A tökéletes teremtmény

          Földanya szomorúan nézett végig a háborgókon. Annyira szerette őket, a gyermekeit, és ők annyira hálátlanok voltak. Mindig találtak valamit, amire panaszkodhattak, ami nem tetszett, és amiért – természetesen – őt lehetett hibáztatni. Hol túl meleg volt, hol túl hideg, hol sokallták az esőt, hol meg épp kevesellték. Hiába próbált meg a kedvükre tenni, valahogy soha nem sikerült olyasmivel előállnia, amit maradéktalanul elfogadtak volna. Ezúttal azonban már nem tudott, vagyis inkább nem akart segíteni a problémájukon, belefáradt már az egészbe, csak hallgatta őket:
          – Nézd, milyen tökéletlennek teremtettél minket – kezdte a leghangosabb –, nem tudunk oly gyorsan úszni, mint a cápa, ezért nem is merészkedhetünk a legszebb vizekbe, csak ha mindenféle úszó eszközöket szerkesztünk magunknak. Nem vagyunk képesek repülni sem, ezért az ég is elzárva előlünk; a föld megművelése kiszívja minden erőnk, és a tűz pusztít minket, ha elér. – Földanya nem szólt, érezte, hogy szívében a szomorúság helyét valami eddig ismeretlen érzés veszi át. – Hallgatsz? – folytatta a férfi indulatosabban, és az Istennő erre sem mozdult. Ezzel csak növelte a háborgó bátorságát és tiszteletlenségét. – Te nevezed magad mindenhatónak, hiszen semmit sem tudsz teremteni, ami akárcsak félig-meddig tökéletes lenne?!
          Az Istennő ezúttal már nem volt képes féken tartani indulatait. Mindenki elhallgatott, és a rémülettől meredt szoborrá, ahogy felállt díszes trónszékéből:
          – Semmit nem vagyok képes teremteni, ami akárcsak félig-meddig tökéletes lenne?! – mennydörögte. Még a madarak is felhagytak röptükkel, ahogy hangja átviharzott a mindenségen. – Hálátlan teremtmények, majd megalkotom én azt, ami magában foglalja a föld, a víz, a levegő és a tűz minden nagyszerűségét! Hiszen, ugye, azt ti sem vitatjátok, hogy ezek minden dolog alapjai?!
          Arca eltorzult, ahogy ezeket mondta, hangjától lángolni kezdtek a közeli fák és felforrtak a vizek. Az imént még háborgó emberek fejvesztve menekültek közeléből, hogy mielőbb biztos rejteket leljenek.
          Az elkövetkező nap aztán az Istennő bezárkózót hajlékába, amit egy hatalmas hegy gyomra rejtett, és csak az állandó mennydörgések és villámok jelezték, valamin dolgozik.
          Végül eltelt hét nap és hét esztendő, sokan már el is feledkeztek róla, és ő akkor előjött.
          –Íme! – mondta, és karjával hátra mutatott – Íme, megteremtettem a tökéletes teremtményt. Lássátok! – Azzal intett, hatalmas tűz támadt, és a tűzből egy jókora tojásforma alak gurult elő, és megállt a barlang előtti ingovány talajába süllyedve. Az Istennő nem várt tovább, hanem visszatért otthonába, egy súlyos sziklával zárva el annak bejáratát.
          Az emberek nézték-nézték a hatalmas tojást, és el sem tudták képzelni, mit rejthet magában. Néhány bátrabbforma közülük, úgy döntött, közelebbről is megszemléli, de ahogy meg akarták érinteni, a tojás körül kékesfehér lángok támadtak, és ők porként hulltak szét, így aztán a többiek inkább messziről nézték, félelemmel telve.
          Elkövetkezett az éjszaka, s annak felénél zúgás támadt, ami a különös dolog belsejéből jött. Aztán, az első napsugárral együtt repedések keletkeztek a tojás felszínén, majd lángok, és mire az égbolt legfényesebb égiteste elnyerte teljes alakját, vele együtt megszületett a lény is.
          Különös alak volt, mely annak ellenére, hogy alig élt még ezen a világon, máris hatalmasabb volt, minden ismert teremtménynél. Hasonlított a lóra, hasonlított a madarakra és hasonlított az Istennőre is. Hátán hatalmas szárnyak voltak, lábai karmos patákban végződtek, szájából lángok csaptak elő, hangja kővé változtatta, aki csak hallotta.
          És ez jó volt így, gondolták az emberek. Az Istennő teremtett egy lényt, csak, hogy megmutassa, mit tud. Nem kívántak már Földanya közelében lenni, így úgy vélték, ez sem fogja zavarni őket, és egyszerűen elkerülték azt a vidéket. Földanya szomorú volt, és csalódott. Az emberek méginkább elfordultak tőle, és most már indokot is találtak, a tökéletes teremtmény, a sárkány, volt az oka, hogy nem látogatták többé az Istennőt.
          Földanya ezt látva, nem jött többé elő barlangjából. A sárkány volt egyedül, aki ellátta őt minden jóval és szíve minden hálájával és szeretetével. De Földanya könnyeit még ő sem törölhette le.
          Ám ahogy az Istennő lényéből kiáradt a mérhetetlen szomorúság, úgy vette át azt a Föld is, úgy támadtak ennek nyomán hatalmas tengerárak, földrengések, pusztító vulkánkitörések. Ezer és ezer baj kerítette hatalmába az emberiséget.
          És akkor egy nap az emberek bölcsei leültek, és hosszas viták után arra jutottak, küldöttséget menesztenek az Istennőhöz, hogy hárítsa el róluk a vészeket. Így is tettek. Ám amikor a sárkánygyík meglátta az embereket, és megérezte azok szívének gonoszságát, elállta a barlang bejáratát, hogy senki oda be ne léphessen. Az emberek elfeledve a korábban történteket, mégiscsak odamerészkedtek, de a közelbe érve vagy porrá égtek, vagy kővé váltak szinte mindannyian. Hatalmas jajveszékelésüket hallva Földanya is kinézett otthonából, és látván két kedves teremtménye, az emberek és a sárkány összecsapását, kezének intésével elvette a sárkány erejét egy pillanatra, csakhogy beszélhessen az emberek követségével, de akkor egy a küldöttek közül, látva a lehetőséget, kardjának egyetlen lendítésével levágta a tökéletes lény fejét, aki abban a percben elporladt. Az Istennő sikítva omlott a hamvak fölé, az emberek pedig önhitten mondták:
          – Lám, ez sem volt tökéletes! Most pedig add vissza nekünk földjeink termékenységét, vizeinket tereld vissza a nekik szabott mederbe, a szeleket és tüzeket zabolázd meg, mert ez a te dolgod! – Azzal magára hagyták a zokogó Istennőt.
          Földanya egész nap térden állva sírt a hamvak felett, aztán eljött az éjjel, és addigra már a sós könnyek teljesen átitatták a hamut, hogy az újra képlékeny anyaggá vált. Formát öltött, tojásformát, amiből a kelő nap sugaraival együtt újjászületett ő, a tökéletes lény.
          A sárkány szomorúan nézte a megtört és addigra elalélt Földanyát, majd szárnyaival átölelte, és óvatosan tartva őt, felszállt vele, fel egészen a Holdig. Ott lágyan letette, lángjaival melengette, amíg csak magához nem tért. Addigra virágok sarjadtak körülöttük, és patakok támadtak a semmiből. Itt maradsz, és én itt maradok veled, ahol senki sem bánthat, mondta neki, és az Istennő némán bólintott.

          Onnan nézik azóta is a Földet és az embereket, és várják, hogy eljöjjön az az idő, amikor végre visszatérhetnek, amikor az emberek már nem önelégülten szemlélik önnön magukat, hanem megtanulnak együtt élni a többi élőlénnyel, amikor már nem követelnek, hanem kérnek és megköszönnek.

          Ha felnéztek a Holdra, és meglátjátok rajta Földanyát, akkor tudnotok kell, hogy nagyon közel az idő, amikor ő és a tökéletes teremtmény végre hazatérhet…

One response to “A tökéletes teremtmény

  1. Rusai Márta

    Írói alkotásod tetszik, a gondolataid ébresztő hatásúak. Csak az a baj, hogy éppen azok az önelégült emberek nem olvasnak, akiknek ébredniük kellene. Hátára fordult a világ, és nehéz visszafordítani, de ha minél többen beszélünk és írunk róla, részleteire szedve az emberi hibákat és önzést, talán egy-egy fülhöz eljutunk, talán tudunk hatást gyakorolni. /marta30/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s