Fatum

     Minden akkor kezdődött. Azon a háromszáz évvel ezelőtti napon. És azóta ugyanazokat a köröket rója. Ugyanazokat az átkozott köröket. De most vége. Most végez magával. Csak ült némán az íróasztal mellett, és a kezében tartott pisztolyt nézte. Olyan régóta fogta már, hogy a fa markolat teljesen átmelegedett a tenyerétől. Ezt még akkor szerezte be. Akkor, amikor átvette az öreg doktor helyét, és nem volt elég bátor, hogy a környező tanyákra enélkül menjen. Félt a farkasoktól és félt az útonállóktól is. Azok még más idők voltak. Lovaskocsival járt, úttalan utakon, nemegyszer beleragadva a tengelyig érő sárba. Olyankor rendszerint gyalog kellett továbbmennie. Olyankor rendszerint elátkozta azt a napot is, mikor apja, az öreg doktor, először említette, hogy ő fogja átvenni egyszer majd a helyét. A pisztollyal nagyobb biztonságban érezte magát, és azóta is mindig vele van. Szép kis összeget fizetne érte bármelyik gyűjtő, de ő nem adta el, mindig is sejtette, egyszer majd szüksége lesz rá.
     Csak ez az átkozott érzés, valamit elfelejtett…

    Valamit elfelejtett. Biztos volt benne, hogy valamit elfelejtett. Hetek óta ezen gondolkodott. Mióta egy reggel verítékben fürödve ébredt. Arra, hogy a nap sugarai átszűrődtek a sötétítőfüggönyök közötti résen, egyenesen az arcára vetítve késpengefényüket. Vágott a fény, de még jobban az álom emléke, amit nem bírt felidézni. Pedig kellett volna, pedig jó lett volna, pedig fontos lett volna. Nagyon fontos. Ebben biztos volt, de hiába próbálkozott, semmi nem jutott eszébe. Igaz, nem is bírt figyelni, mert folyton a lányon jártak a gondolatai. Ez volt a tizennegyedik alkalom, és ő iszonyú mérges volt magára, nem szabadott volna találkozniuk, és különösen nem lett volna szabad megengednie, hogy a lány megszeresse. De ez az átkozott körforgás… Ki sem bújhatott volna alóla, csak, ha megöli magát. Egyre inkább biztos volt benne, ez lesz a jó megoldás. Az egyetlen megoldás. Akkor legalább ő, a szeretett nő, megmenekül. De akkor soha többé nem fogja látni… Már megint ugyanaz a gondolat. Mint az előző sok alkalommal. És ő minden alkalommal elgyengült, és a lány minden alkalommal meghalt, és ő élhetett tovább nélküle, egyedül. Egészen addig, míg el nem jött az a nap, mikor az újjászületett lányból felnőtt nő lett, és ők újból megismerkedtek. Újra és újra sok-sok életen át. Pontosabban a lány sok-sok életén át. A férfi számára ez csak egyetlen, végtelen létezés volt. És ez így menne tovább, amíg csak véget nem vet neki. Azzal, hogy megöli magát.
    De valamit elfelejtett. Ebben biztos volt.

    Pár élettel ezelőtt már sejtette, hogy bármit tesz, soha nem lesz vége. Akkor már egy ideje próbálkozott, hogy eltűnjön. Volt, hogy remeteként élt egy erdő mélyén, volt, hogy a világ legtávolabbi zugában harcolt az arcvonalban, várva a pusztulást, de kívülálló nem ölhette meg. Persze, simán egy autó elé sétálhatott volna, de gyanította, hogy valami csoda folytán megúszná azt is, mint azt, mikor egy szikláról zuhant közel negyven métert… Ha meg mégsem… Nos, nem akarta, hogy még egy ember élete tönkremenjen őmiatta. Ha véget vet egyszer ennek az egésznek, azt teljesen egyedül fogja megtenni. De félt a haláltól. Félt még így is, hogy tudta, van újjászületés.
    A lány, átok utáni, kilencedik-tízedik élete során történhetett, már nem emlékezett pontosan, Ausztráliában élt. Elég messze tőle. Legalábbis titkon remélte. A ház több tízmérföldnyi távolságra állt a legközelebbi szomszédtól is. Egy nap kopogtak. A naptárra nézett, valami csodát várt, de tudta, hogy huszonhárom év telt el a nő halála óta. Kizárt dolog, hogy más legyen. Zárva tarthatná az ajtót, akkor talán ő továbbmenne, gondolta, nem ismerkednének meg, másba szeretne, és végre élhetné a saját életét. Mire eddig jutott a gondolataiban, az ajtó kinyílt, és a nő ott állt. Az ajtó kinyílt… Az az ajtó, amit mindig zárva tartott. Nem lehetett másképp. Sohasem lehetett.
    Egymásra néztek, és benne egyből felszínre törtek a vágyak, de üvölteni akart, menj el, takarodj. A lány azonban elmosolyodott, és ő meg sem bírt szólalni. A nő csak beszélt, beszélt; arról, hogy eltévedt, ő meg csak állt és hallgatta. Érezte, ahogy a szíve megszakad, de nem tudott mit tenni. Maga előtt látta, ahogy majd ismét elveszíti, és mégsem bírt cselekedni. A lány maradt; először csak egy éjszakáról volt szó, aztán sok lett belőle, de nem elég. Mire azt érezhette volna, ezúttal másképp lehet, megtörtént a baj. Tartotta a lányt a karjaiban, figyelte, ahogy a kígyó továbbsiklik (őt, persze, minden vadállat elkerülte), és már sírni sem tudott. Próbálta kiszívni a mérget, de biztos volt benne, hogy felesleges minden próbálkozása. Nézte, ahogy szerelme meghal, és akkor először eszébe jutott, hogy neki kellene valahogy megszűnnie…

    Nem gondolt ilyesmire soha korábban. Az első néhány alkalom után, mikor felfogta, hogy miről szól ez az egész, és, hogy ő valamiféle halhatatlanságot kapott, úgy gondolta, elmenekül a sors elől. A lány negyedik vagy ötödik élete lehetett, mikor ő jelentkezett egy szerzetesrendbe. Egy mindentől elzárt kolostorban tengették a fogadalmat tett férfiak mindennapjaikat. Ritkán jártak emberek közé, akkor sem mindegyikük, csak az a néhány, aki önként vállalta. Ő igyekezett kibújni ez alól, és inkább elvégzett mindenféle alantas munkát az apátság területén. És ez működött is. Na, persze. Akkor még nem tudta, valóban nem menekülhet. Hiába nem lépte át a kapukat, a sors közbeszólt. Egy lovas balesetet szenvedett; nyílt törés. Hova máshova vihették volna hirtelen, a kolostor ott volt nem messze, az apát meg roppant segítőkész, és mégiscsak egy nemesember lányáról volt szó. Róla. Amikor a férfi meghallotta, hogy egy nőt hoztak be, igyekezett elkerülni a betegszobának kinevezett cellát. Természetesen őt küldték oda ápolónak. Nem tiltakozhatott, addigra már tudták róla, hogy ért valamennyit a gyógyításhoz. Természetesen egy pillanat alatt egymásba szerettek, természetesen olyan mélyen, ahogy csak ők tudtak, és az is természetes volt, legalábbis a férfi számára, hogy a nyílt seb elfertőződött, semmi nem használt; a lányt olyan gyorsan vitte el a halál, hogy igazán felfogni sem volt ideje, hogy előtte még újra csókolhatta.
    Fájt. Egyre jobban fájt az élet. Menekült. Jöttek a háborúk, távoli tájakon tett expedíciók, bármi, amiről akkor még úgy gondolta, elég messze viheti tőle.

    Mégis – talán – az első alkalom volt a legnehezebb. Akkor még azt hitte, a halál végleges szakítás kettejük között. Akkor még istenben sem hitt, újjászületésről pedig nem is hallott.
    Átkozott nap volt az. Már hetek óta esett, és aznap éjjelre a vihar is elérte csúcspontját, villámok csapkodtak mindenfelé, élő ember, állat menekült biztonságos fedél alá. Ő a mennyasszonyával volt, a főbíró egy szem gyermekével, és a kinti ítéletidővel nem is törődve élvezte a lány társaságát. A következő hét végére volt kihirdetve az esküvőjük.
    Egyszercsak kopogtak. Az erdész fia volt, a felesége megbetegedett, hirtelen lázasodott be, nagy fájdalmai voltak, és sehogy sem tudtak segíteni rajta. Kétségbeesetten kérte őt, az orvost, hogy jöjjön, és tegyen valamit, mentse meg a nőt, akit mindennél jobban szeret. Más ember volt ő még akkor, ennyi idő után nem is érti a saját viselkedését. Egyszerűen csak kinézett, és közölte a férfival, hogy másnap majd odamegy. Járvány nem dúlt az idő tájt, az asszony nem volt állapotos, mérgezés sem lehetett (különben sem gyógyíthatta volna, valószínűleg, ha az), úgyhogy úgy ítélte meg, tökéletesen ráér másnapig. Szerencsétlen férfi ott könyörgött, mögötte csapkodtak a villámok, de ő hajthatatlan maradt. Az erdész fia egy idő után feladta, és elment. Ő, a házba visszatérve, még tett valami megjegyzést, már nem emlékezett, mi volt az, csak arra, a mennyasszonya arcvonásai egy pillanatra megkeményedtek, de aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Az volt az utolsó kellemes estéje, soha többé nem érezte magát olyan boldognak.
    Hajnalban tért haza, másnap csak délben kelt, és késő délután volt, mire rászánta magát, hogy elmenjen az erdészházba. Gondolta, ha az asszony állapota olyan súlyos lenne, már rég keresték volna újra. Közben a nap is kisütött, így kevésbé viszolyogva gondolt a nem túl rövid, előtte álló útra. Az viszont elégedettséggel töltötte el, hogy valószínűleg már nem lesz különösebb tennivalója, ad valami egyszerű gyógyszert, és elfogadja a fizetséget. Az öreg erdészt ismerve, valami jó kis vadhúsra számított.
    A földutak eléggé járhatatlanok voltak a több hetes esőzéstől, így kedvenc hátaslovát választotta a kocsi helyett. Csak a kisebbik orvosi táskáját vitte magával, elég lesz az is, gondolta. Viszonylag gyorsan elérte az erdő szélét, aztán onnan még gyorsabb tempóban tudott haladni, a fenyőfák alatt szinte semmi aljnövényzet nem maradt meg, és a talaj is sokkal kevésbé szívta fel a vizet. Az erdő komoran hallgatott, a napszakhoz és az időjáráshoz képest szokatlanul nagy volt a csend. Mint egy kriptában. Még a nedves, hideg szél is ezt a hangulatot erősítette. Az orvost rossz érzés fogta el, és vágtára ösztönözte hátasát. Az pedig nem tiltakozott, örült, hogy végre a szabadban lehet, és megdolgoztathatja eltompult izmait. Néhány perccel később már az erdészlak közelében jártak. A férfi a pap lovát pillantotta meg, és a ház ajtaja előtt néhány falubelit. Komoran néztek rá. Biztosan az öreg erdész, csak ő lehet, biztosan ő halt meg, viharzottak agyában a gondolatok… És valami jeges szorítást is érzett, amit addig még soha…
     Leugrott a lóról, és szinte rohant az ajtóig. Ahogy be akart lépni, egy férfi elkapta a karját, szemében keserűség villant, és fejével nemet intett, ne menjen be. Az orvos kitépte magát a szorításból, és beviharzott. Egyenesen a tisztaszobába ment. A pap éppen végzett. Ő döbbenten állt, az erdész fiának felesége volt a halott. A nő szépsége még így is sugárzott, de hideg szépség volt ez már csupán. A súlyos csendet, csak az özvegyen maradt férj zokogása törte meg néha. Aztán valahogy megérezhette az ő jelenlétét. Talán. Mindesetre hirtelen felpillantott. Ahogy tekintetük találkozott, felugrott a halott mellől. Az orvos azt hitte, megüti, olyan bőszen közeledett felé, de pár lépéssel előtte megállt. Megtörtté tette a sokórányi sírás, a könnyek mély barázdákat vontak az arcára. Felemelte a kezét. Az orvos egy lépést hátrált. Aztán…
    Aztán a férfi nevetni kezdett. Mintha a pokol összes ördöge ott táncolt volna a hangjában, olyan volt, mikor megszólalt:
    – Te! – Soha nem tegezte volna korábban. – Te! Átkozott légy! Elveszítettem őt miattad, hát, kívánom, hogy százszorosan érezd meg, amit én érzek. Veszítsd el azt, aki neked a legkedvesebb, veszítsd el őt újra és újra… – És csak mondta tovább. A pap elsápadt, de valamiért nem szólalt meg, csak némán szorította magához szent könyvét. Az orvos meg csak hallgatta, fel sem fogta a szavakat, aztán, mikor a férfi a fáradtságtól elgyengülve az ágyhoz tántorgott, és ott rogyott össze, ő csendben elhagyta a házat. Az emberek utat engedtek neki, senki nem szólt, és ő, emlékszik, arra gondolt, bárcsak tennének valamit, bárcsak „igazságot szolgáltatnának”, mint régen, a barbár korban, de nem történt semmi.
    Hazament. Még egy hét volt az esküvőig, nagyon sok dolgot kellett volna elintéznie, de semmihez nem volt kedve. Két nap telt el, mikor egy hintó kanyarodott a ház elé. Rögtön megismerte a hangját. Kicsit fellélegzett, biztosan ő jött el, nem fogják jó szemmel nézni a faluban, de fene bánja, úgyis nem sokára a felsége lesz, és a karjaiban legalább megnyugodhat. De nem ez történt, a következő percben valaki rohanva közeledett, és feltépte az ajtót. A főbíró volt személyesen. Az arcára volt írva minden. És ő akkor már tudta… Felkapta a táskáját, és anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, követte a férfit a kocsihoz.
     Az úton sem beszéltek, ő az erdészházban történteken gondolkodott, és – sejtette –, hogy a másik férfi is hallhatott róla, ezért nem szól egy szót sem. Odaértek. Ott sem beszélt vele senki. Tudta, hova kell mennie. Ismerte a járást a házban. Csak arra nem számított, ami várta. A lány láztól vörösen feküdt az ágyban, folyt róla az izzadtság, szája széle mellett nedves volt a párna a kifolyt nyáltól. Egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit néhány napja látott. A férfi hátrafordult:
    – Egy róka… Biztosan nem talált élelmet… Éppen csak a kertben volt az én drágaságom, és… – A főbíró nem bírta folytatni, zokogásban tört ki.
    Az orvos tudta, hogy nem segíthet. Az átokra gondolt, de nem akarta hinni, ő soha nem hitt az ilyenekben, ez nem lehet igaz, ilyesmi nem történhet meg.
    De megtörtént, két nappal később temették a nőt. Az erdész fiának a felesége mellé. Nézte a másik sírt, rajta a friss virágot, de valami furcsa volt. Két fejfa állt a hantba szúrva, és a föld is túl frissnek tűnt. Felakasztotta magát, mondta a bíró, mikor véletlenül összeakadt a tekintetük, közvetlenül az után, hogy a lányom meghalt, ma búcsúztatták őt is, ők most már örökre együtt vannak… Ők igen, tette hozzá gondolatban az orvos.
    Ennyi történt. Egyedül maradt. Bár, senki nem okolta, mégis úgy érezte, ezt teszik. Minden pillantásban vádakat látott, és nem csak ez volt elviselhetetlen. Nem volt olyan hely a faluban, amiről ne a nő jutott volna eszébe, így egy nap csendben összepakolt, felült a lovára és elment. És csak ment, maga sem tudta, meddig, merre. Végül egy távoli városban kötött ki. Kivett egy szobát, és a magával hozott vagyonából tartotta fent magát. Nem tervezett semmit, nem akart semmit. Nem is tudta, mi történt volna, ha a fogadós felesége nem szül éppen, és nem csak ő van a közelben, aki segíthet. De a sors így akarta. Híre ment, rövidesen ismét gyógyított. Nem nagyon érdekelte, csak tette a dolgát, és várta a halált. Akkor még nem tudta, hogy hiába…
    Végül, huszonegy év után, kopogtak az ajtaján, belépett a lány, aki természetesen semmire sem emlékezett, és elkezdődött ez az őrült körforgás…

* * *

    A férfi némán ült a szobában, az íróasztalnál. Arra gondolt mennyire szép a nő, és soha többé nem fogja látni. Tudta, hogy nem szabad ismét gyengének lennie. Egy hete ismerte meg újra, ha nem siet, akkor a lány ismét meg fog halni… De valamit elfelejtett… Iszonyú erősen érezte, hogy így van. Valamit elfelejtett… Törte a fejét, de csoda lett volna, ha éppen most jut az eszébe, annyi hét gondolkodás után…
    Akkor már csak egy valami maradt, mondta az üres szobának, és felemelte a pisztolyt…
    Aztán letette. Felnyitotta a laptop tetejét, és rákeresett a lányra. Nézte a fényképét a profillapján. Ilyesmiről nem is álmodtak háromszáz éve még. Annyi ideje lehetett, de nem tudta pontosan. Akkor még nem tulajdonítottak jelentőséget az időnek. Ujjaival végigsimított a kijelzőn, követve a női alak körvonalait, mintha őt simogatná. Felsóhajtott, szemeit elfutották a könnyek, aztán felemelte a fegyvert ismét. Szeretlek, suttogta, és…
    És kivágódott az ajtó, valaki szabályosan berobbant rajta, a pisztoly meg elsült, de csak annyi történt, hogy az orvos egy pár pillanatig nem hallott semmit. Legalábbis csak ennyit fogott fel. Aztán az alak összeesett. Az orvos a kezében tartott fegyverre nézett, valószínűleg ösztönösen fogta a behatolóra… Felugrott az asztal mellől és a földön fekvőhöz sietett, de ahogy ránézett, rémülten tántorodott hátra. Ez, hogy lehet? Leguggolt mellé, az illető haldoklott. Haldoklott, de mosolygott:
    – Időben érkeztem. Ha egy percet kések, mindkettőnknek vége.
    – Ne beszélj! Mindjárt hívom a mentőket!
    – Ne! Én most meghalok, de ez nem számít, csak a testem hal meg, te is tudod…
    – Ne beszélj! – ismételte meg az orvos halkabban.
    – Ha sikerül megölnöd magad, mindketten végleg megsemmisülünk. Te az öngyilkosságod miatt, én pedig azért, mert megátkoztalak, és öngyilkosságba hajszoltalak. Pedig tudod, hogy már felesleges lett volna… Minden életben kerestelek… – az utolsó szavakat csak lehelte, aztán végleg elhallgatott.
    Az orvos csak nézte, kavarogtak benne a gondolatok. És akkor eszébe jutott: „Veszítsd el őt újra és újra, három évszázad se hozzon neked nyugalmat, és tizenháromszor is lásd meghalni!”
    Most telt le a háromszáz év…

 

Magamban hordozlak,
magammal viszlek,
bármerre fordulj is,
tudlak és hiszlek.
Várom, hogy megszüless,
várom, hogy felnőj,
várom, hogy mást szeress,
de várom, hogy eljöjj.
Bár, ha eljössz majd,
az lesz a végzet,

mit el soha nem kerülsz,
kiontják véred.
Állok a sírodnál
újra és ismét,
mint annyi élten át,
várom, hogy megvédj,
megvédj te magamtól,
más sose védhet,
bár, tudom, ha eljössz,
az lesz a végzet.

Szemembe nézel,
s amit látsz benne,
nem érted meg sose,
nem érti más se…
Nem érted meg sose,
szeretlek téged!
Óh, mennyi élten át,
hordozom én ezt.
Három évszázad,
ez lesz a végzet,

az átok, mi így szólt,
mert szeretlek téged.
Mert ő is szerette,
s én elvettem tőle,
azt a lányt akkor rég,
s most járok körbe…
Ez az én keresztem,
hordozom én ezt,
hordozom, mert így szólt,
ez lesz a végzet…

Amikor rám nézel,
s szíved megérez,
a sors majd felkacag,
ím, itt a vége.
Valahogy megöl majd,
elvesz majd ismét,
s én állok a sírodnál,
enyém az emlék.
Mert ő megmondta:
„Ez lesz a végzet,

nem menekülhetsz,
megtalál téged!
Bárhová elbújj is,
rádtalál újra,
és, hogyha megszeret,
sír lesz az útja!
Élj tovább nélküle!
Érezd, mit érzek!”
S én most már érezem,
kegyetlen végzet…

3 responses to “Fatum

  1. Hello Angel .Nagyon koszonom .Ez benne van az eletben.Nagyon tetszett .

  2. Angie!
    Lenyűgöző! Nagyon tetszett!
    Szeretettel ölellek : Évi

  3. Úristen. Frenetikus csattanó.
    Egy élmény volt olvasni, még bele is borzongtam!
    Puszi:
    Ági

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s