Egyedül

egyedul2

     Magdi feltápászkodott a fürdőkád mellől. Lehet, hogy nem kellett volna annyit innom, gondoltam. Sokszor elmondta már ezt magának, de egyszerűen képtelen volt szembenézni a problémáival. Ha valami gond adódott, egyből a pohár után nyúlt. Nekem már mindegy, gondolta olyankor, már úgyis nemsokára meghalok. 72 éves volt, és mióta a férje 5 éve meghalt, egyedül élt. Pontosabban volt pár hónapig egy élettársa, de az a férfi is elhunyt.
     Elindult be a szobába. Meglepően jól érezte magát. Elmaradt az ilyenkor szokásos fejfájás és hányinger is. Az agya is szokatlanul élénk volt. A szobába érve leült az ágy szélére és azon gondolkodott, mennyi ideig feküdhetett a fürdőszoba kövén. Az órája, sajnos, nem járt, mert pár hete kifogyott belőle az elem, és újra sajnálta a pénzt. Az ára pont elég volt egy pohár borra. Nem éppen minőségi borra, de mégis csak bor volt. Hazafelé a kocsmából talált egy pár cigarettacsikket az út mellett. Még egész hosszúak voltak. Felszedte őket, jók lesznek még azok.
     Így, utólag visszagondolva, már nem tűnt olyan jó ötletnek, mint ahogy a mai ivászata sem. De ma legalább nem hozott haza senkit. Néha, ha túl sokat ivott, előfordult, hogy nem egyedül tért haza. Másnap rendszerint nem is emlékezett rá, mi történt. Megesett, hogy alkalmi partnere búcsúajándékként magával vitte a pénztárcájában található kevéske pénzét, de ma még ez a veszély sem fenyegette, nem maradt pénze. Délután még megpróbált a szomszédoktól kölcsönkérni, végig járta szinte az összes lakást a társasházban, de senki nem adott. Haragudott rájuk, de most már megértette őket. Mi a garancia, hogy vissza is kapják egy alkoholistától?
     Kint már erősen sötétedett. Úgy döntött bekapcsolja a TV-t. Ez az egy szórakozása maradt. A távirányító az asztalon hevert. Felállt és odasétált.  Lehajolt, hogy felvegye, …

      …és átnyúlt az asztalon. Nem ütötte be a kezét, nem törte el az üveg asztallapot, ujjai akadálytalanul siklottak át a szilárd anyagon. Magdi felemelte kezét szeme elé, és hitetlenkedve nézegette. Aztán megpróbálkozott még egyszer. Az eredmény ugyanaz volt. Tett még néhány kísérletet, majd döbbenten ült le az asztal melletti székre. Tudta, hogy valami nem stimmel, és azt is érezte, mi az.
     Halott volt.
     Vagyis szellem. Emlékezett rá, hogy a délutánt a kocsmában töltötte, arra is emlékezett, hogy hazaért, és arra is, hogy hánynia kellett. Emlékezett, hogy kiment a fürdőszobába, utána viszont már semmire.
     De, ha meghaltam, akkor hogyhogy itt vagyok, gondolta. Úgy emlékezett kislánykorában azt tanították a templomban, hogy aki meghal, az a mennyországba kerül, vagy a pokolba. Ő élete alapján az utóbbira számított. De miért van itt? És hol a teste? Rossz érzése támadt. Nem, az nem lehet, mondta magában, de érezte, hogy igaza van. Elindult a fürdőszoba felé. Az ajtó előtt megállt, erőt gyűjtött és belépett. A teste ott hevert a kád mellett, mozdulatlanul. Keserűen nézte végig. Szemei félig nyitva, ajkain ott a rászáradt hányadék. Kezei, lábai tele sebekkel, szoknyája félig felcsúszva.
     Ez volt ő.
     Kezével végigsimította halott teste karját. Milyen ráncos. És akkor meglátta saját szellemkezét. Egy fiatal ember keze volt. Sehol egy ránc, sehol egy seb. Végignézett magán. Mint egy huszonéves. Kíváncsiság fogta el, odalépett a tükör elé. Szerette volna látni az arcát is, de a tükör nem mutatott semmit, csak az üres fürdőszobát. Ujjaival végigsimította haját, szemeit, ajkait. A ráncok mindenhonnan eltűntek, a fogai is mind megvoltak. Mint 50 éve.
     Visszament a szobába és leült. Nem akart egy holttesttel együtt lenni, akkor sem, ha az a sajátja.
     Várt.
     Nagyon sokáig várt, már világosodott. Miért nem jön már érte valaki? Szeretett volna már találkozni húsz éve elhunyt fiával és a férjével is.
     Hangokat hallott. A szomszédban ébredezni kezdtek. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Kint hideg volt, biztos a lakásban is, de ő ezt nem érezte. A holttestre majd biztos rátalál valaki, gondolta. Lehet, hogy ez lehet az oka annak, hogy még itt van. Egyszer hallott róla, hogy a szellem csak akkor távozhat, ha a testet eltemették, vagy valami ilyesmi. Már nem emlékezett pontosan.
     Kopogtak. Felállt, hogy ajtót nyisson, aztán visszaült. Úgysem sikerülne. Látogatója egy darabig próbálkozott, aztán elment.
     Csend lett.
     Egész nap csend volt, másnap is, és harmadnap is. Ő közben csak ült és azon gondolkodott, mikor siklott félre az élete. Kislánykorában még minden rendben volt. Igaz, apja nem vetette meg az italt, és ha egy kicsit többet ivott, olyankor menekültek előle, mert nem nézte, ki az, akit üt. Anyja gyakran kényszerült azt mondani a szomszédoknak, hogy leesett a lépcsőn vagy ablakmosás közben a székről. Ő is gyakran járt még nyáron is harisnyában és hosszú ujjú felsőben, nehogy valaki meglássa kék-zöld foltjait. Persze mindenki sejtette az igazságot, de senki nem akart beleavatkozni más életébe. Egyszer jött egy nagyon aranyos hölgy hozzájuk, akinek elmesélte, hogy apa sokszor részeg, és olyankor megveri őt is, meg a testvéreit is, de ő azért szereti, mert apa a legerősebb, mindenkinél erősebb, mindenkit meg tud verni.
     Mikor ez kiderült, apa őt is megvert, sőt a nőt is, aki náluk járt, ezért egy nap rendőrök jöttek és elvitték apát, és ő csak azért nem tudta megvédeni magát, mert bilincset raktak a kezére.
     Legalábbis kislányként így gondolta.
      Atán apa nagyon sokáig nem jött haza, és akkor jó volt, mert anya nem veszekedett annyit, és sokszor elvitte őket kirándulni is, és nagyon boldogok voltak. Aztán egy nap apa megjelent, dörömbölt az ajtón, és azt mondta anyának, hogy megöli, ha nem ereszti be. Aztán mikor beengedte, berángatta anyát a szobába, és anya sírt. Aztán egy nap, mikor hazaért az iskolából, nagyon sok ember volt náluk, és azt mondták, anya meghalt, sok gyógyszert vett be.
     Ők gyerekek már elég nagyok voltak, és az apjukkal maradtak. Akkor, ha lehet, még rosszabbra fordultak a dolgok. Az apja egyre többet ivott, és egy ilyen alkalommal bement a szobájába, és megerőszakolta. Azt mondta, ha ezt bárkinek elmondja, úgy fog járni, mint az anyja. Ez azután többször is megismétlődött, ezért mikor találkozott egy helyes fiúval, nem nézett semmit, egyből hozzáment feleségül. Nemsokára megszületett a fia, de a házassága nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. A férje elég gyenge jellem volt. Szinte mindig és mindenkire féltékeny volt, kisebbrendűségi komplexusát rendszerint itallal oldotta. Ilyenkor neki is el kellett kísérnie, nehogy meg tudja csalni. Kezdetben még csak üldögélt a férfi mellett, majd lassanként rászokott ő is az ivásra. A fia már ebben nőtt fel, és ebbe is halt bele. Tönkrement a mája. Magdi ezek után, ha lehet még többet ivott. Szinte nem volt olyan nap, amit józanul töltött volna. A férje is megbetegedett, aztán öt éve meghalt. Onnantól kezdve bárkivel elment, aki fizetett neki. Mindig akadt valaki.
     Megrázta a fejét. Vajon hány nap telhetett már el? Miért nem jön már valaki? Végülis, miért jönne, gondolta keserűen, hiszen szinte senkivel nem tartotta a kapcsolatot, barátai nem voltak.
     Ismét kopogtak. Vajon ki lehet az? Felállt és odaállt az ajtó elé. Valaki lenyomta kilincset, de nem történt semmi.
     Nincs bezárva, akarta kiabálni, csak szorul, csak egy kicsit erősebben kell megnyomni. Kintről távolodó lépések zaja hallatszott. Nem, az nem lehet, hogy elmegy, nem maradhatok itt, nem akarok itt maradni, gondolta, és olyan düh fogta el, olyan kétségbeesés, hogy utána indult a látogatónak, és keresztülsétált az ajtón.
     Kint vakítóan szikrázott a hóról visszaverődő téli napfény. Biztos nagyon hideg volt, de ő csak a napsugarakat érezte. Érdekes, hogy bár nem volt teste, mégis úgy érezte, átölelik és felmelegítik.
     Ahogy oldalra fordult, meglátta látogatóját. A szomszédja volt az, és úgy látta süteményt hozott neki, mint már annyiszor. Magdi szerette volna megölelni, és megköszönni neki, és nagyon-nagyon szerette volna valahogy visszacsalogatni, de nem tudta.
     Látta, hogy mások is vannak az udvaron és beszélgetnek. Kíváncsi volt, mi lehet a téma, ezért odament.
     – Nem tudom, én is rég láttam – mondta az egyikük. – Várj egy kicsit! – fordult a másikhoz, majd a szomszédja után kiabált. – Rita, gyere ide egy kicsit!
     – Egy pillanat! – szólt vissza a nő, majd bevitte a tányért és visszajött.
     – Nem tudod, mi van Magdival?
     – Nem tudom.
     – Hallasz valami zajt tőle? Már napok óta nem láttuk.
     – Lehet, hogy kórházban van. Nagyon ronda volt a lába, azt mondta, be akarják utalni.
     – Aha! – felelte a másik nő.
     – Szerintem az már meg van dögölve – tette hozzá a másik.
     Így mondta. „Az már meg van dögölve”. Magdi megdöbbent. Nem voltak jóban, de ez azért rosszul esett neki, és az is, hogy a többiek csak hallgattak, és nem szóltak semmit.
     – A lányomnak van ismerőse a kórházban  – tette hozzá mintegy engesztelésképpen az imént szóló, – majd megkérem, hogy nézesse meg.
     A másik kettő bólogatott, aztán mindegyikük ment a dolgára, Magdi meg ott maradt egyedül, a hallottak hatásától egy kissé kábán.
     „Az már meg van dögölve”.

      Másnap reggel már ott volt, mikor a szomszéd lánya felébredt, és elindulta kórházba. Követte egész úton.
     – Szia, Kriszti! – köszönt a nővérnek a lány.
     – Szia! Hát te?
     – Csak egy vizsgálatra jöttem. Meg tudnád nekem nézni, hogy anyuék szomszédja nincs–e itt valamelyik osztályon?
     – Persze! Gyere le velem a kartonozóba, ott meg tudjuk nézni!
     Lementek, Magdi pedig követte őket.
     – Hogy hívják? – fordult a lányhoz a nővér.
     – Nagy Magdolna.
     – Igen, nemrég járt nálunk vizsgálaton. Pontosan egy hónapja, de jelenleg nincs itt.
     – Biztos?
     – Biztos. Anonim betegünk sincs, és ismeretlen holttestről sem tudok.
      – Hát, akkor köszi.

      Persze, hogy nem vagyok itt, otthon vagyok, gondolta Magdi, aztán ránézett a számítógépre. Január 30. Úristen, akkor már majdnem két hete halott. Meddig kell még várnia, míg valaki felfedezi? Elkeseredetten követte a lányt egész nap, remélte, hogy valamit kitalál. Remélte, hogy végre valaki felfedezi, mi történt.
     A lány délután ért haza, és egyből a telefonért nyúlt. A rendőrséget hívta.
     – Egy bejelentést szeretnék tenni. Édesanyáméknak van egy szomszédja, akit már két hete nem láttak, és tartunk tőle, hogy történt vele valami.
     – Ön rokona az illetőnek?
     – Nem, csak ismerőse. a hölgy idős, és beteg is…
     – Ha nem rokona, nem segíthetünk! – vágott a szavába a rendőr.
     – De hát senki nem tud róla, lehet, hogy meghalt. Nem tudnának valakit kiküldeni, hogy megnézze?
     – Nincs annyi emberünk, majd meglátjuk – felelte a rendőr és letette.
     A nő és mellette Magdi csak állt, és hallgatott.

     Aznap éjjel olyan elkeseredettséget érzett, mint még soha azelőtt. Megnézte a holttestet. Azt hitte, annyi idő már jól látható jelei lesznek a bomlásnak, de úgy látszik a hideg idő lassította a folyamatot. Mennyi időnek kell még eltelnie, mire valaki idejön és elviszi. A TV-ben látott olyan eseteket, amikor több hónap, sőt év is eltelt, mire valakit megtaláltak. Nem tudta, mit tehetne.

     Másnap a fiatal nő eljött az anyjához és elmesélte, mi történt. Ő meg a többieknek.
     – Ilyen nincs! – fakadt ki Rita. – Valaki csak tud intézkedni.
     – Én már nem tudom, kinek lehetne szólni – mondta a lány.
     – Az a lakás a városé, ő csak bérli, betelefonálok oda – mondta Rita.
     – De kivel kell beszélni?
     – Mindegy. Aki felveszi, azzal fogok. Csak tud segíteni. Megyek is telefonálni – azzal bement a lakásába.
     Elővette a telefonkönyvet és tárcsázott. Kicsengett, majd felvették.
     – Lakásfenntartó. Tessék.
     – Jó napot kívánok! A Kis utcából telefonálok. Van egy szomszédunk, Nagy Magdolna, Önöktől bérli a lakását, már két hete nem látta senki az udvarból, és tartunk tőle, hogy valami történt vele.
     – Igen, ismerem a nénit. Nincsenek rokonai. Nem lehet, hogy kórházban van?
     – Nem, már megnéztük.
     –  A rendőrségen szóltak már?
     – Igen, de ők nem jönnek ki, mert nem vagyunk a rokonai, ezért telefonálok Önöknek.
     – Majd én szólok nekik.
     – Köszönöm! – mondta Rita, és letette a telefont.

      Magdi reménykedni kezdett, gyorsan haza is ment, hogy biztos ott legyen mikor megtalálják. Fél órával később hallotta, hogy valakik beszélgetnek az ajtaja előtt. Nem merte megnézni, kik azok. Aztán hallotta, hogy lenyomják a kilincset. A férfi úgy látszik, jó erőben volt, mert az ajtó engedett, és kinyílt.
     – Ez nyitva van – szólt hátra társának a rendőr.
     – Előre mész? – kérdezte a másik.
     – Muszáj – vigyorgott az első. Fiatal volt még, nem tudta komolyan venni a halál gondolatát.
     Belépett a lakásba, és egyből észrevette a nyitott fürdőszobaajtót, és mögötte Magdi lábát.
     – Azt hiszem, itt van.
      – Várj, vedd fel a kesztyűt!
     – Kösz.
     Odalépett a nőhöz, kezét a nyakára helyezte.
     – Halott. A test állapotából ítélve elég rég óta. Idegenkezűségre utaló jelet nem látok.
     – Én sem – tette hozzá a másik.
     – Hívjuk a halottszállítót!

       Innentől kezdve minden gördülékenyen haladt. A rendőrök telefonáltak, és egy órán belül megérkezett a halottaskocsi. a temetkezési vállalat munkatársai némán tették a dolgukat. Ők már tudták, mi a halál. Tisztelettel bántak minden halottal.

       Ahogy a holttestet az autóra helyezték, Magdi érezte, hogy valami történik. Világosság támadt körülötte, és egy folyosót pillantott meg. Két alak közeledett mosolyogva. A férje és a fia. Némán ölelték át egymást, majd kézen fogva besétáltak a fénybe.

      – Te is érzed? – kérdezte társát a fiatalabbik rendőr.
     – Erre a szélre gondolsz?
     – Igen. Olyan furcsán meleg. Mintha erősebben sütne a nap.
     A halottszállítók, ajkukon egy félmosollyal, összenéztek. Ők már sokszor megtapasztalták ezt a „szelet”.

8 responses to “Egyedül

  1. … tanulságos. Mind az önsorsrontó viselkedés, mind a kitörés iránti igény hiánya jellemző…
    A sors egy adok – kapok játékot játszik velünk, tartsuk tiszteletben a szabályokat! Figyeljünk egymásra!

    • angellilith

      Én azért kedveltem, volt benne valami. Ha nagyritkán józan volt, nagyon aranyos is tudott lenni, de sajnos nem lehetett már “megjavítani”. 🙂

  2. Névtelen

    Remek írás! Őszintén gratulálok!
    Csak hogy tökéletesebb legyen, azért jegyzem meg, itt-ott nekem hiányzik egy határozott névelő. Például itt: “Az órája, sajnos, nem járt, mert pár hete kifogyott belőle az elem, és újra sajnálta a pénzt.” így írnám: ….és az újra sajnálta a pénzt.
    Örülök, hogy “felfedeztelek”. :)))
    Üdv: Józsa Mara

    • angellilith

      Szia!
      Köszönöm az építő kritikát! Ebbe az írásba már nem akarok belejavítani, de a későbbiekben majd jobban odafigyelek rá!

  3. Ez nagyon jó lett. Gratulálok.

  4. királylány

    “Én azért kedveltem, volt benne valami. Ha nagy ritkán józan volt, nagyon aranyos is tudott lenni, de sajnos nem lehetett már “megjavítani”.”

    Amikor ittas volt sem bántott soha senkit.Nyugodjon békében.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s