Monifé (A mindenek felett való)

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál.”
Pilinszky János

     Monifé* elkésett. Amennyire tudott, észrevétlenül próbált belépni a terembe. Persze, nem sikerült. Szinte azonnal mindenki feléje fordult. Az arcokon rosszallás futott át, ami annak szólt, hogy nem először történt ilyesmi. Szerencsére abban a pillanatban nyílt a kapu és az Úr sétált be rajta. Egyenesen a középen álló trónhoz ment. Az angyalok mélyen meghajolva húzódtak szét előle, egyedül Monifé nézte felemelt fejjel a sarokból. Az ő szívében nyoma sem volt félelemnek, csak mélységes szeretet érzett Teremtője iránt.
    Az Úr megállt a trónszék előtt. Megfordult és mielőtt leült volna, áldásra emelte fel mindkét karját az angyalok feje fölött. Mosolygott. Tekintete megakadt Monifén, és szívét hatalmas boldogság töltötte el. Mind közül őt szerette legjobban. Bár valamennyi angyal a teremtménye volt, Monifé mégis sokban különbözött tőlük. Saját képére formálta, ő lehelt belé életet, és mégis annyira, annyira önálló, annyira más volt, mint a többiek. Az angyal szilárd, büszke tekintettel viszonozta a nézést, majd lassan, tiszteletteljesen meghajtotta a fejét. Az Úr leült.
    Intett a kezével és halk zeneszó hangzott fel valahonnan, a dallam lágyan ölelte körbe a jelenlévőket. A fejek felemelkedtek, de egy kivételével az alázatot tükrözte minden szempár.
    Egy újabb ciklus ért véget. Az Úr tökéletességében bizton tudta, mi az az idő, amit teremtényei eltölthetnek a Földön, anélkül, hogy munkájuk tisztasága sérülne. Nem volt már sok hátra addig a napig, minek csak ő tudta idejét, és addig minden embernek új esélyt akart adni. Még egy választást, hogy eldönthessék, melyik útra lépnek. Mindenki, kivétel nélkül, a legutolsó gyilkos is, megkapta az esélyt. Az angyalok éjt nappallá téve járták a világot, szigorú rend szerint, és keresték az igaz lelkeket, akik majd azon a napon közéjük állhatnak. Jól végezték munkájukat, láthatatlan öleléssel, és lélekhez szóló igékkel próbálták visszafordítani az embereket, de sajnos, elég gyakran elbuktak.
    Az Úr kinyújtotta jobb kezét, és a trónus mellett figyelő Gábriel egy listát vett elő. Akinek felolvasta a nevét, előállt és beszámolt munkájáról. Nem a Teremtőnek szóltak ezek a mondatok, sokkal inkább társaiknak, hiszen ő enélkül is tudott, látott, érzett mindent. Szinte. Arca szomorú volt, és mind jobban elborult, ahogy a bukott lelkekről beszéltek az angyalok.
    Mint mindig, utoljára hagyta őt, legkedvesebbjét. Az eredményeiről keveset tudott. Monifé valami megfoghatatlan, különös erővel bírt, és érzései, gondolatai még az Úr előtt is sokszor rejtve maradtak.
    Mikor szólították lassú léptekkel a trónhoz sétált, arcán látszott, hogy szívesebben lenne máshol. Beszélni kezdett. Szavai lassú megfontoltsággal gördültek ki ajkain. Győzelmekről mesélt. Emberekről, akik meghallották a hívást. Az Úr csodálattal figyelte.
    – Hát, te senkit nem találtál, aki elbukott? – kérdezte. Monifé lehajtotta fejét, angyali, barna fürtjei eltakarták hatalmas szemét, mely egyszerre tükrözte a tenger mélységeit és az éj feketeségét.
    – Nem, Uram – válaszolta visszafogottan.
    – És ő? – mutatott kérdőn egy gyilkos nevére a Teremtő.
    – Őrá még nem volt elég időm – hangzott a válasz. – Bocsáss meg, Uram, de rosszul gazdálkodtam a rendelkezésemre álló energiákkal, és nem maradt rá elég! Hagyd, hogy visszatérjek és befejezzem vele, amit elkezdtem! Tudom, hogy jó, csak… Csak még nem voltam eleget mellette.
    Az Úr összevonta szemöldökét, homlokán enyhe ráncok jelentek meg, de nem szólt.
    – Ő? – kérdezte aztán, hosszú hallgatás után, egy másik névre mutatva. Szintén egy bűnöző volt az, aki sok embernek okozott már fájdalmat életében.
    – Óh, vele nagyon jól haladok, csak… – hallgatott el Monifé.
    – …még kell egy kis idő – fejezte be a Teremtő a félbemaradt mondatot.
    – Igen – válaszolta az angyal és fejét dacosan felvetette. – Uram, te teremtetted ezeket az embereket, a te számodra néhánnyal több nap nem számít, hagyd, hát, hogy visszatérjek, és én hozzád vezetem őket, megígérem.
    Halk moraj futott végig a termen a szavak hallatán. Senki sem mert volna ilyen merész és tiszteletlen lenni. Monifé más volt. Ő nem félt, és nem érdekelte a többiek megvetése sem.
    – Mit szeretnél, hát? – kérdezte a Teremtő mosolyogva.
    – Engedj közéjük! Ne kelljen folyton visszatérnem. Ha velük lennék minden percben, ama végső pillanatig, sokkal több lelket menthetnék meg.
    Az Úr megrázta fejét, de ez nem az ellenkezés jele volt, sokkal inkább a csodálkozásé.
    – Ha köztük élnél, olyanná kellene válnod, mint ők. Emberi testben, emberi fájdalmakkal a szívedben.
    – Tudom – felelte Monifé –, mégis azt kérem, engedj közéjük!
    Csend következett. Hosszú, néma csend, még a mennyországot betöltő zene is elhallgatott. Végül az Úr felemelte kezét, Gábriel pedig mindent értett. Az angyalhoz lépett, kezét annak vállaira helyezte. Monifé ajkain csendes mosoly jelent meg.
    – Köszönöm, uram! – lehelte, mielőtt elvesztette eszméletét.
    Gábriel gyengéden emelte fel az alélt testet. Az Úrra nézett:
    – Nem félted?
    – De igen, ám ő akarta így, ez az ő választása. Csak egy valamiben téved. Aki csak ránéz, tudni fogja, hogy nem közülük való, elárulja a szeme, azt nem változtathatom meg.
    Gábriel megcsóválta a fejét, megfordult, és szárnyai kiterjesztve, karjaiban az angyallal elhagyta a mennyországot.

* * *

    Monifé a földön ébredt. Hófehér ruhája, angyalszárnyai már csak az emlékeiben léteztek, de őt ez nem érdekelte. Az élet, amit kapott, nem volt csillogó, mint ama régi, de pont olyan volt, amilyet mindig kívánt volna, az Úr tudta, mit szeretne. Előző életét jótékony köd takarta, ő pedig nem kereste, mi van a falakon túl. Apró emberkék kerültek a keze közé, akiknek szívében még tisztaság lakott, akiket nem kellett az igaz útra vezetni, de általuk, rajtuk keresztül elérhette azokat, akiknek erre szüksége volt. Ő pedig dolgozott fáradhatatlanul. Olyan jóság és szeretet áradt belőle, amit nem lehetett nem észrevenni. Sokakat vezetett vissza a fényre, ám emberként át kellett élnie a körülötte élők szenvedéseit is, mégsem panaszkodott soha. Míg az emberek éjszakánként aludtak, ő imádkozott. Imádkozott, hogy enyhüljön a kín, ami átjárta testét. Aztán eljött a reggel, és ő újra csak mosolygott. Akkor is, mikor szemeiben halványodni kezdett a fény. A könnyek, amik az elveszettekért hulltak, elmosták Monifé szemének gyönyörűséges mélybarna színét, arcára ráncok költöztek, és mégis munkálkodott egyre, mégis minden nap újra tudta kezdeni. Hatalmas melegség vette körül, angyalnak nevezték azok is, akik csak hírből ismerték.
    Jóságának ragyogása pedig eljutott a Pokol Urához is. Csábító démonokat küldött ellene, majd legkiválóbb követőit, de Monifé ereje még legnagyobb fáradtságában is nagyobb volt mindegyikükénél. Így hát, Lucifer maga indult hozzá. Nem tudta ki ő, de azt igen, hogy minden hatalmára szüksége lesz, ha le akarja győzni. Egyetlen esélye maradt vele szemben.

* * *

    Az emberek a templomban ültek, és némán figyelték az oltárt. A pap feléjük fordult…
    …és akkor jeges hidegség száguldott végig a padok között. A fény érezhetően halványabb lett. A férfiak, nők és gyermekek menekülni akartak, de nem lehetett, testük nem mozdult.
    A kereszt körül szürke füstgomoly tűnt fel, eltakarva azt a tekintetek elől. A tér a templom közepén hullámzani kezdett, elsötétült, és a mélységes feketeségből egy alak tűnt elő. Nem voltak szarvai, nem világított fényespirosan a szeme, mégis aki csak ránézett, érezte, hogy megfagy a lelke a látványtól. Egyedül azok nem fáztak, akik Monifé közelében ültek.
    Ő nem félt. Tudta, hogy kellene, de lelkében mélységes nyugalom uralkodott. Az idegen egykor a testvére volt. Ugyanabból az anyagból formálta őket, ugyanaz a kéz valamikor egy távoli múltban. Monifé érezte, hogy így van, bár, emlékei azokról az időkről még mindig rejtve voltak.
    Az alak feléje fordult:
    – Hozzád jöttem. Hozzád jöttem, mert meg akarlak állítani. Túl sokat ártottál terveimnek, de én nem pusztítalak el, bár megtehetném – hangja egy kicsit vesztett éléből, mikor ezeket mondta, de ezt csak kevesen érezték, és akik igen, azok sem merészelték azt gondolni, hogy a bizonytalanság okozza. Óh, nem, addigra már megértették, ki ez az idegen, és hatalma még az Isten házának védőpajzsát is megremegtette. Itt sem voltak biztonságban tőle. A fekete alak folytatta: – Mindent megtehetek. Éppen ezért felajánlom magam mellett a második helyet az én birodalmamban. Ha nemet mondasz, elpusztítom ezeket az embereket, gondoskodom róla, hogy az egész világ téged hibáztasson, így soha többé nem térhetsz vissza közéjük. Válassz hát! Ha engem szolgálsz, hatalmat kapsz, mindenek felett, többet, mint amennyit valaha el tudtál képzelni.
    Monifé felállt. Nem nézett körbe, anélkül is érzékelte a szemekben, lelkekben ülő félelmet. A kereszt felé pillantott. Nem láthatta, de érezte, hogy ott van. Az Úr pedig hallgatott.

    Monifé mosolygott. Karjait széttárva elindult az idegen felé. Teste körül fehéren izzani kezdett a levegő. A fényből előtűntek elvesztett szárnyai. Széttárta őket még utoljára. A belőle áradó szeretet látható hullámokként hagyta el testét.
    – Van még egy választásom. Mert a létezésünkben nem az a legnagyobb ajándék, ha élhetünk, hanem ha azt addig tehetjük, ameddig szeretnénk. És én most boldogan áldozom fel önmagam.
    A sötét alakhoz lépett.
    – Szeretlek, testvérem – mondta, ahogy átölelte. Vakító fény száguldott keresztül a templomon. Mindent beborított egy pillanatra, aztán eltűnt.
    És vele együtt nyomtalanul a két alak is térből és időből. El a jelenlévők emlékezetéből.

    A pap megrázta a fejét. Valamitől szédült egy kicsit, de nem emlékezett semmire. Ha nagyobb a hite, ha akkora, mint szerette volna, most felkiált, Isten angyala járt köztünk, testvérek. És az emberek is ezt tették volna, annyira érezhető volt a melegség, de senki nem szólt. Csak a szokásosnál nagyobb áhítattal hallgatták a misét.
    Az első padban egy hely üresen állt. Senki nem kérdezte, miért nem ült oda valaki, senki nem furcsállta.
    Aztán hazamentek, de ez a nap más volt, mint a többi.
    Csendesebb.

    Lucifer magában őrjöngött. Nem értette, mi történt. Nem tudta, ki volt az az angyal. Ilyen erővel még nem találkozott. Nem lehetett az Úr szolgálója, mert azoknak mind ismerte képességeit. Csak remélte, hogy nem találkozik vele még egyszer.
    Aznap a pokolban is csend uralkodott.

    A Teremtő szomorúan ült trónusán. Csak Gábriel volt mellette.
    – Miért nem avatkoztál közbe ¬– kérdezte az angyal.
    – Nem tudtam – felelte az Úr.
    – Hol van most Monifé?
    – Meghalt. – Furcsa volt ez a szó, egy örökéletűvel kapcsolatban, de nem talált jobbat. Monifé egyszerűen megszűnt létezni. Szerette volna újra megteremteni, de nem lehetett. Ő más volt, mint a többi angyal. Megismételhetetlen.
    Hallgattak.

* * *

    Monifé nem tudta, hol van. Energiahullámok vették körül, és ő is egy volt közülük. A spirálok lágyan fonódtak egymásba. Nem hallott hangokat, csak a gondolatokat érezte. Azt súgták, hazaért. Azt súgták, méltóvá vált, hogy köztük legyen, mert életével az egyetlent szolgálta, a mindenekfelett valót.
    Egy magasabb szinten létezett, azon a szinten, amiről csak azok tudtak, akik eljutottak oda. A teremtő erő vibrált velük lágyan, és ők egyek voltak vele, akkor is, ha önálló lelkekként rezegtek is egyszersmind.
    Volt egy távoli dimenzió, ahonnan jöttek, ahová nem térhettek vissza, de csak az emlékezetükben. Messze és közel. Bennük, általuk, de kívülük létezett. Mint egy álom…

Assisi Szent Ferenc: Tégy engem békéd eszközévé

Uram, tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak, ahol bűn van,
hogy egyesítsek, ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak, ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek, ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda, ahol szenvedés van

Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;

csak ez a fontos,
mert amikor adunk – kapunk,
amikor megbocsátunk – bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk – új életre kelünk.

 

*: Mo ni fe egy ősi afrikai nyelven, a yorubán, azt jelenti, szeretlek.  

7 responses to “Monifé (A mindenek felett való)

  1. hát nem találok szavakat…csak sírok…és köszönöm

  2. Szóval az “Úr”, egy ilyen barátságos, ősz szakállú, néha homlokát ráncoló öreg bácsi?

    • angellilith

      Nem tudom, milyen az Úr, de akár ilyen is lehet. Én nem vagyok vallásos a szó hagyományos értelmében, pontosabban én másban hiszek. Többek közt elképzelhetetlennek tartom, hogy egy mindenható lény bosszúálló legyen, akitől rettegni kell.

  3. Névtelen

    Ez gyönyörű. Köszönöm hogy olvashattam..

  4. Ez gyönyörű. Köszönöm hogy olvashattam..

  5. Milyen régóta együtt vagyunk….

  6. lipuszandi

    Szia, én is szoktalak ám olvasni! Nem gondoltál még arra, hogy egynémelyikből filemet készíthetnének?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s