Kishercegem

Védj meg önmagamtól önmagamtól!

     – Fázom – mondta a Kisherceg.
     – Én is – felelte a Rózsa.
     – Összebújhatnánk…- folytatta a Kisherceg.
     – Akkor megszúrnálak a tüskéimmel. Nem akarok neked fájdalmat okozni – ellenkezett a Rózsa.
     – Visszahúzhatnád őket – vetette fel a Kisherceg.
     – Annyira megszoktam már a tüskéimet, hozzám tartoznak, megvédenek engem mindentől – suttogta a Rózsa szomorúan…
     A Kisherceg könnyes szemmel nézte, tudta, hogy soha nem fogja áttörni azt a burkot.
     – Mindentől, csak önmagadtól nem – felelte végül…

Elmegyek

     – Elmegyek – mondta a Kisherceg.
     – Szia – felelte a Rózsa. – Hiányozni fogsz – tette hozzá némi szünet után.
     – Maradjak? – kérdezte a Kisherceg.
     – Ahogy gondolod – suttogta a Rózsa.
     – Te szeretnéd?
     – Neked kell döntened!
     A Kisherceg hallgatott. Sokáig.
     – Elmegyek – ismételte meg végül, és elindult.
     A Rózsa szomorúan figyelte, ahogy a Kisherceg alakja lassan a sivatagba veszett:
     – Bárcsak maradtál volna, bárcsak maradtál volna…

A látogató

     – Nos? – kérdezte a Kígyó.
     – Tudod – felelte a Kisherceg.
     – Megint? – kérdezte a Kígyó.
     – Igen – válaszolta a Kisherceg.
     – Vissza fogsz jönni?
     – Nem!- mondta a Kisherceg, aztán hallgatott. Sokáig. A Rózsát nézte. Még épp rá lehetett látni onnan, ahol álltak. – De igen… – tette hozzá szomorúan.
     A Kígyó bólintott:
     – Mindig visszajössz. Miért?
     – Nem tudom. Azt hiszem, szeretem.
     – Akkor miért mész el?
     – Épp ezért. Még nincs kész…
     – Lehet, hogy sohasem lesz…
     – Lehet…
     Aztán hallgattak. A Kisherceg nézte a Rózsát, a Kígyó nézte a Kisherceget, lágyan a lába köré csavarodott, és amilyen gyengéden csak tudta, belemélyesztette a fogait. A Kisherceg felsóhajtott, szemei, ezek az emberi szemek, utolsó pillantásukkal zárták magukba a Rózsát.
     És a következő pillanatban már otthon volt…
     Egy kis időre…
     Újra…

Az ölelés sem véd…

     – Fázom – mondta a Rózsa. Aztán megismételte: – Fázom.
     Ezúttal senki nem felelt.
     – Fázom – kiáltotta az éjszakába, de a hang villámgyorsan halt bele a sötétségbe.
     – Talán, ha levetném a tüskéimet – suttogta maga elé, és így is tett.
     Most sem történt semmi.
     – Talán… Talán, ha kinyújtóznék… Talán akkor… – Jeges hidegség ölelte körbe a szárait, a leveleit, amik engedve a fagynak zörögve hullottak a földre. Aztán ismét csend lett.
     – Hát, senki nem hall? Senki nem ölel át? Arcát az ég felé fordította, az egyetlen felé, aki – úgy érezte – valamikor nagyon régen megértette, de már ő is messze járt. Talán nem is látta…

     De látta. Ő mindig látta.
     – Nem. Nem lehet. Ha visszamennék, újra csak tüskéket növesztenél magad köré. – Nézte a távoli bolygón, a távoli virágot a Kisherceg. – Talán egyszer majd lesz valaki, akivel szemben nem érzed úgy, hogy védekezned kell…

*   *    *

       -Ismét itt vagy? – kérdezte a kígyó. – Miért jöttél? Már ismered mindet…
       – Talán mégsem…
       – Vagy abban reménykedsz, rátalálsz…
       – Tudom, hogy nem lenne szabad – válaszolta a Kisherceg -, de tudod, olyan nagy az a végtelen. És annyira hideg nélküle…
       – Én nem fázom – mondta a kígyó.
       – Én sem, ha veled vagyok, de te is csak az átjáróm vagy. Tudod.
      – Tudom – felelte a kígyó. Szomorú volt. – Arra még nem gondoltál – kezdte aztán -, talán nem is őt kellene keresned, talán csak az út a fontos, és ott fogsz találni valakit?
      – Meglehet. De nem is tudom… Most még csak azt érzem, inkább járnék végig ezer utat, ha tudnám biztosan, az egyik végén ő vár, mint… – elhallgatott.
      – Minthogy egy másik világot válassz – fejezte be a kígyó. – Értem – tette hozzá aztán. De nem értette. Soha senki nem értette igazán a Kisherceget. Mindenki csak azt tudta, válaszai vannak, és jó lenne tisztán látni azokat a válaszokat…