Az nem is úgy volt 2. – Piroska

     Az nem is úgy volt…
     De tényleg…
     Kezdjük ott, hogy a Piszkosrózsaszínke sokkal közelebb állna a valósághoz. Anyám eredetileg Hófehérkének nevezett el, és ennek megfelelően is öltöztetett, mígnem egy rosszul sikerült nagymosás keresztül nem húzta az egészet. Apám ugyanis a mosógépben rejtegette a dugiüveg vörösborát. Attól kezdve hívtak – mint említettem is, kissé tévesen – Piroskának.
     Mi egyébként a falu szélén laktunk, öreganyám meg az erdő sark…, vagyis közepén. Egy nap anyám sokadik veszekedését tervezte apámmal, és hogy apám később ezt ne öblíthesse le tudatmódosító folyadékkal, meg engem is eltávolítson a szóváltás idejére otthonról, elküldött mamához az ominózus üveg borral, ami igazából egy üveg vadász volt. Meg persze a kaláccsal, de azt csak álcázásnak szánta, ha esetleg összefutnék valami rendőrrel vagy ilyesmivel út közben.
     Taxira, buszra nem lévén pénzünk, gyalog kellett mennem. Ez végülis nem lett volna probléma, mert az erdészet rendesen takarította az ösvényeket, így el sem tévedhettem. Volna. Ha nem akarok. De éppen arra járt Farkas Jóska, aki nekem már nagyon rég óta tetszett. Mondta, szedjünk virágot. Kérdeztem, van-e nála gumi. Félreértette. Szerencsére. Na, a lényeg az, hogy így egy kicsit elkéstem a mamától. Nem sokat, csak úgy négy-öt órát. Mondtam, Jóskának, nem lesz ez jó, mert öreganyám egyből fel fogja hívni apámat, és akkor megnézhetjük magunkat. Azt mondta, majd ő beszél az öreglánnyal, csak menjek szép lassan, mire odaérek, addigra ő majd mindent elrendez. Hát, nem egészen úgy gondoltam, ahogy később megláttam. Ezt inkább nem is részletezném. Mindenesetre nem éppen csendben kezdtem vele megbeszélni a látottakat. Jóska mondta is, hallgassak, és gondoljak a vadászra. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy eszembe jutott. Nem, nem a vörösboros kóla, hanem az apám, ugyanis ő volt az. Jobb lesz vigyázni vele, mert eddig sem szerette a Farkasokat, ezután meg biztos, hogy lábtörlőt csinál az én Jóskámból.
     De addigra már késő volt. Kinyílt az ajtó, és ott állt ő. Jóska, meg egyből ugrott ki az ablakon. De szerencsétlenségére nagymamám éppen valami kézműves szakkörre járt a nyugdíjas társaival, és az ablak tele volt festett kövekkel, amik valahogy a gyomrába kerültek, és hát, ott volt a patak is, ami ugyan csak derékig érő vizű volt, de ezt szegény fiú nem tudta, mi meg hiába kiabáltunk neki, hogy álljon fel. Vagy félreértette, vagy nem hallotta meg.
     Tudom, tudom, segíthettünk is volna, de mindketten aznap daueroltattunk, annak meg, ugye, árt a víz. Apám meg épp a puskája távcsövét tisztogatta, vagy mi. Néhányszor véletlenül el is sült a kezében. Szóval, ő sem ért rá. Viszont Jóskáról kiderült, hogy tud a víz alatt is lélegezni, mert elmerült és többé nem is jött fel. Ennyiben maradtunk.
     Aztán mi hazamentünk, nagymama is velünk jött.
     Viszont – legalábbis szerintem – nekem is a gyomromba kerülhetett néhány kavics, mert eléggé látszik rajtam, meg olyan furcsán nehéznek is érzem magam.

     Na, igazából így történt…

Ezeregyéjszaka legemberibb meséi 1. – A kalifa és a két asszony

     Élt régen nagy Bagdadnak városában a híres Rahmud al Tasi kalifa és az ő szépséges, de már öregedő felesége, Fatime. Híres Rahmud al Tasi kalifa Allah dicsőségében tengette napjait, imádkozott, dolgozott és tanult. Egyetlen gyengesége volt csupán, igen nagyon kedvelte a testi örömöket. Ám Allah, a dicsőséges, mégsem áldotta meg őt azzal, amit legjobban szeretett volna, nem volt örököse.
Fatime tudta, hogy az ő ura, a híres Rahmud al Tasi kalifa, szívének egyetlen vágya egy utód, és sokat imádkozott, hogy ez meghallgatásra találjon. Ám teltek a napok, évek és nem történt semmi. Fatime naphosszat szépítette magát, hogy felkeltse ura érdeklődését maga iránt, ám ő egyre inkább elfordult tőle, és mindinkább rosszallását fejezte ki a sok külcsín miatt. Talán bizony Allah, a dicsőséges, is ezért nem áldja meg őket azzal az utóddal. Fatime végső elkeseredésében felkereste az udvari imámot, elmondta neki mélységes bánatát és tanácsot kért tőle. Az imám, aki látta, hogy Fatime már ugyancsak öregecske, és Allah, a dicsőséges és mindenható, sem fogja már gyermekkel megáldani, azt tanácsolta neki, beszélje rá urát, a híres Rahmud al Tasi kalifát, vegyen magához új, fiatalabb asszonyt, akinek testében Allah megteremtheti a vágyott gyermeket. Fatime igen megörült a tanácsnak és még aznap este megemlítette urának, a híres Rahmud al Tasi kalifának. A kalifa eleinte húzódzkodott az ötlettől, hiszen jól tudta, hogy két asszony az kétszeres kiadás, de azt is tudta, hogy ezerszeres türelem is kell hozzájuk. Végül azonban Fatime simulékonysága megtörte őt is.
Fatime, hogy elnyerje Allah kegyét, az ő ura, a híres Rahmud al Tasi kalifa, figyelmét a nagyvezír, Jafar, gyönyörűséges leánya, Jázmin, felé irányította, és a kalifa szíve hamarost hevesebben kezdett dobogni, valahányszor csak megpillantotta a leányt, míg egy nap megkérte az ő kezét, és palotájába vitte. Allah utasítása szerint külön lakrészben helyezte el, és a dicsőséges rendelése szerint nem teve különbséget a két asszony között.
Ám a hold még egyszer sem újult meg, mikor Fatime szívét máris heves féltékenység kezdte mardosni. Az új asszony fiatalabb volt, mint ő, és orcája bájosabb. Fatime pedig mind jobban érezte, hogy elveszíti miatta urának, a híres Rahmud al Tasi kalifának, a kegyét, különösen, ha Allah még gyermekkel is megajándékozza Jázmint. Nem örült már, hogy új asszony került a házhoz, és mindinkább azon gondolkodott, hogyan távolíthatná el őt. Míg egy nap végre fény gyúlt elméjében. Mindenki tudta az alattvalók közül, hogy a kalifa, a híres Rahmud al Tasi, fiatalkorában bizony sok ágyast tartott, és sokan tudni vélték, hogy még most, midőn már mély barázdák szántották homlokát, még most is szívesen jár idegen ágyakhoz kéjt szerezni magának. Bár, Fatime tudta, hogy ez hazugság, de úgy érezte egyetlen lehetősége, hogy visszaszerezze ura, a híres Rahmud al Tasi kalifa, szívét, az, ha a kalifa elválik új asszonyától. Ám a kalifa már öreg volt, és ezt csak abban az esetben tette volna meg, ha asszonya teljesen ellene fordul.
Fatime, hogy tervét véghezvigye, egy este felkereste Jázmint.
– Óh, Jázmin, nézd, urunk, a híres Rahmud al Tasi kalifa, alig hozott téged a házhoz, és máris új asszony után viszi őt gerjedelme. Meglásd, nem lesz ez jó nekünk, és végül mindketten a szegény koldusok közt végezzük, ha urunk eltaszít magától miatta.
– De hát urunk nem jár más asszony után, hisz egyik éjjel velem hál, míg másik nap veled, napjait pedig bőven kitölti az alattvalók dolgainak intézése és Allah dicsőítése.
– Meglásd, hogy igazat beszélek, tudja ezt a legutolsó lovászfiú is, nyisd hát fel te is szemed!
– Ki lenne az a leány, akiről te tudni vélsz?
Fatime erőst törni kezdte fejét, és Jázmin azt hitte, nem akar válaszolni.
– Mond, hát! – sürgette őt.
Fatime kinézett az ablakon, ahonnan a palota udvarára lehetett látni épp. Akkor sétált arra az egyik szolgálóleány, Gul-e-Rana. Midőn észrevette asszonyát kedvesen odabiccentett neki, és ment tovább.
– Lám, a szégyentelenje, lásd ő az! – Fordult Fatime Jázminhoz, azzal mélységes szomorúságot színlelve elhagyta a szobát.
Jázmin szívében halovány kétkedés ébredt, de igyekezett elűzni azt. Allahhoz imádkozott, hogy tegye őt erőssé, és ura szerelmében és tisztességében biztossá. Ám, ahol a kétség magjai lehullnak, bármily kicsi termékeny talajt találjanak maguknak, rögtön csírázni kezdenek. Jázmin eztán kíváncsi szemekkel fürkészte ura minden lépését, és ha az, csak egy halvány köszönömmel is viszonozta a szolgálóleány, Gul-e-Rana, bármely tettét, máris a bizonyítékot látta benne a kalifa hűtlenségére. Mély keserűség és félelem töltötte meg bensőjét, már nem fogadta örömmel a közeledéseket, midőn jött az éjszaka és egyre többször szóval is kifejezte keserűségét. Fatime kéjes örömmel figyelte, ahogy megromlott a viszony az új asszony és a kalifa, a híres Rahmud al Tasi, között. Ám, ahogy a kalifa nem lelt nyugalmat egyik asszonya mellett, ugyanúgy ingerült volt a másikkal is. Végül már háborúság töltötte meg az egész palotát. A harc kiterjedt a kapukon túlra és lassan megmérgezte az egész várost.
Azaz megmérgezte volna, de a nép megelégelte, és fellázadt. Elfoglalta a palotát, elűzte a gyengekezű kalifát, a híres Rahmud al Tasit, mert hisz, ki asszonyai közt nem tud rendet tartani, az nem érdemli meg, hogy uralkodjon felettük és elűzték az álnok Fatimét is. Jázminnal mi lett, azt senki nem tudta. A nép új uralkodót választott magának, aki elég bölcs és erőskezű volt ahhoz, hogy Allah dicsőségére felemelje őket és ahhoz is, hogy ne a gerjedelme irányítsa…