Az utolsó áldozat

       Iszonyú hideg, decemberi nap volt. Dave fázósan húzta össze magán a vastag tollkabátot. Végignézett a hosszú kifutópályán, ám nem sokáig szemlélhette nyugodtan, mert egy erős szélroham úgy vágta arcába a jeges havat, hogy szinte érezte, ahogy az apró kristályok felkarcolják a bőrét. Megadóan sóhajtott, aztán szívott egy utolsót a cigarettájából, majd a csikket széles mozdulattal maga mellé hajítva elindult vissza a bejárathoz. Elkezdte beütni az azonosító kódját, de mielőtt megnyomhatta volna az utolsó számjegyet, az ajtó hirtelen kinyílt, és Greg vigyorgott a képébe, ám hirtelen arcára is fagyott a mosoly:
      – Te normális vagy? – kérdezte, és már lépett is hátra. – Ebben a hidegben mi a francot mászkálsz kint, miért nem a dohányzóba mész?
      – Ki akartam egy kicsit szellőztetni a fejem. Te tényleg itt álltál, és rám vártál? – vágott vissza Dave.
      A másik megvonta a vállát:
      – Nem volt semmi tennivalóm, gondoltam, lejöhetnél egyet billiárdozni.
      Igaz, ami igaz, az utóbbi napokban nem sok dolguk volt. Úgy egy hete végeztek mindennel, ám – a szokásos rutint mellőzve – ezúttal nem küldték vissza őket a városba, hanem mindenféle lényegtelen feladatokkal látták el inkább. Vagy gyakran még azzal sem. Csak ott voltak, és ezért még jó fizetést is kaptak. Greg meg is jegyezte, így legalább biztonságban lesznek a világvége idején. Néhány napja pedig, minthacsak a természet is rá akarna hangolódni a nagy eseményre, tomboló vihar köszöntött az államra. A repülőtér eléggé védtelen helyen épült (amit már a tervezésekor sokan szóvá tettek), úgyhogy le is kellett zárni. És még a vezetőség is megérkezett. Mondjuk, ezt egyikük sem igazán értette. Rutineseménynek számított egy-egy ilyen, ideiglenes bezárás, nem okvetlenül lett volna szükséges az igazgatótanács személyes jelenlétére. Greg és Dave, és persze a többiek, azonban csak annyit láttak, hogy egyre-másra érkeznek a „fontosemberek”, aztán tűnnek el a lefelé vezető liftek valamelyikében. Az elmúlt két napban jónéhány tucatnyian. Dave úgy érezte, tudja, mi van odalent a föld alatt. Néhány napja még ott dolgozott a mínusz negyedik szinten. Nem hagyhatta volna el a kijelölt körzetét, de az utóbbi időben mintha kissé fellazult volna a fegyelem, a bátrabbak és kíváncsibbak könnyűszerrel bejárhatták az egész repülőteret, pontosabban addig a szintig, amin Dave is épp dolgott. Hogy az alatt mi lehet, azt senki nem sejtette azok közül, akiket ő ismert. Azt még jóval korábban, az ő érkezésük előtt építették, nem is tudta volna megmondani, mikor. Igyekezett bejárni, amit lehetett, és mindent megfigyelni. Persze, ha lebukott volna, jobbik esetben azonnal elbocsátják, a rosszabbik lehetőségbe meg inkább nem gondolt bele.
      Dave általában kapcsolószekrényeket kötött, rendszerelemeket üzemelt be és tesztelt, csak éppen az nem volt egyértelmű számára, milyen célt szolgálnak ezek pontosan. Azt biztosan tudta, nem egyszerű repülőtéri berendezésekről van szó. Ha tippelnie kellett volna, egy részecskegyorsítóra szavaz. Rettentő büszke volt magára, amiért minden titkolózás ellenére rájött, a kormány itt folytatja legújabb titkos kísérleteit. Hogy Greg mit gondolt, azt nem is sejtette, a másik férfiról lerítt, őt csak a pénz érdekli, amit a munkáért kapnak, és a műszakja leteltével, az agya előtt is lehúzódik a roló. Szeretett is volna már hazamenni, azt tervezte, lakókocsit vesz a keresetéből, és bejárja az egész Egyesült Államok területét. Dave egy saját vállalkozásra gyűjtött, ő afféle hangyatípusú ember volt.
      Kint ismét érkeztek néhányan, aztán a hóviharral dacolva leszállt egy kisgép, és őket leküldték a mínusz kettes szintre valami mondvacsinált indokkal. Dave sejtette, hogy nem szabad látniuk az érkezőket. Greg valamiért később ért le, és egyből Dave-et kereste:
      – Te, láttad, ki jött?
      – Hogy láttam volna, mikor éppen itt kellett az égőket ellenőriznem…
      – Az angol királynő, az az Erzsébet, vagy ki…
      – Na, persze!
      – De, mondom, hogy az jött. Láttam.
      – Mit keresne ő itt? És miért pont most?
      – Azt nem tudom, de úgy hallottam, van a közelben egy háza. Talán itt akar karácsonyozni, vagy mit tudom én…
      Dave elhúzta a száját, ám valami szöget ütött a fejében:
      – És nemsokára huszonegyedike – suttogta maga elé.
      – Mit mondtál?
      – Semmi, semmi… – Tovább lépett, nem akart Greggel beszélgetni. A férfi folyamatosan a bulvársajtó által szajkózott összeesküvés-elméletekkel volt elfoglalva, csakhogy ezúttal úgy tűnt, lehet valami igazság a dologban.

      Az épületkomplexum megrázkódott. Talán földrengés, villant át Dave-en a gondolat, de el is tűnt egyből, hogy helyet adjon valami másnak. Ha igaza van, akkor beindíthatták azt a valamit is, amin az utóbbi időben dolgozott, a részecskegyorsítót. A fények lüktetni kezdtek, kiélesedtek, majd visszatompultak, minthacsak valami gigantikus élőlény szívdobbanásai lettek volna, Dave érezte, ahogy a kezén lévő ezüstkarkötő kissé felmelegszik, egészen addig a pontig, hogy szinte már égetni kezdte a bőrét. Épp le akart venni, mikor a lüktetés megszűnt, és a lánc is lehűlt. A férfi végignézett a folyosón, most vette csak észre, hogy néhányan szintén az ékszereiktől, órájuktól próbálnak megszabadulni.
      Ekkor kapcsolt be az épület egészén végigfutó hangosbemondó-rendszer:
      – Figyelem, biztonsági figyelmeztetés! Figyelem, biztonsági figyelmeztetés! Megkérünk minden dolgozót, hogy mindenféle fémet, ékszert, órát adjanak le a hamarosan megjelenő biztonsági szakembereknek! Természetesen a későbbiekben visszakapják. A kiosztásra kerülő tasakokon tüntessék fel az azonosítószámukat a későbbi jobb áttekinthetőség érdekében! Valamint megkérnénk azokat a dolgozókat, akiknek a testében fém található, protézis, fogtömés formájában, az előcsarnokban gyülekezzenek, őket hamarosan visszaszállítjuk a városba! Köszönjük!
      – Hehe! – nevetett fel Greg Dave mellett. Idegesítő volt ez a nyihogás, amit a férfi tudott produkálni. – Még jó, hogy nem tömettem be a lyukas fogam. Pedig épp mostanában akartam. Nézd csak! – fordult Dave felé, és nagy valószínűséggel meg is mutatja a fogát, belelihegve a másik arcába, ha nem épp akkor ér oda az egyik biztonságiőr, és nem nyom a kezükbe egy-egy bélelt papírtasakot, egy-egy tollal. Greg egy ideig nézte, Dave már épp azon volt, közli vele, mit kell ráírnia, mikor a másik agyában fény gyúlt, és akkurátusan írni kezdett, majd levette csuklójáról az óráját, és beletette a tasakba, végignyalta a szélét, aztán kapcsolt, hogy öntapadós, nagy nehezen leragasztotta, és átadta a várakozó őrnek. Az kissé döbbenten vette el, ám arcán csak egy pillanatra futott át a rejtett megvetésnek némi nyoma. Dave-re nézett, ő gondolatban a homlokára csapott. Annyira lekötötte Greg előadása, hogy teljesen megfeledkezett a saját dolgáról. Gyorsan a borítékra firkálta az azonosítóját, levette a láncot, elhelyezte a tasakban, lezárta és átadta az őrnek. Úgy érezte, az kissé csalódott, amiért ő nem produkált olyan remek előadást, mint Greg, de az is lehet, hogy ezt csak bebeszélte magának. A katona végigment a folyosón, mindenkitől átvette, amit kellett, közben néhányan elhagyták a helyszínt, nekik valószínűleg már sikerült betömetni a fogukat…
      Aztán csak álltak ott és várakoztak. Greg néha megvakarta a mellettük futó fal felületét, Dave pedig azon gondolkodott, vajon ennyire elfogytak a szóba jöhető szakemberek, vagy Greg titokban igazi zseni. Csak ez a két magyarázat lehetett az oka, hogy most itt volt. Más nem.
      Úgy egy órával később, ami alatt nem igazán foglalkoztak velük, ismét megszólalt a hangosbemondó, és utasították őket, hagyják el az épületet, és menjenek a szállásaikra. Addigra már úgyis késő délutánra járt, így Dave úgy tervezte, egyből aludni tér, nem igazán érzett magában kedvet a társasági élethez. Ám az alvásból valahogy nem lett semmi. Újra felhangzott az a halk, földrengésszerű morajlás, amitől aztán képtelen volt elaludni.
      És tartott egész éjjel.
      És reggel sem szűnt meg.
      És napközben is csak ritkán, néhány pillanatra.
      Késő délutánra aztán a vihar alábbhagyott, és mintha csak erre vártak volna, katonák jelentek meg, és hatalmas sátrakat állítottak fel a kerítésen kívül. Őket a repülőtér főépületének oldalában lévő étterembe rendelték, mondván, majd később közlik a feladataikat, addig ott várakozzanak. Dave-nek rossz érzése volt, kezdte úgy érezni, ők itt valamiféle rabok. Eszébe jutott, hogy egyszer elcsípett egy beszélgetést a kerítés tetején végigfutó szögesdrótról, azt taglalta az beszélő, hogy fordítva tették fel, és ez mennyire nevetséges, hiszen ez olyanná teszi az egész helyet, mintha egy koncentrációs tábor lenne. Dave nem is igazán figyelt rá, fogalma sem volt róla, hogyan is kellene valójában lennie annak a szögesdrótnak, aztán meg nem látta az illetőt később, így el is felejtette az egészet. Eddig. Most ismét nézegetni kezdte a kerítést, de túl messze volt, hogy szabad szemmel láthassa. Távcsövet ugyan tudott volna szerezni, ám az meg feltűnő lett volna, és lehet, hogy tényleg hülyeség az egész. Kár lenne ilyesmi miatt elveszíteni ezt a jó kis állást. Mégis szeretett volna beszélni erről valakivel, ám Greg, az egyetlen szóba jöhető személy, nem volt éppen megfelelő állapotban hozzá. A haverjaival volt elfoglalva, meg az alkohollal, amit kivételesen kiosztottak nekik. Általában ez és minden egyéb tudatmódosító szigorúan tiltott dolognak számított és használata, vagy akárcsak birtoklása azonnali elbocsátást vont maga után. Dave azon gondolkodott, mikor hozhatták egyáltalán, aztán eszébe jutott, hogy rengeteg üzlet található a repülőtér területén és akár onnan is származhat, mondjuk karácsonyi ajándékként.
      Apropó, karácsony. Ő ugyan úgy tervezte, ha lehet, marad az ünnepekre is, ám mégiscsak furcsállta, hogy meg sem kérdezték őket erről. Végignézett a többieken. Egyre kevésbé tűntek első osztályú szakembereknek, tudósoknak, lassacskán alig lehetett megkülönböztetni őket egy tengerparti kocsma rendszeres látogatóitól. Dave-nek fogalma sem volt mennyit ihattak, őt annyira lekötötték a gondolatai, hogy erre egyáltalán nem figyelt. Körülnézett. Most vette csak észre, hogy az ebédlő hat bejáratánál, az ajtófélfának támaszkodva, mintha épp nem lenne más dolguk, őrök álltak, vállukon gépfegyver. Eddig is voltak katonák a repülőtéren, és fegyvert is hordtak, Dave-nek mégis rossz érzése támadt. Ha meg kellett volna magyaráznia, nem tudott volna pontos okot mondani, egyszerűen csak annyit, most másképp állnak ott.
      Úgy érezte, valaki figyeli, megfordult, és a nem sokkal mögötte álló egyik katonával találkozott a tekintete, őt nézte. Dave felemelt egy üveg sört, és, bár nem állt szándékában inni, most mégis félig ürítette. Furcsa érzés fogta el, kissé meg is szédült. Lopva hátrapillantott. A katona már nem figyelte, társával beszélgetett meg még valakivel, aki a folyosón állt. Kihasználva az alkalmat, Dave – kezében az üveggel – a mosdó felé indult. Ehhez el kellett menni néhány másik őr mellett, de nem állták útját, ahogy pedig kicsit számított rá. Láthatóan nem foglalkoztak vele, de ő biztos volt benne, hogy ez csak a látszat. Visszanézett. Nem figyelték, ám ő tudta, hogy mégis. Belépett a mosdóba, aztán az egyik fülkébe. Villámgyorsan térdelt le, letette a kezéből az üveget a földre, és mutatóujját már dugta is a szájába, az imént fogyasztott sör egyből jött is vissza, kissé habosabban, mint ahogy érkezett. Dave összerázkódott, nem is emlékezett rá, mikor hányt utoljára. Azon gondolkodott, miért csinálta, de nem volt jobb indoka, mint, hogy így kellett tennie. A magával hozott maradékot is utána öntötte. Eszébe jutott, hogy a tartályból feltölthetné az üveget, hogy ne legyen gyanús, ha valaki figyelné, de ehhez már végképp nem volt gusztusa. Kilépett a fülkéből, és az egyik mosdóhoz indult. Megnyitotta, a víz alig folydogált. Leöblítette a kezét. Biztos volt benne, hogy a hányadék szagát nem vitte le, kíváncsi is lett volna rá, de megszagolni nem merte. Félt, hogy a mosdóban is lehetnek kamerák. Tudta, mennyire lehetetlenek ezek a gondolatok, de egyszerűen képtelen volt szabadulni tőlük. És még valami furcsa volt. Nem tudta, mi lehet az.
      Ám ahogy a folyosóra lépett, rájött. Egy ideje valahogy másképp hallotta azt a jellegzetes morajlást, és, ahogy visszagondolt, a kilincs, a csap meg a többi fém, amit a nap folyamán megérintett, egyáltalán nem tűnt melegnek. Úgy látszik, megváltozott a frekvencia, és már nem hatott rájuk. A mindenűvé felszerelt órák egyikére pillantott, mert az is eszébe jutott, azt sem tudja, mennyi idő lehet. A mosdóba vezető folyosó teljesen zárt volt, és az étkezőnek sem volt közvetlen kapcsolata a külvilággal, minden oldalról közlekedők vették körül, így a külvilág fényeiből sem tudta megítélni, neki meg már lassan kezdett úgy tűnni, időtlen-idők óta ott vannak. Ám az órától nem lett okosabb, a kijelző tompa szürkén csillogott. Továbbment néhány lépést, ám a másik óra sem működött. A folyosón közben feltűnt néhány újabb fegyveres, így ő inkább visszatért az ebédlőbe, nem akart bajt. Az étkezőben egy-két megrögzött alkoholkerülőt és persze őt kivéve mindenki hullarészeg volt. Nincs rá jobb szó, egyszerűen látszott rajtuk, hogy talán még a nevüket sem tudják. Bár, némiképp különbözött ez a szokásos részegségtől, mintha csak a tudatukat veszítették volna el, egyébként nem dülöngéltek, nem beszéltek össze-vissza, többnyire nem is beszéltek, csak tompa bénultsággal bámultak ki a fejükből, kezükben egy üveg sörrel, egy pohár borral. Az imént érkezett fegyveresek vezetője a terem közepére sétált, és körülnézett. Dave is körbepillantott. Aztán igyekezett nem kilógni a sorból. Kezében még szorongatta a kiürült üveget, ehhez már csak az üres tekintett kellett.
      A parancsnok hátranézett, magához intette az egyik katonát, mondott neki valamit, amit ő továbbított a többieknek, végül mind az étkező távolabbi oldalához vonultak. Dave a szeme sarkából látta, hogy kibiztosítják a fegyvereket. Most már nem tűnt annyira jónak ez az állás.
      – Emberek! – fordult feléjük a vezető. – Kérem, kövessék azt a férfit! – Ujjával rámutatott valakire, akit Dave nem látott korábban. A férfi papnak nézett ki, legalábbis valami olyasmi ruházatot viselt, ez sem tűnt túl megnyugtatónak.
      Senki nem kérdezett semmit, a tömeg nagy része szinte egyszerre mozdult, és indult el, engedelmeskedve az utasításnak. Néhányan – akik nem ittak, állapította meg Dave – vonakodtak, aztán a katonák megindultak, mire a vonakodók jobb belátásra tértek. Dave is jobbnak látta, ha nem hívja fel magára a figyelmet, és igyekezett a tömeg közepén maradni.
      Kivezették őket az udvarra, majd azon keresztül elindultak velük a repülőtér központi épülete felé. Jeges szél fújt, a kábulatban lévő emberek, azonban mintha nem is érezték volna. Dave nem merte összehúzni a rajta lévő kabátot, félt, hogy felfigyelnének rá.
      Hirtelen mozgolódás támadt a sor elején. Két férfi kivált, és szaladni kezdett a kerítés felé. Dave nem igazán értette, mit terveznek. Hiszen, ha el is érik, és ki is jutnak, a város akkor is nagyon messze vannak, és nem érhetik el élve, különösen ebben az időben nem. Hallotta, ahogy valahol mögötte felugat egy gépfegyver, aztán a következő pillanatban a két férfi elterült a havon, körülöttük vörös vértócsa kezdett gyors növekedésbe. A kábulatban lévők, mintha nem is vettek volna észre semmit, haladtak tovább némán, érzéketlenül. Követték az előttük haladó papot. Dave remegő szívvel ment velük. Most már fogalma sem volt, mire számíthat, de hogy jóra nem, az egészen biztosnak tűnt.
      Rövidesen elérték a főépületet, a fotocellás ajtók nyitva vártak rájuk, és ők némán vonultak be rajtuk, majd álltak meg a hatalmas liftek előtt. Dave soha nem értette, miért építettek ekkorákat, de most valahogy úgy tűnt, okkal tették. Az őrök az embereket kisebb csoportokban beterelték, aztán elindultak velük valahová lefelé. Nagyon sok idő telt el, mire valamelyik lift visszaért a következő csoportért. Dave minden alkalommal próbált valamiféle vérnyomot felfedezni, mikor nyílt az ajtó, de semmi ilyesmit nem látott. Akkor sem, mikor ő is sorra került az utolsó csoporttal. Kétségbeesetten és tehetetlenül figyelte az üres csarnokot, ahogy bezáródtak az ajtók. Egy fegyver csöve érintette meg a combját, ereiben megfagyott a vér, de csak egy véletlen mozdulat volt, a katonák nem foglalkoztak velük, a kijelzőt figyelték. Dave arra gondolt, megpróbálhatna menekülni, a liftben nem valószínű, hogy használni tudnák a géppisztolyt, csak éppen hova menekülhetne? És lehetnek náluk másféle fegyverek is. Kezdett klausztrofóbiás lenni, túl hosszúnak tűnt az idő, amit bent töltöttek. A kijelzőre nézett. Mínusz negyedik szint. Furcsa, máskor hamarabb leértek. Nézte a számot, de az csak nagy sokára váltott át ötösre, aztán egy végeláthatatlan idő múlva hatosra, végül kinyílt az ajtó.
      Dave nem akart hinni a szemének. Egy hatalmas teremben voltak. Mélyen a föld alatt, mégis szinte nappali világosság árasztott el mindent. A mennyezet olyan távolinak tűnt, ami kétségessé tette Dave számára, hogy egyáltalán valódi. De miért készítene valaki egy optikai illúziót a föld alá, ahol senki nem láthatja? Az oldalfalak felé nézett, úgy középtájt egy függőfolyosó futott körbe, ott lehetett az ötödik szint. A távoli falak egyenetlennek tűntek, ami arra utalt, hogy ez talán egy föld alatti barlang. Egy hatalmas föld alatti csarnok. Ami azonban mégsem tűnt teljesen természetesnek, csak valamiért végtelenül ősinek.
      A csoportja mintegy vezényszóra megindult előre, és Dave kelletlenül velük tartott, bár, fogalma sem volt hová. A katonák ugyan mellettük haladtak, ám nem igazán volt rájuk szükség az iránymutatáson kívül.
      Aztán a férfi meglátta, hová mennek, és ettől megfagyott ereiben a vér…

* * *

      A csarnok közepén egy hatalmas piramis terült el. Nem az egyiptomi fajta, sokkal inkább a majákéra hasonlított. Dave-nek fogalma sem volt, milyen magas lehet, alig látta a tetejét, de sejtette, hogy hamarosan erre is sor kerülhet, hiszen egyenesen az építmény felé tartottak. Aztán megálltak. Dave kétségbeesetten kutatott valami olyan magyarázat után az agyában, ami rá nézve jó befejezéssel kecsegtet, de csak a lefejezett holttesteket és a kitépett szíveket látta maga előtt. Bárcsak soha ne nézett volna meg egyetlen dokumentumfilmet sem, most még áltathatná magát! Így az egyetlen reménye az maradt, hogy ma még fel sem ébredt.
      Valami számára ismeretlen nyelvű szöveg hangzott fel valahonnan, visszhang nélkül végigviharzott a termen, mire az őrök utasítására, a továbbra is önkívületben lévő emberek megindultak a piramis felé, ám úgy húsz méterrel később ismét megálltak. A következő pillanatban felerősödött a morajlás. Egy ember felsikoltott, Dave összerázkódott, ám csak félve pillantott oda. A férfi ujján lévő gyűrű szabályosan izzott, úgy látszott, korábban ő is rájöhetett, hogy már nem melegednek a fémek, és visszavette az ékszert, amit a parancs ellenére nem adott le, ám most, ahogy ismét magasabb szintre kapcsolták azt a valamit, a gyűrű felforrósodott, és a szerencsétlen most próbált megszabadulni tőle, miközben kétségbeesetten forgott körbe. A váratlan sokktól magához tért, és nem tudta, hol lehet. Dave is körbenézett, hogyhogy a fegyverek nem… Most vette csak észre, hogy a katonáknál már nincsenek fegyverek, úgy látszik itt már nem volt rájuk szükség. Az egyik papi ruhába öltözött a sikítozó férfihoz lépett, és a karjához nyomott valamit. Dave úgy látta ekkora távolságból, injekcióstűféle lehet. A férfi összeesett, a körülötte állók nem is reagáltak rá. A morajlás hangja tovább fokozódott, és egy vakító fehéren világító gyűrű emelkedett fel a piramis és a körülötte álló embereken kívül. Dave döbbenten figyelte, ahogy a földön fekvő férfi gyűrűje ugyancsak fehéren izzik, majd lefolyik a füstölő ujjról, aztán ahogy a rezgés érezhetően változik, aranyló tócsába dermed a kéz mellett.
      Ám nem volt ideje sokáig nézni, a tömeg megindult a piramis felé. Dave örült, hogy a sor vége felé van, mert még mindig reménykedett valamiféle csodában. Messziről látta, ahogy az emberek megindulnak felfelé a piramis oldallépcsőjén. Hosszú időbe tellett, míg az első felért. Dave nem akart felnézni, tudta, mi történik ott. Tudta, csak éppen képtelen volt elhinni. Sikítás hangzott, a gyűrű a piramis körül pulzálni kezdett. A következő percben valami legurult a főlépcsőn. Messze volt, de Dave tudta, mi az. Furcsamód egy kérdés visszahangzott a fejében, vajon annak a valaminek volt egy lyukas fog a belsejében?
      Lassan haladt a sor, szerencsére sokan voltak, és ő még annak a soknak is igyekezett a legvégére maradni. Az időérzéke teljesen elveszett, talán órák is eltelhettek, mire ő is a piramis közelébe ért. Próbált nem figyelni semmire, próbálta kizárni ezt az egészet, így kis híján megbotlott. Az utolsó pillanatban lépte át a keskeny csatornát. Döbbenten nézte, mi lehet. Mint valami kis patak úgy csordogált a vájatban a sötéten foszforeszkáló folyadék. Vér. Dave legnagyobb meglepetésére az egyetlen, amivel agya hajlandó volt foglalkozni, az volt, vajon miért nem alvadt meg, vajon mit keverhettek hozzá, hogy folyik és fényt bocsát ki. Ám ahogy az előtte álló kezére pillantott, ezt is megértette, a férfi kézfején véraláfutások látszottak, ezek szerint az a valami már az italokban benne volt. A saját kezére nézett, de ott nem látott semmit, úgy látszik, ami az ő szervezetébe juthatott, mielőtt kihányta a maradékot, kevés volt ehhez. A patak után nézett. Látta, hogy hamarosan eléri az oldalfal végét, és valószínűleg így van ez a másik oldalon is. Mennyi idő lehet, amíg összeér? Biztos volt benne, hogy akkor történik valami. Bár, nem emlékezett, hogy ezt említették volna a dokumentumfilmekben.
      Nem sokára elérte a piramis sarkát, így annak eleje, és vele a leguruló koponyák látványa végre takarásba került. Aztán következett a néma menet az oldalsó lépcsősoron felfelé. Először még számolta a fokokat, ám összezavarodott. A sikoltozások túl közeliek voltak ahhoz, hogy ne azokra figyeljen. Innen fentről jól látta, hogy a piramist körülvevő fehér gyűrű gyorsabban lüktet. Hamarosan felért a csúcsra, és egyre közelebb került az áldozati oltárhoz is. Látta, hogy az épp soron következő önként vonul oda, és csak a kés behatolásakor nyeri vissza öntudatát, de akkor már késő. Hárman voltak még előtte. Életében először imádkozni kezdett. Az egyik segédpap ránézett. Már nem érdekelte. A pap őt figyelte, ő meg befelé, és végül megbékélt mindennel.
      A fehér gyűrű lüktetése hirtelen mintha ritmust vesztett volna, vagy inkább mintha egy dallamot játszana, elvesztette korábbi szabályosságát. Abban a pillanatban eltűnt a mennyezet, és vastag fehér fénysugár robbant bele a valóságba. Hogy honnan indult, lehetetlen volt meghatározni, egyszercsak ott volt. Szélesedett. Egészen addig, míg vastagsága elérte a piramis felső szintjének határát. Tovább fényesedett. Dave már nem látott semmit, csak a hőséget érezte, aztán – ahogy a fény tompult – meglátta őket…

* * *

      Hatalmas óriások álltak ott, kétszer akkorák, mint egy átlagos férfiember, bőrük áttetsző volt, fejükön diadém. Hárman voltak. Az elől álló a ceremóniát végző, vérben úszó pap felé fordult. Az felemelte az épp kezében lévő még dobogó szívet:
      – Végrehajtottuk az ősi varázslást. A hatalmunk alatt álltok! Azt kell tennetek, amit parancsolunk! – Azzal felemelt egy pálcát. Dave-et ez leginkább egy egyiptomi királyi uralkodói jelképre emlékeztette. Két faragott kígyó tekergett végig rajta, hogy tetején egy hatalmas, vörös drágakő felé tátsák méregfogakkal díszített szájukat. A pálcából fény tört elő, ami a piramis tetején álló emberek – köztük Dave és a még sorsukra váró néhányak – köré egy a piramis körül lévőhöz hasonló, szintén fehéren izzó második kört hozott létre, mintegy védelem gyanánt az idegenekkel szemben.
      Az első óriás abban a pillanatban hátrébb lépett. A ceremóniát vezető pap ledobta a szívet maga mellé a kupacra, ahol a többi is volt. Dave undorral fordult el. A segédpap csak erre várt:
      – Ez magánál van – ragadta meg a karját, és a főpaphoz lökte.
      Az felemelte az obszidiánkést, és már szúrt is, nem akartak tanukat hagyni, de az áldozatra sem volt szükség már, felesleges időhúzás lett volna a szertartás menetének betartása. Dave érezte, ahogy testét elönti a forróság, és végighullámzik rajta. Megremegett.
      Különös módon nem vesztette el öntudatát. Ilyen, hát, a halál, gondolta magában. Érezte, ahogy körülöleli a hatalmas, meleg fehérség…

* * *

      …ami hirtelen váltott vissza sötétségbe. Olyan hirtelen, hogy Dave pár másodpercig nem is látott semmit. Aztán halványan az egyik idegen mozdulatát, ahogy leengedte a kezét. Szeme sarkából érzékelte, hogy a másik kettő is ezt teszi. Teljes összhangban voltak egymással. Dave érezte a fejében őket, érezte az érzéseiket. Megvetés és szánalom volt.
      Aztán hallani kezdte a gondolataikat. Hozzá beszéltek. A fejében. Azt akarták, hogy ő mondja ki, amit gondolnak. Dave felállt. Könnyebben ment, mint hitte. A mellkasára nézett. A ruháján egy vágás húzódott végig, egy éles kés helye, ám ahogy önkéntelenül odanyúlt, nem érzett sebhelyet. Az óriásra nézett. Annak arcán nem látszott semmi érzelem, ő mégis biztos volt benne, hogy mosolyog. Dave a megrökönyödött főpap felé fordult:
      – Ismét – kezdte –, és ki tudja, hányadszor már, tévedtetek. Akárhányszor elpusztítjuk ezeket az írásokat, ti mindig találtok egyet, amit aztán varázskönyvnek hisztek. Mint oly sok civilizáció előttetek. Azt hiszitek, ha újra és újra felépítitek ennek a kőhalmaznak a tetején az oltárt, vagy valamelyik másikén, ahol épp valamelyik átjáró nyílik, és feláldoztok életeket, ha a megfelelő sorrendben végrehajtotok szertartásokat, akkor uralkodhattok rajtunk. Soha! Soha nem fogtok! – Miközben Dave beszélt az óriások teste vibrált, mintha nem is szilárd lenne, hanem csak hologram, és lassanként az egész terem, a benne lévőkkel együtt, átvette ezt a vibrálást.
      – De… – hebegte a főpap. – De megidéztünk titeket, megnyitottuk az átjárót, nekünk köszönhetitek, hogy most itt lehettek, tartoztok nekünk…
      – Az átjárót? Azt hittem, a szent könyvetekben van, hol kell megépíteni. Ebben nem tévedtetek, a számítások pontosak, most itt lépünk be. De ehhez nem kellenek a ti építményeitek, és nem is miattatok jöttünk. Időszakonként visszatérünk a Földre, hogy beavatkozzunk, ha kell, és elvigyük, akiknek már máshol van dolguk. Most is ez fog történni. Hamarosan visszatérünk, hamarabb, mint gondolnátok…
      A következő pillanatban ismét mindent vakító fényesség borított, az ezt kísérő energiakisülés pedig mindenkit a földre vetett, mire eltompult a fény, az idegenek eltűntek. Aztán kitisztult a levegő. Az oltár romokban hevert, az obszidiánkés kettétörve a kupac tetején. A főpap elkeseredett haragtól remegve ugrott fel, és nézett körbe. Az egyik segéd hozzávánszorgott, hogy segítsen neki, de ő félrelökte. A férfi elvesztette egyensúlyát és kapálódzva zuhant le a főlépcsőn. A pap megragadta a kés törött élét. Olyan erősen szorította, hogy tenyeréből kiserkent a vér. Őrjöngve nézett körül, valakin bosszút akart állni. Az oltár romjai mögül Dave ruhájának széle lógott ki. A főpap odarohant, és már szúrt is, és csak szúrt, és szúrt, maga sem tudta, hányszor. Végül felemelte a szétrongyolódott ruhacsomót. Senki nem volt benne.
      Ekkor hallatszott fel egy minden eddiginél hatalmasabb morajlás. Berobbantották a liftaknákat. A katonák kétségbeesetten igyekeztek menekülni. Egymást taposva rohantak a vészkijáratok lépcsői felé, de a főpap tudta, hogy minden hiába. Kintről, kamerákkal figyelték az eseményeket, láttak mindent. Azt is, hogy nem sikerült. És most elrejtik a nyomokat…

* * *

      A királynő gépe az egyik első volt, ami elhagyta a repülőteret, időben haza kellett érnie, hogy a nép lássa, nemcsak, hogy nem történt semmi 21-én, de ők, a vezetők, soha nem is gondolták, hogy ez másképp is lehet. Aztán sorra távoztak a többiek is. Utoljára a harminchármak. Ők, akik a valódi irányítók voltak, akiket senki nem ismert személyesen, még az elnökök sem. Nem aggódtak, a piramison elhangzottak miatt. Azt mondta az idegen, visszatérnek nem sokára. De az előző alkalom óta is több száz év telt el emberi időszámítás szerint, úgyhogy ez már a jövő gondja lesz.

* * *

      A rezgés, ami az idegenek jöttével keletkezett, nem tűnt el a távozásukkor, nem tűnt el a robbanáskor. Alig érezhetően végighullámzott a bolygón, akárcsak a rádióhullámok, csakhogy ennek a célja, nem valami tárgy volt, hanem az emberi elme tudattalan részének aktiválása. Újra. Hátha ezúttal sikerül.
      A média jól kezelte a helyzetet. Na, nem a repülőtéren történteket, hiszen, arról csak kevesen tudtak, hanem a megmagyarázhatatlan, mindenhol érzékelhető földmorajlást („kisebb földrengés volt”) és az égbolton megjelenő fényeket („napkitörés okozott furcsa fényjátékot az egész bolygón”).
      Ám néhányan nem hittek nekik…

* * *

      Az idegenek még a közelben voltak. Egy ilyen átlépés mindig hosszú esemény. Beindították a folyamatokat, egy ideig kezelik, nevelik a keletkező hajtásokat, aztán újra az emberiségre marad a döntés, mihez kezd a sokadszor megismert hatalmával. Elindul végre előre, vagy teremt egy új, sötét középkort, mint már annyiszor.
      Dave választhatott, és úgy döntött, az idegenekkel tart. Ő már nem hitt a Föld jövőjében…

5 responses to “Az utolsó áldozat

  1. uh…..ez nem semmi szinten rezeg…

  2. A végkifejlet pontosan oda vitt, amit a történet első harmadának olvasásakor már éreztem… Meglepő módon nem láttam úgy a képeket, ahogyan olvasás közben eddig szoktam, de ez -jelen esetben-, nem zavart, sőt.

  3. Tücsimama

    2013 01 06 volt az utolsó hozzászólás….bár papíron 2015-ötírunk, mégis azt akartam ide írni, hogy 2016 december van…3 év…vagy csak kettő…mégis eljött újra ez a történet…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s