sors címkéhez tartozó bejegyzések

Fatum

     Minden akkor kezdődött. Azon a háromszáz évvel ezelőtti napon. És azóta ugyanazokat a köröket rója. Ugyanazokat az átkozott köröket. De most vége. Most végez magával. Csak ült némán az íróasztal mellett, és a kezében tartott pisztolyt nézte. Olyan régóta fogta már, hogy a fa markolat teljesen átmelegedett a tenyerétől. Ezt még akkor szerezte be. Akkor, amikor átvette az öreg doktor helyét, és nem volt elég bátor, hogy a környező tanyákra enélkül menjen. Félt a farkasoktól és félt az útonállóktól is. Azok még más idők voltak. Lovaskocsival járt, úttalan utakon, nemegyszer beleragadva a tengelyig érő sárba. Olyankor rendszerint gyalog kellett továbbmennie. Olyankor rendszerint elátkozta azt a napot is, mikor apja, az öreg doktor, először említette, hogy ő fogja átvenni egyszer majd a helyét. A pisztollyal nagyobb biztonságban érezte magát, és azóta is mindig vele van. Szép kis összeget fizetne érte bármelyik gyűjtő, de ő nem adta el, mindig is sejtette, egyszer majd szüksége lesz rá.
     Csak ez az átkozott érzés, valamit elfelejtett…

    Valamit elfelejtett. Biztos volt benne, hogy valamit elfelejtett. Hetek óta ezen gondolkodott. Mióta egy reggel verítékben fürödve ébredt. Arra, hogy a nap sugarai átszűrődtek a sötétítőfüggönyök közötti résen, egyenesen az arcára vetítve késpengefényüket. Vágott a fény, de még jobban az álom emléke, amit nem bírt felidézni. Pedig kellett volna, pedig jó lett volna, pedig fontos lett volna. Nagyon fontos. Ebben biztos volt, de hiába próbálkozott, semmi nem jutott eszébe. Igaz, nem is bírt figyelni, mert folyton a lányon jártak a gondolatai. Ez volt a tizennegyedik alkalom, és ő iszonyú mérges volt magára, nem szabadott volna találkozniuk, és különösen nem lett volna szabad megengednie, hogy a lány megszeresse. De ez az átkozott körforgás… Ki sem bújhatott volna alóla, csak, ha megöli magát. Egyre inkább biztos volt benne, ez lesz a jó megoldás. Az egyetlen megoldás. Akkor legalább ő, a szeretett nő, megmenekül. De akkor soha többé nem fogja látni… Már megint ugyanaz a gondolat. Mint az előző sok alkalommal. És ő minden alkalommal elgyengült, és a lány minden alkalommal meghalt, és ő élhetett tovább nélküle, egyedül. Egészen addig, míg el nem jött az a nap, mikor az újjászületett lányból felnőtt nő lett, és ők újból megismerkedtek. Újra és újra sok-sok életen át. Pontosabban a lány sok-sok életén át. A férfi számára ez csak egyetlen, végtelen létezés volt. És ez így menne tovább, amíg csak véget nem vet neki. Azzal, hogy megöli magát.
    De valamit elfelejtett. Ebben biztos volt.

    Pár élettel ezelőtt már sejtette, hogy bármit tesz, soha nem lesz vége. Akkor már egy ideje próbálkozott, hogy eltűnjön. Volt, hogy remeteként élt egy erdő mélyén, volt, hogy a világ legtávolabbi zugában harcolt az arcvonalban, várva a pusztulást, de kívülálló nem ölhette meg. Persze, simán egy autó elé sétálhatott volna, de gyanította, hogy valami csoda folytán megúszná azt is, mint azt, mikor egy szikláról zuhant közel negyven métert… Ha meg mégsem… Nos, nem akarta, hogy még egy ember élete tönkremenjen őmiatta. Ha véget vet egyszer ennek az egésznek, azt teljesen egyedül fogja megtenni. De félt a haláltól. Félt még így is, hogy tudta, van újjászületés.
    A lány, átok utáni, kilencedik-tízedik élete során történhetett, már nem emlékezett pontosan, Ausztráliában élt. Elég messze tőle. Legalábbis titkon remélte. A ház több tízmérföldnyi távolságra állt a legközelebbi szomszédtól is. Egy nap kopogtak. A naptárra nézett, valami csodát várt, de tudta, hogy huszonhárom év telt el a nő halála óta. Kizárt dolog, hogy más legyen. Zárva tarthatná az ajtót, akkor talán ő továbbmenne, gondolta, nem ismerkednének meg, másba szeretne, és végre élhetné a saját életét. Mire eddig jutott a gondolataiban, az ajtó kinyílt, és a nő ott állt. Az ajtó kinyílt… Az az ajtó, amit mindig zárva tartott. Nem lehetett másképp. Sohasem lehetett.
    Egymásra néztek, és benne egyből felszínre törtek a vágyak, de üvölteni akart, menj el, takarodj. A lány azonban elmosolyodott, és ő meg sem bírt szólalni. A nő csak beszélt, beszélt; arról, hogy eltévedt, ő meg csak állt és hallgatta. Érezte, ahogy a szíve megszakad, de nem tudott mit tenni. Maga előtt látta, ahogy majd ismét elveszíti, és mégsem bírt cselekedni. A lány maradt; először csak egy éjszakáról volt szó, aztán sok lett belőle, de nem elég. Mire azt érezhette volna, ezúttal másképp lehet, megtörtént a baj. Tartotta a lányt a karjaiban, figyelte, ahogy a kígyó továbbsiklik (őt, persze, minden vadállat elkerülte), és már sírni sem tudott. Próbálta kiszívni a mérget, de biztos volt benne, hogy felesleges minden próbálkozása. Nézte, ahogy szerelme meghal, és akkor először eszébe jutott, hogy neki kellene valahogy megszűnnie…

    Nem gondolt ilyesmire soha korábban. Az első néhány alkalom után, mikor felfogta, hogy miről szól ez az egész, és, hogy ő valamiféle halhatatlanságot kapott, úgy gondolta, elmenekül a sors elől. A lány negyedik vagy ötödik élete lehetett, mikor ő jelentkezett egy szerzetesrendbe. Egy mindentől elzárt kolostorban tengették a fogadalmat tett férfiak mindennapjaikat. Ritkán jártak emberek közé, akkor sem mindegyikük, csak az a néhány, aki önként vállalta. Ő igyekezett kibújni ez alól, és inkább elvégzett mindenféle alantas munkát az apátság területén. És ez működött is. Na, persze. Akkor még nem tudta, valóban nem menekülhet. Hiába nem lépte át a kapukat, a sors közbeszólt. Egy lovas balesetet szenvedett; nyílt törés. Hova máshova vihették volna hirtelen, a kolostor ott volt nem messze, az apát meg roppant segítőkész, és mégiscsak egy nemesember lányáról volt szó. Róla. Amikor a férfi meghallotta, hogy egy nőt hoztak be, igyekezett elkerülni a betegszobának kinevezett cellát. Természetesen őt küldték oda ápolónak. Nem tiltakozhatott, addigra már tudták róla, hogy ért valamennyit a gyógyításhoz. Természetesen egy pillanat alatt egymásba szerettek, természetesen olyan mélyen, ahogy csak ők tudtak, és az is természetes volt, legalábbis a férfi számára, hogy a nyílt seb elfertőződött, semmi nem használt; a lányt olyan gyorsan vitte el a halál, hogy igazán felfogni sem volt ideje, hogy előtte még újra csókolhatta.
    Fájt. Egyre jobban fájt az élet. Menekült. Jöttek a háborúk, távoli tájakon tett expedíciók, bármi, amiről akkor még úgy gondolta, elég messze viheti tőle.

    Mégis – talán – az első alkalom volt a legnehezebb. Akkor még azt hitte, a halál végleges szakítás kettejük között. Akkor még istenben sem hitt, újjászületésről pedig nem is hallott.
    Átkozott nap volt az. Már hetek óta esett, és aznap éjjelre a vihar is elérte csúcspontját, villámok csapkodtak mindenfelé, élő ember, állat menekült biztonságos fedél alá. Ő a mennyasszonyával volt, a főbíró egy szem gyermekével, és a kinti ítéletidővel nem is törődve élvezte a lány társaságát. A következő hét végére volt kihirdetve az esküvőjük.
    Egyszercsak kopogtak. Az erdész fia volt, a felesége megbetegedett, hirtelen lázasodott be, nagy fájdalmai voltak, és sehogy sem tudtak segíteni rajta. Kétségbeesetten kérte őt, az orvost, hogy jöjjön, és tegyen valamit, mentse meg a nőt, akit mindennél jobban szeret. Más ember volt ő még akkor, ennyi idő után nem is érti a saját viselkedését. Egyszerűen csak kinézett, és közölte a férfival, hogy másnap majd odamegy. Járvány nem dúlt az idő tájt, az asszony nem volt állapotos, mérgezés sem lehetett (különben sem gyógyíthatta volna, valószínűleg, ha az), úgyhogy úgy ítélte meg, tökéletesen ráér másnapig. Szerencsétlen férfi ott könyörgött, mögötte csapkodtak a villámok, de ő hajthatatlan maradt. Az erdész fia egy idő után feladta, és elment. Ő, a házba visszatérve, még tett valami megjegyzést, már nem emlékezett, mi volt az, csak arra, a mennyasszonya arcvonásai egy pillanatra megkeményedtek, de aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Az volt az utolsó kellemes estéje, soha többé nem érezte magát olyan boldognak.
    Hajnalban tért haza, másnap csak délben kelt, és késő délután volt, mire rászánta magát, hogy elmenjen az erdészházba. Gondolta, ha az asszony állapota olyan súlyos lenne, már rég keresték volna újra. Közben a nap is kisütött, így kevésbé viszolyogva gondolt a nem túl rövid, előtte álló útra. Az viszont elégedettséggel töltötte el, hogy valószínűleg már nem lesz különösebb tennivalója, ad valami egyszerű gyógyszert, és elfogadja a fizetséget. Az öreg erdészt ismerve, valami jó kis vadhúsra számított.
    A földutak eléggé járhatatlanok voltak a több hetes esőzéstől, így kedvenc hátaslovát választotta a kocsi helyett. Csak a kisebbik orvosi táskáját vitte magával, elég lesz az is, gondolta. Viszonylag gyorsan elérte az erdő szélét, aztán onnan még gyorsabb tempóban tudott haladni, a fenyőfák alatt szinte semmi aljnövényzet nem maradt meg, és a talaj is sokkal kevésbé szívta fel a vizet. Az erdő komoran hallgatott, a napszakhoz és az időjáráshoz képest szokatlanul nagy volt a csend. Mint egy kriptában. Még a nedves, hideg szél is ezt a hangulatot erősítette. Az orvost rossz érzés fogta el, és vágtára ösztönözte hátasát. Az pedig nem tiltakozott, örült, hogy végre a szabadban lehet, és megdolgoztathatja eltompult izmait. Néhány perccel később már az erdészlak közelében jártak. A férfi a pap lovát pillantotta meg, és a ház ajtaja előtt néhány falubelit. Komoran néztek rá. Biztosan az öreg erdész, csak ő lehet, biztosan ő halt meg, viharzottak agyában a gondolatok… És valami jeges szorítást is érzett, amit addig még soha…
     Leugrott a lóról, és szinte rohant az ajtóig. Ahogy be akart lépni, egy férfi elkapta a karját, szemében keserűség villant, és fejével nemet intett, ne menjen be. Az orvos kitépte magát a szorításból, és beviharzott. Egyenesen a tisztaszobába ment. A pap éppen végzett. Ő döbbenten állt, az erdész fiának felesége volt a halott. A nő szépsége még így is sugárzott, de hideg szépség volt ez már csupán. A súlyos csendet, csak az özvegyen maradt férj zokogása törte meg néha. Aztán valahogy megérezhette az ő jelenlétét. Talán. Mindesetre hirtelen felpillantott. Ahogy tekintetük találkozott, felugrott a halott mellől. Az orvos azt hitte, megüti, olyan bőszen közeledett felé, de pár lépéssel előtte megállt. Megtörtté tette a sokórányi sírás, a könnyek mély barázdákat vontak az arcára. Felemelte a kezét. Az orvos egy lépést hátrált. Aztán…
    Aztán a férfi nevetni kezdett. Mintha a pokol összes ördöge ott táncolt volna a hangjában, olyan volt, mikor megszólalt:
    – Te! – Soha nem tegezte volna korábban. – Te! Átkozott légy! Elveszítettem őt miattad, hát, kívánom, hogy százszorosan érezd meg, amit én érzek. Veszítsd el azt, aki neked a legkedvesebb, veszítsd el őt újra és újra… – És csak mondta tovább. A pap elsápadt, de valamiért nem szólalt meg, csak némán szorította magához szent könyvét. Az orvos meg csak hallgatta, fel sem fogta a szavakat, aztán, mikor a férfi a fáradtságtól elgyengülve az ágyhoz tántorgott, és ott rogyott össze, ő csendben elhagyta a házat. Az emberek utat engedtek neki, senki nem szólt, és ő, emlékszik, arra gondolt, bárcsak tennének valamit, bárcsak „igazságot szolgáltatnának”, mint régen, a barbár korban, de nem történt semmi.
    Hazament. Még egy hét volt az esküvőig, nagyon sok dolgot kellett volna elintéznie, de semmihez nem volt kedve. Két nap telt el, mikor egy hintó kanyarodott a ház elé. Rögtön megismerte a hangját. Kicsit fellélegzett, biztosan ő jött el, nem fogják jó szemmel nézni a faluban, de fene bánja, úgyis nem sokára a felsége lesz, és a karjaiban legalább megnyugodhat. De nem ez történt, a következő percben valaki rohanva közeledett, és feltépte az ajtót. A főbíró volt személyesen. Az arcára volt írva minden. És ő akkor már tudta… Felkapta a táskáját, és anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, követte a férfit a kocsihoz.
     Az úton sem beszéltek, ő az erdészházban történteken gondolkodott, és – sejtette –, hogy a másik férfi is hallhatott róla, ezért nem szól egy szót sem. Odaértek. Ott sem beszélt vele senki. Tudta, hova kell mennie. Ismerte a járást a házban. Csak arra nem számított, ami várta. A lány láztól vörösen feküdt az ágyban, folyt róla az izzadtság, szája széle mellett nedves volt a párna a kifolyt nyáltól. Egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit néhány napja látott. A férfi hátrafordult:
    – Egy róka… Biztosan nem talált élelmet… Éppen csak a kertben volt az én drágaságom, és… – A főbíró nem bírta folytatni, zokogásban tört ki.
    Az orvos tudta, hogy nem segíthet. Az átokra gondolt, de nem akarta hinni, ő soha nem hitt az ilyenekben, ez nem lehet igaz, ilyesmi nem történhet meg.
    De megtörtént, két nappal később temették a nőt. Az erdész fiának a felesége mellé. Nézte a másik sírt, rajta a friss virágot, de valami furcsa volt. Két fejfa állt a hantba szúrva, és a föld is túl frissnek tűnt. Felakasztotta magát, mondta a bíró, mikor véletlenül összeakadt a tekintetük, közvetlenül az után, hogy a lányom meghalt, ma búcsúztatták őt is, ők most már örökre együtt vannak… Ők igen, tette hozzá gondolatban az orvos.
    Ennyi történt. Egyedül maradt. Bár, senki nem okolta, mégis úgy érezte, ezt teszik. Minden pillantásban vádakat látott, és nem csak ez volt elviselhetetlen. Nem volt olyan hely a faluban, amiről ne a nő jutott volna eszébe, így egy nap csendben összepakolt, felült a lovára és elment. És csak ment, maga sem tudta, meddig, merre. Végül egy távoli városban kötött ki. Kivett egy szobát, és a magával hozott vagyonából tartotta fent magát. Nem tervezett semmit, nem akart semmit. Nem is tudta, mi történt volna, ha a fogadós felesége nem szül éppen, és nem csak ő van a közelben, aki segíthet. De a sors így akarta. Híre ment, rövidesen ismét gyógyított. Nem nagyon érdekelte, csak tette a dolgát, és várta a halált. Akkor még nem tudta, hogy hiába…
    Végül, huszonegy év után, kopogtak az ajtaján, belépett a lány, aki természetesen semmire sem emlékezett, és elkezdődött ez az őrült körforgás…

* * *

    A férfi némán ült a szobában, az íróasztalnál. Arra gondolt mennyire szép a nő, és soha többé nem fogja látni. Tudta, hogy nem szabad ismét gyengének lennie. Egy hete ismerte meg újra, ha nem siet, akkor a lány ismét meg fog halni… De valamit elfelejtett… Iszonyú erősen érezte, hogy így van. Valamit elfelejtett… Törte a fejét, de csoda lett volna, ha éppen most jut az eszébe, annyi hét gondolkodás után…
    Akkor már csak egy valami maradt, mondta az üres szobának, és felemelte a pisztolyt…
    Aztán letette. Felnyitotta a laptop tetejét, és rákeresett a lányra. Nézte a fényképét a profillapján. Ilyesmiről nem is álmodtak háromszáz éve még. Annyi ideje lehetett, de nem tudta pontosan. Akkor még nem tulajdonítottak jelentőséget az időnek. Ujjaival végigsimított a kijelzőn, követve a női alak körvonalait, mintha őt simogatná. Felsóhajtott, szemeit elfutották a könnyek, aztán felemelte a fegyvert ismét. Szeretlek, suttogta, és…
    És kivágódott az ajtó, valaki szabályosan berobbant rajta, a pisztoly meg elsült, de csak annyi történt, hogy az orvos egy pár pillanatig nem hallott semmit. Legalábbis csak ennyit fogott fel. Aztán az alak összeesett. Az orvos a kezében tartott fegyverre nézett, valószínűleg ösztönösen fogta a behatolóra… Felugrott az asztal mellől és a földön fekvőhöz sietett, de ahogy ránézett, rémülten tántorodott hátra. Ez, hogy lehet? Leguggolt mellé, az illető haldoklott. Haldoklott, de mosolygott:
    – Időben érkeztem. Ha egy percet kések, mindkettőnknek vége.
    – Ne beszélj! Mindjárt hívom a mentőket!
    – Ne! Én most meghalok, de ez nem számít, csak a testem hal meg, te is tudod…
    – Ne beszélj! – ismételte meg az orvos halkabban.
    – Ha sikerül megölnöd magad, mindketten végleg megsemmisülünk. Te az öngyilkosságod miatt, én pedig azért, mert megátkoztalak, és öngyilkosságba hajszoltalak. Pedig tudod, hogy már felesleges lett volna… Minden életben kerestelek… – az utolsó szavakat csak lehelte, aztán végleg elhallgatott.
    Az orvos csak nézte, kavarogtak benne a gondolatok. És akkor eszébe jutott: „Veszítsd el őt újra és újra, három évszázad se hozzon neked nyugalmat, és tizenháromszor is lásd meghalni!”
    Most telt le a háromszáz év…

 

Magamban hordozlak,
magammal viszlek,
bármerre fordulj is,
tudlak és hiszlek.
Várom, hogy megszüless,
várom, hogy felnőj,
várom, hogy mást szeress,
de várom, hogy eljöjj.
Bár, ha eljössz majd,
az lesz a végzet,

mit el soha nem kerülsz,
kiontják véred.
Állok a sírodnál
újra és ismét,
mint annyi élten át,
várom, hogy megvédj,
megvédj te magamtól,
más sose védhet,
bár, tudom, ha eljössz,
az lesz a végzet.

Szemembe nézel,
s amit látsz benne,
nem érted meg sose,
nem érti más se…
Nem érted meg sose,
szeretlek téged!
Óh, mennyi élten át,
hordozom én ezt.
Három évszázad,
ez lesz a végzet,

az átok, mi így szólt,
mert szeretlek téged.
Mert ő is szerette,
s én elvettem tőle,
azt a lányt akkor rég,
s most járok körbe…
Ez az én keresztem,
hordozom én ezt,
hordozom, mert így szólt,
ez lesz a végzet…

Amikor rám nézel,
s szíved megérez,
a sors majd felkacag,
ím, itt a vége.
Valahogy megöl majd,
elvesz majd ismét,
s én állok a sírodnál,
enyém az emlék.
Mert ő megmondta:
„Ez lesz a végzet,

nem menekülhetsz,
megtalál téged!
Bárhová elbújj is,
rádtalál újra,
és, hogyha megszeret,
sír lesz az útja!
Élj tovább nélküle!
Érezd, mit érzek!”
S én most már érezem,
kegyetlen végzet…

Sorskerék

sorskerek2

     Dereknek tökéletesen elege volt ebből a napból, sőt lassan az egész életéből is. Egy biztosítótársaságnál dolgozott igazgatóhelyettesként, de az ezzel járó igencsak magas életszínvonal ellenére sem szerette ezt a munkát. 20 éve került oda, és rögtön az első években kiemelkedett tehetségével, pályája nyílegyenesen ívelt felfelé. Jól értett az ügyfelek nyelvén, fél év után az ő nevéhez fűződött a legtöbb új szerződéskötés. Imádta ezt a fajta vadászatot, becserkészni a még hezitáló embereket, kikutatni a gyengéiket, majd aprólékosan rávezetni őket, mi lenne nekik a legjobb. Pontosabban a biztosítótársaságnak, de az ő ügyfelei soha egy pillanatig sem érezték úgy, hogy csak kihasználják őket. Felettesei nemsokára felkérték egy kisebb csoport vezetésére. Derek ott is remekül megállta a helyét. Beosztottai felnéztek rá, mert tudták, ha bármi problémájuk akad, hozzá bizalommal fordulhatnak. Bár ez már inkább irodai munka lett volna, Derek mégis úgy szervezte napjait, hogy maradjon ideje „terepmunkára” is. Azt jobban szerette. Pár évvel később előléptették osztályvezetőnek, majd területi vezetőnek. Derek, bár értett hozzá, egyre kevésbé érezte jól magát ezekben a munkakörökben. Osztályvezetői kinevezésének idején találkozott későbbi feleségével is, egyik beosztottja mutatta be neki egy vállalati összejövetelen.
     A nő elbűvölően szép volt, és kissé pimasz, pont olyan, amiről mindig is álmodott. Kicsit talán túl gyorsan is történtek a dolgok, hiszen a megismerkedésük után néhány héttel oda is költözött hozzá. Derek nem emlékezett rá, hogy ezt megbeszélték volna, de nem igazán zavarta. Nem volt már túl fiatal, előbb–utóbb aktuálissá vált volna a családalapítás. Aztán hamarosan összeházasodtak. Veni, a felesége, kezdetben még dolgozott, aztán egy nap feladta munkahelyét hogy, ahogy ő mondta, minden idejét a férjének szentelhesse. Dereknek ez ellen sem volt kifogása, úgyis szeretett volna már egy gyermeket, és különben is keresett annyit, hogy abból tízen is kényelmesen megéltek volna.
     Teltek az évek, és az utód valahogy nem akart összejönni. Voltak már több specialistánál is, de mindegyikük tanácstalanul tárta szét karjait, egyiküknél sem találtak semmi olyan okot, ami ezt megmagyarázta volna. Derek megemlítette a lombikbébi-programot, de Veni hallani sem akart róla. Azt mondta, a természet majd megoldja.
     De nem oldotta meg.
     Aztán ahogy teltek az évek Dereknek egyre több problémája adódott a munkahelyén is. Néhány éve bekerült a nagyfőnök fia. Igazi elkényeztetett, semmihez sem értő ficsúr volt. Nagyon rövid idő alatt ő is igazgatóhelyettes lett, miután elődjét elküldték valami homályos indokkal. A szórakozás, meg a nők jobban érdekelték, mint a munka, ezért gyakran voltak elmaradásai, amikért persze nem neki kellett vállalnia a felelősséget. Néhány hónapja mindenért Derek lett a hibás, bármi gond adódott a társaságnál, a jelentésekbe már az ő beosztottai hibájaként került be. Mint ma is. Derek egy ideje már minden nap úgy ment dolgozni, hogy várta, mikor mondanak fel neki. Igazából tényleg várta, és gondolkodott rajta, hogy ő teszi meg a szükséges lépéseket. Nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, amikor még csak ügynök volt. Nem keresett olyan sokat, csak töredékét jelenlegi fizetésének, de elégedettebb volt az életével. Egyszer meg is említette Veninek, de a Nő hisztériás rohamot kapott, azt kiabálta, ezt nem teheti vele. Derek nem értette a viselkedését, megvolt mindenük, és az ügynöki fizetéséből is kényelmesen megéltek volna, ha nem is olyan fényűzően, mint igazgatóhelyetteseként. Őt nem érdekelte a pénz, és nem értette, miért ne csinálhatná azt, amit szeret. Ezek után eléggé megromlott a házasságuk, szinte nem is találkoztak, Veni minden hétvégén eltűnt otthonról, valamelyik barátnőjére hivatkozva. Derek pedig egyedül bámulta a négy falat és azon gondolkodott, hogyan hozhatná rendbe házasságát.
     Épp bekanyarodott az utcájukba, mikor elébe vágott egy fekete furgon. Derek alig tudta elkerülni az ütközést, a gumik vadul csikorogtak, aztán néhány centire megállt a másik kocsitól.  A furgonból egy símaszkos, fekete ruhába öltözött alak ugrott ki pisztollyal a kezében. A fegyverrel mutatta Dereknek, hogy szálljon át a furgonba. Nem volt választása, teljesítette az utasítást. A furgon raktere zárt volt, az ablakon hegesztett rács, bár szökni nem tudott volna, mert, ahogy belépett egy erős ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

      Iszonyú fejfájással tért magához. Egy székhez volt kötözve, mozdulni sem bírt, szája betömve. leragasztva. Körülnézett a helyiségben. Valami raktárféleségben lehetett, de nem volt ismerős. Rajta kívül senki nem volt ott. Jó néhány óra eltelt, mire zörgést hallott, és látta, hogy két alak közeledik. Csak mikor már pár méterre voltak tőle, akkor látta meg, kik azok. Veni volt és Charles, a főnök fia.
     – Szia, baby! – köszönt oda neki a nő. – Örülsz, hogy látsz? – kérdezte, és nevetni kezdett. Közelebb húzódott Charleshoz, a férfi pedig megcsókolta. – Tudod, én már végeztem volna veled, de egy kicsit még szükségünk lesz rád. Charley baby egy kicsikét több pénzt hozott el a cégtől, mint kellett volna, és nem szeretnénk, ha ez kiderülne. Kell valaki, aki magára vállalja. Mi rád gondoltunk, mert olyan rossz fiúka voltál. Csak nem gondoltad komolyan, hogy majd lejjebb adom az igényeimet, mert te éppen durcás kisfiút játszol, és felmondasz. Ejnye–bejnye, fiúka. Örültem, hogy letettél az egyik rossz ötletedről, miszerint gyermeket akarsz, erre jössz a másikkal.
     – Elég volt az ömlengésből! – szólt rá Charles. – Csináljuk!
     – Van itt nálam egy szerződés, amiben nekem ajándékozod a házat. – Felemelt egy pendrive-ot. – Ezen pedig egy vallomás tőled arról, hogy te sikkasztottál, és most eltűnsz egy időre. Ahhoz, hogy ez hiteles legyen, a te email–fiókodból kell elküldenünk, ezért szükségünk van a jelszavadra.
Derek megrázta a fejét. Öngyilkos ne legyek, gondolta magában, csak, hogy megkönnyítsem a dolgotok?
     – Bocsi, azt elfelejtettem mondani, ha ezt nem teszed meg… Nos, nagyon aranyosak a húgod srácai. Gondolom, egyetértesz. Bólints, ha te is így gondolod.
     Derek imádta a két kisfiút, ha valami történne velük, sosem bocsátaná meg magának. Bólintott. Charles odalépett és lerántotta arcáról a ragtapaszt és kivette szájából a rongyot.
     – Nos? – kérdezte.
     Derek megmondta a belépési adatait. Charles elővette laptopját és belépett az email–fiókjába. Feltöltötte a filet, és elküldte.
     – Most pedig várunk – mondta.
     – Tudod Derek, ha bírtál volna magaddal, nem lennél most itt – fordult hozzá a nő.
     Derek nem szólt semmit. Ez a nő nem érdemli meg. Bárcsak előbb tudta volna.
     Fél órával később csörgött Charles telefonj. Kihangosította.
     – Charles, te vagy az? – szólt bele egy izgatott férfihang.
     – Igen, Apa.
     – Be kell jönnöd a céghez, van egy kis problémánk.
     – Mégis mi?
     – Derek. Úgy néz ki sikkasztott. Sokat. Arról tudtunk, hogy valaki ezt teszi, de, ne haragudj, mi rád gondoltunk. Most kaptunk egy emailt Derektől, amiben mindent bevallott. Azonnal gyere be! – mondta, azzal letette.
     – OK, papa, már megyek is, csak van még egy kis elintéznivalóm – vigyorgott Charles, és Derekhez fordult.
     Elővette a pisztolyt a zsebéből, és lőtt. Derek érezte, ahogy a golyó a testébe hatol, megrázkódott a fájdalomtól. Minden villódzni kezdett körülötte, kezét maga elé rántotta, és…

 ***

      …beverte az éjjeliszekrénybe. Kábán nézett körül. Otthon volt az ágyában. Vagyis egy ágyban, de nem úgy nézett ki, mint amire emlékezett.
     Nem, ez így még mindig nem igaz. Emlékezett rá, de az már egy nagyon régi emlék volt. Közel húsz éves. Akkor nevezték ki csoportvezetőnek. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett. 5.03. Jó korán van még, gondolta, aztán meglátta a dátumot. 03/04/90. 90? 1990? Valaki elállította az órát. Ja, meg az egész díszletet is, na persze. Felkelt az ágyból és körülnézett. Minden stimmelt. Pontosan így nézett ki a lakása 19 éve. Valaki biztos meg akarja tréfálni. Talán épp Veni, és a tegnap történtek is ennek a része. Bekapcsolta a TV–t. SpySat. De hisz az már közel tíz éve megszűnt. Megcsörrent a mobiltelefonja. Felemelte, és nem törődve vele, hogy folyamatosan cseng, nézegetni kezdte. Ilyen volt az első készüléke, aznap vette, mikor kinevezték. Nem tudta, megtréfálói honnan szerezhették, még egész újnak látszott. Felvette.
     – Hello, Derek! Hogy vagy? Nekem iszonyúan fáj a fejem.
     – Kivel beszélek?
     – Na, szép. Már meg sem ismered a haverjaidat. Jim vagyok, a munkatársad, vagyis a beosztottad. Az alattvalód.
     Jim. Róla el is feledkezett. Munkatársak voltak, aztán a legjobb barátja lett, de miután összejött Venivel, valahogy eltávolodtak egymástól. Jim nem kedvelte a nőt, és ezt meg is mondta. Érthető módon Veni ezt nem díjazta, így egyre kevesebbet találkoztak, az utóbbi években pedig egyáltalán nem. Jó volt hallani a hangját.
     – Odamegyek érted és felszedlek, mert ha elkésel, visszavonják a kinevezésedet.
    – A Porschéval megyek – vágta rá.
     – Álmodban. Ahhoz még egy kicsit spórolnod kell – mondta Jim, és letette.
     Derek csodálkozva forgatta a telefont. Úgy döntött megvárja Jimet, aztán majd meglátja, mi lesz. Pár perc múlva kopogtak. Ő volt az. Nem sokat változott, mióta utoljára látta, sőt mintha fiatalodott volna. Az öltözéke, a frizurája elég divatjamúlt volt, de Derek ezzel nem foglalkozott, örült, hogy láthatja.
     – Elengednéd már a kezem? – kérdezte Jim, miután egy kissé hosszúra nyúlt az üdvözlő kézfogás – Még azt fogom gondolni, akarsz tőlem valamit.
     – Ja, bocs! – felelte Derek – csak örülök, hogy látlak.
     – Képzelem, mennyire hiányozhattam – vigyorgott Jim, majd az órájára nézett –, már vagy öt órája nem találkoztunk.
     – Meglett az órád?
     – Mi az, hogy meglett? El sem vesztettem.
     – De igen. Mikor síelni voltál Svájcban.
     – Jól vagy? Én soha nem jártam Svájcban. Annyit még nem keresek. Menjünk!– azzal elindult.
     Derek némán követte. Leértek a ház alagsorába. Ott állt Derek Fordja, mellette pedig Jim Volvója. Pont, mint 19 éve.
     – Az enyémmel megyünk – mondta Jim.
     Derek beült. Kikanyarodtak az utcára. Már nem is csodálkozott azon, amit látott. A világban körülötte a 90–es évek voltak. Ezek szerint csak álmodta az egészet.
      6.30–ra értek be az irodába. A lépcsőn fölfelé (Jim utált lifttel menni) találkoztak néhány emberrel. Páran gratuláltak Dereknek a kinevezéséhez, mások irigykedve méregették. Aztán egyszer csak meglátott valakit. Veni volt az, de barna hajjal. Nem is tudta, hogy volt barna is, ő mindig szőkének ismerte.
     – Szia Veni!– köszönt oda neki.
     – Ismered?– kérdezte Jim.
     – Ismerjük egymást?– kérdezte Veni.
     – Igen. Vagyis nem, de szeretnélek megismerni. Meghívhatlak egy kávéra?
     – Nem is tudom.
     – Ne hülyéskedj, ő Derek Brown. A nagy Derek Brown, tegnap léptették elő csoportvezetőnek. Remek parti – ajánlgatta Jim.
     – Lődd le magad!– szólt rá Derek.
Veni szeme megcsillant.
     – Hallottam már rólad. Elfogadom a meghívást, de tudnod kell, hogy Karllal járok.
     Derek erről nem is tudott. Karl osztályvezető volt a cégnél. Dereknél jóval idősebb, és ő személy szerint nem is értette, hogy lett osztályvezető, hacsak nem a cége iránti hűségéért nevezték ki. Azt beszélik, még az épülettel együtt vette meg a társaság.
     Aztán elmentek kávézni. Néha, ha Karl nem volt otthon, találkozgattak, aztán amikor Dereket előléptették, Veni szakított barátjával és odaköltözött hozzá. Nem emlékezett rá, hogy ezt megbeszélték volna, de úgy gondolta, ezúttal okosabb lesz, és mindenre oda fog figyelni. Veni időközben szőkére festette a haját. Aztán vettek egy házat, olyat, amilyet Veni szeretett volna. Aztán megvette álmai autóját, a Porschét is. Minden tökéletesen rendben volt. Derek szépen haladt előre a ranglétrán és előléptették igazgatóhelyettessé. El is feledkezett arról a régi álomról. Venivel összeházasodtak, és gyermeket terveztek, de a gyermek valahogy nem akart összejönni. Több specialistánál is jártak már, de mindegyikük tanácstalanul tárta szét a karját, mindkettőjüknél minden rendben volt.
     Aztán egy nap az igazgató bemutatta a fiát. Derek már nem emlékezett semmire, de valahányszor találkoztak rossz érzés fogta el. A munkahelyi légkör egyre rosszabb lett, mindenért az ő területén dolgozókat hibáztatták. Veni is kezdett elhidegülni tőle. Derek még mindig nem emlékezett az álmára. Aztán egy nap úgy döntött, felmond, de előtte elmondta Veninek, mit tervez. Iszonyatosan összevesztek, a légkör is fagyos lett kettejük között. A nő gyakran napokra eltűnt, Derek pedig mindenért magát hibáztatta.
     Mint azon a napon is. Tökéletesen elege volt mindenből. Ahogy a Porschéval végighajtott a főúton deja vu érzése támadt. Remegni kezdett. Mielőtt bekanyarodott az utcájukba, tudta mi fog történni. Elévágott a furgon, alig tudta elkerülni az ütközést. Majd a másik autóból kiugrott a pisztollyal hadonászó alak és mutatta neki, hogy szálljon át. Derek megadóan teljesítette. Ahogy belépett, erős ütést érzett a tarkóján. Elvesztette az eszméletét.

 ***

     Iszonyú fejfájással tért magához. A helyiségben sötét volt, nem is tudta mindjárt, hogy hol van. Aztán észrevette. A szoba, ahol volt pont úgy nézett ki, mint az első lakásában. Mielőtt az órájára nézett volna, tudta mit fog látni.
 5:03
90/04/03
     Stimmel. Felült az ágyában, elvette az éjjeliszekrényéről a telefont, és várt. Nemsokára meg is szólalt. Felvette.
     – Szia, Jim!
     – Honnan tudtad, hogy én vagyok? Nem is küldtem át a számomat.
     – Nem érdekes. Bejössz értem?
     – Pont ezt akartam javasolni. Nem lenne jó, ha az első főnöki munkanapodon elkésnél.
     – Azzal még várj egy kicsit!– mondta Derek és letette.
     Nemsokára megérkezett Jim, és együtt mentek a munkahelyükre. Derek tudta, mit kell tennie.
     – Nekem be kell mennem az igazgatóhoz – mondta Jimnek, és eltűnt a liftben.
     Ahogy felért, egyből a vezető irodájába ment. Szerencsére már bent volt, és fogadni is tudta.
     – Jó napot, Derek!
     – Jó napot, Igazgató Úr!
     – Nos hogy érzi magát csoportvezetőként? Remélem annyira meg lesz elégedve, amennyire mi vagyunk az Ön munkájával.
     – Pont erről szeretnék beszélni. Nem fogadhatom el ezt a kinevezést.
     – Hogyhogy?– döbbent meg a vezető. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta visszautasításhoz.
     – Nem lenne jó nekem. Én jobban szeretek emberek közt lenni, mint irodában. Ahhoz jobban is értek.
     – Itt akar hagyni minket? Jobb ajánlatot kapott? Nekem megmondhatja.
     – Szó sincs ilyesmiről, és elmenni sem akarok. Ha ez önnek megfelel.
     – Rendben – mondta döbbenten az igazgató.
     – Akkor viszontlátása.
     – Viszontlátásra!
     Kifelé az irodából a folyósón összefutott Venivel és Karllal.
     – Szia, Veni!
     – Ismered?– nézett utána Karl.
     – Nem – felelte a nő.
     – Remélem is – mondta a férfi –, senkivel sem akarok osztozni rajtad.
     Derek egy ideig maradt a cégnél, aztán átment egy másik társasághoz. Nem is a pénz miatt, de itt már nem érezte biztonságban magát. Rövidesen Jim is követte. Aztán egy nap egy nővel jelent meg. Derek csak bámult. A nőnek hosszú fekete haja, és gyönyörű zöld szemei voltak. Hogy miért mindig Jim fogja ki a jó nőket?
     – Szia, Derek. Bemutatom az új kolléganőnket. Barbara, ő Derek. Derek, Barbara.
     – Szia, Derek!– nyújtotta a nő a kezét.
     – Szia, Barbara!– viszonozta Derek a gesztust.
     Milyen puha keze volt a nőnek, sokkal másabb, mint Veninek. Derek imádta fogni. Néhány nappal később kávézni hívta a nőt, majd moziba, és mire észbe kapott, együtt jártak. Derek rettegni kezdett, hogy egyszer csak bejelenti, hogy odaköltözik hozzá, és végül minden ugyanúgy történik. De Barbarának esze ágában sem volt feladni saját lakását. Már egy év is eltelt, mire rá tudta beszélni a közös otthonra. Onnantól kezdve már gyorsabban mentek a dolgok, rövidesen összeházasodtak, és gyermeket terveztek. Nemsokára meg is született a kisfiúk, majd pár évvel később a kislányuk is. Vettek egy házat, nem olyan nagyot, mint álmaiban, és Poschéja sem lett, de volt igazi családja és barátai, köztük természetesen a legjobb, Jim. Nem lett belőle igazgatóhelyettes, nem is keresett annyit (bár nem sokkal kevesebbet), de azt csinálta, amit szeretett.

***

      Egy este épp az íróasztalánál ült, és a másnapi teendőit nézte át. Felesége a gyermekeivel játszott a nappaliban, közben a híradó ment a háttérben.
     – Nem itt dolgoztál, mielőtt megismerkedtünk? – szólt oda egyszer csak Barbara.
     – Tessék? – kérdezte Derek.
     – Valami gyilkosságról van szó, azt hiszem a volt munkahelyeddel kapcsolatos.
     Derek a naptárra nézett. Pár nappal korábban kellett volna meghalnia. Felugrott a székről, és a televízióhoz sietett, kis híján átesett egy játékautón. Lenézett, egy fekete furgon volt az. Nem is emlékezett, hogy van ilyen autója a fiának. Megrázta a fejét.
     A tudósító épp arról beszélt, hogy a cégnél, ahol előzőleg dolgozott, letartoztatták az igazgató fiát gyilkosságért és sikkasztásért. Mindent bevallott, a szeretőjével (a képernyőn megjelent egy kép Veniről) tervelték ki az egészet. Pontosan úgy történt, ahogy Derek emlékezett. Az emberrablás, a hamis vallomás, minden, csak most nem ő volt az áldozat, hanem Karl. Úgy látszik Derek nélkül Veni vele maradt. Egy apró hibán buktak le. Karlnak nem volt hozzáférése az egyik számlához, amiről egy kisebb összeg tűnt el. A rendőrség egy kicsit jobban utána nézett a dolgoknak, és kiderült az igazság.
     Derek csak nézett maga elé. Karlnak nem volt hozzáférése ahhoz a számlához, de neki volt, neki mindegyikhez volt. Erre világosan emlékezett. Ha ő hal meg, talán sosem buknak le.
     – Valami baj van, Drágám? – hallotta valahonnan nagyon távolról Barbara hangját.
     Derek felsóhajtott, mintha egy lánctól szabadult volna meg. Átölelte a feleségét, és megcsókolta, majd magához húzta a két kicsit is. Nem, most már minden rendben lesz, gondolta magában.