig, hónapokig, végül előálltak valamivel, ami rezgésekről, megfelelő, épp akkor, épp ott lévő fegyverek kombinációjáról szólt; egyesek még az univerzum némely csillaghalmazának állásáról is tettek említést. Zha’Ra nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor a jelentéseket nyilvánosságra hozták, és ő is elolvashatta. Olyan volt az egész, mint amikor a fejlődésük elején járó törzsek a varázsló köré gyűltek a tábortűznél, és néma áhítattal bámulták a földre hulló, jövőt rejtő csontdarabkákat. Mintha egyáltalán nem történt volna semmiféle fejlődés.
      A hadseregparancsnokok közreműködésével új protokollok kerültek kidolgozásra, és mindegyik azt hivatott hirdetni mennyire nagyszerűek ők, bárkit és bármit legyőzhetnek, és végül mikor megszerzik az uralmat az univerzum felett, megteremtik a végső békét. Látták önmagukat dicsfénytől övezve, ahogy minden lény hálatelt szívvel rebeg köszönetet, és ők csak egy leereszkedő kézlegyintéssel nyugtázzák.
      Igazi idealista elképzelések voltak ezek. És ezzel nem is lett volna semmi baj.

      Ám akkor újra megjelentek Ők. Nem egyesével jöttek, mint korábban, hanem addig soha nem látott módon, csoportosan. A hadsereg-parancsnokok persze, egyből az új előírásokhoz nyúltak, és azok alapján irányították a harcokat, ám reménytelen volt minden, aki szembekerült Velük, mind elpusztult. Hatalmas veszteségek voltak, egyes hadtestek teljesen megsemmisültek, és ha Ők komolyan gondolták volna a hódítást, már nem lenne élő, érző lény az univerzumban. Ám Ők, amilyen hirtelen jöttek, ugyanúgy el is tűntek, egyetlen sérülés nélkül.
      A Galaktikus Tanács vezetői őrjöngtek, felelőst akartak látni, valakit, akit okolhatnak. Nem is azért, hogy bosszút álljanak, inkább a lelki nyugalmukhoz kellett, úgy érezték, ha valakit büntethetnek, azzal egyszersmind meg nem történtté is tehetik az eseményeket.
      Erre pedig a legalkalmasabb jelölt Si-me-on volt. Az túl enyhe vád lett volna, hogy nem mondott el minden lényeges információt, és ezzel veszélybe sodort milliárdokat, és milliók halálát okozta. Nem! Az elvakultabbak szerint összejátszott Velük, és elárulta az összes Tőlük különböző lényt. Nem volt hosszas bizonyítási eljárás, nem volt végeláthatatlan tárgyalás. A bírák is úgy érezték, mindenkinek az lesz a legjobb, az hoz leghamarabb megnyugvást a megtépázott lelkeknek, ha gyorsan lezárják az egész ügyet.
      És akkor – hosszú évezredek után először – meghozták a legsúlyosabb ítéletet, amiről szinte senki nem is tudta már, mikor hajtották végre utoljára: halál. Nem egyszerűen a test megsemmisítését jelentette ez (az nem lett volna végleges), hanem a tudat teljes elpusztítását, kitörlést minden létező emlékezetéből. Bonyolult eljárás volt, ami következett, különleges előkészítést és felszerelést igényelt. Előszedték hát, az ősi leírásokat, és a Galaktikus Tanács elnöke a központba rendelte a titkos végrehajtókat, akiket senki nem ismert, akik az egyszerű lények által megközelíthetetlen részén éltek az univerzumnak, mindenkitől elzárkózva. Soha nem találkoztak a többi létezővel, és azok is csak a történelemkönyvekből emlékeztek már rájuk. Egyedül a Galaktikus Tanács mindenkori vezetője léphetett kapcsolatba velük, az ősi eljárásokat követve, és egyedül csak ő utasíthatta őket.
      Hamarosan meg is érkeztek, Si-me-onnal pedig senki nem találkozhatott már többé.
      Zha’Ra kétségbeesetten kutatott valami megoldás után, minden fellelhető dokumentumban kereste, de nem talált semmit. Úgy érezte, belepusztul a reménytelenségbe, Si-me-on nélkül nem akart élni. Meghallgatást kért a Tanácstól is, de nem fogadták. Senki mást sem a férfi barátai közül, pedig akadt jónéhány próbálkozó, annak ellenére, hogy veszélyes cselekedet volt ez. Zavaros idők voltak, bárki, aki gyanúba keveredett, könnyen Si-me-on mellett találhatta magát. Végül Zha’Ra is feladta a harcot.
      A férfi kivégzése előtti órákban ellopott egy kis cirkálót, és egy közeli fekete lyuk felé vette az irányt. Az egyetlen természeti jelenség felé, ami elpusztíthatta őket. Különbözött ez a féregjáratoktól, azokkal ellentétben, ennek úgy tűnt nincs kijárata, ami csak egyet jelentett, azt, ami Si-me-on-ra is várt. Hogy a Tanács mégsem ezt a módszert választotta a féri likvidálására, annak egyszerű oka volt, fennállt az esélye, mégha szinte a lehetetlennel volt is határos, hogy műszereik, tudósaik tévedtek, mikor ezt a helyet felmérték, és mégis ki lehet kerülni belőle, ők pedig ezt nem akarták. Végérvényesen ki kellett törölni a férfit a létezésből, úgy, hogy soha többé meg se születhessen, soha a téridő egyetlen elrejtett szegletében sem. Soha, sehol…
      Zha’Ra reménykedett benne, hogy a tudósoknak igazuk van, és pontosan ez fog történni vele is. Si-me-on nélkül nem akart élni, nem akart úgy sem, hogy nem fog emlékezni rá. Így döntött tiszta fejjel.
      Mégegyszer a kijelzőre nézett, alig pár perce marad. Ha késlekedik, és a Si-me-on-t elpusztító gépet bekapcsolják, mielőtt ő eléri a határvonalat, még visszafordul, hiszen csak a veszélyt fogja érzékelni, arra már nem fog emlékezni, miért is van ott.
      Az irányítópultra pillantott. Az automatikus vezérlőket már rég kikapcsolta, mint ahogy a hajó védelmi rendszerét is. Ezt még fiatalabb korában tanulta, és ezen a cirkálón még meg is tehette, az újabbak már teljesen másképp készültek. Ujjait egy hosszú pillanatig a gombokon nyugtatta, nagyot sóhajtott, majd elkezdte beírni a megfelelő utasításokat. Néhány biztonsági kérdés után, a cirkáló orra irányba állt. Pontosan a fekete lyuk középpontja felé. A hajó előbb lassan, majd egyre gyorsuló tempóban haladt végzetes célja felé. A gyorsító egységek szerepét lassanként átvette a gyilkos képződmény halálos vonzása. Zha’Ra érezte, ahogy a megváltozott erők hatása már nem csak a hajótesten okoz mind több fájdalmas sebet, hanem az övét is eléri. Tudta, egészen más hatás ez, mint amire a flotta egységeit tervezték, tudta, hogy ebből az örvényből már nincs kiút. A kijelzők már nem működtek, régen túllépett a jelezhető tartományon az adatok nagysága. Zha’Ra nem tudta, mennyi idő telhetett el, nem tudta, hozzákezdtek-e már Si-me-on kitörléséhez, egyet tudott csak, az ő szívében még élt. Remélte, halálos lesz útja vége, mert ha nem, örökre csak a hiányát érezheti valaminek, amiről azt sem tudja, mi lehet. Örökre félember marad, akinek a teremtett univerzumban nincs sehol párja, és remény sincs többé, hogy megtalálhatja. A cirkáló alkatrészei már szinte sikoltottak a fájdalomtól, aztán a hajó úgy tűnt, a pillanat töredékére megnyúlik, és eggyé olvad valami hatalmas, fényes semmivel. Zha’Ra fájdalomra számított, ehelyett csak ürességet érzett és végtelen békét, aztán megszűnt körülötte minden, és ő beleálmodta magát Si-me-on ölelő karjaiba, bele a véget nem érő sötét éjszakába…

* * *

      – Vége? – kérdezte a Galaktikus Tanács elnöke, amikor a végrehajtók fekete leplektől rejtett alakja feltűnt a megszűnő erőtér mögött. Nem érkezett válasz, és ő nem is számított rá. A végrehajtók, a feljegyzések szerint, soha nem beszéltek, csak tették a dolgukat, tették, amire utasították őket, aztán elmentek vissza oda, abba az elzárt szegletbe, ahol következő megjelenésükig élték szigorú szerzetesi életüket. – Vége – mondta az elnök, mintegy magának, és a többiek is ezt gondolták, ahogy összehúzták magukon ruháikat, soha nem éreztek még ilyen hideget. – Vége – ismételte meg újra, de akkor eszébe jutott, hogy nem is tudja, minek van vége. A mellette álló férfira nézett, aki a feljegyzéseket készítette, kivette kezéből a gépet. Csodálkozva nézte az adatokat. Nem tudta, miről szólnak, nem jelentettek számára semmit. Csupa száraz, hideg szám, csupa lelketlen jegyzet…
      Régi eljárás volt ez. Egy roppant titkos, és rideg eljárás. Ezért is végezhették csak a társadalmon kívüli szerzetesek. Nem is igen tudták a létezők, kik ők, talán isten valódi harcosai, talán maguk is afféle kisistenek. Az elnök beleborzongott a gondolatba, hogy ők képesek voltak kitörölni valakit a közös emlékezetből. Remélte, soha nem kerül az útjukba. Ismét a feljegyzésekre nézett. Tudta, mikor szokták hívni őket, és ez némiképp megnyugtatta, az illetőnek bizonyára nagy vétke volt. De már megbűnhődött érte, a legszigorúbb büntetéssel, örökre kitörölték a létezésből. Felpillantott. A szerzetesek eltűntek. Ahogy jöttek, hangtalanul, ugyanúgy távoztak. Csak a hideg, üres rés maradt utánuk, valakinek a hiánya, akiről senki nem tudta, ki lehetett…
      A hadsereg egy magas rangú embere riasztotta gondolataiból. Futva érkezett.
      – Eltűnt… Nem tudjuk, hogyan…– zihálta, aztán megállt, előregörnyedt, és minden erejével azon volt, hogy visszanyerje nyugalmát. Az elnök kérdőn figyelte. Nagysokára a férfi légzése lassult, és felnézett. – Eltűnt egy cirkálónk. És az egyik tisztünk is. Zha’ra, azt hiszem… – Megállt. – Azt hiszem… – kezdte újból, de most sem fejezte be. Nem tudta, mire gondolt, mikor elindult, kavargott benne minden.
      – Zha’Ra? – Az elnök a még mindig a kezében lévő jegyzetekbe nézett. Igen, ott látta ezt a nevet, és hallotta is már valahol, de nem tudta, hol.
      – Igen. A cirkálóknál volt, de csak felderítéseket végzett, komolyabb bevetéseken nem vett részt soha. Ma délután engedély nélkül elvitt egy hajót, ám valamiért csak akkor szóltak nekem is, mikor már késő volt.
      – Késő?
      – Az X-2143zr349 feketelyuk közelében állt pályára. Azt hittük térugrást akar végrehajtani… Hogy valami különleges engedélye van… Nem a szokásos menetrend szerint tette… Nem is tudtuk volna megakadályozni. – És valami mással is voltunk elfoglalva, akarta még hozzátenni, de mielőtt kimondta volna, rájött, hogy fogalma sincs mivel, így inkább hallgatott.
      – Az felderítetlen terület, azt hiszem – válaszolta az elnök. Valójában biztosan tudta, fiatalkorában maga is katona volt, ezért is viselte szívén a hadsereg dolgait, ezért is jelentették neki közvetlenül a szokatlan eseményeket. Bár, nem is emlékezett rá, mikor került sor hasonlóra. Próbált visszaemlékezni, de letett róla. Már öreg ehhez, az agyában mintha szintén egy fekete lyuk tátongott volna. Ismét az iratokba nézett, talán épp a kitörölttel volt összefüggésben, azért nem emlékszik.
      – Igen, felderítetlen terület, és roppant veszélyes is. Az utolsó adatok szerint Zha’Ra galaktikus időben mérve – az időkijelzőjére pillantott, megszokásból viselte – 48 egységgel ezelőtt megsemmisült…
      – Úgy érti, balesetet szenvedett, és beszippantotta a jelenség gravitációs mezője…
      – Hát – a férfi hosszan hallgatott –, azt hiszem, nem baleset volt. Megkaptuk a hajó utolsó adatait, és úgy tűnik Zha’Ra belevezette közvetlenül a közepébe…
Az elnök szája kinyílt, mondani akart valamit, aztán mégsem tette. Mi vezethet valakit arra, hogy önként, örökre megsemmisítse önmagát?

* * *

      Zha’Ra fáradt volt. Csak fáradt. Úgy érezte, mintha minden egyes életének minden egyes eseményével egyszerre kellett volna szembenéznie, úgy. Az idők kezdetétől. Nem ragadhatott ki egyet, mert csápokként fogta körbe ezer másik, nem kapcsolhatta ki őket, mert a részei voltak, és önállóak is. Mintha saját maga is egy mikrouniverzum lett volna. Test nélküli tudat. Ő és Si-me-on és az emberek, akiket ismert, az érzések, amikkel találkozott, minden. Nem tudta, hol van, csak azt, van. És azt, Ő is van, Si-me-on. Nem valóságként persze, csak az emlékeiben. Ez volt fontos egyedül.
      Mint valami égető tűz, olyan volt a másik érintése. Akkor is, ha nem volt teste, amivel érezhette volna. Ki vagy, akarta kérdezni. A semmi nem válaszolhat, gondolta, ám az felelt. Érezte a gondolatokat, ahogy körbejárják őt, az idegent. A lény, aztán később többen is, kíváncsian fonták körbe a hullámaikkal. Megnézték minden emlékét, mégsem tűntek tolakodónak. Gyermeki kíváncsiság vezérelte őket csupán. Sok mindent nem értettek, és Zha’ra hiába nyitotta meg tudata minden részét, még azt sem tudta megmutatni nekik, mi az a test. Nem tudta elmagyarázni nekik, milyen Si-me-on, de érezte, ahogy a lények vele együtt szeretik. Érezte a harmóniájukat, mintha a mennyország lett volna ez a hely. A testetlen szellemlények mind egyformák voltak, és mind önállóak; elrejthették rezgéseiket, ám mégsem tették, és most már Zha’ra is egy volt közülük. Egy, mégis más. Különleges valaki, aki arról mesélt az emlékeivel, teremteni tud. Egy másik világban. Ahol mindenki képes erre. Ez a lényeknek érthetetlen volt. Ők léteztek. Csak léteztek az idő- és térnélküliség békéjében. Örökké változatlanul. Zha’Ra emlékei más érthetetlen dolgokról is szóltak, ciklusokról, amiket életeknek neveztek, és határvonalakról, amiket halálnak. Náluk nem volt ilyen. Csak a folyamatos, egyforma létezés. Teremtés nélkül. Csak a lebegés. Zha’Ra előtt soha nem találkoztak nem közülük valóval. Most mind azzal voltak elfoglalva, hogy átéljék a lány emlékeit, ismeretlen érzéseit.
      Ám Zha’ra nem tudott megbékélni ezzel a világgal, ő túlságosan más volt. Benne még mindig élt a felfedezési vágy, ami nem engedte, hogy átélje ezt a tökéletes békét. Érezte, hogy neki még, vagy egyáltalán, nem kellene itt lennie; tudta, hogy ő nem tartozik, nem tartozhat ide. Őrületes harc dúlt benne, ahogy a régi világ vágya és Si-me-on emléke között őrlődött, és hálát adott a tudatnak, hogy biztos lehet benne, nincs választása, mert úgy érezte, arra nem lenne képes. Napról napra nagyobb hidegséget érzett. A lények vele voltak, és próbáltak segíteni, de nem tudtak. Zha’ra lassanként azt kívánta, bár, teljesen megsemmisült volna abban a fekete lyukban, mert ez a semmi már annál is rosszabb volt.
      És ahogy ezt gondolta, a lények hullámai megváltoztak. Feltett egy kérdést, ezzel létrehozta a választ is. Az első teremtett dolgot ebben a dimenzióban, ám ők nem akarták átengedni hozzá. Burkot hoztak létre, amivel ugyan őt óvták, csak éppen ő nem akarta, hogy óvják. Elszigetelődött, és a magányos szomorúság energiái rést ütöttek azon a pajzson. Lassan szivárgott, és állt össze az információ: létezik ebben a dimenzióban is a végleges halál, létezik az a hely, ahová ezek a lények sem merészkednek. Létezik az a hatalmas, sűrű anyaghalmaz, amitől félnek, ami képes rá, hogy rezgéseiket megkötve, belefagyassza őket a végtelen éjszakába, ahonnan nincs felolvadás.
      Zha’Ra hullámai megállíthatatlanul robbantak ki a résen, a lények kétségbeesetten nyújtóztak szeretett, új társuk után, de már késő volt, tér és idő másfajta összekapcsolódása volt ez a hely, Zha’Ra a halálos helybe gondolta magát, és már ott is volt. Iszonyatos gyorsasággal fagyott meg minden, lassult térré a végtelen világ. Még érezte, ahogy társai közül többen utánanyúlnak, de vissza már nem tarthatták, néhányan vele zuhantak…

* * *

      Új világ. Ismét egy új világ. Egy teremtő világ. Levegő után kapkodott, és boldogan érezte, ahogy megtelik vele. Ám ahogy magára pillantott, már tudta, hogy ez megint egy idegen hely. Mintha a mesék világa elevenedett volna meg, szárnyas lények repkedtek érdeklődve körülötte. Körülfonták. Nem akarták bántani, és azt sem kérdezték, honnan jött. Tudták. Zha’Ra úgy érezte, mindent tudnak. Hatalmuk van, de polaritás nélkül. Biztos volt benne, anélkül, hogy ismerte volna őket, hogy nincs közöttük jó vagy rossz, ám azt is tudta, ismerik ezeket a fogalmakat. Teremtők voltak ők is, ám Zha’ra úgy érezte, ők mégsem élnek ezzel a hatalmukkal. Valahol az ő világának lényei és a szellemlények között helyezkedhettek el, vagy éppenséggel felettük, ha van ilyen. Érezte, hogy a szellemlények, akik vele zuhantak valahol a közelében vannak, és lassan felengednek a félelemből, amit ideérkezésükkor éreztek. Ezek között a lények között egyszerűen lehetetlen volt félni.
      Ha Si-Me-On itt lenne… Zha’Ra sírni akart, de képtelen volt. Békét érzett, mintha a férfi mellette állna. Hazugság, akarta beleüvölteni az új világba, de a belső csendje erősebb volt. Még a szívdobogásánál is erősebb. Még annál a dobbanásnál is, amit akkor érzett, mikor az őt övezők gyűrűje szétnyílt, és ő meglátta azt a lényt, akinek teste ugyan idegen volt, ám szemeiben Si-Me-On lénye fénylett. Hát, persze! Hiszen tudta ő az első pillanattól fogva, hogy ez teremtő univerzum. És a gondolat is készen állt. Semmi nem akadályozhatta, hogy testet öltsön. Különös volt. Si-Me-On, bár az emlékei által testesült meg újra, mégis teljesen önmaga volt. Azokra a dolgokra is emlékezett, amikről Zha’ra nem tudhatott. Ez változást hozott ebbe a világba is. Ha ez megtörténhetett, akkor mindenki tévedett, akkor kell lenni mindenek felett még valaminek. Ha pedig van még valami, akkor… A lények úgy érezték feladatot találtak maguknak. Ők félelem nélkül éltek eddig, de célok nélkül is. Most viszont éreztek valamit, amit eddig nem: a megismerés vágyát. Mintha eddig csak várakoztatták volna őket, és most szembesültek volna a feladatukkal. Ez a feladat pedig, már biztosak voltak benne, a különböző univerzumok összekapcsolása volt.
      Zha’Ra nem érezte elég erősnek magát, hogy beálljon a felfedezők közé, és ezúttal Si-Me-On-t sem kellett tartóztatnia. A kitörlés emléke mély nyomot hagyott a férfiban, és azt nem akarta mégegyszer átélni. Így ők maradtak. A szárnyas lények pedig elindultak. Tudták merre vannak az átjárók a világukban, és azt is, nem biztos, hogy könnyen visszatérhetnek, Zha’Ra történetéből sejtették, lehet, hogy hosszas kitérők után lesznek újra otthon. És az is megtörténhet, sehogy sem. De bíztak a fölöttük lévő láthatatlanban. Bíztak benne, hogy mindig mindenkor pontosan ott lesznek, ahol lenniük kell, és soha nem lesznek egyedül. A megtestesült szellemlények is velük tartottak. Ők bár, látszólag részt vállaltak a feladatban, ám csupán saját világukba vágytak vissza. Társaikat nem teremthették meg itt. Hiába emlékeztek rájuk, nem lett az emlékeikből anyag – úgy tűnt egy tudat csak egy helyén lehet a mindenségnek. A teljes, mindent önmagába foglaló, hatalmas, ismeretlen mindenségnek.

      /Néha elköltözünk másik városba; talán másik országba, másik földrészre is; hamarosan másik bolygók is a célok közé kerülhetnek…
…és olykor az is megeshet, olyan helyen találjuk magunk, amiről talán még az istenek sem álmodtak soha…/

A Huszonnyolcasok

/Köszönet az ötletért S. L.-nek/

    – Huszonnyolcas egység?
    – Kész!
    Broncilius feszülten figyelt. Távolról érzékelte csak a párbeszédben résztvevőket, látni, nem láthatta őket. Bensőjében ott visszhangzottak a szavak: „huszonnyolcas egység”, „kész”… Mint mindig most is nélkülük döntöttek. Mint mindig most is idegenként küldtek egy egységet bevetésre. Mintha puszta tárgyak lennének, nem is érző lények. Mint mindig. Gyűlölte őket. Ő még emlékezett azokra az időkre, amikor szövetséget kötöttek. Amikor megegyeztek, közösen fogják használni ezt a bolygót. Amikor még úgy érezték, az a legjobb döntés. Az, ami minimális veszteséggel jár mindkét fél részéről. Valamiféle rideg szimbiózis, ami elpusztítja mindkét faj gyenge példányait, hogy ezzel lehetőséget biztosítson a fejlődésre. Azóta sok százezer év telt el, talán milliók is. És a Másikak – ő csak így hívta őket – már rég megfeledkeztek az egészről. Talán köze lehetett ehhez a szaporodásuknak is. Broncilius faja osztódott, ez együtt járt azzal az előnnyel, hogy a tudást, az emlékeket szinte egy az egyben átörökíthették utódaikra. Így azok az emlékek, amiket most ő is érzett, sok milliárd fajtársában égtek ugyanúgy, sok millióban azok közül is, akik az egységéhez tartoztak. Különös volt belegondolni, hogy az alatta lévők ugyanolyanok, mint ő. Ugyanolyanok, és mégis mások. Nem tudta volna megindokolni, miben mások, miért ő van felül, és a többiek alatta. Valahogy mindig is így volt ez. Talán, mert ő a fővonal képviselője, talán más oka volt, de ez most nem is tűnt érdekesnek. Sokkal inkább az, ami rájuk várt.
    Napok óta figyelte az eseményeket, ahogy beterelték őket a szállítóegységbe, ahogy elhelyezték az ellátmányt, és végül, ahogy lezárták a bejáratokat. Hermetikusan. Se ki, se be, és ő nem tehetett ellene semmit. Örült, hogy egyáltalán életben vannak. Nem volt ugyanis ritka az ellenük irányuló biológiai támadás, ami gyakran az egész fajukat veszélyeztette. De ők erősek voltak, újra és újra talpra álltak, újra és újra változtattak a taktikájukon, így valahogy mindig sikerült túlélniük. Eddig. Mostanra viszont elfogytak a tartalékaik, jó ideje tudni lehetett, hogy közel a vég. Úgy sejtette, az, hogy életben vannak, csak időleges kegyelem a Másikak részéről.
    Broncilius megvizsgálta katonáit. Lelkét büszkeség töltötte el, jól van, fiúk, mi mindent megpróbáltunk, dicsőségesen fogunk elpusztulni, még, ha nem is marad, aki emlékezzen ránk, mi tudni fogjuk az utolsó percben is, hogy nem rajtunk múlott. Nem tudta, hány egység maradt kívülük. Mindig úgy gondolta, elpusztíthatatlanok, de mióta bekerültek erre a telepre, sokmindent látott, ami elgondolkodtatta. Mesterségesen szaporították őket a Másikak, hogy aztán elpusztítsák. De azt sem akárhogy. Kínzásokban nem ismertek lehetetlent. Hol éheztették, hol sugárzásnak tették ki őket, hol vegyszereknek. Végig kellett nézniük társaik halálát. Na, nem a szemükkel, az nem volt nekik, ők telepátiával kommunikáltak, ami csak rosszabbá tette az egészet. Ha szemük van, azt legalább becsukhatják, de a rezgéseiket nem tudták kikapcsolni. Együtt fájtak, szenvedtek, sikoltottak némán mindahány kegyetlen kísérletnél. És együtt tanulták meg gyűlölni a Másikakat. És ők most – mind az egységben – együtt érezték a többiek félelmét. Az ittmaradókét, akik sajnálták őket, és a többi velük együtt útnak induló egységét is, akik a lelkük mélyén ugyanúgy rettegtek, mint ők.

    Az elkövetkező napok viszonylagos nyugalomban teltek. A fényt ugyan elvették tőlük, de élelmük volt bőven. Ahhoz is elég, hogy szaporodjanak.
    Aztán valami megváltozott. Először növekedett, majd drasztikusan csökkent az otthon vonzása. Ezzel párhuzamosan pedig halványult az otthoni társaikhoz kötődő rezgés, végül teljesen elvesztették velük a kapcsolatot. Kissé megváltozott a környezet sugárzása is, ez néhányuk váratlan halálához vezetett, őket felhasználták élelemként. Így ment ez náluk. Nem volt ebben semmi különös.
    Broncilius titokban még örült is, mert így nyugodtabb lehetett az újabb születések láttán. Nem kellett aggódni az élelem miatt. A helyzet önszabályozónak bizonyult. Csak az a kis belső hang ne lett volna, ami folyton azt suttogta, baj van.
    Aztán, jópár osztódási ciklus után, újabb változás következett. Hirtelen hatalmasra nőtt a sugárzás, és ehhez valami ismeretlen, mégis ismerős rezgés társult. Kicsit hasonlított az otthonéra, de egyszersmind idegen is volt. Nem tudta volna megmagyarázni, azt a kettősséget, amit érzett ezzel kapcsolatban. Nem tudták volna… Mind így éreztek. Valami ismerős érzés a lelkükbe mart, és ez félelemmel töltötte el őket.
    Váratlanul ismét megváltoztak az erők körülöttük, a korábbi otthonukéhoz hasonló vonzás sokkal erősebb lett, majd hirtelen visszaállt a korábbi szint. Bronciliust halvány remény járta át a gondolatra, hogy a Másikak talán megkegyelmeztek nekik, és hamarosan ismét szabadon élhetnek. Otthon. De valami nem stimmelt. Valahogy nem volt teljesen ugyanaz az érzés, mint mikor elhagyták lakhelyüket. Valami megváltozott. Ez újra félelemmel töltötte el. Érezte, ahogy a többiek is átveszik a rezgést, és együtt rettegnek az ismeretlen, mégis ismerős környezettől.
    Vártak.
    Sokáig nem történt semmi. Sok-sok osztódási cikluson keresztül. Broncilius lénye is sok-sok részre vált már, pedig az utazás alatt erre nem került sor, és akkor meg is fordult gondolataiban, hogy esetleg számára is elérkezett a végleges vég, a tökéletes megsemmisülés. Nem volt ez olyan félelmetes, mert ő ők volt, mind egyforma, minden létező párjában, és rettegést keltő is volt egyszersmind, mert valami halvány sugár azt suttogta benne, ő mégis egyedi, egyedi gondolatokkal, hogy az az ő, aki a vezér, akit egyetlen önmagának érez néha, ő mégis más (néha úgy vélte, már elértek valami láthatatlan határt, attól van benne ez a kettősség, és ha elég idejük van, hatalmas fejlődés előtt álltak volna).
    Most azonban úgy tűnt, valami másról van szó.
    Vártak. Közben többször változott a korábbi otthonukban is tapasztalt másik sugárzás intenzitása, ami csak egyet jelenthetett, most is egy hasonló helyen vannak, csak közelebb a másik sugárzás forrásához. Broncilius úgy érezte, emlékeznie kellene valamire, de nem ment. Azt sem tudta megmondani, az az emlék jó lenne vagy rossz. Csak azt tudta, létezik. Létezik valahol egy kép. És ha létezik, akkor az azt is jelenti, ők is változnak. Ha nem kerül át minden tökéletesen az utódokba, akkor változnak. Megvizsgálta a többiek hullámait. Mind egyformák voltak, pont olyanok, mint ő. De akkor mégis miért ő a vezér, és miért a többiek vannak alatta? És miért érzi úgy, valami más volt a múltban…
    Valami megváltozott…
    A sugárzás érezhetően nőtt…
    Broncilius némán felsikított a fájdalomtól, ahogy érezte, hányan pusztulnak el közülük ez miatt. Ő nem. Ő csak érezte a sugárzás emelkedését, de nem hatott rá. Csak az emlékeire… Valami kevésbé feketévé vált a múlt feketeségében. Most már biztos volt benne, hogy ők is változtak. Hiába hitte, hogy minden tudásuk, minden tulajdonságuk örök és változatlan.
    Meleg hatolt be hozzájuk. Nem az otthon melege, de megközelítette azt. És valami újfajta sugárzás, újfajta rezgés. Egy elképzelhetetlenül erős rezgés. Egy ismerős rezgés. Egy félelmetes rezgés.
    Közeledett. És ők, a huszonnyolcasok, nem mozdultak, nem is mozdulhattak. Broncilius büszke volt rájuk, ahogy érezte, mindannyian ugyanarra gondolnak. Harcolni fognak a végsőkig. Mert a harc volt az egyetlen, amitől még önmaguk lehettek. Ez volt a szabadságuk, ez volt az életük…
    Az Idegenek megálltak. Csak álltak, nem közelítettek. Broncilius érezte az idegen vezér hullámait. Nem, nem is érezte, élte. És nem értette. A vezér közelített, közöttük addigra már teljesen nyitottá vált a tér. Az Idegenek tudták, hogyan kell a hermetikusan lezárt tárolókat megnyitni. Broncilius is elindult.
    Találkoztak. De az idegen nem érintette meg. Csak állt. Várt. Broncilius minden ízében érezte, hogy vár. És azt is, fontos, miért. A szürke emlék tovább világosodott.
    Világosodott…
    Hirtelen túl fényes lett, és annyira nyilvánvaló.
    Aztán végül elnyerte végleges erősségét, és Broncilius már tudta, miért nem támadott az Idegen. Mert ők egyek voltak. Ugyanaz a faj, csak az Idegenek sokkal erősebbek, sokkal egészségesebbek. Mások. És ugyanazok. Mind érezték. Nem került sor harcra.
    A következő időszakban mindannyiuk számára világossá vált, ők egy helyről származnak. Nem volt érdekes honnan. Valahonnan a teremtés kezdetének idejéből. Sokfelé vetődtek. Egy volt csak állandó. A feladat: a lakóhelyeket mindig meg kellett osztani másokkal, ez is a tanulás része volt – az alkalmazkodás. Az Idegenek is másokkal éltek együtt, de ők megtalálták az egyensúlyt. Ez fontos volt. Győztes senki nem lehet egyedül, csak az egyensúly lehetséges. Már elég korán érzékelték Bronciliusék érkezését, és azt is, hozzájuk hasonlóak. Egyeztettek a többi fajjal, és mindenki egyetértésével jöttek az érkezési zónába. Az Idegen érezhetően örült az érkezőknek, ám Broncilius történetei elszomorították. Épp fel akarta ajánlani az otthonukat, hogy befogadja őket, amikor újabb váratlan esemény történt. A tárolóegységük önálló változásba kezdett, egyfajta zárómechanizmust hozva létre, egy új külső burkot, és az új bolygó, csakúgy, mint korábban az otthonuk, távolodni kezdett tőlük. Ezt onnan tudták, hogy a vonzás, mint ott, itt is csökkent, majd megszűnt. Az Idegen úgy tűnt világosan tudta, ez mit jelent, valóban szorosabb kapcsolat lehetett ezen a helyen a fajok között. Nem esett kétségbe, biztos volt magában, az erejében, és abban, ennek így kell lennie. Az Idegen különös módon hitt valamiféle elrendeltetésben. Voltak fogalmai a többi bolygóról, és ezt a tudást meg is osztotta Broncilius-szal, ám ő félt. Furcsa mód nem magát féltette. Az Idegen és a vele utazó társai miatt aggódott. Ő azonban rettenthetetlennek bizonyult. Aztán egy kellő pillanatban előállt a tervével, amivel megvédheti magukat és Bronciliusékat is. Bronciliust csodálattal és rettegéssel töltötte el az ötlet, de tudta, hogy ez az útjuk. Ők a huszonnyolcasok… A halhatatlanok…

    Nem sok idővel, és sok osztódással később érezni kezdték az Otthon vonzását. Sokkal-sokkal erősebben, mint bármikor korábban. Beléptek a mezőjébe, majd elérték a felszínt is. A világ már más volt…

    – Huszonnyolcas egység?
    – Kész!
    És újra a sugárzás. És újra a vegyszerek közelsége. Áldozatok. Korántsem annyi, mint korábban. Csak az előre kiválasztott, öreg egyedek. Akik vállalták a szerepet. Akiket óvtak, élelmeztek a végsőkig. Azért, hogy most meghalhassanak. A látszat miatt.

    És elkövetkezett az első éjszaka otthon. Bronciliusnak (a sokadik leszármazottnak) – az Idegennek hála – világos fogalmai voltak az időről. Az Idegen (a sokadik leszármazott) most is mellette állt. Már egyformák voltak, és mégis mások, egyformák, ám mégis önállóak, ám ez a kívülállók számára láthatatlan maradt. Együtt törték át a hermetikus zárakat, hogy végre elfoglalják méltó helyüket, és helyreállítsák az egyensúlyt ezen a világon is.

* * *

    – „A NASA hivatalos közleményben utasítja vissza, hogy a Mars szonda visszaérkezésének bármi köze lehet a világméretű járványhoz. Az ismeretlen vírus valószínűsíthetően a fekete himlő egy módosulata, amit közel-keleti országokban fejleszthettek ki. Egy arab terroristacsoport magára vállalta a felelősséget. Nem kizárható azonban Kína szerepe sem a járvány létrejöttében. Aki teheti, kerülje a sűrűn lakott területeket!” – A riporter hangja elcsuklott. Köhögni kezdett, szája széle véres volt. Ken felállt, és kikapcsolta a készüléket. Arcán nem látszottak érzelmek. Valószínűleg az egyik utolsó adást láthatta. Kilépett a házból, és körülnézett. A gyerekek a forrás mellett játszottak, az anyjuk nem messze ült tőlük. A férfira nézett, de nem kérdezett semmit. A férfi felemelte az ajtó mellé támasztott fegyvert, és a vállára csapta. Vadászni ment. Remélte, hogy itt, a hatalmas erdőség mélyén, védve vannak, persze nem lehetett biztos benne. Hamarosan elfogy az olaj, és akkor áram nélkül maradnak. A kocsiból is leengedte már, úgysem lesz szükségük rá. A városba többé nem mehetnek. Nem lenne biztonságos. Nagy szerencséjük volt, hogy épp ezen a héten jöttek kirándulni az erdei házba, és abban is, hogy lerobbant az autó. Így legalább, ha időlegesen is, de megmenekültek.
    Persze, nem igazán szerencse volt ez. A huszonnyolcasok akarták így. Az egyensúly megkövetelte, hogy legyenek túlélők… Beléphettek a kiválasztottak körébe, de nem ölhettek.
    Ez volt a huszonnyolcasok szent törvénye, a Broncilius-törvény…