Éld az álmodat!

/Szeretettel annak, aki ihlette, T. L.-nek. Akkor is, azért is – igen, nem, talán.
Mindent köszönök!/

Éld az álmodat!     Lili dühösen lépett be a hatalmas üvegajtón, valahogy kezdett elege lenni az egész hétből, hónapból, évből, sőt néha már az egész életből is. Ma csak a kocsija tört össze, szerencsére neki nem esett baja. Pár sarokkal az irodaépület előtt kiszállt néhány másodpercre, hogy újságot vegyen, és szinte még oda sem ért a standhoz, amikor hatalmas csattanást hallott, oldalról belehajtottak az autóba. Aztán a helyszínelés, meg az adatok felvétele, és végül ott állt közel három óra késéssel. A főnöke nem fogja szó nélkül hagyni, abban biztos volt. Különösen ma nem, mikor fontos ügyfelek érkeztek, és neki kellett volna megtartania az előadást. Bár ez miatt nem aggódott igazán, az asszisztensével közösen készítették elő az anyagot, és Fred igazán tehetséges volt, bizonyára könnyűszerrel levezette nélküle is.
     Az előcsarnokban lévő órára pillantott, miközben a lifthez sétált. Tizenegy múlt. Lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább hazamegy, gondolta. Belépett a fülkébe, és épp a vezérlőpanel felé nyúlt, mikor egy japánokból álló csoport csődült be utána. Néma lemondással vette tudomásul, hogy a nyolcadikra mennek, meg sem próbálta megértetni velük, hogy ő pár emelettel hamarabb kiszállna, érezte, hogy feleslegesen erőlködne. Így aztán megvárta, míg fenn mindenki elhagyja a liftet, aztán visszament a negyedikre.
     Senkit sem látott a folyosón, ettől kicsit megkönnyebbült. Ahogy belépett az irodájába, egyből Fredet pillantotta meg, nem látszott éppen boldognak.
Szinte fel sem nézett az iratokból, úgy szegezte Lilinek a kérdést:
     – Hol a francban voltál már megint?
     Lili először tiltakozni akart a stílus ellen, de a hangsúlyból érezte, hogy jobb, ha nem teszi, komoly baj történhetett,
     – Mi van?
     – Elálltak a szerződéstől, az van! A főnök dühöng, azt mondta, azonnal küldjelek be, ha megjössz.
     Lili leroskadt egy székre, ez nem jelentett sok jót. Bár nem is tudta igazán, mire számított. Az utóbbi hónapokban mintha megkergült volna az élete. Mindig minden nagyon jól indult, aztán, mint amit elvágtak, hirtelen rosszra fordultak a dolgok, zavarossá vált az egész. Azon már meg sem lepődött, hogy a háztartási gépei egymás után mondták fel a szolgálatot. Sőt, ha újat vett, az is rövid idő alatt meghibásodott. A parkolóóra rendszeresen lejárt, mire végzett aktuális teendőivel; a forgalom természetesen akkor és ott állt be, ahol ő épp tartózkodott. Munkahelyére az elmúlt néhány hétben szinte mindig késve sikerült beérnie. Igazság szerint már csodálkozott, hogy még nem rúgták ki, valószínűleg csak ez miatt a szerződés miatt tartották meg. De most ezt is elszúrta.
     Hiába próbált napirendet felállítani magának, az események rendszerint nem úgy alakultak, ahogy ő eltervezte.
     Ránézett Fredre. Még vele sem. Mikor idekerült, nagyon hamar egymásra hangolódtak, szinte érezték a másik gondolatait. Tökéletes volt köztük az összhang. Aztán minden megváltozott. Fred fagyos lett, és elutasító. Magyarázat természetesen nem volt.
     Mintha minden eseménynek hiányzott volna a vége.
     – Na, mi az, nem mész be hozzá? – szólt oda Fred hidegen.
     Lili nem is válaszolt, csak felállt és ment.
     A nagyfőnök irodája a folyosó végén helyezkedett el. Szokatlanul csendes volt minden, sehol senki, még a titkárnő sem ült a szokott helyén. Az ajtóhoz sétált és kopogott. Néhány másodperc szünet után egy dörgő hang szólt, hogy lépjen be. Felsóhajtott. Titokban remélte, hogy az igazgató nem lesz benn, de ezúttal még ennyi szerencséje sem volt.
     Kinyitotta az ajtót.
     A férfi felnézett, és arcán olyan düh futott át, hogy Lili legszívesebben egyből megfordult, és elment volna, végül maradt. Egyszer úgyis túl kell esni rajta, gondolta, legfeljebb holnaptól a munkakeresők táborát gyarapítja.
     – Meg tudná mondani, mégis mi fontosabb dolga volt ma reggel, mint hogy itt legyen? – kérdezte gúnyosan a férfi.
     – Karamboloztam. Vagyis összetörték a kocsimat – kezdett magyarázkodni a nő –, és a helyszínelés, meg amíg taxit fogtam… Szóval eltelt az idő.
     – Nagyszerű. Majd ezt fogom mondani holnap az igazgatósági ülésen, bizonyára nagyon megértők lesznek – felelte némi szünet után a férfi. Hangjából csak úgy áradt a megvetés. – Ez miatt a kis malőrje miatt a cég szép kis összeget veszített.
     – El akarnak küldeni? – vágott a szavába Lili.
     – Igen, pontosan ezt terveztem, de aztán meggondoltam magam. Adok még egy esélyt, ha…
     A nő kérdőn nézett rá, a férfi folytatta:
     – Nos, némi ellenszolgáltatásért cserébe. – Azzal felállt, és Lili elé sétált. Babrálni kezdett a nadrágja cipzárjával. A nő döbbenten bámulta a férfi kezét, aztán…

     …hullámzani kezdtek előtte a dolgok. Szétestek, majd ismét összeálltak, végül minden elsötétedett.

Kritikus rendszerhiba, túlmelegedés a hármas blokkban,

jelent meg előtte egy vörösen izzó felirat. Jó néhány perc eltelt, mire felfogta, hol is van. Levette fejéről a kivetítő-szemüveget. A karján lévő órára pillantott. 15:47. Nem az aktuális időt mutatta, hanem azt, amit a mátrixban töltött. A film után nevezte így el, és nem volt senki, aki tiltakozott volna. Ami azt illet, ez volt az eddigi leghosszabb ciklusa. Érezte is a hatását. Hólyagja feszült, és rettentően éhes volt.
     Nagy nehezen feltápászkodott a párnázott fotelből, várt néhány percet, mire lábaiból kiment a zsibbadtság, aztán elindult a mosdó felé.
     Miután ott végzett, először a konyhába ment, ahonnan egy hatalmas tálca szendviccsel tért vissza. Lerakta az egyik gép mellé, majd vizsgálni kezdte a kijelzőt. Hátrébb lépett, és végignézett a soron. Szeme megakadt az egyik egységen, nem működött. Odasétált, és jókorát rúgott bele, néha segített. Persze, legjobb lenne kicserélni, de az eszközei végesek voltak; csoda, hogy egyáltalán idáig is eljutott, de legalább étel volt bőven. Egy titkos kutatóbázison tartózkodott, nem sokan ismerték a helyet, így senkivel sem kellett megosztania, amije volt.
     Nem tudta, hányan lehetnek még életben. A fertőzés nagyon gyors volt, és az utolsó, hozzá eljutó hírek szerint, csak kevesen élték túl, igaz azon kevesek el sem kapták, mint például ő. Bizonyára valami genetikai oka lehet, gondolta. Senki sem sejtette honnan jött a kór, ami szinte az összes fejlettebb emlőst, és rengeteg állatot megtámadott a kígyóktól kezdve a halakon át egészen az emberig, és mivel gyors lefolyású volt – a betegség kialakulásától a halál beálltáig, ami mindig bekövetkezett, pár óra telt csak el –, nem is maradt idő és kutató, hogy vizsgálják, Lili legalábbis nem tudott róla. Az élőlényeknek csak nagyon kis része élte túl a megállíthatatlanul terjedő járványt.
     Néhányszor járt kint a városban az egyik páncélozott járművel, de csak pár embert látott. Nem voltak utcai harcok, bandák. Az üzletek tárva-nyitva álltak, tele áruval, ő mégis inkább a bázis készleteiben bízott. Nem hívott oda senkit, nem vágyott senki társaságára, férfi sem hiányzott neki. Elmosolyodott. Bár, Fred azért jó pasi volt, még ha csak virtuális is, kiélvezte minden percét a vele töltött időnek. Ha nem hibásodik meg a blokk, bizonyára sokkal több történik közöttük. Most jutott csak eszébe, milyen történetet állított össze. Elhúzta a száját, tényleg kár érte. Igaz, a számítógép pótolta a kieső részeket, de ez így már nem az volt, amit ő szeretett volna.
     Hármas blokk,… hármas blokk,… az imént működésre bírt géphez lépett, kihúzta az egyik panelt. Hát, ezt nem fogja megjavítani, valahonnan szereznie kell egy újat, a bázison már nem volt több ebből az alkatrészből.
     Nem örült neki, hogy be kell mennie a városba, itt az önmaga kreálta világok egyikében jobban érezte magát, de muszáj volt, ha továbbra is élvezni akarta munkája gyümölcsét. Kilépett a folyosóra, közeledtére felgyulladtak a mennyezeten végigfutó neoncsövek. Az energiával nem kellett spórolnia, a bázis önálló, automatikus ellátórendszerrel rendelkezett, ami akár több évtizedig is működőképes külső beavatkozás nélkül.
      Már közel tíz éve dolgozott itt, ezen a projekten. Igazság szerint a katonaság számára kezdték el fejleszteni a virtuális világot létrehozó programot, de aztán a vezetőség úgy döntött, a nyilvánosság elé tárja, mint egyfajta szórakozási lehetőséget. Nem sokkal a fertőzés előtt kezdték meg a tesztelést élesben az interneten, és egyúttal az adatbázis feltöltését is a különböző eseményekkel. Az emberek nagyon kreatívnak bizonyultak, és hetek alatt sikerült elérniük azt a szintet, amivel már szinte bármilyen történetet létre tudott hozni a mátrix. Ebből dolgozott Lili is, és ezen dolgozik most is, egyrészt, mert mindig szerette ezt a munkát, másrészt, mert nem is igen maradt más elfoglaltsága, és menekülésnek is jó volt a valóság elől.

     A fertőzés elterjedése utáni első napjai, hetei azzal teltek, hogy mindenhonnan amerre csak járt eltávolította a holttesteket. Először el akarta temetni őket, de aztán rájött, hogy ez túl nagy munka lenne neki, hiszen mégiscsak nő volt, és több ezer hulla hevert a kutatóállomás területén. Így aztán csak az általa használt részeket tisztította meg. A testeket egy üres, hermetikusan záródó laboratóriumba gyűjtötte. Aztán pár héttel később kiderült, hogy erre sincs szükség, a fertőzést okozó valami villámgyorsan bontotta le őket, hatására másfél-két hónap után csak por maradt belőlük, na meg némi ruhakupac, óra, ékszer, ilyesmi. Néha találkozott efféle emlékeztetővel, ha új helyre tévedt, de ennyi idő után (Mennyi is? Két év? Nem, lassan három.), már nem érintette meg. Ő csak végezte tovább a munkáját.
     A civilizációba jó pár hónappal az esemény után merészkedett ki először, mindenütt kihalt utcák fogadták, csak néha tűnt fel egy-egy ember, ha jobban meggondolta a négy-öt alkalom alatt, amikor kint tartózkodott, talán ha tízzel találkozott.
     Nem is nagyon hiányoztak neki, korábban is a munkája töltötte ki minden idejét, különösen mióta Freddel szakított. Fred? Vele sem tudta, hogy mi történhetett, igaz nem is érdekelte, vagyis csak kicsit. A férfi karaktereket mindenesetre róla mintázta. Elmosolyodott. Nem volt olyan partnere, aki annyira értett volna a testéhez, mint Fred. Ezzel nem is lett volna probléma, de a férfi roppant egoista is volt. Ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő szerette volna, akkor egyszerűen eltűnt hetekre, nem törődve a másikkal. Ha valamelyik hobbija és a lány között kellett választania, gondolkodás nélkül döntött az első lehetőség mellett, és Lili erre ráunt. Nem, nem is ráunt egyszerűen csak elővette józan eszét, és úgy döntött, jobb neki nélküle. Fred, pedig nem tiltakozott. Ha csak annyit mond, maradj, Lili örömmel tette volna, de a férfi nem mondta, így aztán szétváltak útjaik. Talán jobb is így.

     Megrázta a fejét. Jobb egyedül, gondolta.
     Most viszont muszáj lesz aludnia valamennyit, ha még a városba is el szeretne jutni naplemente előtt, nem akarta az éjszakát kint tölteni, akkor sem, ha nem igen akadt, ami veszélyeztesse. Lefeküdt a munkaterületén összeeszkábált ágyféleségre és szinte azonnal elaludt. A nap akkor kelt fel kint, de ez már nem számított, már rég nem a normális napirend szerint élte az életét.
     Késő délután volt, mire felébredt. Lement a garázsba és az egyik páncélozott autóhoz lépett. Hajdan az egyik igazgatóé volt, de most már az ő tulajdona mind a 328 gépkocsi, és még pár tucat motor. Valahogy nem töltötte el büszkeséggel „vagyona” ilyetén gyarapodása. Beült a volán mögé, és a kijárathoz hajtott, beütötte a vezérlőpanelen a kódot, mire a hatalmas ajtó szétnyílt és ő kihajthatott. A kapu visszazáródott mögötte, ő pedig lemondó sóhajtással nekivágott az útnak, át a sivatagon.
     A város ugyanolyan kihalt volt, mint legutoljára, az utcákon itt-ott szemetet kergetett a szél, a betont sok helyen átütötte már a növényzet, a jelzőlámpák sehol sem működtek, a terek kihaltak voltak. Óvatosan kerülgette az úttesten maradt néhány autót, aztán inkább úgy döntött, a járdán megy tovább, az teljesen üres volt. A városközpontban lévő hatalmas bevásárlóközponthoz hajtott. Kiszállt a kocsiból, és körülnézett. Sehol senki, kicsit örült neki, nem tudta, mit mondhatna, ha találkozna valakivel.
     Besétált az előcsarnokba, balra egy élelmiszerbolt nyílt. Bement. A polcok itt-ott üresek voltak, de az egész nagyrészt úgy nézett ki, mint bármelyik nap korábban, az események előtt, csak az emberek hiányoztak, na, meg a por volt több. Egy egér futott át előtte. Bár, inkább csak sétált, úgy látszik nem találkozott még ragadozóval. Ő is egyedül volt, öregnek látszott. Lili elvett egy csokit az egyik polcról, és kibontotta, az íze semmit sem változott. Visszafelé majd visz belőle egy párat, határozta el, és elindult, hogy megkeresse, amiért jött. A pénztárnál automatikusan lassított, de nem állt meg.
     A lift már nem működött, így gyalog kellett megtennie az utat a harmadik emeletre, ott volt az üzlet, amit keresett. Leakasztott egy hatalmas reklámtáskát az egyik állványról, majd végigment a sorok között. Rutinos mozdulatokkal szedte össze az alkatrészeket, amikről úgy gondolta, szüksége lehet rájuk. Megállt az egyik polcnál. DVD-k voltak rajta. Levett egy szerelmes filmet, nézegetni kezdte a borítót. Fred jutott az eszébe. Gyorsan visszarakta.
     Indulni akart, de jeges rémület szállta meg. Valami a vállához ért. Egy puska, futott át az agyán. A fenébe, el kellett volna hozni azt a fegyvert, amit még az egyik biztonsági őrnél talált, bár nem tudta, használni is akarná-e. Most viszont jól jött volna.
     – Ki maga? – hallotta meg a határozott baritont a háta mögött, majd egy erős kéz fordította meg.
     – Fred?! – szólalt meg döbbenten. Végignézett rajta. Nem volt nála fegyver, csak a képzete játszott Lilivel. – Te élsz? Túlélted?
     – Igen. És látom, te is. Örülök neki. Már kerestelek, jártam a bázisnál, de nem tudtam bemenni, azt hittem, mindenki meghalt. Attól féltem, te is – mondta a férfi, és közelebb lépett, hogy átölje.
     Lili riadtan hátrált.
     – Ne! – Annak ellenére, hogy alig pár órája is vele volt a mátrixban, most mégis megijedt. – Mennem kell.
     – Hova?
     – Vissza. A bázisra.
     – Ott élsz? Mások is vannak ott?
     – Nem. Nem tudok róla. De te hogy?
     – Nem kaptam el. Szerencsés vagyok. Vagy szerencsétlen. Vagyunk egy páran, itt szoktunk találkozni esténként. Nem sok túlélőről tudok, mindössze huszonhatról. Lili, én meg akartalak keresni, de olyan gyorsan történt minden, gyere vissza hozzám, kérlek.
     – Olyan gyorsan? Mennyi idő telt el a szakításunk és a járvány között, és egyszer sem kerestél, egyszer sem hívtál.
     – Én…
     – Hagyjuk! – felelte Lili, és megfordult.
     – Itt megtalálsz. Gyere vissza! Kérlek!
     Lili csak legyintett, szinte rohant kifele az épületből, beugrott a kocsiba, letette maga mellé a táskát, és gázt adott.
     Egész úton gondolkodott. Hogy lehet, hogy Fred túlélte, miért pont ő? Minek bonyolítja a dolgokat? Dühös volt, ugyanakkor, be kellett ismernie, boldog is. Amikor hozzáért, egyből eszébe jutott minden, minden éjszaka, amit együtt töltöttek, a mátrix még csak nem is hasonlított rá, de a virtuális világ kiszámítható volt, ott úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta, Fred pedig…
     Ahogy visszaért még enni sem volt kedve, egyből a géphez ment, kicserélte a panelt, szinte önkívületben programozta be a következő történetet, majd döbbenten nézte az eredményt. Az utolsó együtt töltött éjszakájuk volt, csak kicsit másképp. Kiszámíthatóan. Kiábrándítóan kiszámíthatóan. Keze megállt a billentyűk fölött.
     Az ablakhoz sétált, és a bázist körülvevő sivatagot figyelte. Már nyugodott le a nap, vörös fénybe vonta a látóhatár peremén húzódó város körvonalait.
     – Majd holnap… – suttogta maga elé Lili. – Majd holnap.
     Visszasétált a géphez és lenyomta az indítógombot. Leült a székre, és fejére tette a kivetítő-szemüveget. A mátrixban minden kiszámítható, gondolta, és hagyta, hogy gondolatait kitöltsék a gépből jövő információk.
     Majd holnap…
     Talán…

„Nem sok jó lehetőség van az életben, ami jön, azt meg kell ragadni. A majd sosem jön el, csak a most van.” / T. L./

 

Ákos: Ennyi nem elég

One response to “Éld az álmodat!

  1. Hűha…
    Egy – talán reklámban hallott – idézet jut eszembe erről: Ne csak álmodd az életed, hanem éld az álmaidat!

    igen, sokan hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk az élet … én is itt ülök ilyenkor a gép elött, ahelyett, hogy… ne is mond!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s