Ezeregyéjszaka legemberibb meséi 2.: A kristálypalota

     /…az angyalok köztünk járnak…/

     Élt egyszer régen egy nagyon-nagy építész. Olyan tehetséges volt, hogy az emberek csodájára jártak munkáinak, de ő mást szeretett volna; valami igazán nagyot alkotni, ami az idők végezetéig hirdeti majd emlékezetét. Sokáig gondolkodott, sokáig tervezett, míg egy nap végre megszületett a nagy mű. Évekig tartott még, mire felépítették, de ő nem sajnálta az időt, és nem sajnálta az aranyat sem, amit ráköltött. És aztán felvirradt végre az a hajnal is, amikor a kelő nap sugarai először simogathatták a csodálatos üvegpalotát, ami kristályként ragyogott bele a sivatag hideg sötétjébe. Pompázatosan szórta ragyogását a megannyi fényes felület, mindenki néma tisztelettel csodálta, aki csak arra járt. Ezertornyú, százszobás ékkő volt ez a teremtés tiszteletére. És akkor az építész karjait kitárva kiállt a palota legfényesebb erkélyére, és azt mondta a népnek:
     – Gyertek be, és nézzétek, és a szívetek teljen meg örömmel és gyönyörűséggel, valahányszor csak itt jártok! Nektek építettem, hogy a bennetek rejlő jót visszatükrözhessem, ezáltal váljatok még jobbá. Tiétek itt minden, hazajöttök, ha erre jártok, és én nem kérek semmit sem cserébe.
     És az emberek bementek a palotába és csodálták, mert annyira gyönyörűséges volt. Aztán az egyikük azt gondolta, hazavisz valamit belőle, nem sokat, csak egy díszt, hogy otthon is érezhesse, amit ott. Letört, hát, egy fényes darabot, és a zsebébe rejtette. Meglátta ezt egy másik ember, és ő is hasonlóan cselekedett. Egyre-másra hordták el a részeket, addig-addig, míg a palota belseje már kezdett megkopni. Akkor fitymálni kezdték: nem is olyan szép ez, hiszen törött, és hiányzik is belőle, lám, hány helyen. Az építész elszomorodott, és bezáratta a kapukat, de a palota kívülről még mindig csodálatos ékkőként ragyogott. Minden reggel ezerszeresen tükrözte vissza a nap fényét, és az utolsó sugarak is az ő falaitól búcsúztak késő este. És sokaknak ez nem tetszett, és nem tetszett az sem, hogy önnön arcképüket látták, mindahányszor csak rápillantottak. Néhányan követ ragadtak, és betörték vele az üvegablakokat. És ahányszor az építész kicserélte, ők újra betörték. Aztán az építész sövényt ültetett a falak és az emberek közé, hogy ne rongálhassák meg a palotát, de csodálhassák, és feltöltekezhessenek a látványától, ha arra van szükségük. De az emberek átlépték a sövényt, így ő magasabbat ültetett. És az emberek köveket dobáltak a sövény felett az ablakok felé, így ő áthatolhatatlan erdőt vont köré, ahonnan már csak a tornyok látszottak, hirdetve, itt vagyunk, ha szükséged van ránk, megtalálsz. És az emberek panaszkodni kezdtek: bánt a fényesség, bánt a ragyogás, amit a tornyokról visszatükröződő nap okoz. Az építész szomorúan hallgatta, szíve megtelt fájdalommal, és hatalmas falakat vont a palota köré, olyan hatalmasakat, hogy már látni sem lehetett, mi van mögötte. És az emberek azt mondták, de látjuk a falakat, és tudjuk, mi van mögöttük, és az építész a falakat is bevonta sötétzöld repkénnyel, mely hasonlatossá tette őket a dzsungelhez. És akkor az emberek megnyugodtak.
     És telt az idő, az emberek megöregedtek, a falak komoran álltak, lassan senki nem emlékezett már, mi van mögöttük. Új idők jöttek, új emberek, rosszabbak az előzőeknél, mindig csak rosszabbak. Már csak a gyermekek szíve volt tiszta, ők érezték, hogy valami nincs rendben a világgal, és sírtak. És akkor az öregek mesét szerettek volna mondani, hogy megnyugtassák őket, de senki nem emlékezett már a mesékre sem. Vagyis majdnem senki. Egy valaki járta csak a környéket rendületlenül, be-betért néha egy-egy házba, ahol szívesen látták. Olyankor a gyermekek körbeülték a jóságos öreget, mert érezték a belőle áradó szeretetet. Ő pedig mesélni kezdett. Egy fényes palotáról beszélt, ami hasonlatos az angyalokhoz, álruha mögé rejtőzik, hogy csak az láthassa meg, akinek szíve tiszta, és nem fél a saját tükörképétől…
     És azok a gyermekek, akik hallották ezt a mesét, keresők lettek. A városokat járták folyvást, belestek minden repedésen, benéztek minden mögé, hogy megláthassák a ragyogást. A többi ember csak nevetett rajtuk, azt mondták álmokban élnek, de ők tudták, mit keresnek, és egy nap mindegyikük rátalált.
     És azok az emberek, akik csak nevetni tudtak másokon, végül egyedül maradtak, de nem bántak meg semmit soha. Egyedül nézték a hideg, sivatagi éjszakát, egyedül hajtották álomra fejüket, és folyton csak panaszkodtak, hogy kevés a fény…

/”Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”/

11 responses to “Ezeregyéjszaka legemberibb meséi 2.: A kristálypalota

  1. Páhy Judit

    Köszönöm szépen, hogy olvashattam. Felmelegített ebben a hidegben.

  2. “…ők tudták, mit keresnek, és egy nap mindegyikük rátalált.”
    Számomra ez a kulcsmondat. Köszönöm!

    • Csak az találhat meg bármit, aki keresi, és aki egyáltalán tudja, mi az, amit keres… És ők egy nap meg is találják.
      Van egy hasonló történetem félig készen… Majd előszedem…
      Köszönöm, hogy itt jártál!

  3. Kedves Angel ! Keves a szo mert ami irantad van tobb mint szo.
    Csodalatos ! nagyon tetszett .

  4. Kedves Angie!

    Valahol szomorúsággal tölt el ez a történet. Sajnálom az Építészt, …
    Miért nem csak “gyerekekből” áll a világ? Évi

    • Volt egy történet, amit még gyermekkoromban hallottam, egy angyalról szólt, akit isten egy fiú megmentésére küldött a földre. Az angyal tudta, hogy egy kocsmában fogja megtalálni, el is indult oda. Útközben aztán nagyon sokan megalázták, megszaggatták, végül a férfi is kurvának nézte, és az angyalnak végül megtört a hite – otthagyta az angyalságot…
      Tudod az emberek nem szeretik, ha valaki több náluk, mert akkor látják a saját hibáikat, és ez nem jó érzés nekik, ezért próbálják meg lehúzni a maguk szintjére, de bízom benne, hogy ez hosszú távon soha nem sikerülhet. 🙂

  5. Nagyon szép a történet és milyen találó. Először rajongunk valamiért ami szebb és jobb nálunk vagy annál amit mi létre tudunk hozni, aztán látván önnön kicsiségünket elkezdjük megutálni és követeljük, hogy tűnjön el vagy olvadjon be, mert a ragyogás elviselhetetlen.
    Szerencse, hogy azért léteznek tiszta szívű emberek, főleg gyerekek, de azért felnőttek is akik nem irigyek és tudnak örülni mások örömének.
    Köszönöm.

  6. Építész a szakmám és kőművesként dolgozom,sajnálom a mestert de mi van ha fiatal korban önmagamat építettem és végül jutottam arra a sorsra mint a történetbeli épület…?

    • Hát, a vonzás szerint magadnak teremtetted azt (ezt) a helyzetet, mert vagy nem mertél hinni magadban, vagy lelkifurdalásod volt a sikereid miatt.
      Egyébként meg nem tudom, szerintem a világ lehet olyan, amilyen lenni akar, attól Te még ugyanolyan “szép” maradhatsz, ha nem képesek látni, az nekik lesz rossz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s