Ördögűzés

Ördögűzés     A hatalmas tölgyfa íróasztalon megcsörrent a telefon. Régi darab volt, lehetett vagy ötven éves, még a ház előző lakója kapta a gyülekezet egyik tagjától ajándékba. Hálából. Az atya soha nem beszélt róla, ki volt az illető és mi volt a valódi ok.
     A készülék másodszor is kicsengett, de csak a szoba komor falai verték vissza a hangját. Esteledett már, hosszúra nőtt árnyékok festették meg a falak mellett végigvonuló hatalmas könyvespolcokat. A lexikonokat vastag porréteg borította, ritkán vették kézbe őket. Letakarítani nem volt érdemes a felületüket, egy ilyen régi házban, pár nap alatt ugyanúgy néztek volna ki. Szinte még a falakban is por volt.
     A telefon harmadszor is megcsörrent. Hangjától táncolni kezdtek a levegőben lebegő porszemcsék, érdekes ábrákat rajzolva a rájuk vetülő napsugarak segítségével.
     Aztán az ajtó kivágódott, és a beáramló levegő keltette huzat szétzúzta az éppen összeállt kompozíciót.
     László atya sietett be, habozás nélkül felkapta a készülék kagylóját, mielőtt a hívó fél meggondolja magát. Csodálkozott, mikor meghallotta a csörgést, már évek óta nem hívták ezt a számot. Nem mintha titkos lett volna, csak amiért létrehozták, az már nem érdekelt senkit. Vagyis érdekelni érdekelt, ha valami hollywoodi mozifilm dolgozta fel éppen.
     A készülék hallgatóját a füléhez tartotta. A vonal másik oldalán beszélni kezdtek. László atya némán figyelt. Nem szólt bele, nem kérdezett. Végül felírt néhány adatot egy papírra, elköszönt a másiktól, és letette.
     Egy darabig elgondolkodva nézte, a jegyzetet, majd megrázta a fejét, átment a másik szobába, kikereste a számot, elővette a mobilját és tárcsázott. Mikor felvették, felolvasta a cetli tartalmát.
     A többi már nem tartozott rá.

     Gondolta ő, akkor.

     Néhány nappal később autó fékezett a plébánia előtt. Egy hatalmas fekete Mercédesz volt, két pap szállt ki belőle. Láthatóan idegesek voltak. Vitatkoztak. Majd az egyik mérgesen legyintett, a bejárathoz sétált, és a csengő felé nyúlt, aztán meggondolta magát, kinyitotta a kaput egyből besétált. A ház védelmére tartott németjuhász rápillantott, behúzta fülét-farkát és elvonult. Az épület sarkától még visszanézett, de csak egy halkat nyüszített. A férfi nem foglalkozott a kutyával, egyenesen az ajtóhoz ment és kopogás nélkül belépett, társa követte.
     László atya éppen reggelizett, mikor a két férfi a nappaliba érkezett. Ijedten ejtette ki kezéből a villát, majd felállt.
     Azonnal felismerte a ruhájukról őket. Hallott már róluk a főiskolai évei alatt, bár találkozni még nem találkozott velük. Az egyház titkos csoportjához tartoztak, bármikor, bárhová kérés és engedély nélkül besétálhattak. Az idősebbik férfi intett, hogy üljön le, és ő kérdés nélkül ezt tette, eszébe sem jutott, hogy ellenkezhetne.
     – A segítségére van szükségünk – kezdte az idegen –, sajnos, nincs elég emberünk, hogy végigcsináljuk a szokásos eljárást, ezért önnek kell velünk jönnie.
     – Igen – bólintott László atya. Tétován körülnézett.
     – Most – tette hozzá a férfi nyomatékosan.
     – Ööö… persze… – állt fel zavarodottan az atya. – Mit kell vinnem?
     – Semmit – felelte a másik, majd a kezébe nyomott egy papírlapot –, ezt tanulja meg, míg odaérünk.
     – I-i-igen – felelte ő, majd a papírra pillantott. Arcán csodálkozással vegyes félelem futott át. A másik két férfi láthatóan nem vett ebből észre semmit. Gyorsan rendezte arcvonásait, és felnézett az olvasásból.
     – Nem baj, ha nem érti, csak tanulja meg. Szó szerint, nem hibázhat.
     László atya bólintott. Az idősebbik férfi intett neki, hogy kövesse, és választ sem várva elindult kifelé. A pap felállt és ment, egy pillanatra az előszobaasztalon heverő mobiljára nézett, aztán inkább otthagyta, biztonságosabb megoldásnak tűnt.
     Beszálltak a Mercédeszbe. A kocsit valamiféle furcsa illat töltötte be, László atya még soha nem érzett ilyet, fenyő, emberi izzadtság, és egy kissé a tengerre emlékeztető, sós levegő keveredett benne. Enyhén émelyítő volt, de utastársait láthatóan nem zavarta. Ismét vitatkozni kezdtek egy idegen nyelven, egy rég elfelejtett, idegen nyelven. A fiatalabbik hátranézett rá, kezével mutatta, hogy tanulja a papíron lévő szöveget, közben folyamatosan a másikhoz beszélt. László atya olvasni kezdett. El sem tudta képzelni, honnan származhat az a szöveg, amit a kezében tart, azt a nyelvet, már nem igen beszélhették sokan. Nem volt hosszú, inkább csak bonyolult. Pár perccel később maga mellé fektette a lapot az ülésre
     – Már kész van? – fordult oda fiatalabb utastársa. – Pontosan kell tudnia, nem hibázhatunk.
     László atya felemelte a lapot, és maga elé tartotta. Jobb a békesség, gondolta, és úgy tett, mint, aki olvas. Már kívülről tudta. A gondolatai teljesen más körül forogtak.
     Fél órával később letértek egy földes útra, a kocsi nagyokat zökkent egy-egy gödörnél. Pár száz méterrel odébb feltűnt egy régi kápolna. Inkább már csak rom volt, ablakai kitörve, ajtaja bizonytalanul billegett, ahogy a szél megmozgatta a megmaradt zsanérokon.
     Hirtelen fékeztek, László atya a lassulástól szinte az előtte lévő ülésnek ütközött, de még időben sikerült maga elé kapnia a kezét. Most tudatosodott csak benne, hogy egész végig hihetetlen sebességgel jöttek. Annyira el volt foglalva a gondolatatival, hogy eddig nem is vette észre. Szinte még meg sem álltak, mikor fiatalabbik utastársa már nyitotta is az ajtót. Aztán a másik is kiszállt, ő meg félelemmel vegyes bizonytalansággal követte őket.
     Beléptek a kápolnába. A padok helye már üres volt, és a szenteltvíztartó is hiányzott. Ahogy tekintete beljebb vándorolt, meghökkent. Az oltár előtti asztalon egy ember feküdt lekötözve, szájából hab szivárgott. László atya ebben a pillanatban bánni kezdte, hogy otthon hagyta a telefonját, de igazából nem hitte, hogy bármi hasznát venné. Innentől kezdve csak önmagában bízhatott, és abban, hogy jól mérte fel társai képességét. Nem tartotta valószínűnek, hogy tévedne, jó emberismerő volt.
     Ez most nagyon jól jött.

     A lekötözött ember mellett négy másik férfi állt.
     Az egyik az érkezőkhöz fordult. László atyára nézett, majd kérdezett valamit idősebbik kísérőjétől ismét csak azon a furcsa, idegenszerű nyelven, ő bólintott.
     – Talán már hallott az ördögűzésről – fordult a paphoz a fiatalabbik férfi –, szerencsétlen testvérünket megszállta egy démon, és mi most megpróbáljuk távozásra bírni.
     László atya némán bólintott, neki teljesen másnak tűnt az egész, de jobbnak látta, ha ezeket a kétségeit nem mondja ki hangosan, sőt, ha agyának egy távoli zugába rejti el őket.
     A korábban ott lévők közben gyertyákat gyújtottak az oltáron, és valami füstölőfélét, amitől ugyanaz az illat töltötte meg a helyiséget, mint amit korábban az autóban is érezni lehetett. A pap igyekezett elrejteni undorát.
     Mikor az összes gyertya égett, körbeállták a férfit, és egyikük egy ősi szöveget kezdett skandálni. Ahogy a végére ért, a mellette álló folytatta. Közben a megszállott ember teste remegni kezdett, szemei kinyíltak, de csak bámult bele a semmibe.
     A harmadik férfi következett. Szavai nyomán a fekvő teste felemelkedett, és száját iszonyatos üvöltés hagyta el. Aztán a negyedik jött, és szerencsétlen áldozat végig ordított és rázkódott, ahogy a férfi beszélt. Füst vette körbe, de hogy honnan jöhetett azt László atya el sem tudta elképzelni, mintha a semmiből keletkezett volna. A füstnyalábok elindultak az oltár felé, szürkeségbe vonva az ott álló feszületet.
     Fiatalabbik kísérője vette át a szót. A kereszt felemelkedett. A pap dermedten figyelte.
     Csend lett. Ahogy körbenézett, látta, hogy ő következik. Legszívesebben megfordult volna, hogy elrohanjon, de tudta, hogy nem teheti. Felsóhajtott, és mondani kezdte a rá osztott részt.
     A kereszt megfordult az oltáron, és lilás fekete sugarak kúsztak elő mögüle a sötétségből. A két nyaláb elindult feléjük az egyik egyenesen az asztalon fekvőbe hatolt be. A férfi szeme zölden felizzott, majd lecsukódott, lebegő teste az asztalra zuhant. A többiek kissé hátrább léptek tőle. És László atyától is. Ő végignézett magán. A másik sugár szorosan ölelte körbe. Utolsó emléke az volt, mielőtt összeesett, hogy beszivárog a testébe, és átveszi felette a hatalmat. Ajkai még mozogtak, de a szavakat már senki nem hallotta.

     A férfiak néma közönnyel szemlélték az eseményeket. Ahogy a sugarak által keltett fény kihunyt odaléptek az áldozatok mellé. Megvárták, míg mindkettő magához tér, majd beszélni kezdtek, üdvözölték az újonnan érkezetteket.
     László atya, a test, ami az övé volt, felállt. Végignézett a körülötte állókon, arcvonásai megkeményedtek.
     – Ez a test… Ez a test egy papé volt. Nem igaz, hogy nem tudtatok volna normálisat találni. Ez bűzlik a szenteltvíztől meg a tömjéntől – ordította, majd szaggatni kezdte magáról a ruhákat. Végül meztelenül állt a többiek előtt.
     Azokat nem érte váratlanul a fejlemény, egyikük néhány ruhát vett elő az oltár mögül, és a férfinak nyújtotta. Az átvette, és magára öltötte őket.
     – Későn tudtuk meg, hogy ketten érkeztek, és az utolsó pillanatban nem találtunk mást – szabadkozott.
     – Most már mindegy – fintorgott az atya –, csak nem bírom ezt a szagot.
     – Beszéljünk másról! Mi lesz a feladatotok, hova kell mennetek? – vette vissza a férfi a szót.
     László atya arcán egy pillanatra zavarodottság futott át, majd megszólalt:
     – Itt maradok, ebben az országban, ebben a városban. Nekem itt van dolgom, elő kell készítenem a helyet a többieknek.
     – Én New Yorkba megyek – tette hozzá a másik.
     László atya bólintott. Még átadtak pár fontos információt, megbeszéltek néhány dolgot, aztán a csoport tagjai elindultak kifelé. Őt két korábbi kísérője vitte vissza a paplakhoz. Egész úton nem beszéltek.
    Mikor megérkeztek, László atya kiszállt a kocsiból. Végignézett az épületen, a mellette magasodó templomon, majd nagyot sóhajtott, legyintett egyet, és belépett a kapun. A másik két férfi elment, még sok dolguk volt arra az éjszakára.

     Ahogy a pap belépett a házba, kissé összegörnyedt, a szobákat a tömjén átható illata töltötte meg. A bejárattal szemközti kereszthez lépett. Pár percig némán nézte a megfeszített megváltót, aztán lassan felemelte mindkét kezét. Maga elé tartotta és két oldalról a kereszt két szárára helyezte, lassan csúsztatta a Krisztus-más felé. Végül középen, a keresztre feszített szíve fölött, keresztezték egymást tenyerei.
     Megkönnyebbülten felsóhajtott, nem történt semmi.
     Levette kezeit a feszületről.
     Az asztalon heverő mobilra pillantott.
     Nem, az még várhat.
     A könyvtárszobába ment, ott volt a házban található legnagyobb tükör. Megállt előtte. Farkasszemet nézett képmásával. A kép hirtelen zavaros lett. Füst kezdett örvényleni körülötte, majd hirtelen visszahúzódott. László atya elmosolyodott. Nem fog sikerülni, mondta gondolatban, de tudta, hogy akinek szól, az hallja.
     Amikor a papneveldében megkeresték az Őrzők, először csak nevetett a hallottakon, azt hitte, valami tréfa az egész. Aztán mégis csak elfogadta a felkérést. Hosszú évek munkájába került, míg végül felavatták. Sok mindent kellett megtanulnia. Rég elfelejtett nyelveket, ősi szövegeket, na és persze a legfontosabbat, hogyan tarthat egy démont az uralma alatt, akár a saját testében is, elzárva a külvilágtól. Ő természetesen hallja a hangját, az átkozódásait, és érzi minden próbálkozását, hogy kijusson, vagy átvegye felette az uralmat, de a környezete ebből semmit nem vesz észre, ha úgy akarja.
     Visszament az előszobába, felvette a mobilt és hívta a számot. Megvan a kapcsolat, mondta a másik félnek, és gyorsan elmesélte, mi történt. Holnap gyűlés lesz, majd ott részletesen megbeszélnek mindent.
     Addig viszont még misét kell tartania, most egy kicsit másképp, mint korábban. Fenn kell tartania a látszatot. Mindkét fél felé. Reverendát öltött magára, jobb kezével még egyszer végigsimította a keresztet, aztán elindult a templom felé. Mielőtt belépett felnézett az esti égboltra. Abban a pillanatban egy csillag húzott fényes vonalat kelet felől. Elmosolyodott. Nappal szivárvány, éjjel csillag, gondolta. Mint egy jel.
     Egy jel Istentől.

2 responses to “Ördögűzés

  1. Szabó Feri

    Nem mindenki képes arra,hogy másokat megszabadítva saját magában hordozza,húzza,vonja mások bánatát,bűnét ,titkát v. örömét de felemelő érzés ennek a képességnek a birtokába lenni még akkor is ha ez néha fájdalmas és valóban szükséges egy “kereszt” amit megsimítva tovább tud lépni az ember.
    Sok gondolatot elindító írás!Köszönöm.

  2. Jobban tetszik mint 2 éve,végig az járt az eszemben ha ördögök-angyalok,istenek-démonk irányítanák a világot nem biztos ,hogy ennél rosszabb,kevésbé a szakadékba rohanó lenne.( úgy érzem pont a végére nem is kérdőjel)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s