Én Alfám…

„Mit érzek? Mennyit? Mekkorát?
Nem számolom,
de érzem rajtad az illatát
a bőrödön csillogó igazat
a megvallhatatlan kínokat,
az idő mérgét, ahogy dolgozik
a hiányodat, mert nem vagy itt.”

     – Gyere ide! – húzta magához Fényhozó a nőt. – Megint bent jártál?
    Kréna csak bólintott. Hagyta, hogy a férfi átölelje, ezt a nyugalmat senki más mellett nem érezte. Az erős karok köré fonódtak, szorosan tartották, mintha még önmagától is meg akarnák védeni. Jó volt vele lenni, ő volt az egyetlen, aki megértette, aki ismerte. Valamennyire. Teljesen senki sem. Jó volt az a melegség is, ami a férfiból áradt, éppen ellensúlyozni tudta a jeges hideget, ami körülölelte a nő szívét. Kréna felnézett, szája mosolyra húzódott, ahogy tekintetük találkozott, de Fényhozó tudta, hogy ez mögött a mosoly mögött mérhetetlen szomorúság lakik. Aztán a nő fejét a férfi mellkasára hajtotta. Jó volt ez rövid ideig tartó biztonság, mikor találkoztak.
    – Nem szabadna bemenned – folytatta a férfi. – Megint Őt kerested?
    – Igen – suttogta maga elé a nő. Az alig hallható szavak, gyenge légáramlatot keltettek, de ahhoz elég erőset, hogy a férfi a ruhán keresztül is érezze. Nem mutatott semmi reakciót, de a szíve is belezsibbadt az érzésbe.
    – Olyan különleges? – kérdezte Fényhozó, ám, mint mindig, most is tartott a választól.
    – Nem tudom. Nekem az.
    A férfi felsóhajtott, ujjaival gyengéden megfogta a nő állát, és enyhén megemelte, pont csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. Azokba a gyönyörű szemekbe.
    – Amint látom, nem találtad meg, ez nem te vagy.
    – Valóban – fordult félre a nő. Arca gyors változáson ment keresztül, és mire újból felnézett, már egy másik lény vonásait viselte. Jó volt ez így. Ha valakivel kapcsolatban, kétségei támadtak, csak belenézett egy tükörbe, és máris tudta a választ. Teste, ez a test formálható volt. Villámgyorsan kapcsolódott a kiszemelt érzéseire, és sejtjei már kezdték is az átrendeződést. Azzá vált, akinek épp látni akarták. Persze, nem korlátok nélkül, de a finom vonalak, amik a lényeget adták, igazodtak a befogadó hullámaihoz. Fényhozó volt az egyik, aki mellett önmaga lehetett, ő nem akarta másnak látni.
    Lefejtette magáról a férfi kezét, és hátrébb lépett.
    – Te nem keresel senkit? Vagy már feladtad?
    – Az enyém megvan, csak még nincs teljesen készen, még nem lát engem.
    Kréna kicsit megkönnyebbült. Jó volt tudni, hogy a férfi nincs egyedül. Az utolsó közül valók voltak ők. A többiek nagy része már megtalálta, akit kellett, és hazatért. És azok is hazatértek már, akik végleg feladták… Haza, oda, ahol a narancsszínű nap képe, kitölti szinte az egész horizontot, oda, ahol más szabályok vannak érvényben, mint itt. Vagyis, mint itt egykor. Az előtt a nap előtt.
    Milyen rég volt… Kréna nem is számolta az időt, de sok ezer éve lehetett – annak a világnak a mércéjével mérve. Az emlékek, a szeretett férfi hullámai még ott rezegtek benne, de érezte, fájdalmas bizonyossággal, hogy közel a nap, amikor végleg elsimulnak és ő rettegett attól a naptól.

    Miért kellett ennek így történnie?

    Amikor idejöttek felépíteni a hálót, azt hitték könnyű munka lesz. Megkeresni a kiválasztottakat, a magasan rezgőket, mindenkit, akiben csak apró szikrája is megtalálható a Létezők világának. Talán elszámították magukat és túl sok érdemtelen került közéjük, vagy valami teljesen más hiba történt. Már teljesen lényegtelen. Nem tudták pontosan, mi jön, a felemelkedés mindegyik világban másképp zajlott, de ami történt, azt soha nem is képzelték volna. Készen álltak, de arra nem lehetett felkészülni. Minden széthasadt. Szó szerint. Milliárd és milliárd kis világ jött létre. Mindegyik önmagába zárva, egyetlen lelket körbeölelve, az ő gondolataiból felépítve. És ezek a lelkek vakok voltak, nem látták a saját tükörképüket a saját képeikben. És ők, a Létezők, elborzadva figyelték az egészet. Ők kiszakadtak mindenhonnan, nem voltak bezárva, mindent láttak, de ezer évek is kevesek lettek volna, ahhoz, hogy mindent bejárjanak.
    Egy pillanatra megszakadt köztük is a lánc, és szemek hullottak alá, a dimenziók közé, felejtve mindent, álomba merülve – a gyengék. Köztük Ő is, Kréna számára az egyetlen…
Egyetlen vad sikoly hagyta el az ajkakat a borzalom láttán, aztán a kétségbeesés járta át azok lelkét, akik valakit elveszítettek. Kréna emlékezett rá, vagyis már csak azt gondolta, hogy emlékszik. Annyi idő telt már el, sokszor azt gondolta, neki is haza kellene térnie, mint a túlélők jó részének. Ám akkor mindig megszólalt a kis belső hang, csak még egy világot, csak egyetlen egyet…
    És ment…
    Ment, kereste azt az Egyet…
    Látta a felépített világokban a szétszakadt lelkeket, látta minden szeletüket önmagában megnyilvánulni, néha több milliárd darabban, máskor csak néhányban. Ez utóbbi már jó volt, azt jelentette a Létező felismerte saját egységét, és nem sokára kilép a burokból, és talán valaki várni fogja idekint. Kréna nem akarta, hogy Ő, az egyetlen, akivel nevetni tanult, akit szeretett, nem akarta, hogy ne találja itt, ha felébred, mert egyszer felébred, ebben biztos volt. Kereste. Olyan rég óta már. Érezte a jelenlétét, de nem talált rá soha. Ha nincs Fényhozó minden sokkal nehezebb lett volna. Így viszont egymást erősítették, egymásban tartották a lelket. Ő volt az egyetlen biztos pont az életében, ebben a végtelen létezésben. A férfi más volt, ő csak várt, nem merészkedett be a világokba, Kréna legalábbis minden útja után itt találta. Tudta, mennyire nem szereti a férfi, hogy ő ki-bejár. Féltette, bár a nő nem igazán értette mitől.
    – Haza kellene menned… – mondta Fényhozó, mint már oly sokszor, hangjában enyhe bizonytalanság rezgett –, talán soha nem találsz rá.
    – Ráérek – válaszolta keserű mosollyal a nő. Ez igaz volt. Létezőként, az öröklét minden perce az övé volt, teste időről időre megújult, de a tudata örök. Csak az emlékek… Csak a rezgések… A végtelen idő minden másodpercben elcsípett belőlük egy darabot, míg végül majd nem marad semmi…
    – Visszamész?
    – Sietnem kell. Mikor kint vagyok, mindig úgy érzem, megtalálom, aztán mikor belépek, akkor már annyira kisimul minden, csak azt tudom, nem Ő az. Soha sem Ő az… – folyni kezdtek a könnyei. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy Fényhozónak igaza lehet, és talán soha nem fogja megtalálni a férfit. Megrázta a fejét. Torkát elszorította a fájdalom. Kell! Kell! Nélküle semmit nem ér. – Én annyira szeretem…
    – Tudom.
    – Egyszer majd téged sem foglak itt találni, egyszer, mire kijövök, már hazatérsz. Nem tudom, mi lesz akkor.
    – Itt leszek.
    – Akkor nem, ha már a te társad is kiemelkedik, akkor elmész. Mit keresnél már itt?
– Itt leszek, nélküled nem megyek haza.
    Kréna nem válaszolt. Tudta, hogy azt kellene mondani, nem szabad, Fényhozónak haza kell térnie, de annyira jó volt, hogy van valaki, akihez fordulhat, akivel kitöltheti a köztes időket, amíg a kapuk nyílnak.
    Azok az átkozott együttállások… Ha azok nem lettek volna, talán már minden világot meglátogat, így viszont folyamatos várakozás volt az élete. Várni, míg beléphet, ahol persze rögtön kiderül, hogy nem az Ő világa, aztán megint várni a kilépésre, és újra várni, az újabb belépésre. A bent töltött idejét jórészt a lélekrészek összeillesztésével töltötte, már ahol volt olyan szinten az ottani lélek, hogy egyáltalán foglalkozhasson vele. Kint pedig Fényhozóval volt.     Haza nem akart menni, egy percre sem. Minek?

    Megváltoztak a hullámok. Kréna megborzongott:
    – Mennem kell!
    – Igen, én is érzem. Kréna…
    – Igen?
    – Áh, semmi… – felelte Fényhozó, és kezei közé fogta a nőét.
    Nézték egymást. Csak ők ketten, két Létező. Akik legalább értették, mi folyik itt. Rezgéseik harmonikusan fonódtak össze.
    – Vigyázz magadra! – mondta a férfi.
    A nő bólintott. Az életét ugyan nem vehették el egyik világban sem, de a teste halandó volt, és azzal együtt az emlékei sérültek volna, azt pedig valóban nem akarta kockáztatni. Amikor a testét elveszítette, mindig ugyanott találta magát, valahol a végtelen mélyén, a nagy sötétségben, csak ő és a melegség. Eszmélésének első gondolata mindig Ő volt, és ez a gondolat már repítette is ide, a világegyetem ezen széthullott, összezavarodott szegletébe, a milliárd világ közé. És Fényhozó már itt várta. Akkor is, mindig is…
    Kréna kihúzta kezét a férfi tenyerei közül, szemét lehunyta és Rá gondolt, arra az utolsó csókra, a férfi puha ajkaira, amik abban a pillanatban olyan keményen szorult az övére, hogy még nagyon sokáig érezte azután is. Az ösztönökre, amik az egészet irányították, arra, ahogy tudatos énje kikapcsolt, tervezni sem lehetett volna szebben. Érezte a hullámokat, és a következő pillanatban már egy új világban volt…

    Fényhozó ott maradt egyedül.
    – Találj rám! Kicsim, kérlek, találj rám! – suttogta maga elé. – Találj rám, mert akkor megtalálod azt a kisrészt is, amit nálam hagytál, és akkor végre látni fogsz. És végre én is teljes lehetek, nem csak egy árnyék itt, ami mindig téged vár!

„Valahányszor engem elfelejtesz
puha tenyér vagy: magadból kiejtesz
zuhanok csak és eltűnök
az ágy mögött, a fű között
mint elgurult üveggolyó
ha megtalálsz is, meghalni jó.

Te vagy akitől megtudom:
a csodára nekem is lehet jogom
köszönlek, várlak
ez mind Te vagy; anya és angyal
csak el ne hagyj, mert akkor
magamba miattad tépek
és jönnek a szomorú képek
mert képes vagyok ölni és halni
a világba végül belemarni
dühöm és bosszúm szörnyű jelét,
hogy szerettelek
és nem volt elég.”
/Kovács Ákos: Szörnyű jel/

Folytatás: A pillangó álma

4 responses to “Én Alfám…

  1. Kedves Angel ! Nagyon tetszett a fenyhozo es persze az egesz tortenet..

    Sokszor erzem hogy, mem ezen a bolygon elsz ,Igaz van meg beloluk eleg sok .

    A kovetkezo eletunkben lehet hogy oda megyunk .

    Abban a remenyben hogy szebb es jobb lesz az elet mint a foldon.

    Udvozletem M

    • angellilith

      Ez a világ is szép lehet, ha széppé tesszük. 🙂
      Szeretettel ölellek, Angie

  2. tűzmadár

    Szia Angie!

    Nagyon szép történet…
    Már a közepén sejtettem, hogy Fényhozó lesz az, akit a lány keres.
    Lehet, hogy mi sem vesszük észre?
    “Jól csak a szívével lát az ember…” de valahogy én azzal sem találom…
    A történetből ítélve, te is kereső kereső fázisban vagy még.
    Rég beszéltünk, remélem jól vagy!
    Hát innen is kívánom minden keresőnek, hogy idén a szeretet közelgő szent ünnepe hozza el mindannyiunknak az áhított boldogságot, az égi szerelmet, vagy csak nyissa fel szemünket, szívünket, hogy lássunk…, jól…

  3. Annyira tudtam! És annyira igaz! 🙂 ❤

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s