A lelked ára

     Ez egyszerűen nem lehet igaz, gondolta Ches, ahogy a bankszámlakivonatot nézte, ez egyszerűen nem lehet igaz. Ez vele nem történhetett meg, biztosan csak álmodik. Az a nő… Lehetetlen… Hiszen csak egy nő…
     Néhány hónapja jelent meg az életében. Semmit nem kért, semmit nem akart, egyszerűen csak elé állt és figyelmeztette, hogy hamarosan fizetnie kell. Ő meg persze rögtön rávágta, neked, édes, szívesen, ha egyáltalán akarni fogod, hogy fizessek az éjszaka után, és nem rebegsz hálát, amiért kefélhettél velem. A haverjai jókat röhögtek, de a nőnek arcizma sem rándult, csak megfogta Ches kezét, a szemébe nézett, és megismételte: „Hamarosan fizetned kell! De van még esélyed, rajtad múlik; ne feledd, ha nem élsz vele, mindent viszek, amit tőlem kaptál.” Azzal megfordult, és lassan elsétált, a tömeg bezárult mögötte, ők meg ottmaradtak a haverokkal, kiszáradt torokkal, aztán valamelyikük ismét röhögni kezdett, a többiek meg követték, csak Chesnek nem volt kedve igazán a további bulihoz. Legalábbis azon az estén, de a következő hetekben annyi helyre volt hivatalos, hogy el is feledkezett az egészről, pontosabban eldöntötte, hogy a nő nem normális, és még inkább az élvezetekbe vetette magát, minden héten új barátnő. Igazán nem volt nehéz, nagy gyakorlata volt, mikor mit akarnak a gyengébb nem tagjai hallani, melyiküktől mit szerezhet meg. Ment minden, mint a karikacsapás. Csak az üzlet nem annyira, de volt ez néha így, nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, az ő köreikben az ilyen időszakot át lehetett vészelni egy-két barát segítségével. Ha nem tartott sokáig…
     Csakhogy ezúttal sokáig tartott, így Ches előbb a nyaralóján, majd egyik kocsiján adott túl, és mostanra (különösen ezt a bankszámlakivonatot látva) komolyan elgondolkodott a házasságon is, ami korábban eléggé távol állt tőle, újabban viszont más szemmel kezdte látni társaságának tehetősebb hölgytagjait, korábbi szeretőit. Vonzó férfi volt, úgyhogy egyáltalán nem tűnt ez lehetetlen vállalkozásnak, igazából csak arról kellett döntenie, ki legyen a szerencsés kiválasztott. Az idősebb korosztály mellett döntött, gondolván, ők már nem igazán válogathatnak. Rövidesen megismerkedett ismét, mélyebben Barbarával, aki épp egy csúnya váláson volt túl, szóval pont a megfelelő lelkiállapotban ahhoz, hogy egy vigasztaló férfi vállán kisírhassa magát, az a férfiváll meg egész véletlenül az ágyában kössön ki.
     Mígnem egy nap Ches elérkezettnek látta az időt, hogy megkérje a nő kezét.
     – Házasság? – nevetett fel a nő. – Ches, te túlértékeled magad. Nem mondom, hogy nem vagy jó az ágyban, de annyira nem, hogy ezért feleségül is akarjak menni hozzád…
     – De… De én azt hittem…
     – Mit? Már utána nézettem az ügyvédeimmel, mi van a nagy érdeklődésed hátterében, és tudom, hogy állnak az anyagi ügyeid. Megtartalak ilyen… ilyen házibarátnak, ameddig jó leszel, de házasság… Ezt te sem gondolhatod komolyan…
     – Akkor elmegyek.
     – Ahogy gondolod. Bármikor találok a helyedre új barátot, bár, nem szívesen cserélnélek le, már úgy megszoktalak.
     – Én nem leszek kitartott férfi…
     – Már megbocsáss, de most is az vagy! Ki fizeti a számlákat, a szórakozásod, amióta csak itt laksz? És ne hidd, hogy nem tudok az Andreánál töltött éjszakáidról!
     – Elmondta?
     – Tudod, mi, nők, is ki szoktuk beszélni a pasikat… Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a házassági ötletedhez. Esetleg őt is meg akarod kérni? – nevetett fel Barbara.
     Ches nem válaszolt, összepakolta a ruháit, és elment. Akkor már csak a városi háza volt meg és az Audija, ahhoz nagyon ragaszkodott, meg persze némi készpénz egy eladott vállalkozásából. Na, és az üzleti kapcsolatai, amiket – úgy döntött – épp itt az ideje felfrissíteni.

     Akkor jelent meg másodszor a nő.
     A háza lépcsőjén ült, amikor Ches behajtott a garázs elé. A férfi ingerülten indult el felé, ahogy kiszállt a kocsiból. Már egész közel járt hozzá, mikor a nő felállt. Alacsonyabb volt a férfinál, és rendkívül törékeny, de zöld szemeiből olyan erő áradt, hogy Ches egy pillanatra úgy érezte mellbe vágta valami láthatatlan erő, megállt. Egyszerűen tudta, nem közelítheti meg jobban, csak ha ő is úgy akarja. Nem volt kedve kipróbálni, mi történne, ha megpróbálná, biztos volt benne, hogy nem olyasmi, aminek örülne. Várakozón nézett a nőre.
     – Nem hallgattál rám, pedig még mindened megvolt. De van még esélyed, igaz, közel sem annyi, mint legutóbb, de még mindig van választásod!
     – Ki vagy te?
     – A nevemet ne akard tudni! Ha hallani fogod, akkor vége a játéknak, akkor már az enyém vagy örökre! Még van választásod!
     – Te nem vagy normális, biztosan valami őrült, féltékeny liba vagy, aki nem ért el semmit azzal, hogy… – „baszhatott velem”, akarta befejezni a mondatot, de képtelen volt kimondani. Nem emlékezett rá, hogy valaha is együtt lettek volna, de ismerte a női bosszúállás mélységeit.
     A nő felvonta szemöldökét:
     – Úgy véled, igazságtalanság, ami veled történik? Hát, gondolkodj egy kicsit! Mindened megvolt, segítettél valaha valakinek?
     – A barátaimnak mindig adtam kölcsön…
     – Na, igen, és a barátnőidnek is vettél egy-két ékszert alkalomadtán. De önzetlenül segítettél bárkinek?
     – Rendszeresen meghívtam őket a nyaralómba, volt, hogy hetekig ott ettek-ittak…
     – Vagy inkább csak az utóbbit! De ez most nem is érdekes. Ezektől jobb lett bárki is? Jobbá tetted a világot? Jobbá tettél egyetlen embert is?
     – Nem érdekel a világ!
     A nő arca megkeményedett:
     – Nem kellene, de kapsz még egy esélyt, ám ezúttal nehezítünk a feltételeken – mondta, és közelebb lépett Cheshez, kezét elhúzta annak arca előtt, és halkan mormolt valamit, majd hangosabban hozzá tette. – Mostantól olyannak fognak látni, amilyen valójában vagy, ez volt a kettes pont, ezt most törlöm.
     – Mi az, hogy kettes pont?
     – Hamarosan megtudod! – felelte a nő, és kimért léptekkel a kapu felé indult. Kifordult az utcára. Chesnek eszébe jutott valami, utána futott, de ahogy a járdához ért, már sehol nem látta hívatlan vendégét.
     – Mennyit kérsz? – ordította bele a feltűnően kihalt utcába. Nem érkezett felelet, de a férfi a szíve mélyén sejtette a választ…

     A következő napokban valóban megtudta, mi volt a kettes pont. Megöregedett. Nem lett hatvanéves, csak pont negyvennek kinéző, amennyi tulajdonképpen volt is. Csakhogy eddig jó tíz évet bármikor letagadhatott volna, most viszont pont úgy nézett ki, mintha minden év, és minden élvezet otthagyta volna nyomát az arcán, egy kiélt negyvenes pillantott rá, valahányszorcsak tükörbe nézett.
     És ezt a nők is látták. Nem működtek a korábban bevált pratikák, a szép szavak. Pénze pedig már nem volt ennek ellentételezésére. És valahogy az anyagi helyzetéről való érdeklődés az elsők között szerepelt minden új kapcsolatban. Mintha megváltozott volna a világ. Persze, lehet, hogy csak ő lett kényesebb az ilyen kérdésekre. Akárhogyis próbálkozott, folyamatosan zárt ajtókba ütközött.
     Aztán egy nap megismerte Justinát. Akkor már régen nem saját vállalkozásban dolgozott, de a korábban megszerzett tudása és kapcsolatai elégnek bizonyultak egy középvezetői beosztáshoz egy tanácsadó cégnél, viszonylag szerény fizetéssel, amiből az átlagember egész jól megélt volna, az őáltala megszokott, és elvárt élethez azonban kevésnek bizonyult, így még mindig csak csúszott lefelé a lejtőn, ha némiképp lassabban is. Nos, ekkor ismerte meg Justinát. A lány nem volt éppen szép, de roppant kedves, akihez jó volt néha odafordulni, ha úgy érezte, nem bírja tovább. Jó volt együtt ebédelni, és jó volt néha felcsábítani az ágyába is, ha arra támadt kedve. Kezdte újra férfinak érezni magát, de egyetlen percre sem gondolta, hogy szorosabbra fűzze kettőjük kapcsolatát – a lány egyszerűen nem tartozott, ahhoz a társadalmi réteghez, ami vonzóvá tehette volna. Igaz, addigra Ches sem, de ez olyan körülmény volt, ami felett könnyedén szemet tudott hunyni. Viszont azt is tudta, bármennyire is kéznél van Justina, muszáj lesz vele szakítania, főleg, hogy a lány elkezdett célozgatni a házasságra is. Úgy döntött, még egy utolsó élvezetes estét szerez magának vele, aztán… Aztán dobja, és keres végre valaki olyat, aki valóban hozzá illik. Meghívta magához a lányt, aki természetesen el is jött. Kissé kihívóbb öltözetben, mint általában, de ez Chest egyáltalán nem tántorította el eredeti elhatározásától, neki befolyásos partner jár!
     Úgy szeretkeztek azon az éjjelen, mint még soha senkivel azelőtt. Már a kanapén elkezdődött. Mikor levetette magát, a nő – minthacsak erre várt volna – az ölébe ült, szembefordulva a férfival, szoknyája felcsúszott formás combjain. Ches egyszerűen nem bírt ellenállni neki, egy hirtelen mozdulattal tépte fel Justina ingét, a leszakadó gombok hangosan koppantak a padlón. Nem is emlékezett később minden részletre, csak villanásokra, ahogy a nő végigcsókolta a mellkasát, ahogy később már a hálószobában fölé hajol, hogy utoljára magáévá tegye, a ritmusosan gyorsuló mozgásra, a sikolyra, és ahogy a végén hozzábújt; de akkor ő már tudta, hogy bármennyire is jó volt, megteszi.
     – Justina, mondanom kell valamit! – kezdte.
     – Igen? – fordult felé a nő angyali zöld szemekkel. Chesen átfutott, hogy nem is emlékezett, hogy ennyire zöldek a nő szemei.
     – Nem folytathatjuk tovább! Szakítok veled! – Gyorsan végezni akart, akkor is, ha ehhez kegyetlennek kell lennie.
     – Ches, kérlek! Én szeretlek! – A nő arcát elöntötte a könny.
     – Nem! Már döntöttem! A legjobb az lenne, ha felöltöznél, és elmennél! – A férfi ridegen fordult félre.
     – Valóban ezt akarod?
     – Igen, menj el!
     – Rendben, elmegyek! – Furcsán éles volt a hangja. – És ezúttal mindent viszek.
     Ches úgy fordult hátra, mint aki mögött villám csapott le. Az ágyon AZ a nő ült. A férfira nézett, majd fölállt. Néhány pillanattal korábban még meztelen testét hosszú fekete ruha fedte, az egyedüli színt a vakító zöld szemek képviselték. Ches mozdulni sem mert.
     – Ki vagy? – suttogta alig hallhatóan.
     – Akinek épp látni akarsz!
     – De ki vagy valójában?
     – Hamarosan megtudod!
     – Mi az, hogy mindent elviszel?
     – Óh, csak azt viszem, amit tőlem kaptál egyszer régen. Emlékszel már?
     Nem mondott mást, kisétált a hálószobához tartozó erkélyre, Ches tétova léptekkel követte, de mire kiért, a nő már nem volt sehol, csak egy bagoly huhogott valahol a közelben, vagy az is lehet, valami időnkívüli lény kacagott bele az éjszakába…
     És akkor Ches emlékezett. Kétségbeesetten rázta a fejét, de a képek nem akartak eltűnni belőle… Egész éjjel ott állt az erkélyen, életében először sírt a lelke, de még mindig csak önmagát siratta… Másnap reggel megjöttek a végrehajtók, hogy kirakják őt utolsó vagyonából, a házból, az autó addigra már nem volt meg… Nem emlékezett rá, hogy erről korábban értesítették volna, de biztos volt benne, így kell történnie…
     Csak azt nem értette, miért van még életben…

* * *

     Samael félretolta a szerződéstervezetet, a fiatal férfi felnézett rá, és Dereso is kérdőn fordult felé, aztán megvonta a vállát.
     – Akkor holnap reggel találkozunk, addigra összekészítek minden papírt, már csak alá kell írnia! Dereso, visszavinnéd az urat?
     – Persze! – felelte kissé rezignáltan a megszólított, aztán egyetlen intésével megnyitotta az átjárót, amitől a teremben lévő harmadik személy egy pillanat alatt a saját szobájában találta magát, az útból mindössze néhány villanásnyi kép maradt meg emlékeiben. Az átjáró szinte azonnal bezárult. Dereso Samael felé fordult.
     – Miért nem irattad vele alá most rögtön? Lucifer nem fogja jó néven venni.
     – Lucifer nem fog velem ezen vitatkozni, te is tudod. – Ez így volt, ritkán szóltak bele a munkájába. – Már őt is fárasztja ez. – Az utolsó szót mérhetetlen megvetéssel és undorral ejtette ki. – Mind megvehetők, és mind olcsón, és egyre csak olcsóbban. Nézd meg ezt! – mutatott az asztalon lévő papírokra. – Semmi mást nem akart csak pénzt és nőket! Hányok tőlük! Ezekkel nem lehet harcolni, elkorcsosult faj…
     – Akkor meg miben reménykedsz? Hogy holnapra meggondolja magát?
     Samael megvonta a vállát:
     – Igen, ebben reménykedem, de…
     – De nem fogja! Ha akarta volna, már rég megteszi. Hány alkalmat hagytál neki, tízet, húszat?! Nem is kellene továbbmenni az első bukásnál. Nem értelek titeket.
     – Minket?
     – Lucifer ugyanezt teszi. Néha már azt sem tudom, hol vagyok. Mintha arról akarnátok meggyőzni őket, érdemes ellenállni…
     – Arról akarom!
     – De miért?
     – Mert ez már semmi, minthacsak állatokat vinnék a vágóhídra, mintha nem is gondolkodó lények lennének… Saját magukat adják el, és mindent, ami valóban fontos lenne! – Az asztalra csapott. A hirtelentámadt levegőmozgástól a felső néhány lap a földre hullott. Lehetne valami jel is, gondolta Samael, aztán nagyot sóhajtva lehajolt értük, lehetne, de nem az, már amikor először találkozott a férfival, akkor tudta, hogy kész, megvették. Olyan egyszerűen, olyan olcsón, hogy ebben már semmi kihívás nem volt. Remélte, hogy valóban közel van az a nap, a végső. Mert ez a munka már nekik volt büntetés, és már azt kívánta sokszor, akárhogyis, de érjen már véget, jelenjen meg az emberfia, és ők visszamehessenek oda, ahol még létezik valódi lélek…
     – Lilith? – fordult Dereso felé.
     – Szerinted? A fejébe vette, hogy megmenti azt az… – Nem fejezte be a mondatot. Neki is egyre nehezebben jött a szájára az ember szó.
     – Értem. Vele is vitatkozol?
     – Mer valaki vitatkozni vele? Szerintem még Lucifer sem.
     – Lucifer mostanában senkivel nem vitatkozik. Remélem, ez már jelent valamit.
     – Áh, ő sem tud nálunk többet az utolsó napról, ha erre gondoltál.
     Hirtelen megsűrűsödött a levegő, mire mindkét férfi megfordult. Az átjáró megnyílt, Lilith lépett be.
     – Egyedül? Sikerült? – kérdezte Samael, le sem tagadhatta volna, hogy az igenben reménykedik.
     – Nem! – sóhajtott fel a nő, Samael hozzá lépett, és átölelte:
     – Mindent megpróbáltál, tudom.
     – Nem mindent! – nézett fel huncutul a nő. – De képeket azért vetítettem az agyába.
     – Az már majdnem az – vonta fel szemöldökét tréfásan a férfi.
     – Akkor megcsaltalak…
     Samael megrázta a fejét, imádta a nőt, mióta csak életre kelt. Lényének egy darabja szó szerint és átvitt értelemben is a része volt…
     – Óh, eszembe jutott valami – vonta ki magát Lilith az ölelésből, azzal mielőtt a másik bármit is kérdezhetett volna, az átjáróhoz lépett.

* * *

     Ches komoran lépett ki a ház kapuján, minden mindegy volt már, és ettől furcsamód szabadnak érezte magát. Sejtette, hogy a nő hamarosan megjelenik, és akkor ő a pokolba jut. Próbálta elképzelni a forró üstöket, meg a többit, amit csak olvasott, de inkább elhessegette magától a képeket. Majd megtudja, a nő visszajön, ebben biztos lehetett. Nem hitte, hogy még bármit is tehet, hogy elkerülje a végzetét, amit egyszer régen vállalt, amit aztán gondosan elrejtettek az agyában, amire most már emlékezett. Úgy döntött kimegy még a városszéli tóhoz, ahol gyerekkorában sok időt töltött, remélte, a pokolnak ráér még ez a kis kitérő. Elmosolyodott. Furcsa volt, hogy most, hogy tudta, mi vár rá, már valahogy nem izgatta annyira. Persze, ha lenne esélye, mindent másképp tenne, de már nem volt. A tó elég messze van, talán inkább busszal kellene menni, gondolta. Öltönye zsebébe nyúlt, mindig tartott ott némi aprót a parkolóórákhoz, most sem volt másképp. Elindult az egyik megálló felé. Le akart ülni, de a padon egy hajléktalan feküdt, messziről bűzlött, feje mellett kiürült italosüvegek hevertek. Ches nézte, és várta, mikor szólal meg a kis, belső hang, hogy szidja, de nem jött. Már tudta, ő sem különb semmivel, ugyanígy ivott, mégha nem is ennyit, csak ő gazdagabb volt. Már ami a pénzt illeti. A hajléktalan megmozdult, és ahogy észrevette a jólöltözött férfit ösztönösen nyújtotta a kezét, hogy egy kis adományt kérjen. Ches nézte a rongyokba burkolt testet, aztán a kezében lévő apróra pillantott, majd átnyújtotta, és már fordult is el, mielőtt a másik megköszönhette volna. Messze van a tó gyalog, sietnie kell, mielőtt a pokol küldötte megérkezne. A pénzérmék csilingelve hullottak a földre, néhány gurulva megelőzte az épp távozni készülő férfit. Ches felsóhajtott, úgy látszik, nem akarják, hogy odaérjen. Pedig ez lett volna az utolsó kívánsága. Felvette az érméket, és megfordult, hogy átadja a…
     – Te? – lépett hátra. A hajléktalan nem volt sehol, csak az a nő.
     – Én.
     – Értem jöttél – mondta a férfi, mintegy magának.
     – Érted. De nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz.
     A férfi megrázta a fejét, a kezében tartott érmékre nézett. A nő felé nyújtotta, majd mivel az nem reagált, leengedte a kezét.
     – Nem igazán van rá szükségem – felelte a nő. – Fogd fel úgy, hogy ez a lelked ára. Ennyid maradt, de amíg jóra használod, lesz több is. Ahogy a záradékban állt. Bármit kérhetsz, és semmiért nem kell fizetned, semmit nem kell visszaadnod, amíg jóra használod, ennyit használtál jóra.
     Ches ismét a pénzre nézett, aztán mikor felpillantott a nő már nem volt sehol. Összeszorította a markát, az érmék szinte a húsába vágtak. Tétován állt az úton. A tavat majd meglátogatja este, munka után, olyankor úgyis szebb. Ha már így alakult, akkor előbb elmegy dolgozni, gondolta.
     „A lelked ára…”, „a lelked ára…” még akkor is ez járt a fejében, mikor átlépte a munkahelye kapuját. Fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, de a munkája még megvolt, meg talán a ház árából is marad valamennyi, az elég lesz alapnak, aztán majd jön a többi.
     Justináról nem kérdezett, és senki nem is beszélt róla. Talán, mert nem is látta rajta kívül soha senki, talán ebben a világban nem is létezett, talán nem is ez volt az igazi neve. Talán ez az igazság… Justina… Igazság…
     Felnevetett, és felfordított hüvelykujját az ég felé tartotta, biztos volt benne, hogy akinek szánja, látja.

17 responses to “A lelked ára

  1. …. besokkolva és besokallva az újévi jókívánságoktól a legjobbkor érkezett ez a csoda…Nem semmi írás! Had ne rontsam el a közhelyeimmel…KÖSZÖNÖM!

  2. Köszönöm, tényleg ez a megfelelő szó. 🙂

  3. Tudtam, hogy valami jel megérinti majd a lelkemet az új év legelső napján – – – Köszönöm drága Lilith, hogy ez az írásod lett az!

  4. Köszönöm!

  5. Nagyon köszönöm Nektek, hogy olvastátok, és szokás szerint a mindenségnek, amiért én írhattam meg! 🙂

  6. Névtelen

    LooOL. 🙂 Szó szerint végig lúdbőrös vtam!
    Hibátlan. ❤ Köszönöm.

  7. Köszönöm nagyon szép írás

  8. Névtelen

    Ez egy nagyon szép történet .KÖSZÖNÖM….

  9. Azt hiszem nagyon sokan vagyunk akik valamiért ha el nem is adták de árulták a lelküket……………………lehet,hogy nincs még egy, meg még egy esély!??

  10. Névtelen

    Döbbenetes! Gratula!

  11. Névvel is döbbenetes! 🙂 Gratula!

  12. Szabóné Rost Mária

    Köszönöm!!Mélyen elgondoltató!!

  13. Forgatókönyvet kéne írni belőle… Szerintem ezt a sztorit képek formájában is el lehetne mesélni! Jó volt. Nem fergeteges, kicsit szájbarágós, de van benne történet és a háttér mondani való elgondolkodtató.
    Ne érts félre, tudod, hogy szeretem az írásaid, ezt vedd buzdításnak egy új műfaj felé!

  14. Névtelen

    Könyvet kellene írnod!!,,és utánna meg filmesíteni!!!..:),,csak gratulálni tudok az írásaidhoz!!!…:)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s