Sorskerék

sorskerek2

     Dereknek tökéletesen elege volt ebből a napból, sőt lassan az egész életéből is. Egy biztosítótársaságnál dolgozott igazgatóhelyettesként, de az ezzel járó igencsak magas életszínvonal ellenére sem szerette ezt a munkát. 20 éve került oda, és rögtön az első években kiemelkedett tehetségével, pályája nyílegyenesen ívelt felfelé. Jól értett az ügyfelek nyelvén, fél év után az ő nevéhez fűződött a legtöbb új szerződéskötés. Imádta ezt a fajta vadászatot, becserkészni a még hezitáló embereket, kikutatni a gyengéiket, majd aprólékosan rávezetni őket, mi lenne nekik a legjobb. Pontosabban a biztosítótársaságnak, de az ő ügyfelei soha egy pillanatig sem érezték úgy, hogy csak kihasználják őket. Felettesei nemsokára felkérték egy kisebb csoport vezetésére. Derek ott is remekül megállta a helyét. Beosztottai felnéztek rá, mert tudták, ha bármi problémájuk akad, hozzá bizalommal fordulhatnak. Bár ez már inkább irodai munka lett volna, Derek mégis úgy szervezte napjait, hogy maradjon ideje „terepmunkára” is. Azt jobban szerette. Pár évvel később előléptették osztályvezetőnek, majd területi vezetőnek. Derek, bár értett hozzá, egyre kevésbé érezte jól magát ezekben a munkakörökben. Osztályvezetői kinevezésének idején találkozott későbbi feleségével is, egyik beosztottja mutatta be neki egy vállalati összejövetelen.
     A nő elbűvölően szép volt, és kissé pimasz, pont olyan, amiről mindig is álmodott. Kicsit talán túl gyorsan is történtek a dolgok, hiszen a megismerkedésük után néhány héttel oda is költözött hozzá. Derek nem emlékezett rá, hogy ezt megbeszélték volna, de nem igazán zavarta. Nem volt már túl fiatal, előbb–utóbb aktuálissá vált volna a családalapítás. Aztán hamarosan összeházasodtak. Veni, a felesége, kezdetben még dolgozott, aztán egy nap feladta munkahelyét hogy, ahogy ő mondta, minden idejét a férjének szentelhesse. Dereknek ez ellen sem volt kifogása, úgyis szeretett volna már egy gyermeket, és különben is keresett annyit, hogy abból tízen is kényelmesen megéltek volna.
     Teltek az évek, és az utód valahogy nem akart összejönni. Voltak már több specialistánál is, de mindegyikük tanácstalanul tárta szét karjait, egyiküknél sem találtak semmi olyan okot, ami ezt megmagyarázta volna. Derek megemlítette a lombikbébi-programot, de Veni hallani sem akart róla. Azt mondta, a természet majd megoldja.
     De nem oldotta meg.
     Aztán ahogy teltek az évek Dereknek egyre több problémája adódott a munkahelyén is. Néhány éve bekerült a nagyfőnök fia. Igazi elkényeztetett, semmihez sem értő ficsúr volt. Nagyon rövid idő alatt ő is igazgatóhelyettes lett, miután elődjét elküldték valami homályos indokkal. A szórakozás, meg a nők jobban érdekelték, mint a munka, ezért gyakran voltak elmaradásai, amikért persze nem neki kellett vállalnia a felelősséget. Néhány hónapja mindenért Derek lett a hibás, bármi gond adódott a társaságnál, a jelentésekbe már az ő beosztottai hibájaként került be. Mint ma is. Derek egy ideje már minden nap úgy ment dolgozni, hogy várta, mikor mondanak fel neki. Igazából tényleg várta, és gondolkodott rajta, hogy ő teszi meg a szükséges lépéseket. Nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, amikor még csak ügynök volt. Nem keresett olyan sokat, csak töredékét jelenlegi fizetésének, de elégedettebb volt az életével. Egyszer meg is említette Veninek, de a Nő hisztériás rohamot kapott, azt kiabálta, ezt nem teheti vele. Derek nem értette a viselkedését, megvolt mindenük, és az ügynöki fizetéséből is kényelmesen megéltek volna, ha nem is olyan fényűzően, mint igazgatóhelyetteseként. Őt nem érdekelte a pénz, és nem értette, miért ne csinálhatná azt, amit szeret. Ezek után eléggé megromlott a házasságuk, szinte nem is találkoztak, Veni minden hétvégén eltűnt otthonról, valamelyik barátnőjére hivatkozva. Derek pedig egyedül bámulta a négy falat és azon gondolkodott, hogyan hozhatná rendbe házasságát.
     Épp bekanyarodott az utcájukba, mikor elébe vágott egy fekete furgon. Derek alig tudta elkerülni az ütközést, a gumik vadul csikorogtak, aztán néhány centire megállt a másik kocsitól.  A furgonból egy símaszkos, fekete ruhába öltözött alak ugrott ki pisztollyal a kezében. A fegyverrel mutatta Dereknek, hogy szálljon át a furgonba. Nem volt választása, teljesítette az utasítást. A furgon raktere zárt volt, az ablakon hegesztett rács, bár szökni nem tudott volna, mert, ahogy belépett egy erős ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

      Iszonyú fejfájással tért magához. Egy székhez volt kötözve, mozdulni sem bírt, szája betömve. leragasztva. Körülnézett a helyiségben. Valami raktárféleségben lehetett, de nem volt ismerős. Rajta kívül senki nem volt ott. Jó néhány óra eltelt, mire zörgést hallott, és látta, hogy két alak közeledik. Csak mikor már pár méterre voltak tőle, akkor látta meg, kik azok. Veni volt és Charles, a főnök fia.
     – Szia, baby! – köszönt oda neki a nő. – Örülsz, hogy látsz? – kérdezte, és nevetni kezdett. Közelebb húzódott Charleshoz, a férfi pedig megcsókolta. – Tudod, én már végeztem volna veled, de egy kicsit még szükségünk lesz rád. Charley baby egy kicsikét több pénzt hozott el a cégtől, mint kellett volna, és nem szeretnénk, ha ez kiderülne. Kell valaki, aki magára vállalja. Mi rád gondoltunk, mert olyan rossz fiúka voltál. Csak nem gondoltad komolyan, hogy majd lejjebb adom az igényeimet, mert te éppen durcás kisfiút játszol, és felmondasz. Ejnye–bejnye, fiúka. Örültem, hogy letettél az egyik rossz ötletedről, miszerint gyermeket akarsz, erre jössz a másikkal.
     – Elég volt az ömlengésből! – szólt rá Charles. – Csináljuk!
     – Van itt nálam egy szerződés, amiben nekem ajándékozod a házat. – Felemelt egy pendrive-ot. – Ezen pedig egy vallomás tőled arról, hogy te sikkasztottál, és most eltűnsz egy időre. Ahhoz, hogy ez hiteles legyen, a te email–fiókodból kell elküldenünk, ezért szükségünk van a jelszavadra.
Derek megrázta a fejét. Öngyilkos ne legyek, gondolta magában, csak, hogy megkönnyítsem a dolgotok?
     – Bocsi, azt elfelejtettem mondani, ha ezt nem teszed meg… Nos, nagyon aranyosak a húgod srácai. Gondolom, egyetértesz. Bólints, ha te is így gondolod.
     Derek imádta a két kisfiút, ha valami történne velük, sosem bocsátaná meg magának. Bólintott. Charles odalépett és lerántotta arcáról a ragtapaszt és kivette szájából a rongyot.
     – Nos? – kérdezte.
     Derek megmondta a belépési adatait. Charles elővette laptopját és belépett az email–fiókjába. Feltöltötte a filet, és elküldte.
     – Most pedig várunk – mondta.
     – Tudod Derek, ha bírtál volna magaddal, nem lennél most itt – fordult hozzá a nő.
     Derek nem szólt semmit. Ez a nő nem érdemli meg. Bárcsak előbb tudta volna.
     Fél órával később csörgött Charles telefonj. Kihangosította.
     – Charles, te vagy az? – szólt bele egy izgatott férfihang.
     – Igen, Apa.
     – Be kell jönnöd a céghez, van egy kis problémánk.
     – Mégis mi?
     – Derek. Úgy néz ki sikkasztott. Sokat. Arról tudtunk, hogy valaki ezt teszi, de, ne haragudj, mi rád gondoltunk. Most kaptunk egy emailt Derektől, amiben mindent bevallott. Azonnal gyere be! – mondta, azzal letette.
     – OK, papa, már megyek is, csak van még egy kis elintéznivalóm – vigyorgott Charles, és Derekhez fordult.
     Elővette a pisztolyt a zsebéből, és lőtt. Derek érezte, ahogy a golyó a testébe hatol, megrázkódott a fájdalomtól. Minden villódzni kezdett körülötte, kezét maga elé rántotta, és…

 ***

      …beverte az éjjeliszekrénybe. Kábán nézett körül. Otthon volt az ágyában. Vagyis egy ágyban, de nem úgy nézett ki, mint amire emlékezett.
     Nem, ez így még mindig nem igaz. Emlékezett rá, de az már egy nagyon régi emlék volt. Közel húsz éves. Akkor nevezték ki csoportvezetőnek. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett. 5.03. Jó korán van még, gondolta, aztán meglátta a dátumot. 03/04/90. 90? 1990? Valaki elállította az órát. Ja, meg az egész díszletet is, na persze. Felkelt az ágyból és körülnézett. Minden stimmelt. Pontosan így nézett ki a lakása 19 éve. Valaki biztos meg akarja tréfálni. Talán épp Veni, és a tegnap történtek is ennek a része. Bekapcsolta a TV–t. SpySat. De hisz az már közel tíz éve megszűnt. Megcsörrent a mobiltelefonja. Felemelte, és nem törődve vele, hogy folyamatosan cseng, nézegetni kezdte. Ilyen volt az első készüléke, aznap vette, mikor kinevezték. Nem tudta, megtréfálói honnan szerezhették, még egész újnak látszott. Felvette.
     – Hello, Derek! Hogy vagy? Nekem iszonyúan fáj a fejem.
     – Kivel beszélek?
     – Na, szép. Már meg sem ismered a haverjaidat. Jim vagyok, a munkatársad, vagyis a beosztottad. Az alattvalód.
     Jim. Róla el is feledkezett. Munkatársak voltak, aztán a legjobb barátja lett, de miután összejött Venivel, valahogy eltávolodtak egymástól. Jim nem kedvelte a nőt, és ezt meg is mondta. Érthető módon Veni ezt nem díjazta, így egyre kevesebbet találkoztak, az utóbbi években pedig egyáltalán nem. Jó volt hallani a hangját.
     – Odamegyek érted és felszedlek, mert ha elkésel, visszavonják a kinevezésedet.
    – A Porschéval megyek – vágta rá.
     – Álmodban. Ahhoz még egy kicsit spórolnod kell – mondta Jim, és letette.
     Derek csodálkozva forgatta a telefont. Úgy döntött megvárja Jimet, aztán majd meglátja, mi lesz. Pár perc múlva kopogtak. Ő volt az. Nem sokat változott, mióta utoljára látta, sőt mintha fiatalodott volna. Az öltözéke, a frizurája elég divatjamúlt volt, de Derek ezzel nem foglalkozott, örült, hogy láthatja.
     – Elengednéd már a kezem? – kérdezte Jim, miután egy kissé hosszúra nyúlt az üdvözlő kézfogás – Még azt fogom gondolni, akarsz tőlem valamit.
     – Ja, bocs! – felelte Derek – csak örülök, hogy látlak.
     – Képzelem, mennyire hiányozhattam – vigyorgott Jim, majd az órájára nézett –, már vagy öt órája nem találkoztunk.
     – Meglett az órád?
     – Mi az, hogy meglett? El sem vesztettem.
     – De igen. Mikor síelni voltál Svájcban.
     – Jól vagy? Én soha nem jártam Svájcban. Annyit még nem keresek. Menjünk!– azzal elindult.
     Derek némán követte. Leértek a ház alagsorába. Ott állt Derek Fordja, mellette pedig Jim Volvója. Pont, mint 19 éve.
     – Az enyémmel megyünk – mondta Jim.
     Derek beült. Kikanyarodtak az utcára. Már nem is csodálkozott azon, amit látott. A világban körülötte a 90–es évek voltak. Ezek szerint csak álmodta az egészet.
      6.30–ra értek be az irodába. A lépcsőn fölfelé (Jim utált lifttel menni) találkoztak néhány emberrel. Páran gratuláltak Dereknek a kinevezéséhez, mások irigykedve méregették. Aztán egyszer csak meglátott valakit. Veni volt az, de barna hajjal. Nem is tudta, hogy volt barna is, ő mindig szőkének ismerte.
     – Szia Veni!– köszönt oda neki.
     – Ismered?– kérdezte Jim.
     – Ismerjük egymást?– kérdezte Veni.
     – Igen. Vagyis nem, de szeretnélek megismerni. Meghívhatlak egy kávéra?
     – Nem is tudom.
     – Ne hülyéskedj, ő Derek Brown. A nagy Derek Brown, tegnap léptették elő csoportvezetőnek. Remek parti – ajánlgatta Jim.
     – Lődd le magad!– szólt rá Derek.
Veni szeme megcsillant.
     – Hallottam már rólad. Elfogadom a meghívást, de tudnod kell, hogy Karllal járok.
     Derek erről nem is tudott. Karl osztályvezető volt a cégnél. Dereknél jóval idősebb, és ő személy szerint nem is értette, hogy lett osztályvezető, hacsak nem a cége iránti hűségéért nevezték ki. Azt beszélik, még az épülettel együtt vette meg a társaság.
     Aztán elmentek kávézni. Néha, ha Karl nem volt otthon, találkozgattak, aztán amikor Dereket előléptették, Veni szakított barátjával és odaköltözött hozzá. Nem emlékezett rá, hogy ezt megbeszélték volna, de úgy gondolta, ezúttal okosabb lesz, és mindenre oda fog figyelni. Veni időközben szőkére festette a haját. Aztán vettek egy házat, olyat, amilyet Veni szeretett volna. Aztán megvette álmai autóját, a Porschét is. Minden tökéletesen rendben volt. Derek szépen haladt előre a ranglétrán és előléptették igazgatóhelyettessé. El is feledkezett arról a régi álomról. Venivel összeházasodtak, és gyermeket terveztek, de a gyermek valahogy nem akart összejönni. Több specialistánál is jártak már, de mindegyikük tanácstalanul tárta szét a karját, mindkettőjüknél minden rendben volt.
     Aztán egy nap az igazgató bemutatta a fiát. Derek már nem emlékezett semmire, de valahányszor találkoztak rossz érzés fogta el. A munkahelyi légkör egyre rosszabb lett, mindenért az ő területén dolgozókat hibáztatták. Veni is kezdett elhidegülni tőle. Derek még mindig nem emlékezett az álmára. Aztán egy nap úgy döntött, felmond, de előtte elmondta Veninek, mit tervez. Iszonyatosan összevesztek, a légkör is fagyos lett kettejük között. A nő gyakran napokra eltűnt, Derek pedig mindenért magát hibáztatta.
     Mint azon a napon is. Tökéletesen elege volt mindenből. Ahogy a Porschéval végighajtott a főúton deja vu érzése támadt. Remegni kezdett. Mielőtt bekanyarodott az utcájukba, tudta mi fog történni. Elévágott a furgon, alig tudta elkerülni az ütközést. Majd a másik autóból kiugrott a pisztollyal hadonászó alak és mutatta neki, hogy szálljon át. Derek megadóan teljesítette. Ahogy belépett, erős ütést érzett a tarkóján. Elvesztette az eszméletét.

 ***

     Iszonyú fejfájással tért magához. A helyiségben sötét volt, nem is tudta mindjárt, hogy hol van. Aztán észrevette. A szoba, ahol volt pont úgy nézett ki, mint az első lakásában. Mielőtt az órájára nézett volna, tudta mit fog látni.
 5:03
90/04/03
     Stimmel. Felült az ágyában, elvette az éjjeliszekrényéről a telefont, és várt. Nemsokára meg is szólalt. Felvette.
     – Szia, Jim!
     – Honnan tudtad, hogy én vagyok? Nem is küldtem át a számomat.
     – Nem érdekes. Bejössz értem?
     – Pont ezt akartam javasolni. Nem lenne jó, ha az első főnöki munkanapodon elkésnél.
     – Azzal még várj egy kicsit!– mondta Derek és letette.
     Nemsokára megérkezett Jim, és együtt mentek a munkahelyükre. Derek tudta, mit kell tennie.
     – Nekem be kell mennem az igazgatóhoz – mondta Jimnek, és eltűnt a liftben.
     Ahogy felért, egyből a vezető irodájába ment. Szerencsére már bent volt, és fogadni is tudta.
     – Jó napot, Derek!
     – Jó napot, Igazgató Úr!
     – Nos hogy érzi magát csoportvezetőként? Remélem annyira meg lesz elégedve, amennyire mi vagyunk az Ön munkájával.
     – Pont erről szeretnék beszélni. Nem fogadhatom el ezt a kinevezést.
     – Hogyhogy?– döbbent meg a vezető. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta visszautasításhoz.
     – Nem lenne jó nekem. Én jobban szeretek emberek közt lenni, mint irodában. Ahhoz jobban is értek.
     – Itt akar hagyni minket? Jobb ajánlatot kapott? Nekem megmondhatja.
     – Szó sincs ilyesmiről, és elmenni sem akarok. Ha ez önnek megfelel.
     – Rendben – mondta döbbenten az igazgató.
     – Akkor viszontlátása.
     – Viszontlátásra!
     Kifelé az irodából a folyósón összefutott Venivel és Karllal.
     – Szia, Veni!
     – Ismered?– nézett utána Karl.
     – Nem – felelte a nő.
     – Remélem is – mondta a férfi –, senkivel sem akarok osztozni rajtad.
     Derek egy ideig maradt a cégnél, aztán átment egy másik társasághoz. Nem is a pénz miatt, de itt már nem érezte biztonságban magát. Rövidesen Jim is követte. Aztán egy nap egy nővel jelent meg. Derek csak bámult. A nőnek hosszú fekete haja, és gyönyörű zöld szemei voltak. Hogy miért mindig Jim fogja ki a jó nőket?
     – Szia, Derek. Bemutatom az új kolléganőnket. Barbara, ő Derek. Derek, Barbara.
     – Szia, Derek!– nyújtotta a nő a kezét.
     – Szia, Barbara!– viszonozta Derek a gesztust.
     Milyen puha keze volt a nőnek, sokkal másabb, mint Veninek. Derek imádta fogni. Néhány nappal később kávézni hívta a nőt, majd moziba, és mire észbe kapott, együtt jártak. Derek rettegni kezdett, hogy egyszer csak bejelenti, hogy odaköltözik hozzá, és végül minden ugyanúgy történik. De Barbarának esze ágában sem volt feladni saját lakását. Már egy év is eltelt, mire rá tudta beszélni a közös otthonra. Onnantól kezdve már gyorsabban mentek a dolgok, rövidesen összeházasodtak, és gyermeket terveztek. Nemsokára meg is született a kisfiúk, majd pár évvel később a kislányuk is. Vettek egy házat, nem olyan nagyot, mint álmaiban, és Poschéja sem lett, de volt igazi családja és barátai, köztük természetesen a legjobb, Jim. Nem lett belőle igazgatóhelyettes, nem is keresett annyit (bár nem sokkal kevesebbet), de azt csinálta, amit szeretett.

***

      Egy este épp az íróasztalánál ült, és a másnapi teendőit nézte át. Felesége a gyermekeivel játszott a nappaliban, közben a híradó ment a háttérben.
     – Nem itt dolgoztál, mielőtt megismerkedtünk? – szólt oda egyszer csak Barbara.
     – Tessék? – kérdezte Derek.
     – Valami gyilkosságról van szó, azt hiszem a volt munkahelyeddel kapcsolatos.
     Derek a naptárra nézett. Pár nappal korábban kellett volna meghalnia. Felugrott a székről, és a televízióhoz sietett, kis híján átesett egy játékautón. Lenézett, egy fekete furgon volt az. Nem is emlékezett, hogy van ilyen autója a fiának. Megrázta a fejét.
     A tudósító épp arról beszélt, hogy a cégnél, ahol előzőleg dolgozott, letartoztatták az igazgató fiát gyilkosságért és sikkasztásért. Mindent bevallott, a szeretőjével (a képernyőn megjelent egy kép Veniről) tervelték ki az egészet. Pontosan úgy történt, ahogy Derek emlékezett. Az emberrablás, a hamis vallomás, minden, csak most nem ő volt az áldozat, hanem Karl. Úgy látszik Derek nélkül Veni vele maradt. Egy apró hibán buktak le. Karlnak nem volt hozzáférése az egyik számlához, amiről egy kisebb összeg tűnt el. A rendőrség egy kicsit jobban utána nézett a dolgoknak, és kiderült az igazság.
     Derek csak nézett maga elé. Karlnak nem volt hozzáférése ahhoz a számlához, de neki volt, neki mindegyikhez volt. Erre világosan emlékezett. Ha ő hal meg, talán sosem buknak le.
     – Valami baj van, Drágám? – hallotta valahonnan nagyon távolról Barbara hangját.
     Derek felsóhajtott, mintha egy lánctól szabadult volna meg. Átölelte a feleségét, és megcsókolta, majd magához húzta a két kicsit is. Nem, most már minden rendben lesz, gondolta magában.

10 responses to “Sorskerék

  1. Erről az a mondás jut eszembe: néha nem megkapni valamit a legnagyobb ajándék…
    Jó lenne, ha a valóságban is kaphatnánk ilyen “figyelmeztetést” a sorstól.

    • angellilith

      Csak amikor épp nem kapjuk meg azt a valamit, nem igazán tudjuk ajándéknak érezni, de az idő megadja a válaszokat.
      Szerintem kapunk ilyen (ha nem is ennyire nyilvánvaló) figyelmeztetéseket, csak nem mindig akarjuk látni.

  2. nemesapollonia

    újabb gyöngyszem egyetértek veled szerintem is kapunk jeleket a sorstól csak a nagy rohanásban és pénzhajhászásban vakok vagyunk rájuk szomorú hogy az anyagi világ nem hisz a lélek figyelmeztetéseiben

    • angellilith

      Pedig a világ sokkal összetettebb, mint azt sokan gondolják, vagy gondolni akarják.

  3. ez így van talán gyávák felfogni talán könnyebb csukott szemmel élniük

    • angellilith

      Lehet, hogy hihetetlen, de én is évekig éltem csukott szemmel, az volt a könnyebb út. De soha többet.

  4. Szia Angie!
    Olvasgatom az írásaid, írnék is mindenhová, de szinte minden lehetőséget feltársz bejegyzéseidben.
    Itt viszont egy személyes tapasztalatot szeretnék megosztani Veled és a többiekkel…

    A sors furcsa fintora lehet talán? Magam sem tudom. De annyi bizonyos, hogy elgondolkodtató dolgok történetek meg velem…

    Aki ismer engem, tudja, gyakran vannak spontán (és kissé elmebetegnek tűnő) kirohanásaim. Egy ilyennél történt meg, hogy egyik napról a másikra elmentem valakivel randevúzni a főváros éjjeli forgatagában. (Nem vagyok budapesti.)
    Végül, – mint ilyenkor mindig – mások véleményének és félelmének ellenére minden jól alakult. Nem is ez a lényeg. A srác megismerése után röviddel megismertem egy olyan bandát, akikről ezelőtt nem is hallottam még. Nagyon megtetszett a zenéjük, a napokban éjjel-nappal őket dúdoltam.
    Majd eltelt két hét, és a bandával egyre több helyen találkoztam. Eleinte nem érdekeltek róluk a hírek, plakátok, csak a zenéjük. De kíváncsiságom győzött. Újabb számaikra bukkantam és egyéb furcsa összekötő szálakra. Még többet hallgattam őket.
    Aztán elgondolkodtam.
    Ha nem jön rám az 5 perc, és nem találkozom ezzel a fiúval, aki mára már a múltté, akkor nem ismerem meg ezt a bandát. De úgy döntöttem, hogy keresztezze az életünk egymást. És nem bántam meg.
    Mégis… ha nem így döntök… valószínűleg akkor is életem ezen időszakában ismertem volna meg a bandát.
    Biztos vagyok benne, hogy ennek még köze lesz az életemhez.

    Talán a sors csak körvonalakban van megírva, s döntéseink által kristályosodik ki. Talán meg volt írva nekem, hogy találkozzak a bandával, s én egy döntésemmel hoztam ezt előrébb. De a sors biztosra ment. Rávezetett még jobban.

    Érdekes, nem? 🙂

    • angellilith

      Szia Sealiah!
      Én azt gondolom a sorsunknak vannak vezéroszlopai, amiken nem változtathatunk, de van egy csomó dolog közben, ami rajtunk múlok. Azon kívül kapunk jeleket, amiket, sajnos, nem mindig veszünk észre, vagy nem jól értelmezünk.

  5. Talán nem írtam le tisztán: A srác által ismertem meg a bandát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s