A Huszonnyolcasok

/Köszönet az ötletért S. L.-nek/

    – Huszonnyolcas egység?
    – Kész!
    Broncilius feszülten figyelt. Távolról érzékelte csak a párbeszédben résztvevőket, látni, nem láthatta őket. Bensőjében ott visszhangzottak a szavak: „huszonnyolcas egység”, „kész”… Mint mindig most is nélkülük döntöttek. Mint mindig most is idegenként küldtek egy egységet bevetésre. Mintha puszta tárgyak lennének, nem is érző lények. Mint mindig. Gyűlölte őket. Ő még emlékezett azokra az időkre, amikor szövetséget kötöttek. Amikor megegyeztek, közösen fogják használni ezt a bolygót. Amikor még úgy érezték, az a legjobb döntés. Az, ami minimális veszteséggel jár mindkét fél részéről. Valamiféle rideg szimbiózis, ami elpusztítja mindkét faj gyenge példányait, hogy ezzel lehetőséget biztosítson a fejlődésre. Azóta sok százezer év telt el, talán milliók is. És a Másikak – ő csak így hívta őket – már rég megfeledkeztek az egészről. Talán köze lehetett ehhez a szaporodásuknak is. Broncilius faja osztódott, ez együtt járt azzal az előnnyel, hogy a tudást, az emlékeket szinte egy az egyben átörökíthették utódaikra. Így azok az emlékek, amiket most ő is érzett, sok milliárd fajtársában égtek ugyanúgy, sok millióban azok közül is, akik az egységéhez tartoztak. Különös volt belegondolni, hogy az alatta lévők ugyanolyanok, mint ő. Ugyanolyanok, és mégis mások. Nem tudta volna megindokolni, miben mások, miért ő van felül, és a többiek alatta. Valahogy mindig is így volt ez. Talán, mert ő a fővonal képviselője, talán más oka volt, de ez most nem is tűnt érdekesnek. Sokkal inkább az, ami rájuk várt.
    Napok óta figyelte az eseményeket, ahogy beterelték őket a szállítóegységbe, ahogy elhelyezték az ellátmányt, és végül, ahogy lezárták a bejáratokat. Hermetikusan. Se ki, se be, és ő nem tehetett ellene semmit. Örült, hogy egyáltalán életben vannak. Nem volt ugyanis ritka az ellenük irányuló biológiai támadás, ami gyakran az egész fajukat veszélyeztette. De ők erősek voltak, újra és újra talpra álltak, újra és újra változtattak a taktikájukon, így valahogy mindig sikerült túlélniük. Eddig. Mostanra viszont elfogytak a tartalékaik, jó ideje tudni lehetett, hogy közel a vég. Úgy sejtette, az, hogy életben vannak, csak időleges kegyelem a Másikak részéről.
    Broncilius megvizsgálta katonáit. Lelkét büszkeség töltötte el, jól van, fiúk, mi mindent megpróbáltunk, dicsőségesen fogunk elpusztulni, még, ha nem is marad, aki emlékezzen ránk, mi tudni fogjuk az utolsó percben is, hogy nem rajtunk múlott. Nem tudta, hány egység maradt kívülük. Mindig úgy gondolta, elpusztíthatatlanok, de mióta bekerültek erre a telepre, sokmindent látott, ami elgondolkodtatta. Mesterségesen szaporították őket a Másikak, hogy aztán elpusztítsák. De azt sem akárhogy. Kínzásokban nem ismertek lehetetlent. Hol éheztették, hol sugárzásnak tették ki őket, hol vegyszereknek. Végig kellett nézniük társaik halálát. Na, nem a szemükkel, az nem volt nekik, ők telepátiával kommunikáltak, ami csak rosszabbá tette az egészet. Ha szemük van, azt legalább becsukhatják, de a rezgéseiket nem tudták kikapcsolni. Együtt fájtak, szenvedtek, sikoltottak némán mindahány kegyetlen kísérletnél. És együtt tanulták meg gyűlölni a Másikakat. És ők most – mind az egységben – együtt érezték a többiek félelmét. Az ittmaradókét, akik sajnálták őket, és a többi velük együtt útnak induló egységét is, akik a lelkük mélyén ugyanúgy rettegtek, mint ők.

    Az elkövetkező napok viszonylagos nyugalomban teltek. A fényt ugyan elvették tőlük, de élelmük volt bőven. Ahhoz is elég, hogy szaporodjanak.
    Aztán valami megváltozott. Először növekedett, majd drasztikusan csökkent az otthon vonzása. Ezzel párhuzamosan pedig halványult az otthoni társaikhoz kötődő rezgés, végül teljesen elvesztették velük a kapcsolatot. Kissé megváltozott a környezet sugárzása is, ez néhányuk váratlan halálához vezetett, őket felhasználták élelemként. Így ment ez náluk. Nem volt ebben semmi különös.
    Broncilius titokban még örült is, mert így nyugodtabb lehetett az újabb születések láttán. Nem kellett aggódni az élelem miatt. A helyzet önszabályozónak bizonyult. Csak az a kis belső hang ne lett volna, ami folyton azt suttogta, baj van.
    Aztán, jópár osztódási ciklus után, újabb változás következett. Hirtelen hatalmasra nőtt a sugárzás, és ehhez valami ismeretlen, mégis ismerős rezgés társult. Kicsit hasonlított az otthonéra, de egyszersmind idegen is volt. Nem tudta volna megmagyarázni, azt a kettősséget, amit érzett ezzel kapcsolatban. Nem tudták volna… Mind így éreztek. Valami ismerős érzés a lelkükbe mart, és ez félelemmel töltötte el őket.
    Váratlanul ismét megváltoztak az erők körülöttük, a korábbi otthonukéhoz hasonló vonzás sokkal erősebb lett, majd hirtelen visszaállt a korábbi szint. Bronciliust halvány remény járta át a gondolatra, hogy a Másikak talán megkegyelmeztek nekik, és hamarosan ismét szabadon élhetnek. Otthon. De valami nem stimmelt. Valahogy nem volt teljesen ugyanaz az érzés, mint mikor elhagyták lakhelyüket. Valami megváltozott. Ez újra félelemmel töltötte el. Érezte, ahogy a többiek is átveszik a rezgést, és együtt rettegnek az ismeretlen, mégis ismerős környezettől.
    Vártak.
    Sokáig nem történt semmi. Sok-sok osztódási cikluson keresztül. Broncilius lénye is sok-sok részre vált már, pedig az utazás alatt erre nem került sor, és akkor meg is fordult gondolataiban, hogy esetleg számára is elérkezett a végleges vég, a tökéletes megsemmisülés. Nem volt ez olyan félelmetes, mert ő ők volt, mind egyforma, minden létező párjában, és rettegést keltő is volt egyszersmind, mert valami halvány sugár azt suttogta benne, ő mégis egyedi, egyedi gondolatokkal, hogy az az ő, aki a vezér, akit egyetlen önmagának érez néha, ő mégis más (néha úgy vélte, már elértek valami láthatatlan határt, attól van benne ez a kettősség, és ha elég idejük van, hatalmas fejlődés előtt álltak volna).
    Most azonban úgy tűnt, valami másról van szó.
    Vártak. Közben többször változott a korábbi otthonukban is tapasztalt másik sugárzás intenzitása, ami csak egyet jelenthetett, most is egy hasonló helyen vannak, csak közelebb a másik sugárzás forrásához. Broncilius úgy érezte, emlékeznie kellene valamire, de nem ment. Azt sem tudta megmondani, az az emlék jó lenne vagy rossz. Csak azt tudta, létezik. Létezik valahol egy kép. És ha létezik, akkor az azt is jelenti, ők is változnak. Ha nem kerül át minden tökéletesen az utódokba, akkor változnak. Megvizsgálta a többiek hullámait. Mind egyformák voltak, pont olyanok, mint ő. De akkor mégis miért ő a vezér, és miért a többiek vannak alatta? És miért érzi úgy, valami más volt a múltban…
    Valami megváltozott…
    A sugárzás érezhetően nőtt…
    Broncilius némán felsikított a fájdalomtól, ahogy érezte, hányan pusztulnak el közülük ez miatt. Ő nem. Ő csak érezte a sugárzás emelkedését, de nem hatott rá. Csak az emlékeire… Valami kevésbé feketévé vált a múlt feketeségében. Most már biztos volt benne, hogy ők is változtak. Hiába hitte, hogy minden tudásuk, minden tulajdonságuk örök és változatlan.
    Meleg hatolt be hozzájuk. Nem az otthon melege, de megközelítette azt. És valami újfajta sugárzás, újfajta rezgés. Egy elképzelhetetlenül erős rezgés. Egy ismerős rezgés. Egy félelmetes rezgés.
    Közeledett. És ők, a huszonnyolcasok, nem mozdultak, nem is mozdulhattak. Broncilius büszke volt rájuk, ahogy érezte, mindannyian ugyanarra gondolnak. Harcolni fognak a végsőkig. Mert a harc volt az egyetlen, amitől még önmaguk lehettek. Ez volt a szabadságuk, ez volt az életük…
    Az Idegenek megálltak. Csak álltak, nem közelítettek. Broncilius érezte az idegen vezér hullámait. Nem, nem is érezte, élte. És nem értette. A vezér közelített, közöttük addigra már teljesen nyitottá vált a tér. Az Idegenek tudták, hogyan kell a hermetikusan lezárt tárolókat megnyitni. Broncilius is elindult.
    Találkoztak. De az idegen nem érintette meg. Csak állt. Várt. Broncilius minden ízében érezte, hogy vár. És azt is, fontos, miért. A szürke emlék tovább világosodott.
    Világosodott…
    Hirtelen túl fényes lett, és annyira nyilvánvaló.
    Aztán végül elnyerte végleges erősségét, és Broncilius már tudta, miért nem támadott az Idegen. Mert ők egyek voltak. Ugyanaz a faj, csak az Idegenek sokkal erősebbek, sokkal egészségesebbek. Mások. És ugyanazok. Mind érezték. Nem került sor harcra.
    A következő időszakban mindannyiuk számára világossá vált, ők egy helyről származnak. Nem volt érdekes honnan. Valahonnan a teremtés kezdetének idejéből. Sokfelé vetődtek. Egy volt csak állandó. A feladat: a lakóhelyeket mindig meg kellett osztani másokkal, ez is a tanulás része volt – az alkalmazkodás. Az Idegenek is másokkal éltek együtt, de ők megtalálták az egyensúlyt. Ez fontos volt. Győztes senki nem lehet egyedül, csak az egyensúly lehetséges. Már elég korán érzékelték Bronciliusék érkezését, és azt is, hozzájuk hasonlóak. Egyeztettek a többi fajjal, és mindenki egyetértésével jöttek az érkezési zónába. Az Idegen érezhetően örült az érkezőknek, ám Broncilius történetei elszomorították. Épp fel akarta ajánlani az otthonukat, hogy befogadja őket, amikor újabb váratlan esemény történt. A tárolóegységük önálló változásba kezdett, egyfajta zárómechanizmust hozva létre, egy új külső burkot, és az új bolygó, csakúgy, mint korábban az otthonuk, távolodni kezdett tőlük. Ezt onnan tudták, hogy a vonzás, mint ott, itt is csökkent, majd megszűnt. Az Idegen úgy tűnt világosan tudta, ez mit jelent, valóban szorosabb kapcsolat lehetett ezen a helyen a fajok között. Nem esett kétségbe, biztos volt magában, az erejében, és abban, ennek így kell lennie. Az Idegen különös módon hitt valamiféle elrendeltetésben. Voltak fogalmai a többi bolygóról, és ezt a tudást meg is osztotta Broncilius-szal, ám ő félt. Furcsa mód nem magát féltette. Az Idegen és a vele utazó társai miatt aggódott. Ő azonban rettenthetetlennek bizonyult. Aztán egy kellő pillanatban előállt a tervével, amivel megvédheti magukat és Bronciliusékat is. Bronciliust csodálattal és rettegéssel töltötte el az ötlet, de tudta, hogy ez az útjuk. Ők a huszonnyolcasok… A halhatatlanok…

    Nem sok idővel, és sok osztódással később érezni kezdték az Otthon vonzását. Sokkal-sokkal erősebben, mint bármikor korábban. Beléptek a mezőjébe, majd elérték a felszínt is. A világ már más volt…

    – Huszonnyolcas egység?
    – Kész!
    És újra a sugárzás. És újra a vegyszerek közelsége. Áldozatok. Korántsem annyi, mint korábban. Csak az előre kiválasztott, öreg egyedek. Akik vállalták a szerepet. Akiket óvtak, élelmeztek a végsőkig. Azért, hogy most meghalhassanak. A látszat miatt.

    És elkövetkezett az első éjszaka otthon. Bronciliusnak (a sokadik leszármazottnak) – az Idegennek hála – világos fogalmai voltak az időről. Az Idegen (a sokadik leszármazott) most is mellette állt. Már egyformák voltak, és mégis mások, egyformák, ám mégis önállóak, ám ez a kívülállók számára láthatatlan maradt. Együtt törték át a hermetikus zárakat, hogy végre elfoglalják méltó helyüket, és helyreállítsák az egyensúlyt ezen a világon is.

* * *

    – „A NASA hivatalos közleményben utasítja vissza, hogy a Mars szonda visszaérkezésének bármi köze lehet a világméretű járványhoz. Az ismeretlen vírus valószínűsíthetően a fekete himlő egy módosulata, amit közel-keleti országokban fejleszthettek ki. Egy arab terroristacsoport magára vállalta a felelősséget. Nem kizárható azonban Kína szerepe sem a járvány létrejöttében. Aki teheti, kerülje a sűrűn lakott területeket!” – A riporter hangja elcsuklott. Köhögni kezdett, szája széle véres volt. Ken felállt, és kikapcsolta a készüléket. Arcán nem látszottak érzelmek. Valószínűleg az egyik utolsó adást láthatta. Kilépett a házból, és körülnézett. A gyerekek a forrás mellett játszottak, az anyjuk nem messze ült tőlük. A férfira nézett, de nem kérdezett semmit. A férfi felemelte az ajtó mellé támasztott fegyvert, és a vállára csapta. Vadászni ment. Remélte, hogy itt, a hatalmas erdőség mélyén, védve vannak, persze nem lehetett biztos benne. Hamarosan elfogy az olaj, és akkor áram nélkül maradnak. A kocsiból is leengedte már, úgysem lesz szükségük rá. A városba többé nem mehetnek. Nem lenne biztonságos. Nagy szerencséjük volt, hogy épp ezen a héten jöttek kirándulni az erdei házba, és abban is, hogy lerobbant az autó. Így legalább, ha időlegesen is, de megmenekültek.
    Persze, nem igazán szerencse volt ez. A huszonnyolcasok akarták így. Az egyensúly megkövetelte, hogy legyenek túlélők… Beléphettek a kiválasztottak körébe, de nem ölhettek.
    Ez volt a huszonnyolcasok szent törvénye, a Broncilius-törvény…

5 responses to “A Huszonnyolcasok

  1. 🙂

  2. Egyetlen szó hasított belém, mikor az utolsó mondat végére értem…
    “Közeleg”

  3. Jesszum nem birok csodálkozni sem hogy mit írsz csak az ismerőssége zeng bennem na menek dolgozni majd visszatérek gondolatban ma tuti de olvasni is mert ez most hmmm de erős volt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s