Zerda címkéhez tartozó bejegyzések

Epizódok a zerdaiak életéből 4. – A hagyma héja

Roman_06       Emlékszem arra a napra, amikor rájöttem. Mikor rájöttem, valójában mennyire egyedül vagyok. Hogy az egész engem körülvevő valóság talán nem is létezik, de úgy egészen biztosan nem, ahogy azt gondoltam korábban. Talán csak egy elképzelés. Hogy kié? Az enyém a kezdet kezdetéről, valaki másé a régiek közül, egy felsőbbrendű hatalomé, vagy csupán egy kívülállóé? Nem tudtam, és ma sem tudom. Egy volt csak biztos, valami meghibásodott. Valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ha az emlékeim között kutattam, aztán körülnéztem, egyre inkább úgy tűnt, semmi sem igazi. Semmi. Semmi rólam, semmi a többi emberről, akiket ismertem. Ismertem? Olykor már ebben sem voltam egészen biztos. Ha azt mondták volna, épp aznap kezdődött el minden, azt is elhiszem, de éppúgy tarthatott évezredek óta. Minden egyszerre tűnt lehetségesnek és elképzelhetetlennek.
Az utcák ebben a világban valami különös, tompa fényben úsztak, a kontrasztok valószerűtlennek tűntek. Az emberek, a házak, mintha csak egy díszlet részei lettek volna, és ha elég ideig nézem őket, azt is megláthatom, mi van mögöttük. A fák – egyedül a fák – emelkedtek ki földöntúliságukkal, időnkívüliségükkel ebből az álvalóságból. Azok valahogy nem illetek oda. Néha közelebb léptem, hogy megérintsem egyiket-másikat, egyszer meg is öleltem egyet, de annyira furcsán néztek rám a körülöttem lévők, hogy inkább felhagytam ezzel. Mert mi van, ha tévedek, mi van, ha tévedek, és valójában én őrültem csak meg? Nem akartam egy zárt osztályon végezni. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy nem tévedek, és úgy is egy elmegyógyintézetbe juthatok, mert a Nagy Programozó rájön, hogy rájöttem. Akkor aztán már valóban nem tehetnék semmit. Meglehet, így sem…
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy én találtam ki ezt az egészet, megpróbáltam megváltoztatni dolgokat, persze, csak egészen kicsiket, hogy lássam, így van-e. Aztán, mikor sikerrel jártam, csak ültem bénultan, és ésszerű magyarázatot igyekeztem keresni mindenre. Ha valami nagy dolgot „varázsolok”, az persze meggyőzhetett volna, de ahhoz meg nem volt elég hitem. Olyankor győzött a „valóság”.
Az álmok viszont nem hagytak nyugodni. Arra a földre nem ért el a logika hatalma. Ha aludtam, egy olyan világban jártam, ami egyszerre volt ismerősen otthonszerű és félelmetes. Mert amiről álmodtam, azért bármelyik nagy egyház örömmel küldött volna máglyára, ha megtehette volna, és ha beszélek róla. De nem tettem. A világ egyre kevésbé tűnt az én világomnak, ám valami erős gát, mégis megakadályozott benne, hogy áthágjam a határait. Sodródtam az eseményekkel, amiket elém hozott, tettem a dolgomat, mint mindenki más, jártam a járt utakat.
És mindeközben alig vártam az éjszakát, hogy abban a másik világban legyek, amit sokkal inkább éreztem otthonomnak…

* * *

      Megcsörrent a telefonom. Fásultan vettem fel, és a nő azon a gépies, unott hangján máris belekezdett. Valami orvosi vizsgálatról beszélt, ahova el kell mennem. Rá akartam vágni – szokásomhoz híven – hogy köszönöm, nem, ám ezúttal mégsem tettem. Nem miatta, nem ő volt annyira meggyőző, inkább az előző éjszakai álmom. Az, hogy éppen ezt álmodtam. Nem volt semmi más dolgom (épp hónapok óta nem volt semmi dolgom), ezért úgy döntöttem, elmegyek, aztán majd legfeljebb jót szórakozok rajta, ha zavarba hozhatom a gépeket kezelő, cseppet sem hozzáértő személyzetet a kérdéseimmel. Emlékszem legutóbb, évekkel ezelőtt, is így mentem el, minden lehetséges ellenvetéssel a tarsolyomban, de akkor sajnos a szórakozás elmaradt, mivel a terapeuta közölte, hogy velem nincs dolga, teljesen rendben vagyok. Hát, ezúttal nem így lenne, kezdenék csak el beszélni az álmaimról, a látomásaimról, arról, hogy szerintem ő sem valódi, lehet, hosszabb időre élvezhetném egy kollégája vendégszeretetét.

* * *

      Ahogy beléptem, láttam, mennyire sokan vannak már ott. Ismét az a különös érzés, nem tartozom ide, mit keresek én itt egyáltalán. Annyira idegen volt minden és mindenki. Mint egy osztályteremben, sorokban helyezkedtek el a padok, helyet kínálva, ám az emberek többsége inkább állva várakozott valakire. Észrevettem, hogy két oldalt, a fal mentén is vannak székek, jobbra, előre sétáltam, oda, ahol előreláthatólag a legkevesebben lesznek majd, és leültem. Két férfi lépett be a terembe. Az egyik magas, vékony, a másik hasonló testalkatú, csak valamivel alacsonyabb. Nem néztek egymásra, mozdulataikon látszott az összeszokottság, szavak nélkül tették az előkészületeket, műszerek sem voltak náluk, érdekes vizsgálat lesz, gondoltam. A bőrük színe egészen megfogott, ahogy a nap rájuk sütött az ablakon keresztül, szürkének látszottak, de valami olyan árnyalattal, hogy az embernek olyan érzése támadt, szinte már átlátszóak. Fekete öltönyt viseltek, ám bármi más lett is volna rajtuk, ugyanolyan elegánsak lettek volna. A magasabbik előrement és leült a bal oldali fal mellett az első székre, ami előtt egy asztal is volt, az alacsonyabb két vagy három székkel tőlem távolabb helyezkedett el. Nem volt köztünk senki. Ekkora már biztos voltam benne, és éreztem, mindenki más is, hogy idegenek. Idegenek, akiktől félni kell. Nem féltem. Ahogy a világ többi része sem volt már igaz számomra, úgy ennek sem kellett annak lennie. Érdeklődéssel figyeltem az eseményeket. Talán, ha nagyon akarnám, megváltoztathatnám, gondoltam. A magasabbik férfira néztem, ő mosolygott, és volt ebben a mosolyban valami nagyon ismerős. Az emberek pedig kezdtek felsorakozni előtte. Ahogy az első megállt az asztalánál, a szürke férfi felnyúlt, és kivett belőle valamit. Nem tudtam, hogyan csinálta, csak láttam, hogy ott van a kezében – és ami legfurcsább, meg sem lepődtem, ahogy mások sem. A valami egy keresztre hasonlított leginkább, négy szára egyforma hosszú volt, és enyhe ívben hajlott kissé hátra. A szárak nagyjából öt centi szélesek, tizenöt centi hosszúak lehettek és úgy egy centi vastagok, vagy még annyi sem. Csontszerűek voltak, és épp azon kezdtem volna gondolkodni, hol van az emberben ilyen formájú csont, mikor a férfi megfordította a kezében, úgy, hogy a szárak felfelé álltak, és elkezdett benne átrendezni néhány dolgot, mintha csak valami háromdimenziós puzzle lenne, kivett és visszarakott elemeket. Könnyedén tartotta, mintha súlya egyáltalán nem is lenne. Közben néha az előtte, az asztalon heverő papírlapokra rajzolgatott. A rajz kapcsolási rajznak tűnt, de sok-sok olyan jelöléssel, amit korábban még soha nem láttam (bár ebben nem voltam teljesen biztos). A férfi végig mosolygott, aztán mikor már jónak találta az elrendezést, visszatette az emberbe, aki távolabb ment, és leült egy padba, majd nem mozdult többé. Eszembe jutott, hogy a terem ajtaja nincs is zárva, és ki lehetne sétálni rajta, de láthatóan senki nem készült erre, csak álltak fegyelmezetten, és vártak.
Biztos voltam benne, hogy mindenki sorra fog kerülni, én is. Nem akartam, hogy átprogramozzanak. Valamiért mégis kísérteties nyugalom szivárgott elő tudatom mélyéről. A közelemben ülő szürke férfira néztem. Láttam, hogy ő is engem figyel. Mosolyogva. Ismerős volt. Ő is. Átkozottul ismerősek voltak mind a ketten.
Nem fordította el a fejét. Csak nézett azzal a felsőbbrendűséggel, nem volt félnivalója tőlem. Mint ahogy nekem sem tőle, ebben biztos voltam. Nem szólt, csak néztük egymást csendben. Mintha belé láttam volna, és valahová máshová is. A múltba. A szeme zöldesbarnája lassan világosodni kezdett, egészen addig, míg a középső fekete ponton kívül egészen fehérré nem vált. Nagyon ismerős volt. És akkor egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki ő: egy démon. A neve is ott vibrált, ám mégsem bukkant felszínre. Azt éreztem, várnak rá. Ott.
– Menj haza! Már épp itt az ideje, eleget voltál már itt! – mondtam neki. Ám egy pillanat múlva már nem voltam benne biztos, hogy én mondtam, éppúgy mondhatta ő is. Különös volt… Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, ki mondta kinek. A szavak a semmiből léptek elő, és hang nélkül szólaltak meg. A mondat a fejemben létezett. És ő is. Éreztem őt, láttam kívülről, és tudtam belülről. Félnem kellett volna tőle, ezt tanították, erre emlékeztem, de képtelen voltam rá. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, ki vagyok, de annyira halványan, hogy nem is tudatosult bennem, csak olyan volt, mint mikor az óceán alján megmozdul egy apró lény.
– Ugyanakkor teremtettél, mint én! – mondtam, és nem tudtam, ezt miért mondom. – Vagy ugyanabból az anyagból… – tettem hozzá bizonytalanul.       Mosolygott.
Felnéztem. Az emberek szinte már mind készen voltak, alig páran vártak az átprogramozásra. Lassan én jövök, jutott eszembe. Felálltam és odamentem. Hárman voltak még mögöttem, mikor sorra kerültem. Néztem azokat a különös rajzokat az asztalon, aztán vissza az alacsonyabbik szürkére. Mosolygott. Még mindig. Visszafordultam a magasabbikhoz. Az ő arcán is mosoly játszott. Aztán mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna, mi fog történni, összepakolta a papírjait, és felállt:
– Letelt az idő, mennünk kell. – Társára nézett.
– Nyolcvan százalék – mondta az.
– Igen. – Mosolygott a magas. – Sohasem mentünk még kilencven százalék fölé – magyarázta nekem. – mindig van legalább tíz százalék, akivel nincs dolgunk. A hátam mögé néztem. Egy mozgássérült volt ott, egy púpos és még valaki, de rá már nem emlékszem. Visszafordultam. – Nem, nem rájuk gondoltam. – Elmélyülten nézte őket kissé lehajtott fejjel, mintha csak belülről vizsgálná, valami harmadik szemmel. – De nem véletlenül maradtak utoljára, velük sincs dolgom.
– Velem? – csúszott ki a számon.
– Veled? – Egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Társára nézett. Én is, de semmit nem láttam az arcán, csak azt a különös, ismerős mosolyt. – Veled sincs – tette hozzá lassan. – Veled magadnak lenne már dolga.
Elindultak kifelé. Ki is léptek az ajtón. Utánuk futottam. Az ajtóból még láttam, ahogy belevesznek a tömegbe. Tudtam, ha utánuk szaladnék, akkor sem találhatnám meg őket, már nincsenek ott. Erről eszembe jutottak az álmaim, és az a hely, amit egyre inkább otthonomnak hittem…
Hátam mögött, a teremben egyszerre szakadt fel egy sóhaj, mintha minden száj azt suttogta volna, éhes vagyok…
A nap folyamán most először éreztem félelmet. Az idegenektől nem féltem, de ezektől az emberektől igen…
Nem akartam beszélni senkivel, nem akartam, hogy akárcsak véletlenül is megérintsenek, inkább sietve elindultam én is.

      A szürke utak még szürkébbe fordultak, a kontrasztok elmosódtak a hazafelé tartó úton. Az eső csepegett, de amikor azt kívántam, kisütött a nap. Csak a szürkeség nem múlt el. Megálltam egy kirakat előtt, ám nem a ruhákat figyeltem. Hosszú idő telt el, mire rájöttem, mit nézek. Az üveg visszatükrözött valamit, ám a körvonalak csak halványan látszottak. Nem ember volt, de ismerős. Megráztam a fejem, hogy jobban lássam, ám akkor már csak a saját szemembe nézhettem. Lassan továbbmentem, tudatosan kerülve minden felületet, ami képes rá, hogy tükörképet mutasson.
A teremben történtekre gondoltam. Nem kellett elemeznem, tudtam, mit történt. Nem programozták át senkit, nem szállták meg démonok az ott lévőket, nem vették meg a lelküket sem. Mintha egy filmben láttam volna már ilyet. Egyszerűen csak felerősítették a csúcsokat. Akik megbékéltek magukkal, azokkal nem volt dolguk. Legalábbis így történt abban a filmben. Ha egyáltalán film volt.
Mikor beléptem a lakásom ajtaján, az előszobatükörrel találtam szemben magam. Sokáig álltam előtte bénultan, és néztem a megszokott képet. Közelebb léptem, és arra gondoltam, talán láthatnék valami mást is, látni akarom azt a mást. Farkasszemet néztem önmagammal, és akartam. Az arcom körvonala kezdett elmosódni, aztán a szemem is világosodott. Ijedten léptem hátra, a tükör pedig ismét hazudott. Nem láthattam, azt, amit! Tévedés volt! Nem láthattam…
Én ezt nem akarom látni…
Még nem…
Képtelen vagyok rá…
Még nem tudom…
Még nem merem…

* * *

      Ma éjjel álmodni fogok. Ma éjjel otthon leszek… És aztán minden éjjel, addig a napig, míg már nem lesz többé éjszaka…

Epizódok a zerdaiak életéből 3. – Első átlépés

Epizódok a zerdaiak életéből 2. – A béke kezdete, avagy pokolbéli víg napjaim

„Készülj az útra, nem lesznek fegyverek,
egyedül megyünk, akár a többiek…
Nézd, csak nézd: túl a hegyeken
Ránk ragyog, valami keleten…
Elmegyünk, vár a képzelet
Elmegyünk, én sosem voltam itt…
Jöjjön, aminek jönnie kell.”

       Zha’Ra a kijelzőre pillantott. Könnyeitől csak halványan látta. Nem sok ideje maradt. Harmadszor kerülte meg a peremet, és tudta, hamarosan át fogja lépni. Régen eldöntötte. Akkor, amikor kihirdették az ítéletet. Több hónappal korábban.
       Mikor Si-me-on hazatért a csatából, mindenki kitörő örömmel fogadta, bár, némiképp hitetlenkedve is. Ha nem lettek volna a felvételek, meg a többi életben maradott vallomása, senki nem hitte volna el, hogy valóban egy járt ott akkor Közülük. Ez volt az első eset, hogy valaki közvetlenül kapcsolatba került velük, és életben is maradt. A többi találkozásra csak következtetni lehetett a maradványokból, vagy ha szerencséjük volt, valamelyik megfigyelőállomás közelében történt az esemény. Innen tudták többek közt azt is, hogy néznek ki.
      Ami Si-me-on-nal játszódott le, az egészen rendkívüli volt, a férfi még visszatérésekor is magán viselte a Lény érintésének nyomait, teste nagy részét véraláfutások borították. Zha’Ra hetekig el sem engedte maga mellől, hallani sem akart arról, hogy újabb bevetésre induljon. És – bár, ezt magának sem vallotta volna be – attól is félt, a hirtelen támadt hatalmas népszerűség, esetleg veszélyes egyedeket sodor Si-me-on közelébe. Veszélyeseket a kapcsolatukra nézve. A férfi néha tréfásan meg is jegyezte ezt, ő azonban mindig úgy tett, mintha nem is értené, miről beszél a másik.
      A Galaktikus Tanács kezdeti hitetlenkedésének helyét lassanként átvette valami más. A remény, hogy végre megtalálták a fegyvert Ellenük. Még ha nem is tudták volna pontosan megnevezni, mi is az a fegyver. Kutatócsoportokat hoztak létre, amik többtucatszor kihallgatták az összecsapásnál jelenlévő harcosokat, a feletteseiket, a barátaikat, végül már mindenkit, akinek bármiféle fogalma, meghatározó vagy csak elgondolkodtató véleménye lehetett az esetről. Aztán az így keletkezett, több ezer egységnyi adatot elemezték hetekig, hónapokig, végül előálltak valamivel, ami rezgésekről, megfelelő, épp akkor, épp ott lévő fegyverek kombinációjáról szólt; egyesek még az univerzum némely csillaghalmazának állásáról is tettek említést. Zha’Ra nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor a jelentéseket nyilvánosságra hozták, és ő is elolvashatta. Olyan volt az egész, mint amikor a fejlődésük elején járó törzsek a varázsló köré gyűltek a tábortűznél, és néma áhítattal bámulták a földre hulló, jövőt rejtő csontdarabkákat. Mintha egyáltalán nem történt volna semmiféle fejlődés.
      A hadseregparancsnokok közreműködésével új protokollok kerültek kidolgozásra, és mindegyik azt hivatott hirdetni mennyire nagyszerűek ők, bárkit és bármit legyőzhetnek, és végül mikor megszerzik az uralmat az univerzum felett, megteremtik a végső békét. Látták önmagukat dicsfénytől övezve, ahogy minden lény hálatelt szívvel rebeg köszönetet, és ők csak egy leereszkedő kézlegyintéssel nyugtázzák.
      Igazi idealista elképzelések voltak ezek. És ezzel nem is lett volna semmi baj.

      Ám akkor újra megjelentek Ők. Nem egyesével jöttek, mint korábban, hanem addig soha nem látott módon, csoportosan. A hadsereg-parancsnokok persze, egyből az új előírásokhoz nyúltak, és azok alapján irányították a harcokat, ám reménytelen volt minden, aki szembekerült Velük, mind elpusztult. Hatalmas veszteségek voltak, egyes hadtestek teljesen megsemmisültek, és ha Ők komolyan gondolták volna a hódítást, már nem lenne élő, érző lény az univerzumban. Ám Ők, amilyen hirtelen jöttek, ugyanúgy el is tűntek, egyetlen sérülés nélkül.
      A Galaktikus Tanács vezetői őrjöngtek, felelőst akartak látni, valakit, akit okolhatnak. Nem is azért, hogy bosszút álljanak, inkább a lelki nyugalmukhoz kellett, úgy érezték, ha valakit büntethetnek, azzal egyszersmind meg nem történtté is tehetik az eseményeket.
      Erre pedig a legalkalmasabb jelölt Si-me-on volt. Az túl enyhe vád lett volna, hogy nem mondott el minden lényeges információt, és ezzel veszélybe sodort milliárdokat, és milliók halálát okozta. Nem! Az elvakultabbak szerint összejátszott Velük, és elárulta az összes Tőlük különböző lényt. Nem volt hosszas bizonyítási eljárás, nem volt végeláthatatlan tárgyalás. A bírák is úgy érezték, mindenkinek az lesz a legjobb, az hoz leghamarabb megnyugvást a megtépázott lelkeknek, ha gyorsan lezárják az egész ügyet.
      És akkor – hosszú évezredek után először – meghozták a legsúlyosabb ítéletet, amiről szinte senki nem is tudta már, mikor hajtották végre utoljára: halál. Nem egyszerűen a test megsemmisítését jelentette ez (az nem lett volna végleges), hanem a tudat teljes elpusztítását, kitörlést minden létező emlékezetéből. Bonyolult eljárás volt, ami következett, különleges előkészítést és felszerelést igényelt. Előszedték hát, az ősi leírásokat, és a Galaktikus Tanács elnöke a központba rendelte a titkos végrehajtókat, akiket senki nem ismert, akik az egyszerű lények által megközelíthetetlen részén éltek az univerzumnak, mindenkitől elzárkózva. Soha nem találkoztak a többi létezővel, és azok is csak a történelemkönyvekből emlékeztek már rájuk. Egyedül a Galaktikus Tanács mindenkori vezetője léphetett kapcsolatba velük, az ősi eljárásokat követve, és egyedül csak ő utasíthatta őket.
      Hamarosan meg is érkeztek, Si-me-onnal pedig senki nem találkozhatott már többé.
      Zha’Ra kétségbeesetten kutatott valami megoldás után, minden fellelhető dokumentumban kereste, de nem talált semmit. Úgy érezte, belepusztul a reménytelenségbe, Si-me-on nélkül nem akart élni. Meghallgatást kért a Tanácstól is, de nem fogadták. Senki mást sem a férfi barátai közül, pedig akadt jónéhány próbálkozó, annak ellenére, hogy veszélyes cselekedet volt ez. Zavaros idők voltak, bárki, aki gyanúba keveredett, könnyen Si-me-on mellett találhatta magát. Végül Zha’Ra is feladta a harcot.
      A férfi kivégzése előtti órákban ellopott egy kis cirkálót, és egy közeli fekete lyuk felé vette az irányt. Az egyetlen természeti jelenség felé, ami elpusztíthatta őket. Különbözött ez a féregjáratoktól, azokkal ellentétben, ennek úgy tűnt nincs kijárata, ami csak egyet jelentett, azt, ami Si-me-on-ra is várt. Hogy a Tanács mégsem ezt a módszert választotta a féri likvidálására, annak egyszerű oka volt, fennállt az esélye, mégha szinte a lehetetlennel volt is határos, hogy műszereik, tudósaik tévedtek, mikor ezt a helyet felmérték, és mégis ki lehet kerülni belőle, ők pedig ezt nem akarták. Végérvényesen ki kellett törölni a férfit a létezésből, úgy, hogy soha többé meg se születhessen, soha a téridő egyetlen elrejtett szegletében sem. Soha, sehol…
      Zha’Ra reménykedett benne, hogy a tudósoknak igazuk van, és pontosan ez fog történni vele is. Si-me-on nélkül nem akart élni, nem akart úgy sem, hogy nem fog emlékezni rá. Így döntött tiszta fejjel.
      Mégegyszer a kijelzőre nézett, alig pár perce marad. Ha késlekedik, és a Si-me-on-t elpusztító gépet bekapcsolják, mielőtt ő eléri a határvonalat, még visszafordul, hiszen csak a veszélyt fogja érzékelni, arra már nem fog emlékezni, miért is van ott.
      Az irányítópultra pillantott. Az automatikus vezérlőket már rég kikapcsolta, mint ahogy a hajó védelmi rendszerét is. Ezt még fiatalabb korában tanulta, és ezen a cirkálón még meg is tehette, az újabbak már teljesen másképp készültek. Ujjait egy hosszú pillanatig a gombokon nyugtatta, nagyot sóhajtott, majd elkezdte beírni a megfelelő utasításokat. Néhány biztonsági kérdés után, a cirkáló orra irányba állt. Pontosan a fekete lyuk középpontja felé. A hajó előbb lassan, majd egyre gyorsuló tempóban haladt végzetes célja felé. A gyorsító egységek szerepét lassanként átvette a gyilkos képződmény halálos vonzása. Zha’Ra érezte, ahogy a megváltozott erők hatása már nem csak a hajótesten okoz mind több fájdalmas sebet, hanem az övét is eléri. Tudta, egészen más hatás ez, mint amire a flotta egységeit tervezték, tudta, hogy ebből az örvényből már nincs kiút. A kijelzők már nem működtek, régen túllépett a jelezhető tartományon az adatok nagysága. Zha’Ra nem tudta, mennyi idő telhetett el, nem tudta, hozzákezdtek-e már Si-me-on kitörléséhez, egyet tudott csak, az ő szívében még élt. Remélte, halálos lesz útja vége, mert ha nem, örökre csak a hiányát érezheti valaminek, amiről azt sem tudja, mi lehet. Örökre félember marad, akinek a teremtett univerzumban nincs sehol párja, és remény sincs többé, hogy megtalálhatja. A cirkáló alkatrészei már szinte sikoltottak a fájdalomtól, aztán a hajó úgy tűnt, a pillanat töredékére megnyúlik, és eggyé olvad valami hatalmas, fényes semmivel. Zha’Ra fájdalomra számított, ehelyett csak ürességet érzett és végtelen békét, aztán megszűnt körülötte minden, és ő beleálmodta magát Si-me-on ölelő karjaiba, bele a véget nem érő sötét éjszakába…

* * *

      – Vége? – kérdezte a Galaktikus Tanács elnöke, amikor a végrehajtók fekete leplektől rejtett alakja feltűnt a megszűnő erőtér mögött. Nem érkezett válasz, és ő nem is számított rá. A végrehajtók, a feljegyzések szerint, soha nem beszéltek, csak tették a dolgukat, tették, amire utasították őket, aztán elmentek vissza oda, abba az elzárt szegletbe, ahol következő megjelenésükig élték szigorú szerzetesi életüket. – Vége – mondta az elnök, mintegy magának, és a többiek is ezt gondolták, ahogy összehúzták magukon ruháikat, soha nem éreztek még ilyen hideget. – Vége – ismételte meg újra, de akkor eszébe jutott, hogy nem is tudja, minek van vége. A mellette álló férfira nézett, aki a feljegyzéseket készítette, kivette kezéből a gépet. Csodálkozva nézte az adatokat. Nem tudta, miről szólnak, nem jelentettek számára semmit. Csupa száraz, hideg szám, csupa lelketlen jegyzet…
      Régi eljárás volt ez. Egy roppant titkos, és rideg eljárás. Ezért is végezhették csak a társadalmon kívüli szerzetesek. Nem is igen tudták a létezők, kik ők, talán isten valódi harcosai, talán maguk is afféle kisistenek. Az elnök beleborzongott a gondolatba, hogy ők képesek voltak kitörölni valakit a közös emlékezetből. Remélte, soha nem kerül az útjukba. Ismét a feljegyzésekre nézett. Tudta, mikor szokták hívni őket, és ez némiképp megnyugtatta, az illetőnek bizonyára nagy vétke volt. De már megbűnhődött érte, a legszigorúbb büntetéssel, örökre kitörölték a létezésből. Felpillantott. A szerzetesek eltűntek. Ahogy jöttek, hangtalanul, ugyanúgy távoztak. Csak a hideg, üres rés maradt utánuk, valakinek a hiánya, akiről senki nem tudta, ki lehetett…
      A hadsereg egy magas rangú embere riasztotta gondolataiból. Futva érkezett.
      – Eltűnt… Nem tudjuk, hogyan…– zihálta, aztán megállt, előregörnyedt, és minden erejével azon volt, hogy visszanyerje nyugalmát. Az elnök kérdőn figyelte. Nagysokára a férfi légzése lassult, és felnézett. – Eltűnt egy cirkálónk. És az egyik tisztünk is. Zha’ra, azt hiszem… – Megállt. – Azt hiszem… – kezdte újból, de most sem fejezte be. Nem tudta, mire gondolt, mikor elindult, kavargott benne minden.
      – Zha’Ra? – Az elnök a még mindig a kezében lévő jegyzetekbe nézett. Igen, ott látta ezt a nevet, és hallotta is már valahol, de nem tudta, hol.
      – Igen. A cirkálóknál volt, de csak felderítéseket végzett, komolyabb bevetéseken nem vett részt soha. Ma délután engedély nélkül elvitt egy hajót, ám valamiért csak akkor szóltak nekem is, mikor már késő volt.
      – Késő?
      – Az X-2143zr349 feketelyuk közelében állt pályára. Azt hittük térugrást akar végrehajtani… Hogy valami különleges engedélye van… Nem a szokásos menetrend szerint tette… Nem is tudtuk volna megakadályozni. – És valami mással is voltunk elfoglalva, akarta még hozzátenni, de mielőtt kimondta volna, rájött, hogy fogalma sincs mivel, így inkább hallgatott.
      – Az felderítetlen terület, azt hiszem – válaszolta az elnök. Valójában biztosan tudta, fiatalkorában maga is katona volt, ezért is viselte szívén a hadsereg dolgait, ezért is jelentették neki közvetlenül a szokatlan eseményeket. Bár, nem is emlékezett rá, mikor került sor hasonlóra. Próbált visszaemlékezni, de letett róla. Már öreg ehhez, az agyában mintha szintén egy fekete lyuk tátongott volna. Ismét az iratokba nézett, talán épp a kitörölttel volt összefüggésben, azért nem emlékszik.
      – Igen, felderítetlen terület, és roppant veszélyes is. Az utolsó adatok szerint Zha’Ra galaktikus időben mérve – az időkijelzőjére pillantott, megszokásból viselte – 48 egységgel ezelőtt megsemmisült…
      – Úgy érti, balesetet szenvedett, és beszippantotta a jelenség gravitációs mezője…
      – Hát – a férfi hosszan hallgatott –, azt hiszem, nem baleset volt. Megkaptuk a hajó utolsó adatait, és úgy tűnik Zha’Ra belevezette közvetlenül a közepébe…
Az elnök szája kinyílt, mondani akart valamit, aztán mégsem tette. Mi vezethet valakit arra, hogy önként, örökre megsemmisítse önmagát?

* * *

      Zha’Ra fáradt volt. Csak fáradt. Úgy érezte, mintha minden egyes életének minden egyes eseményével egyszerre kellett volna szembenéznie, úgy. Az idők kezdetétől. Nem ragadhatott ki egyet, mert csápokként fogta körbe ezer másik, nem kapcsolhatta ki őket, mert a részei voltak, és önállóak is. Mintha saját maga is egy mikrouniverzum lett volna. Test nélküli tudat. Ő és Si-me-on és az emberek, akiket ismert, az érzések, amikkel találkozott, minden. Nem tudta, hol van, csak azt, van. És azt, Ő is van, Si-me-on. Nem valóságként persze, csak az emlékeiben. Ez volt fontos egyedül.
      Mint valami égető tűz, olyan volt a másik érintése. Akkor is, ha nem volt teste, amivel érezhette volna. Ki vagy, akarta kérdezni. A semmi nem válaszolhat, gondolta, ám az felelt. Érezte a gondolatokat, ahogy körbejárják őt, az idegent. A lény, aztán később többen is, kíváncsian fonták körbe a hullámaikkal. Megnézték minden emlékét, mégsem tűntek tolakodónak. Gyermeki kíváncsiság vezérelte őket csupán. Sok mindent nem értettek, és Zha’ra hiába nyitotta meg tudata minden részét, még azt sem tudta megmutatni nekik, mi az a test. Nem tudta elmagyarázni nekik, milyen Si-me-on, de érezte, ahogy a lények vele együtt szeretik. Érezte a harmóniájukat, mintha a mennyország lett volna ez a hely. A testetlen szellemlények mind egyformák voltak, és mind önállóak; elrejthették rezgéseiket, ám mégsem tették, és most már Zha’ra is egy volt közülük. Egy, mégis más. Különleges valaki, aki arról mesélt az emlékeivel, teremteni tud. Egy másik világban. Ahol mindenki képes erre. Ez a lényeknek érthetetlen volt. Ők léteztek. Csak léteztek az idő- és térnélküliség békéjében. Örökké változatlanul. Zha’Ra emlékei más érthetetlen dolgokról is szóltak, ciklusokról, amiket életeknek neveztek, és határvonalakról, amiket halálnak. Náluk nem volt ilyen. Csak a folyamatos, egyforma létezés. Teremtés nélkül. Csak a lebegés. Zha’Ra előtt soha nem találkoztak nem közülük valóval. Most mind azzal voltak elfoglalva, hogy átéljék a lány emlékeit, ismeretlen érzéseit.
      Ám Zha’ra nem tudott megbékélni ezzel a világgal, ő túlságosan más volt. Benne még mindig élt a felfedezési vágy, ami nem engedte, hogy átélje ezt a tökéletes békét. Érezte, hogy neki még, vagy egyáltalán, nem kellene itt lennie; tudta, hogy ő nem tartozik, nem tartozhat ide. Őrületes harc dúlt benne, ahogy a régi világ vágya és Si-me-on emléke között őrlődött, és hálát adott a tudatnak, hogy biztos lehet benne, nincs választása, mert úgy érezte, arra nem lenne képes. Napról napra nagyobb hidegséget érzett. A lények vele voltak, és próbáltak segíteni, de nem tudtak. Zha’ra lassanként azt kívánta, bár, teljesen megsemmisült volna abban a fekete lyukban, mert ez a semmi már annál is rosszabb volt.
      És ahogy ezt gondolta, a lények hullámai megváltoztak. Feltett egy kérdést, ezzel létrehozta a választ is. Az első teremtett dolgot ebben a dimenzióban, ám ők nem akarták átengedni hozzá. Burkot hoztak létre, amivel ugyan őt óvták, csak éppen ő nem akarta, hogy óvják. Elszigetelődött, és a magányos szomorúság energiái rést ütöttek azon a pajzson. Lassan szivárgott, és állt össze az információ: létezik ebben a dimenzióban is a végleges halál, létezik az a hely, ahová ezek a lények sem merészkednek. Létezik az a hatalmas, sűrű anyaghalmaz, amitől félnek, ami képes rá, hogy rezgéseiket megkötve, belefagyassza őket a végtelen éjszakába, ahonnan nincs felolvadás.
      Zha’Ra hullámai megállíthatatlanul robbantak ki a résen, a lények kétségbeesetten nyújtóztak szeretett, új társuk után, de már késő volt, tér és idő másfajta összekapcsolódása volt ez a hely, Zha’Ra a halálos helybe gondolta magát, és már ott is volt. Iszonyatos gyorsasággal fagyott meg minden, lassult térré a végtelen világ. Még érezte, ahogy társai közül többen utánanyúlnak, de vissza már nem tarthatták, néhányan vele zuhantak…

* * *

      Új világ. Ismét egy új világ. Egy teremtő világ. Levegő után kapkodott, és boldogan érezte, ahogy megtelik vele. Ám ahogy magára pillantott, már tudta, hogy ez megint egy idegen hely. Mintha a mesék világa elevenedett volna meg, szárnyas lények repkedtek érdeklődve körülötte. Körülfonták. Nem akarták bántani, és azt sem kérdezték, honnan jött. Tudták. Zha’Ra úgy érezte, mindent tudnak. Hatalmuk van, de polaritás nélkül. Biztos volt benne, anélkül, hogy ismerte volna őket, hogy nincs közöttük jó vagy rossz, ám azt is tudta, ismerik ezeket a fogalmakat. Teremtők voltak ők is, ám Zha’ra úgy érezte, ők mégsem élnek ezzel a hatalmukkal. Valahol az ő világának lényei és a szellemlények között helyezkedhettek el, vagy éppenséggel felettük, ha van ilyen. Érezte, hogy a szellemlények, akik vele zuhantak valahol a közelében vannak, és lassan felengednek a félelemből, amit ideérkezésükkor éreztek. Ezek között a lények között egyszerűen lehetetlen volt félni.
      Ha Si-Me-On itt lenne… Zha’Ra sírni akart, de képtelen volt. Békét érzett, mintha a férfi mellette állna. Hazugság, akarta beleüvölteni az új világba, de a belső csendje erősebb volt. Még a szívdobogásánál is erősebb. Még annál a dobbanásnál is, amit akkor érzett, mikor az őt övezők gyűrűje szétnyílt, és ő meglátta azt a lényt, akinek teste ugyan idegen volt, ám szemeiben Si-Me-On lénye fénylett. Hát, persze! Hiszen tudta ő az első pillanattól fogva, hogy ez teremtő univerzum. És a gondolat is készen állt. Semmi nem akadályozhatta, hogy testet öltsön. Különös volt. Si-Me-On, bár az emlékei által testesült meg újra, mégis teljesen önmaga volt. Azokra a dolgokra is emlékezett, amikről Zha’ra nem tudhatott. Ez változást hozott ebbe a világba is. Ha ez megtörténhetett, akkor mindenki tévedett, akkor kell lenni mindenek felett még valaminek. Ha pedig van még valami, akkor… A lények úgy érezték feladatot találtak maguknak. Ők félelem nélkül éltek eddig, de célok nélkül is. Most viszont éreztek valamit, amit eddig nem: a megismerés vágyát. Mintha eddig csak várakoztatták volna őket, és most szembesültek volna a feladatukkal. Ez a feladat pedig, már biztosak voltak benne, a különböző univerzumok összekapcsolása volt.
      Zha’Ra nem érezte elég erősnek magát, hogy beálljon a felfedezők közé, és ezúttal Si-Me-On-t sem kellett tartóztatnia. A kitörlés emléke mély nyomot hagyott a férfiban, és azt nem akarta mégegyszer átélni. Így ők maradtak. A szárnyas lények pedig elindultak. Tudták merre vannak az átjárók a világukban, és azt is, nem biztos, hogy könnyen visszatérhetnek, Zha’Ra történetéből sejtették, lehet, hogy hosszas kitérők után lesznek újra otthon. És az is megtörténhet, sehogy sem. De bíztak a fölöttük lévő láthatatlanban. Bíztak benne, hogy mindig mindenkor pontosan ott lesznek, ahol lenniük kell, és soha nem lesznek egyedül. A megtestesült szellemlények is velük tartottak. Ők bár, látszólag részt vállaltak a feladatban, ám csupán saját világukba vágytak vissza. Társaikat nem teremthették meg itt. Hiába emlékeztek rájuk, nem lett az emlékeikből anyag – úgy tűnt egy tudat csak egy helyén lehet a mindenségnek. A teljes, mindent önmagába foglaló, hatalmas, ismeretlen mindenségnek.

      /Néha elköltözünk másik városba; talán másik országba, másik földrészre is; hamarosan másik bolygók is a célok közé kerülhetnek…
…és olykor az is megeshet, olyan helyen találjuk magunk, amiről talán még az istenek sem álmodtak soha…/