Érted haragszom…

/Kész. Vége volt. Nem sikerült. Nem menthette meg. Ez fájt. Iszonyúan fájt. És még csak nem is sírhatott. Megláthatják.  Hallgatni, mikor a torkát fájdalom marta véresre, mikor századszor harapta meg ez ajkait. Ez fájt. De nem fizikailag. Már csak egy valamije maradt, amit még érte adhatott…/

„Érted haragszom, nem ellened”
Érted?! Haragszom! Nem! Ellened…

     Pál atya végignézett a templom padsorain. Már csak néhány imádkozó, idős asszonyt látott. Az órájára pillantott. Szeretett volna indulni, de Isten szolgájaként, kötelessége volt addig maradni, amíg az utolsó híve is haza nem megy. Leült az oltár bal oldalára és kezébe fogta a Bibliát. De csak tartotta, nem nyitotta ki. Ennyi év után – közel húsz év szolgálat – már kívülről ismerte minden sorát. Eszébe jutott, hogy a padok közt kellene járnia, hisz akik a mise után is maradtak, tulajdonképpen csak egy vigasztaló szóra várnak, mégsem tette meg. Nem érzett magában elég erőt hozzá, hogy bíztató szavakat mondjon, mikor épp az ő lelkét marcangolta szét a kétségbeesett tehetetlenség. Hónapok, évek óta abban reménykedett, imái meghallgatásra találnak, és egy nap besétál erre a szent helyre az a nő, és időpontot kér az esküvőjére, vagy keresztelőre, vagy egyikre se, csak bejön imádkozni. Ez utóbbi volt a legnagyobb álma, de mindig igyekezett elhessegetni magától. Ha beismerte volna, akkor azt is be kellett volna vallania, miért kívánja ezt mindennél jobban. Mert ha azt kívánja, térjen meg a bűnös útról, fogadja el, amit Isten kínál, az a Mindenhatónak tetsző cselekedet lett volna, de ő a szíve mélyén mást akart, és abban nem szerepelt másik férfi, különösen nem úgy, ahogy most jelen voltak a nő életében.
    Undor, félelem és féltés cikázott át rajta, ahogy erre gondolt. Az a nő a testéből élt, aki fizetett, azt csókolta, mindegy volt, ki az illető. Sokszor bántották is, ő erről mindig tudott, hiszen ő szolgált a kórházban is, ahová olyankor a nő bement vagy – rosszabb esetben – vitték. Egy ilyen alkalommal találkoztak először. Emlékezett rá, mennyire megfogta a szépsége. Nem a testéé, hanem, ami a szeméből fénylett. Nehéz is volt összeegyeztetni azzal, ahogy élt. Néha beszélt vele, de ő nem akart Istenről hallani, azt mondta, ha Isten jó lenne, akkor minden másképp történne. Ilyenkor nagyon szomorú volt, és Pál atya egy idő után már nem ment hozzá, csak az orvosoknál érdeklődött róla. Persze csak a többi beteg közt megemlítve.
    Már rég óta nem látta a kórházban, így néhány napja elhatározta, megnézi a szokásos helyén. Ezért várt arra, hogy végre mindenki hazamenjen és ő bezárhassa a templomot. Nem akart papi ruhájában arra menni, mert bár úgy nagyobb biztonságban lett volna, nem szerette volna, ha felismerik, ezért elhatározta, hogy néhány utcával arrébb átöltözik. Valahogy majd arra sétál, de csak úgy, hogy ne vegye észre senki. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy jól van a nő. Csak látni akarta. Megsimogatni a szemével, az sem baj, ha ő nem fog tudni róla.
    Felsóhajtott. A szívét ismerős fájdalom szorította össze. A könyv kicsúszott a kezéből és a földre esett. A hang ágyúdörgésszerűen söpört végig a templomon. Pál atya ijedten nézett fel, mint egy kisgyermek, akit rajtakaptak, hogy a karácsonyra sütött édességet majszolja nagy titokban. Kereste melyik lesz az a szempár, amiben azt látja, tudom a titkodat… De nem volt már senki ott. Amíg ő gondolkodott, az utolsó híve is hazatért. Az órájára nézett, már későre járt. Felemelte a Bibliát és megcsókolta, majd magához szorította, hátha az majd megsúgja, mit is kellene tennie. Szerette volna, ha Isten megszólal, és megmutatja a helyes utat, de Isten hallgatott. Pál atya felállt, bezárta az ajtókat és a paplakba ment. Közben csak a nő arcát látta maga előtt.
    Nem is akart már gondolkodni. Semmit sem akart, csak elindulni végre, csak biztosnak lenni benne, hogy ő jól van.

    Néhány utcával távolabb parkolta le az autót. Levette nyakából papságának egyik jelképét a gallért, ajkához emelte, majd a hátsó ülésre tette, aztán felemelte a már odakészített hosszú kabátot. Olyan volt, amit egyébként soha nem vett volna fel, de arra alkalmas volt, hogy a tömegbe olvadjon benne. Kiszállt a kocsiból és elindult, aztán eszébe jutott, hogy talán nem zárta jól be az ajtókat, és visszament megnézni. Aztán mégegyszer. Mit csinálok én itt, villant belé a gondolat. Megrázta a fejét és elindult. Az út szélén rengeteg nő állt, hiányos öltözetben, kíváncsian méregették a férfit, üzletet reméltek. Pál atya félre akart nézni, de nem tehette, kénytelen volt mindegyikük arcába pillantani, hogy megtalálhassa azt az egyetlen szempárt, de egyik sem volt az. Végigsétált a környéken, de sehol nem látta. Eszébe jutott, hogy másfelé is visszamehetne a kocsijához, de egy kis hang a szívében nem engedte. Elindult hát, arra, amerről jött. Az út közepén tarthatott, amikor egy sötét sikátor előtt haladt el. Addigra már teljesen besötétedett, és csak az utcai lámpák juttattak némi fényt a fekete, omladozó falak közé. Kosz és szemét volt mindenütt.
    És akkor megpillantotta őt két férfival. Azok észre sem vették, hogy valaki nézi őket. Állatias módon engedtek utat pillanatnyi ösztöneiknek, egyikük elkapta a nőt, és a falhoz szorított. A nő feje a falhoz ütődött, és akkor összeakadt pillantása papéval. Fájdalom, közöny, undor, félelem, minden egyszerre kavargott a zöld íriszek mélyén. Az egyik férfi is odanézett, Pál atya elkapta a szemét és szinte rohanva tette meg az utat az autóig. Beült és csak ment, ment, amíg haza nem ért. Egyenesen a templomba akart sietni, talán, hogy imádkozzon. De miért? Hiszen ezt tette éveken keresztül és semmi sem változott. Minek imádkozzon akkor? Megállt a templomajtó előtt, akkor vette csak észre, hogy közben eleredt az eső, és jeges sávokat vágott az arcába. Felnézett az égre, szemét lehunyta és hagyta, hogy a hideg víz áztassa, ahogy az ő könnyei áztatták sok éjszakán a Bibliáját. Érezte, ahogy mindenét lemossa ez az égi áldás, csak azt az egyet nem, ami belülről mardosta. Tennie kellett volna, tennie kellene valamit. A templom kulcsa kihullott a kezéből, és ő térdre rogyott, de nem azért, hogy felvegye. Szavak törtek elő belőle, mondatok, amiket soha meg sem fogalmazott, fájdalom, amit évekig próbált letagadni, kétségbeesés, ami bármit megtenne:
    – Isten! Miért nem hallgatsz meg? Miért nem segítesz rajta? Neked mindegy, neked csak egy porszem, mint én, mint bárki más? Miért nem segítesz? Tedd meg értem, én soha nem vétkeztem ellened. Büntess engem! Helyette. Mindegy, ő is csak egy ember, én is csak az vagyok, neked mindegy. Mentsd meg őt!
    És az ég hallgatott…
    – Hallgatsz? Megint hallgatsz? Miért? Te vagy a jóság? A megbocsátás? Hát, nem! Ha ez az ára megteszem! – Azzal felállt és karjait széttárta, az eső erősebben zuhogott, az éjszakai sötétséget egy-egy villám festette fényesre, de más élő ember a papon kívül már nem volt a környéken, ha lett volna, minden bizonnyal félve menekül a különös színjáték helyszínéről. – Sátán! Hallgass meg akkor te! Eladom a lelkem, ezt szereted, nem? Gondold meg! Az övét így is megkapnád, mennyivel jobb lesz az enyém! Ha én bukom, sokak hite roppan meg! Hallod? Azt teszel velem, amit akarsz, de cserébe engedd el őt a karmaidból! Bármit megteszek! Bármit, amit kérsz, és nem fogok tiltakozni! Milyen gyönyörűség lenne, gondold el! Én a feddhetetlen, az egyház egyik büszkesége, aki bármire vihetné még, én bukom. És cserébe csak egy egyszerű ember lelkét kérem. Nem kell gazdagság, nem kell dicsőség, nem kell hírnév… – Zokogva roskadt ismét össze, ujjai a híg sárba markoltak, majd a mozdulat hevességétől körmei tenyerén hasították fel a bőrt. – Még csak az sem kell, hogy ő tudjon rólam, csak mentsd meg! Kérlek! Mentsd meg! Őt…
    És hallgatott a pokol…

    Sok idő telt el, már hajnalodott, mire a könnyei elapadtak. Valamiféle tompa fásultsággal figyelte a tenyerét körülvevő barnás-sárgás földet, a vérpatakok és a víz keveredése által létrejött különös ábrákat. Felemelte a kezét, és úgy forgatta a szeme előtt, mintha először látná. Aztán felnézett az égre, majd a földre ismét. Hát, senki sem hallgatta meg…
    Visszament a paplakba, és lezuhanyozott, majd tiszta ruhát vett, de érezte, hogy valami menthetetlenül összetört benne, érezte, hogy már soha többé nem lesz semmi olyan, mint akár egy nappal korábban volt. Az órára nézett, még volt idő a reggeli miséig. Nem tudta, miről fog beszélni, pontosabban tudta, miről kellene, csak éppen a hite hiányzott hozzá.
    Nem is tartotta meg a misét. És a következő napon sem, és a következő héten sem…
    Még csak a templom közelébe sem ment. Keresték a hívei, de ő elküldte őket. Azt mondta, Isten nem létezik. Arca fásult volt és fáradt, szeme már nem csillogott.
    Aztán egy nap, nem sokkal később, egy autó fékezett a ház előtt, majd kopogtak. Minden olyan gyorsan történt. Valami fényképeket mutogattak, amiken ő volt és prostituáltak. Akarta mondani, hogy ez nem igaz, ezek hamisítványok, de nem tette. Jobb ez így. Azt is tudta, nem így szoktak történni ezek a dolgok, nem ilyen gyorsan, de ismétcsak nem szólt. Mindegy volt ez is. Ha ez volt az ár, ő szívesen fizette. Át akarták csak helyezni, de mosolyogva rázta a fejét. Elmegy. Semmit nem vitt magával, csak annyi ruhát, ami egy bőröndbe belefért. Úgysem tudta, hova megy, hisz semmije sem volt, nem tudta, mi lesz vele. De ez is mindegy volt. A Sátán tehát meghallgatta. Akkor pedig Ő megmenekült, csak ez számított. Az ördög jó partner, megtartja a szerződés rá eső részét.

    A városban kötött ki ismét. Egy asztalosműhelyben helyezkedett el. Nem keresett sokat, de bánta is ezt. Egy kis lakást bérelt, egy házban, ahol többnyire lecsúszott emberek éltek. Kosz és szemét, alkoholbűz borított mindent. Mindennaposak voltak a veszekedések. Néha eszébe jutott, mit mondott volna korábban, papkorában, ha ilyet lát, de most csak gyorsan továbbsétált és hallgatott.
    Sokszor eszébe jutott a nő is, biztosan van már valakije. Ettől a gondolattól mindig könnyes lett a szeme, de örült is egyben. Ha mással is van, legalább boldog, legalább megmenekült. Az ár pedig, amit fizetnie kellett ezért, semmi sem. Nem érdekelte, mi lesz az ő lelkével a halála után. Megmentette, akit szeretett, mi lehet ennél fontosabb?
    Akkor is így gondolta, amikor rosszabbra fordultak a dolgai, és elvesztette a munkáját. És akkor is, amikor már ennivalóra is alig maradt pénze. Panasz nélkül hallgatott, mikor kirakták abból a lakásból, amit amúgyis a tekintélyes főt számláló csótánycsaláddal osztott meg. Semmi sem sikerült, nem talált másik munkát, az utcán aludt és csak akkor evett, ha valaki megszánta, és mégsem lázadt.
    De az éhség nagy úr. Sokszor vitték lábai az üzletek elé, hogy legalább nézhesse az ínycsiklandó ételeket, ha már meg nem vehette őket. A biztonsági őrök gyanakodva figyelték a rongyos alakot, akiről egyikük sem gondolta volna már, hogy valaha büszketartású, tekintélyt sugárzó egyházfi volt.

    Azon a napon is egy kis bolt előtt ácsorgott. Hosszú ideje nem evett már. Önkéntelenül emelte fel a kezét, és simított végig egy almán, de nem vette el, az éhségnél is erősebbek voltak az erkölcsei, bármi történt is.
    Kivágódott az üzlet ajtaja, és érezte, hogy a valaki, aki kijött rajta, felé tart. Csak érezte, mert felnézni nem mert, valóban úgy érezte magát, mint egy tolvaj. Az illető megállt előtte, és a kezébe nyomott valamit:
    – Fogadja el! Napok óta figyelem magát, mikor evett utoljára?
    A hang… A hang annyira ismerős volt, hogy a férfi vissza sem tudta tartani a könnyeit. Tehát jól van, tényleg jól van. Köszönöm, Uram, köszönöm Sátán, vagy bárki tetted is. Elvette a csomagot, valamit próbált mondani, de még csak fel sem bírt pillantani.
    – Tudja, én is éltem az utcán, nagyon sok évig, és még most is ott élnék, ha egyáltalán élnék még, ha nincsenek jó emberek, akik segítenek, de soha nem tudtam megköszönni nekik, így próbálom másoknak – mondta a nő. – Volt valaki, aki megpróbált segíteni, és én mindig elüldöztem, még akkor is… Még akkor is ott volt, mikor majdnem meghaltam…
    A férfi felkapta a fejét. A nő arcán égésnyomok látszottak, de a szeme nem változott. Pontosabban, csak kevesebb volt benne a fájdalom. Az a zöld írisz…
    – Ön? Ön az atyám? De hát…
    – Elvesztettem a hitemet… – suttogta a férfi, a többiről nem volt értelme beszélni.
    Aztán nézték egymást. Rengeteg kérdés kavargott mindkettőjükben, de tudták, hogy nem fogják feltenni őket. A válaszok nem léteztek, vagyis valahol egy másik dimenzióban léteztek és bennük.
    – Várjon meg! Most végzek. Azt hiszem, nincs hol aludnia, úgyhogy nálam fog – szólalt meg a nő, a férfi pedig nem tiltakozott.

    Hazafelé (milyen furcsa volt a férfinak most ez a szó, hazafelé) egyedül a nő beszélt. Azon a napon, mikor a férfi meglátta a sikátorban, azon a napon fordultak még rosszabbra a dolgai és egyben jóra is. Ahogy meglátta a papot, megundorodott magától, az egész addigi életétől, és el akarta küldeni a két férfit. Az egyik iszonyúan dühös lett, és meggyújtotta a nő ruháját, akkor égett meg az arca is. Talán meg is halt volna, de furcsa emberek jöttek. Hófehér ruhájuk volt, és kórházba vitték a nőt. Minden olyan különös volt, az orvosok is kedvesebbek voltak, egyikük még munkát is segített keresni, csak az idegenekkel nem találkozott soha többé. Hiába kérdezte a nővéreket, a doktorokat, azok sem tudtak róluk semmit, csak annyit, hogy azon a napon feltűnően sokan gyógyultak meg váratlanul a kórházban. Aztán, ahogy kikerült onnan, eldöntötte, hogy ő is segíteni fog másokon, csak ezt az egy lehetőséget látta, hogy jóvátegye addigi életének minden bűnét.
    Egy templom előtt mentek el. A nő megállt, kelletlenül a férfi is.
    – Menjünk be! – mondta a nő.
    – Én… – kezdte a férfi, de nem tudta folytatni. Végül a nő megfogta a kezét, és behúzta magával.
    Leültek hátul és csak nézték az oltárt és az oltár bal oldalán ülő lelkészt. Kezében Biblia volt és láthatóan igen el volt merülve a gondolataiban.
    Pál felállt.
    – Meg kell tennem valamit – hadarta a nőnek, és elindult a fiatal pap felé.
    Az ijedten akarta félrehúzni a kezeit, mikor az ismeretlen, koszos koldus megfogta őket, de amint a szemébe nézett, megnyugodott.
    – Nem tudom a titkodat – mondta Pál mosolyogva –, de Isten nagy, és az ő útjai kifürkészhetetlenek, és végül minden jóra fordul. Higgy nekem!
    A fiatal lelkésznek még válaszolni sem volt ideje, a koldus olyan hirtelen tűnt el, ahogy jött, néhány pillanat múlva, már üres volt a templom.
    – Köszönöm, Uram! – suttogta letérdelve az oltár elé a lelkész. – Köszönöm a jelet! Most már tudom, hogy Téged kell szolgálnom, tudom, hogy méltó leszek rá!

Előttem, éppúgy, mint mögöttem Isten áll, így aztán minden jóra fordul.
/John Greenleaf Whittier/

Gondja van az Úrnak az útra, amelyen jártok” (Bírák 18:6)

8 responses to “Érted haragszom…

  1. Kedves Angel Udvozolek .

    Nagyon tetszett a csodalatos irasod.

    A szep zenet meghallgattam.

    Boldog Bekes Uj Evet kivanok.

    Udvozletem .M.

    • Szia Marmar!
      Valahogy nem vettem észre ezt a hozzászólást eddig. Én is kívánok Neked nagyon boldog új évet!

      Szeretettel ölellek, Angie

  2. Kedves AngelLilith!
    Most találtam a blogodra, és ez volt az első történet amit olvastam és csodálatosnak találtam. Fantasztikus erővel írsz és a lelkemig hatolt az írásod.
    Köszönöm és a továbbiakban mindent elolvasok.
    Üdv: Dóri

    • Kedves Dóri!
      Nagyon örülök, hogy tetszett az írásom, remélem, még sok olyat találsz nálam, ami hasonlóan hat Rád!

      Szép napot kívánok, Angie

  3. tűzmadár

    Isten akkor sem hagy el minket, ha mi elhagyjuk Őt.
    Sőt, elhagyni sem tudjuk, hiszen mindenhol ott van. De amikor azt hisszük, hogy elhagytuk, azt hívjuk pokolnak.
    Nagyon tetszett. Végig drukkoltam a papnak és a lánynak. Csodálatos.

    • Furcsa, hogy mikor elkezdtem írni, egyáltalán nem volt kapcsolatom Istennel, vagyis csak egy ilyen “hagyjuk-békén-egymást” valami. Aztán úgy látszik, a Mindenekfelettvaló nem vette ezt zokon, és egyre-másra velem íratta meg a dolgait. Teljesen átalakultam közben.
      Kevesen tudják, de ha kész vagyok egy művel, én mindig megköszönöm,hogy én írhattam meg, sőt, már olyankor is, mikor először találkozom a főszereplőimmel. Mint most is a csalódott lánnyal és a szellemmel, akiket ott hagytam a katakombában, és várják, hogy írjak róluk. Addig úgysem hagynak békén… 😀

      Te meg folytasd a mesédet. Talán kérdezd meg azt a kis halat, mit szeretne még elmondani rajtad keresztül!

  4. tűzmadár

    Tetszik ez a hozzáállásod a dolgokhoz. Szép gesztus, és úgylátom az írásaidból, hogy értékelik ott fent.
    Hát, most új fejezet nyílik az életemben, remélem jut benne hely az írásnak is. Én nagyon szeretném. Fickándozik bennem a kis halacska, majd meglátjuk, mit ihlet meg bennem az új környezet.

  5. Hát megint itt vagyok! Nem tudtam aludni és ide kellett jönnöm. Azt hiszem jól tettem! Ez az írásod megint megérintett, de nem csak ez, hanem az, hogy a saját soraimmal találkoztam, amikor beléptem, vagyis ide kellett jönnöm. Szóval nem haragszol rám sem és örülök, hogy nem is tudsz (ezt írtad)!
    Mostanában nem találom magam, azt sem tudom merre járok, mármint gondolatban. Sok volt ez mostanában ami körülöttem történt és még nincs vége, de az “Érted haragszom….” most jól esett (olvasni).
    Nem azért, mert ráébresztett, hogy az elbizonytalanodás nem csak velem történik meg. Megtörténhet másokkal is! Persze ez sovány vígasz nekem. Mit kellene tennem, hogy meglássam az alagút végét?
    Szinte hallom, hogy kérdezed, tudsz-e valamiben segíteni, hát nem hiszem! Fel kell olyan dolgokat dolgoznom, amit nem tudom hogyan kell feldolgozni.
    Megint csak azt tudom írni, amit legelőször, hogy jó, hogy Rád találtam. Ide kellett jönnöm. Ölellek, Zsóka (mama) és “Őket” is!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s