…magányos kis virág a sárban…

     Én akarom a napfényt, én akarom a harmatcseppeket, én akarom azt a kis tápanyagot, és azt a kis, színes szárnyú pillangót is… A rózsák, liliomok és százszorszépek folyton veszekedtek. Ő meg, a neve sincs apró virág, csak hallgatta őket, és mosolygott. Néha megszólították, ha már senki más nem volt, aki rájuk figyelt volna, vagy csak szükségük volt valamire. Ő pedig mindig elmondta, mennyire szépek, mennyire fontosak, aztán félrehúzódott a napsugarak elől, pedig…
     A többi virág néha megkérdezte, ő miért nem szépíti magát, miért nem akar az embereknek tetszeni, mire vár, hiszen elmúlik az élet, és akkor majd hiába élt, de ő csak mosolygott, pedig…
     Mosolygott, és átnyújtott egy-egy harmatcseppet, útbaigazított egy-egy pillangót az igazi virágok felé, hogy még szebbek lehessenek.
     Aztán néha emberek jöttek, és csokorba szedték a virágokat, és ők haldokolva suttogták, látod, szép vagyok, nekik, az embereknek. Néha a gyűjtők megálltak a kis virág előtt is, néha ki akarták tépni, akadt, akinek az is megfordult a fejében egy igazán szép csokorba illeszti, mert valami megfoghatatlan áradt belőle. De leszakítani valahogy egyikük sem merte. Volt benne valami, ami érinthetetlenné tette.
     Aztán eljött az ősz, és a kis virág egyedül maradt. De minden hajnalban felkelt, és kinyújtóztatta tagjait, majd félve a napra nézett, mint annyi reggelen élete során. Szomorú volt. Szomorú volt, hogy az áldott napfény nem érinthet már hozzá méltó szépségeket. És szégyellte is magát, hogy az ő szemeiben halnak meg a nyár utolsó sugarai. És még valamiért. Mert ő soha nem akart szép lenni. Soha nem akart szép lenni az embereknek. Mert mikor először meglátta Őt, rögtön belészeretett. És már akkor tudta, hogy soha másért nem akarna szép lenni, csakis Neki. De azt is tudta Ő jobbat érdemel, és azt is – és ebbe megszakadt szinte a szíve –, Ő észre sem vette soha. Haldoklott, mégis mindig csak egy napot akart még. Egy napot, hogy még egyszer lássa. És a halálthozó fagy nem érkezett. Abban az évben szokatlanul sokáig nem érkezett. Már december közepe is elmúlt, és még mindig volt a napnak ereje. Aztán eljött a karácsony is. A hópelyhek izgatottan készülődtek megszületni. A kis virág kegyetlenül fázott. Belülről. Már rég meg kellett volna halnia, de valami itt tartotta. Egy szóra várt csupán. És akkor a napsugarak átölelték, majd elengedték, és ő élettelenül omlott össze. Elkezdett hullani a hó…
    Téged néztelek, suttogta halkan a nap, csak téged néztelek mindig. Láttalak akkor is, mikor te azt hitted, nem, de tudtam, ha megérintenélek, rögtön meghalnál. Szebb voltál te, mind közül a legszebb, mert neked igazi szíved volt…
     Aztán tovább melegítette a földet a kis virág körül, és ott soha nem fagyott, néma fekete kör zárta magába a halott testet, és ő melengette a testbe zárt magokat, hogy ha eljön majd ismét a tavasz, megszülethessenek. Érezte, hogy valami elkezdődött. Valami, ami megváltoztathatja az egész világot…