Isa pur?

       – Na, ezzel is megvolnánk – emelte fel a véres kést Zohan.
      – Milyen érzés? – nézett rá Karg kéjsóvár szemekkel. Nem mintha nem tudta volna, csak remélte, olyasmit is hall, amit eddig nem ismert.
     – Jó! – felelte a másik, aztán elgondolkodott. – Nem is tudom – rázta meg a fejét végül –, olyan, mint mindig.
      – Nekem több volt már – szólalt meg Karg. A hangsúly kérkedőnek indult, ám a mondat végére semmitmondóvá silányult.
      – Tudom, de valami mást kellene már csinálnunk, ezt már unom.
      – Talán megnézhetnénk, amikor megszületik a gyermek, és akkor intézhetnénk el, aztán mehetnénk a következőhöz, ameddig bírjuk. Akinek több életet sikerül elvennie egy sorozatban, az győz.
      – Ezt már csináltuk, nem emlékszel?
      – De igen, de már olyan régen volt. – Karg szeme hirtelen felcsillant. – Vagy életben tarthatnánk őket akaratuk ellenére, mindenféle kínok között. – Csalódottan legyintett. – Ezt is csináltuk.
      – Akkor változtathatnánk a szabályokon!
      – Már mindenféleképpen kipróbáltuk…
      – Nem, nem azokon a szabályokon, hanem ezeken – mondta, és körbemutatott.
      – Úgy érted, az egészen? Változtassunk meg mindent? – Ő is körbenézett.
      – Igen, de még mindig nem érted a lényeget.
      – ???
      – Elmagyarázom. – Lassan közelebb hajolt a másikhoz, és suttogni kezdett.
      Miközben Zohan magyarázott, a bokrok közül neszezés zajai szűrődtek ki. Őket keresték, de ezúttal hiába. A férfi félbehagyta a mondatot, és valami mennydörgő szót üvöltött bele a sűrűvé vált levegőbe. Minden megdermedt, még az állatok is. Ez volt az egyezményes jel, hogy valami nagyon fontos következik. Játékon kívül…

* * *

      Lee tétován simogatta meg a halántékát, majd nedves tenyerét a tarkójára helyezte. A gardróbajtó mögött lapulva, próbálta visszatartani a lélegzetét. Hallotta a betörőt, és tudta, hogy meg kell magát védenie tőle. Azt is tudta, önvédelemnek minősül majd, ám hite belül lázadt: nem lehet, nem vehet el egy életet. Ráadásul a másiknak fegyvere is volt. A behatoló egyre közelebb jött, Lee-ben nőtt a feszültség, aztán…
      Aztán hiába minden férfias erő, egyszerűen elájult.

* * *

      Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy nem otthon van. De nem is valami kórházban. Hosszú percekbe telt, mire felismerte, hol. Karg ott ült mellette. Ingerültnek tűnt.
      – Ez most jobb? – nem várt választ. Felpattant. – Ugyanolyan unalmas, mint mikor mindenre emlékeztünk, mindent tudtunk.
      – Jó van, jól van… – Zohan a halántékát dörzsölte. Még nem volt teljesen magánál, lassan tisztult ki minden. – Azt hittem, így majd jobbá válunk, vagy valami…
      – Baszd meg, már azt sem tudom, hányadik életnél tartok, de mindegyik ugyanolyan. Sőt, rosszabb, mert mindegyikben attól rettegek, mi van, ha nincs semmi a halál után.
      – A többiek?
      – Nekik is elegük van.
      – Akkor…
      – Akkor mi? Nem tudjuk visszaváltoztatni. Mikor átformáltuk a valóságot, elvesztettük a képességünknek azt a részét is. Érted? Nem fért bele ebbe a vázba, és egyszerűen eltűnt…
      Zohannak rémlett valami, de sajnos, nem volt elég tiszta a kép.
      – Most mi lesz? – nézett maga elé. Azt tudta, hogy hibás a helyzetért, de azt nem, mit tehetne.
      – Nem tudom, azt mondja ez a… Hogy is hívják? En-ise-teni? Azt mondja, van valami, ami működhet, de hosszú idő lesz.
      – Hosszú idő vagy az örökkévalóság? Nem hiszem, hogy van választásunk…

* * *

      Karl kissé elbizonytalanodott, miközben kezet rázott az új kollégával, Zorallal. Volt valami a férfi szemében, ami nyugtalansággal töltötte el. Egy rövid pillanatig még azt is tudni vélte, a másik is így érez, de elhessegette magától a gondolatot, annyira abszurd volt. Mégis… Mintha már találkoztak volna valahol, valamikor…
      – Kisistenek – szólalt meg hirtelen a férfi.
      – Tessék? – nézett rá értetlenül Karl.
      – A kép… – mutatott a falra Zoral. – Az a kép címe, Kisistenek. Az egyik kedvencem.
      – Nem is tudtam. Nekem csak egy absztrakt kavalkád, mindenféle jelentés nélkül. – Aztán elhallgatott. Ahogy nézte a festményt, a vonalak mintha folyamatosan formálódtak volna. Mintha értelmük lenne. Mintha egy másik világot mutatnának meg, de nem tudta, mit. Arra gondolt, talán jobb lenne, ha kidobná a képet, de biztos volt benne, nem lenne képes rá, valami megváltozott…