Mese – Epizódok a zerdaiak életéből 2. – A béke kezdete, avagy pokolbéli víg napjaim

 /Társszerző: UNIVERZUM – köszönet érte/

    …alig volt már lőszerünk, és a fegyverek sem működtek valami jól. Egy félelmetes lény robbant be a látómezőmbe. Harmadszorra sikerült csak eltalálnom, igaz, akkor tökéletesen. Élettelenül esett össze. Nem is tudom, helyénvaló-e ez a szó itt, hiszen nagy valószínűséggel soha nem is élt. Mindenesetre, elterült, és többé nem mozdult.
     De nem volt időnk ezzel foglalkozni.
     Mert megérkezett Ő.
     Egy csomó másik lény társaságában, akik ugyan mind bármikor elpusztíthattak volna minket, most mégsem voltunk képesek figyelni rájuk. Ö ott középen hatalmas termetével, mint valami ősi, barbár harcos, széles vállával, kidolgozott mellkasával, közel háromméteres termetével magasodott fölénk. Hangja nem volt, a kisugárzása viszont bőven kárpótolt mindenféle sátáni üvöltés elmaradásáért.
     Belépett az ajtón, vagyis annak maradékán. A kíséretében lévő lények nem követték, csak álltak távolabb mozdulatlanul. Mi is lebénultunk. Lőfegyveremre néztem, még volt benne golyó. Csak azt nem tudtam, érnék-e vele valamit. Hirtelen megláttam kissé oldalt egy nyílpuskát, valamelyik társam ejthette el, mielőtt… Mielőtt meghalt, másképp nem történhetett. Felemeltem, és nézegetni kezdtem. Én a terem közepén álló ládákon térdeltem, így mindent láthattam. A többiek bénultságát is.
     Ő pont előttem állt meg, és végignézett a termen. A halál szaga lengte körül. Hirtelen ötlettől vezérelve emeltem fel a nyílpuskát, és már lőttem is. A nyíl eltűnt, ahogy az Ő koponyájához ért. Egybeolvadt vele, vagy megsemmisült, nem tudom; egyszercsak nem volt ott, és kész. Ennyi. Azt is hihettem volna, ki sem lőttem, de akkor Ő felém fordult. Szemében, vagyis szeme helyén, üresség volt, félelmetes üresség, a semmi fekete üressége…
     Fejét hirtelen balra fordította, és én ugyanakkor valami láthatatlan erőnek engedelmeskedve a falhoz vágódtam. Nem emlékszem sem arra, ahogy átszántottam a levegőt, sem a megérkezés pillanatára, sem arra, éreztem-e fájdalmat, de tudtam, hogy megtörtént, hiszen ott hevertem a fal tövében.
     Nem volt időm gondolkodni, mert Ő már ott is állt előttem. Nem ismerem a fajtáját, csak annyit tudtam, amit a róluk terjedő legendákból tudni lehetett. Félelmetes, legyőzhetetlen lények Ők, akik keresztül-kasul járják az Univerzumot. Azt mondják, keresnek valamit, de nyomukban csak pusztulás jár.
És most előttem állt egy.

     Félig sikerült eddig feltápászkodnom. Megdermedek. Most már tudom, mit érezhet a vad, ha a puska csövébe néz, ha megérzi a halál közelségét. Azt hiszem, azt érzem most én is…
     Megszűnik körülöttünk a világ, csak ketten létezünk. Ő felemeli a kezét, és csontos, kemény ujjai satuszorításba fogják az arcomat. Tudom, hogy meg fogok halni. Kirántom fejem az ujjak közül, de nem menekülök. Nincs esélyem, és nem is tudom, hova mehetnék. Nem tudom, miért, térdre vetem magam, Istenre gondolok, bár, nem tartom magam túlságosan vallásosnak. Nem akarok kegyelemért könyörögni, csak abban reménykedem, ha nem ellenkezem, gyors lesz, és – talán – fájdalommentes. Újra az arcom felé nyúl. Mozdulatai lassúak, de rettentő erőt tükröznek mégis. Rám néz, szeme helyén tompa ürességbe mélyül a sötétség, egy halott, feneketlen, mély üreg. Belém néz. És keres. Azt hiszem, azt kellene éreznem, megerőszakolja az agyam, ahogy végigmegy minden egyes emlékfoszlányon, de túlságosan is fáradt vagyok és tompa, hogy valóban érezzek is valamit.
     Keres…
     Aztán egyszercsak megáll…
     Megáll ott. Nálad. Az emlékedtől is sírni kezdek, és már az sem érdekel, ha gyávaságnak gondolják is a könnyeim. Ha lesz még egyáltalán bárki, aki gondolkodhat ezen. Ő csak áll az agyamban. Aztán újra és újra végigmegy a képeken. Az én képeimen. Rólad. A szívem is fájni kezd belé. Ezt már érzem. Valódi fájdalom ez. Már nem a haláltól félek, hanem valami mástól, de nem tudom, mitől. Ő fogja a fejem, az ujjait már nem is érzem, de az agyamban a lényét igen. És egyszercsak a gondolatait is:
     – Add nekem!
     – Mit? – kérdezek vissza. Annyira valószerűtlen, amit érzek, talán csak az elmém gyárt képeket, hangokat, hogy elmeneküljek, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hamarosan meghalok.
     – Add nekem! – ismétli meg. – Add nekem az emlékeid róla, és megkímélem az életed,
     Nem értem, miért nem veszi egyszerűen el, miért nem képes rá, de adni nem akarom. Biztosan érzem, ez azt jelentené, teljesen, véglegesen kitörölne az életemből. Lehet, hogy soha nem látlak többé, de hogy még az emlékeim is elvegyék rólad… Akkor mi maradna nekem? Az is átvillan rajtam, hol élhetnék egyáltalán egy ilyen találkozás után, de azt hiszem, azzal nem lenne gond. Csak nélküled üres lennék. Ha nem lennél bennem, a napjaimban, ha nem szólhatnának rólad a perceim, a tetteim… Érzem, ahogy az emlékedtől elönt egy furcsa, fájdalmas boldogság, és a szerelem, amit irántad érzek.
     És akkor Ő húzni kezdi – nem tudok rá jobb szót -, egyszerűen húzni kezdi ki az agyamból a képeket, az érzéseket, az emlékeket. Azok, mint valami polip csápjai rácsavarodnak az idegszálaimra. Fizikai fájdalmat okoz a távozásod, de hallgatok. Nem engedhetem, csak ez jár bennem. Az egyetlen biztos pont az életemben, az, amit irántad érzek. Hogy soha nem látlak, elfogadom, de az érzés, a szerelem, az kell nekem, anélkül nem tudok élni. Ha nem adom, megöl, mondta Ő, de ha téged vesz el, én akkor is halott leszek.
     Iszonyú harc kezdődik köztünk, miközben testünk egyetlen sejtje sem mozdul, csak a szellemünk, a lényünk harcol valamiért, amiről én tudom, mekkora kincs, és Ő is sejti.
     Inkább a halált választom, a fizikai megsemmisülést, de veled, az emlékeddel, a szerelemmel, ami mindig velem volt. Megadom magam. Lezárok minden utat, ami az agyamhoz vezet. Totális blokk ez. Nem tudom, honnan van ennyi energiám. Én bent, Ő kint. És akkor Ő mérhetetlen energiáit beleadva utolsó rohamba kezd. Meghalok. Én választottam. Legyen. Megmutatom, hogy különbek vagyunk. Képesek vagyunk mindent feláldozni egy érzésért. Ennyi volt. Villanás. Szeretlek. És a neved. Erre akarok utoljára gondolni. Erre gondolok… Sötétség, majd fehérség vesz körül…
     Ahogy kitisztul minden, egy marék hamu marad a földön. Döbbent csendbe kúszik bele néha oldalról egy-egy sóhaj. Nem is tudom, kié, közülünk valakié, vagy a lényeké. Senki nem érti, mi történt, Ő eltűnt, és a gyenge légmozgás lassan a hamut is elsodorja. Én sem értem, ők pedig még annyit sem tudnak – belső harc volt ez. Egyet tudok biztosan, azt, hogy mit keresnek – érzéseket. Csak azt nem tudom még, mit fogok kezdeni ezzel.
     A lények visszahúzódnak, megjelenik szemükben a félelem. És valami más is, de ezt sem tudom, mi lehet. Fáradt vagyok. Hazamegyek. Hazamegyek, és csak ülni fogok a szökőkút szélén, és nézem a csillagokat…
     És rád gondolok. Megint megmentettél, mint már annyiszor. Mindegyis, itt vagy-e velem, elég az is, amit érzek. Amit én érezhetek…

     /Ő: Egy hatalmas, barbár harcos, testét nem fedi szőr, izmai tökéletesen kidolgozottak, nyaka vastag, egészen emberszerű. Nem áll egyik oldalon sem, bár, itt az ellenségeink közt jelenik meg, ők is tartanak tőle, őket is elpusztíthatja. Mindig ott tűnik fel, ahol harc van. Úgy érzem a Teremtés egy félbehagyott lénye, ami talán túl erős lett volna, ezért nem fejezték be, valamiért mégis önálló életre kelt, és most járja a világmindenséget, hogy befejezhesse önmagát. Keresi azt, amitől teljes lehetne. Elpusztíthatatlan, legalábbis mindenki azt hitte…/

5 responses to “Mese – Epizódok a zerdaiak életéből 2. – A béke kezdete, avagy pokolbéli víg napjaim

  1. ….csodálatos….csodálatos…. KÖSZÖNÖM!!!!

  2. Te mindig meg lepsz az írásaiddal.csak ennyi
    Köszönöm.

    • Ezért most csak korlátozottan enyém az érdem. Az elejétől a végéig megálmodtam, csak le kellett írnom… 🙂
      Köszönöm, hogy olvastál!

  3. …és föllebben a fátyol… Ha akarják, ha nem… Érti, aki érti…

  4. nincs kétségbeejtőbb helyzet mint tudni de nem emlékezni rá.Köszönöm!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s