Rózsaszín kategória bejegyzései

Én Alfám 2. – A pillangó álma

/ Én Alfám  – A történet kezdete? 
Nos inkább csak egy része, de olvassátok el ez előtt! /

…már látlak téged…
…és már látom lelkem utolsó atomját is…
…de az a kis parány még nem lát engem…
…és nem látsz te sem…
…megérintelek a tér-időn át…
…és te érzed az érintésemet…
…most megrázod a fejed, és szellemkezem felé nyúlsz…
…én érezlek…
…te érzel…
…én tudlak…
…te még nem hiszel…
…de ez már egy más világ, ez már az a világ, amire vártunk…

          Riadtan ébredt. Megint az az álom, mint az elmúlt hetekben mindig. Az öltönyös férfi. A szürke öltönyös, magas, vékony férfi. Aki újabban mindig a nyomában járt. Minden álmában. De most végre meg tudta nézni az arcát. Nem, az nem lehet, suttogta maga elé az álom utolsó mondatát, te nem lehetsz, te nem lehetsz.
          Pár hete tűnt fel az ébrenléteket elválasztó keskeny ösvényen a férfi, és ő azt gondolta, ez is egy jel, talán arról, végre megtalálja, akire vár, végre nem lesz egyedül. Kicsit rémisztő is volt a szellemalak, hiába próbált a szemébe nézni, a férfi arca helyén csak elmosódott folt látszott, ám ő biztosan érezte, okkal van így, és okkal van itt. Az első feltűnése alkalmával csak megállt tőle távol, és a nő tudta, egy testőrt kapott. Nem volt ebben semmi különös, megszokta már, hogy élete nagy változásai előtt mindig jön valami túlvilági segítség. A férfi csak állt, és a nő arra gondolt, istenem, ha nem sötétbarna lenne a haja, pont úgy nézne ki, mint amilyennek megálmodtam. Tudta, hogy a férfi vezető valahol, ez érződött rajta, de hiába próbált ráhangolódni, más nem jött át, mintha minden további hullám blokkolva lett volna… Aztán minden éjjel megjelent, és ő minden éjjel hiába törte magát, semmivel sem tudott meg róla többet, de minden alakalommal egyre jobban várta a találkozást. Az elmúlt esték valamelyikén aztán különös dolog történt, amiből csak halvány emléke maradt, az, hogy ő valamit aláír, amit a férfi tett elé. Nem tudta, mi lehet az, de biztos volt benne, semmi rossz.
          És végül tegnap éjjel… Ezúttal valami megváltozott. A férfi szürke csuklyát viselt, ami láthatatlan arca elé húzódott. A nő megállt előtte, jó néhány méter távolságban. Hallgattak. A nőt hirtelen forróság öntötte el, összevonta a szemöldökét, a férfi pajzsán rés keletkezett. Ám mielőtt keresztüllátott volna rajta, az idegen megszólalt:
          – Nem jó érzés, mikor rájössz, hogy csak arra kellettél – mondta. A nő először nem tudta eldönteni magának beszél, vagy neki.
Mire „arra” akarta kérdezni. Abban biztos volt, hogy ez az „arra” semmiféle testiséget nem takar. Mire arra, zakatolt a fejében, de egy másik kérdés méginkább:
          – Ki vagy te?
          – Nem jó érzés! – suttogta a férfi.
          – Ki vagy te? – Lépett közelebb a nő, és a férfi meg sem próbált hátrálni. A nő megérintett a csuklyát, és felemelte, majd hátratántorodott. – Nem, az nem lehet, te nem lehetsz…
          Aztán felébredt. Ő nem lehet. Soha nem álmodott róla, míg leveleztek, az utóbbi hónapokban meg mintha egyfolytában így lenne. Miért van itt? Hogy lehet itt, így jelen, mint egy szellem, hiszen él, és hallani sem akar róla. Miért van most mégis itt? És mire akarta figyelmeztetni? Miért, ha közben nem is érdekli? Érezte még a hullámokat. És az a hang, ha előbb hallja, azonnal felismeri, bár, soha az életben nem hallotta a valóságban.
          De egy másik álomban igen…

* * *

          – Hogy vagy? – kérdezte a férfi a telefonban.
          – Jól! – És hetek óta arra készülök, hogy kitöröljelek az életemből, tette hozzá gondolatban. Bár, éppen találkozót is megbeszélhetnénk, a sorsomban bízhatok, mindig távol tart tőled.
          – Az jó. Csak azért hívtalak egyébként, hogy kölcsönkérjek tőled, most nem mennek valami jól a dolgaim.
          A nő keserű fintorra húzta a száját. Felnézett, és közben arra gondolt, köszönöm. Nem tudta, milyen érzés lenne, ha nem kap előtte figyelmeztetést, így már volt ideje felkészülni. Hát, erre „arra”. Nem először kért tőle kölcsön az illető, akire nem oly régen még teljesen más szemmel tekintett, akire nem oly régen még felnézett. Aztán megváltoztak a dolgok. „Nem jó érzés, mikor rájössz, hogy csak arra kellettél”…
          Nem emlékezett később, hogy zárta le a beszélgetést. Sokkal jobban foglalkoztatta a kérdés, mitől akarja távol tartani a rejtélyes szellem, vagy méginkább mifelé akarja vezetni.
          Mert, hogy nem erről a férfiról szólt a történet, abban biztos lehetett.

* * *

          …és az a másik álom. Az a régi, másik álom, amikor először hallotta a férfi hangját.
          Ott volt az a ház, ahol valamit el kellett intéznie, és a hosszú, ablaktalan folyosó kétoldalt székekkel, tömör, fehérre mázolt, zárt ajtókkal, amik mögül zaj sem hallatszott ki. Szinte üres volt az egész. Szinte.
          Csak állt a döbbenettől megbénulva. Mert vele szemben ott állt ő. Rajta nem látszott meglepetés az miatt, hogy találkoztak, és ha mélyen magába nézett, a nő is tudta, hogy így lesz. Nála közelebb senki nem jutott hozzá. De egy valamire biztosan nem számított soha. Arra a halvány mosolyra, ami a férfi szeme és szája sarkában bujkált. A férfi megfogta az alkarját, és kifelé vezette, és ő nem tiltakozott, ment vele. Ahogy a kapuhoz értek megálltak, és a férfi beszélni kezdett hozzá. A nő nem is értette miről, nem tudott a szavakra figyelni. Csak a hangra. Mély volt. Nem olyan baritonosan mély, inkább olyan nagypapásan. Olyan szívbemarkolóan melegen. Olyan ismerősen, mélyen, melege zengett, ami akkor is a szívébe markolt, és azóta is mindig, ha csak egy pillanatra eszébe jutott is.
          Hallgatta a hang zenéjét, és beleremegett minden sejtje, hallgatta a hangot, anélkül, hogy egyetlen szót is felfogott volna abból, amit a férfi mondott. Eszébe jutott, kérdeznie kellene valamit, és azt szerette volna suttogni, szeretlek, és – bár, biztosan érezte, nem lehet valóság, hogy vele van – mégsem merte mondani, még álmában sem… A férfi elhallgatott, és csak nézték egymást. Aztán a házat. El kell még intéznem valamit, mondta ő. Itt leszel, mikor végzek, kérdezte, és a férfi bólintott. Aztán megszólalt, azt mondta ott lesz. És ő elindulta vissza. Hátranézett. Semmi oka nem lenne, hogy valóban megvárja. Talán most látja utoljára. Biztosan elmegy, ha belép a házba, suttogták azok a kis hangok. De ezúttal leintette őket. Nem, ő nem hazudik. Azt mondtad, ott lesz. Tudta, hogy így lesz…
          Tudta, mert akkor álmodta ezt, amikor épp kellett, amikor épp dönteni kellett…
          És boldog volt.
          Boldog attól a hangtól, amit öröktől ismert, aminek emlékét az időtlenségből hozták magukkal sejtjei, hogy végül rátaláljanak…

* * *

          Ült a néma, sötét szobában, és csak nézett maga elé. Elküldte azt a másik férfit, akihez nem is kötötte semmi, és nem tudta miért. Félt, rettegett a rá váró magánytól, de még jobban félt attól, hogy olyat öleljen, akit nem szeret, aki nem Ő. Aki nem Ő, az egyetlen, akivel a való életben soha nem találkozott, és talán soha nem is fog. Ez is olyasmi volt, ami kegyetlenül tudott fájni. Nem is szeretett rágondolni. Egy emlék volt csupán, egy olyan emlék, amit por fedett, aztán több réteg törmeléke az életnek, de sohasem elég. Csak egy kis szellő kellett, egyetlen apró esemény, hogy szélviharként hordjon mindent tova a rejtett piramisról, hogy aztán kegyetlenül fájjon bele az élet kietlen, sivár sivatagába; hogy aztán a könnyek savként marják végig az arcát, hogy a fájdalom feszítse meg minden izmát, csavarja hideg fájdalomba a testét, és ajkát némán hagyja el az a kiáltás, ami érte szól, az egyetlenért.
          Hányszor mondta el magának, hogy ez az egész nem valóság, ez az egész csak egy álomkép, nem kellene hinnie benne, nem kellene szeretnie, de képtelen volt így is érezni. Így aztán, azt tette, amit egyedül tudott. Ásta el mélyre, nagyon mélyre, reménykedve, hátha egy nap majd nem bukkan többé elő.

          Teltek a napok, és a fájdalomból ismét fásultság lett. Valami időnkívüliségben megtett séta az életnek nevezett úton. Egészen addig a napig.
          Nem, ez nem is igaz. Nem addig a napig, mert már sokkal korábban érezte az Ő hullámait, csak hihetetlen volt elfogadni, Ő az. Hányszor kérdezte a férfi tréfásan, majd hátradőlsz az ágyadon, rám gondolsz, és orgazmusod lesz. Valami ilyesmi mondta Ő, és mindketten tudták így van ez. Mert az egész más volt, minden beszélgetésük szikrázott, minden beszélgetésük égett, akkor is, ha ezt tagadták önmaguk előtt is. Találkozni azonban mégsem találkoztak, talán féltek, talán okosabbak voltak annál, hogy ezt az egészet komolyan vegyék. És most mégis…
          Felsikoltott, amikor meglátta a feladót a levélen a postafiókjában, aztán csak nézte, és nem merte elolvasni. Lehet, nem is tudta volna a megeredő könnyektől. Végül mégis megnyitotta. „Látni akarlak, ha még te is szeretnéd!” Ennyi volt, és ő annyi mindent akart válaszolni, de félt. Végül csak annyit írt: „Mondj egy napot, egy helyet, és ott leszek, de ne beszéljünk addig többet, majd akkor ott. Vagy ott se, csak nézzük egymást, és majd lesz valami.”

* * *

          És most ül a vonaton, és csak néz ki az ablakon. Nem is látja a tájat, folyton az jár a fejében, mit keresek ő itt. Persze, tudja. Őt. Ma találkoznak, alig fél óra múlva, és ő fél. Könnyű volt szeretni úgy, hogy az álmaimban élt a férfi, nem volt vele, néha már a remény sem volt, de ma ott lesz. És azt sem tudja, mire számítson. Hiszen nem beszéltek meg semmit, csak azt, találkoznak. Nem is akart beszélni róla, félt, akkor meggondolná magát. Vagy a férfi. Lehet, ez az egész csak arról fog szólni, hogy kioktatja. Kioktatja arról, miért nem lehet. De legalább látja. Istenem, suttogja, add, hogy ne sírjak, adj erőt. Nem akar sírni előtte.
          Megáll a vonat. Még két állomás. Alig tíz perc és ott lesz. Nem az állomáson találkoznak, hanem mellette, a folyóparton, ő kérte, ott szinte senki sem jár, ott majd senki sem látja, mi történik, vagy mi nem. Nyugodtan tudnak beszélgetni. Vagy hallgatni. Fogalmam sincs, mit mondhatna neki. Hiszen mindent tud róla, az érzéseiről.
          Újra elindul a vonat. Érzi, ahogy elzsibbad a gyomra. Csak ez a férfi hatottál így rá, csak az ő szavaitól forrt fel így a vére, és csak ő volt az, akinek érintésére bőre minden sejtje várt. De az csak álom volt, ott volt a távolság köztük, és ma nem lesz. Ma ott lesz a férfi, érintésközelben.
          Ha csak azért jön is, hogy kioktassa, és megkérje újra, keressen mást, ő akkor is… akkor is erős lesz. Nem fog sírni. Csak megjegyzi minden vonását, hogyha soha többé nem látná, legyen mire emlékeznie.
          Az utolsó állomásra gördül a vonat, ami elválasztja tőle. Vagyis neki az utolsó, a férfi vonata később ér be. Jobb így, ő akar várni rá, nem akarja, hogy ott legyen, mikor megérkezik, egy kicsit gondolkodni szeretne. Felkészülni.
          Ismét elindulnak. Minden kilométer csigalassan vánszorog, és egyszerre túl gyorsan is, hiszen nemsokára már nem lesznek kétségek, nem lesznek remények, csak a valóság. Lehet, hogy nemsokára boldogan ragadná vissza az álmokat. Nem tudja, mi lesz. Hagyd megtörténni! Azt mondták, ez az év erről szól, és ő hagyja. Ennek meg kell történnie. Szereti. Hiba tagadná, szereti. De nem tudja még, valóban őt-e, vagy csak egy álmot. És mégis… mégis úgy gondolja, őt, úgy érzi, őt. Igenis őt, és nem az álmokat.
          Megérkezik, bénultan száll le a vonatról, és iszonyúan fázik, pedig harminc foknál is melegebb van. Elindul a partra, közvetlenül az állomás mellett van, a férfi vonata csak fél óra múlva ér be. Mielőtt kilépne az épületből, még felnéz a kijelzőre. Igen, huszonhat perc, nem fog késni. Ezt érzi is. Mint ahogy mindig is érezte a férfi közelségét, a gondolatait. Különös volt minden, ami köztünk történt, semmivel nem összehasonlítható. Máris sírni lenne kedve. Remek, gondolja, még nem is találkoztunk. Mi lesz, ha látja? Átmegy az úton, innen már látni a vizet, amitől csak a hosszú lépcsősor választja el.
          Ahogy elindulna lefelé, mint a villámcsapás, úgy vágja mellbe a kép. Egy férfi ül, azon a sziklán, ahová ő is tartok. De ez a férfi… Nem, az nem lehet… Nehezen kap levegőt. Annyira nehéz nyugalmat erőltetni magára, amikor ő ennyire közel van. Megfordulhatna. Megfordulhatna, és eltűnhetne valahol a városban, aztán később valamelyik vonattal hazamehetne. Nem fog. Tudja. Ha bárki másról lenne szó, akkor könnyű lenne, de ez az alak itt Ő, és már így is olyan sok évet hagytak ki, és neki annyira hiányozott. Annyira, amennyire a másiknak talán soha, de ez most nem is érdekli.
          Csak áll bénultan, és képtelen elindulni, a férfi meg csak nézi a vizet, majd az óráját, és egyszercsak megfordul. A tekintetük találkozik. Ilyenkor kellene könnyednek lenni, gondtalanul mosolyogni. Csak néz a férfi szemébe némán. És ő a nőébe. Egyikünk sem mozdul, nem kezd el rohanni a másik felé. Bár, ő futna, bújna hozzá, a karjaiba. Mégsem teszi, valami visszatartja, talán csak nem bírná elviselni, ha eltolná magától, azt nem. Beszélgetni jött, vagy mi? Nem is tudja, csak azt beszélték meg, ma itt. Semmi mást. „Ne gondold meg magad! – Te se!” Aztán nem keresték egymást.
          Nyel egyet, és elindul le a lépcsőn, van vagy negyven fok. Szerencse, hogy ilyen meredek, legalább arra figyel, és nem arra, hogy tűnjön el innen. Ahogy leér, újra a férfira néz. Ő nem mozdult. A nő tesz pár lépést, aztán megáll. Úgy húsz méter lehet közöttünk, és ez sem tűnik kevesebbnek, mint az a párszáz kilométer, ami szokott. Most már mindent el tud képzelni. Azt is, hogy veszekedni fog a férfi, pedig soha nem tette vele. Lehajtja a fejét, iszonyú gyengének érzi magát. És muszáj lenyelni a könnyeit is. Lehunyja a szemét, tényleg jobbak néha az álmok, mint a valóság. Hallja, ahogy a férfi elindul felé, hallja, ahogy közeledik, és lehajtott fejjel is látja, ahogy megáll előtte. Innen már az illatát is érzi. Mi lesz, ha felébredek, kérdi magától, fel akarok egyáltalán ébredni? Érzi a férfi illatát, és valami mást is. Olyasmit, amit nem szokott, ami nincs is, ami nem lehet. Érzi a férfit önmegában, érzi a sejtek remegését, és látja az energiaspirálok egymásba fonódó táncát. Ettől megtántorodik, minden erejét elveszti. Felkapja a fejét, és a férfi szemébe néz. Eszébe jut az a régi mondat. „Ha a szemébe nézel, látni fogja, őt kerested-e.” Látni fogja, de eddig a percig mindig ugyanaz történt, sohasem őt látta. És most… Mi ez? Fényhozó, suttogja, és elsötétedik előtte minden…
          Öntudata utolsó erejével még ösztönösen lépne hátra, és még érzi, ahogy a férfi felé lép, és átöleli…. Birtoklón fonódik köré, mintha el sem akarná engedni. Ne, kérlek ne, suttogja a nő, nem kellene, nem kellene hozzámérned, nem kellene, nyöszörgi bele az másikba kábultan. Csssssss, mondja a férfi, cssss, Kréna, végre rámtaláltál, és ő hallgat, de annyira fáj ez az érzés. Ahogy a férfi felemeli az arcát, ő szeretne félrenézni, de szeretne örökre is azokba a szemekbe nézni.
          – Fényhozó! – suttogja. –Fényhozó, miért nem mondtad el?
          – Nem tehettem, magadnak kellett megtalálnod. Láttam, már mikor beléptél, hogy ez a mi világunk, és azt hittem, te is rögtön látni fogod, de te valamiért képtelen voltál engedni a megérzésednek, hogy vége a keresésnek, és együtt vagyunk, újra együtt vagyunk, és…
          – De te elküldtél!
          – Igen, Kréna, ez volt a másik ok, amiért nem mondtam el, amiért nem mondhattam el. Csak egy részem ragadt ott, és az a rész épp oly képtelen volt látni a valóságot, mint te magad. Csak a vonzást érezte, ami feléd húzta. De most már egész vagyok. Mostmár hazamehetünk.
          Haza. Milyen különösen hangzik ez a szó. Nem is tudja, mennyi ideje álmodott róla, hogy egyszer majd hazatér Vele. Vele, aki mindvégig mellette volt, csak éppen képtelen volt látni, de…
          – Mi lesz ezzel a világgal? – kérdi. – Mi lesz azokkal, akiknek az életében szerepeltünk. – Kissé kába még a kilépéstől, nem is érti egészen a történteket.
          – Nézz vissza, Kréna! – válaszolja halkan a férfi. – Nézz vissza, az a világ nem létezik, mi hoztuk létre, a mi álmainkból született, hogy legyen egy hely, ahol végre megtalálhatjuk egymást.
          – Ahol végre megtalálhatjuk egymást… – suttogja a nő is, és közben a férfi szemébe néz. De nem őt keresi benne, hanem a saját arcát. Az igazit, amilyen annak a szemében lehet, aki nem akarja másnak látni, mint ami. Csakis önmagának.

          /Egyszer régen, Csuang Csou azt álmodtra, hogy õ pillangó. Csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, és semmit sem tud Csuang Csou-ról. Hirtelen azonban felébredt, és íme õ volt Csoung Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy õ pillangó, vagy talán a pillangó álmodja éppen, hogy õ Csuong Csou? Pedig Csou és a pillangó között biztosan van némi kölönbség. Ime, ezt értem én a dolgok átalakulásán – mondta Chuang Ce./

Kiírlak magamból (…kimondhatatlan)

     Felkeltem és már nem voltál velem. Már nem voltál nekem.
    Nem voltál ott. Hiányod üres sebet hagyott a térben. Ennyi. Kerülgettem a helyet, ahol lenned kellett volna, de semmit nem találtam. Az emlékek halványodtak, és én megtanultam élni nélküled. Megtanultam hazudni a napnak. Azt mondani, az én szívemben nagyobb fényesség ragyog.
    Elmentél. Hirtelen.
    Olyan hirtelen, ahogy jöttél. Egyszer csak ott voltál. Azt hittem addig, kész vagyok, tökéletes, de melletted tanultam meg igazán, mit jelent az élet. Ahogy beszélgettünk, ahogy a vágy felizzott köztünk, az maga volt a csoda.
    De nem voltál ott soha egészen, és én nem sejtettem a titkodat. Vagy lehet, hogy sejtettem, csak nem akartam tudomást venni róla. Jó volt veled, és csak ez számított. Cinkos lettem a hazugságban, a ki nem mondott szavakban. Egyre erősebben szorult körénk a háló, és a végén elszakadt – téged valahol valaki, valaki más hazavárt.
     Nem kértél bocsánatot, azt te nem szoktál. Ez sokáig fájt. Már nem.
    Kerestem mást. És találtam. Azt hittem. Aztán megcsókolt, és az a kis belső hang azt suttogta, nem ő kell neked. És én azt feleltem, de igen. Mert másképp nem lehet. De a hang nem tévedett. Ismét csak kerestem, és ismét találtam. Megint nem ment. Már meg sem próbáltam igazán. Inkább egyedül maradtam.
    Először csak hazudtam, hogy jó így nekem, aztán már hittem is. És végül valóban jó lett. Néztem az embereket, akik ha nem kaphatták meg, amit akartak, mindenféle pótlékokkal próbálták kitölteni a helyét, és csak boldogtalanabbak lettek. Én ezt nem akartam.
    Egyszer megkérdezte valaki, mit kívánnék, ha tudnám, hogy teljesülne. Azt akartam mondani, meghalnék. Kimondhatatlan. Hallgattam, mire az illető azt felelte, igen, ő is szívesen lenne velem. Mosolyogtam, ráhagytam. Mindegy volt, mit gondol. Aztán őt is, a ki tudja, hányadikat, lebeszéltem magamról. Hányszor megfogadtam, hogy nem teszem, de mikor ott álltak előttem boldogtalanul, nem tudtam csak úgy otthagyni őket. Muszáj volt utat mutatni nekik. Mindig sikerült, pedig volt egy filozófiám, az igazit nem lehet elküldeni. De egyik sem volt az. Mindegyikük életében csak egy pótlék lettem volna, vagy egy kapaszkodó. Én tudtam, ők nem, enyém volt a felelősség. Belefáradtam.
    Fáradt vagyok.

    Élek. Létezem. Élek? Létezem. Telnek a napok. Azt hiszem, boldog vagyok. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert már nem teszem fel a kérdést, valóban az vagyok-e. Jó ez így.

    …és telnek a napok, hónapok…

   …és egy nap, mikor egyedül vagyok, kopognak. Én anélkül, hogy megnézném, ki az, kinyitom az ajtót, és te ott állsz. A szívem hatalmasat, fájdalmasat dobban, de az arcomon már nem látszik semmi, megtanultam uralni a gesztusaimat. Te csak nézel egy pár pillanatig.
    – Szia – mondod aztán.
    – Szia – bólintok rá.
    – Beszélnem kell veled – mondod hosszú hallgatás után.
    – Nem kell – rázom meg a fejem. – Már nem kell, és elnézek más felé. Mindig előttem volt, milyen a tekinteted, de így, hogy itt állsz, a szívembe vág. És a kezed. A kezed, amit örökké a testemen éreztem, az ujjaid… Miért vagy itt egyáltalán? Olyan rég nem kerestelek, pedig iszonyúan hiányoztál minden nap.
    – Egyedül vagy? – kérded, és anélkül, hogy gondolkodnék, bólintok. – Bemehetek? – folytatod, és én félreállok, csak egy fáradt kézmozdulatra telik tőlem.
    Belépsz és körülnézel. Mutatom, hogy ülj le, félek, ha megszólalnék, a könnyeim is folyni kezdenének. Csak egy barát vagy, visszhangzik bennem a hazug mondat, amit ilyen időkre tartogattam, csak egy barát, nem az, akit szeretek. Megpróbálok úgy nézni rád, mint egy idegenre, behelyettesítelek valaki mással. Fejem enyhén megemelem, és érzem, hogy ez erőt ad.
    A kanapéhoz sétálsz, és leülsz. Aztán felállsz. Csak nézel némán. Én is beljebb megyek, és leülök, távol tőled. Ha a közeledben lennék, félek, elárulnám magam. Rád mosolygok, és remélem, olyan személytelen, érzelemmentes ez a mosoly, mint szeretném. És azt is remélem, gyorsan túlleszünk ezen a beszélgetésen.
    Leülsz.
    – Hiányoztál – mondod. Arcomon enyhe fintor fut át, el tudom képzelni. Agyamban még ott visszhangoznak a szavaid, „te nem szerethetsz engem, te csak a szerelmet szereted, nem engem”. Óh, persze, okos úr, te mindent jobban tudsz. Ha azt mondtad volna, nem szeretsz, nem fájt volna annyira, mint, hogy az én érzéseimet kérdőjelezted meg. Azt mondtad, keressek mást, otthagytál, nem érdekelt, mi lesz velem. Ennyi történt.
    Nem mondok semmit. Mit mondhatnék? De tényleg, miért vagy itt?
    – Sajnálom, ami történt, sajnálom, hogy nem voltam őszinte – kezded, és én közbevágok:
    – Ne! Nem kell bocsánatot kérned! – engem is meglep az él, ami a mondanivalómat kíséri. – Nincs miért – teszem hozzá halkabban, pedig tudom, hogy ez nem igaz. Igenis van miért. Hazudtál nekem.
    Kicsim, annyira boldog vagyok veled, mondtad annyiszor, és mégis, mégis elhagytál.
    – De van miért – mondod, és inkább nem tiltakozom újból, így talán hamarabb végzünk. Elmondod, amit akarsz, én úgy teszek, mintha minden rendben lenne, aztán elmész. Sírni ráérek később is, ha egyáltalán fogok. Már nem biztos. Erős vagyok. Azt hiszem.
    – Megijesztett, mennyire szerettél – folytatod. Na, persze, még téged kell sajnálni. Tudod mit, rendben, játsszuk ezt, csak legyünk már túl ezen az egészen. – Féltem, hogy nem engem szeretsz, csak valakit, akit elképzeltél. – Témánál vagyunk, de ezért nem kellett volna eljönnöd. Bár, ha feloldozást akarsz, megkapod, csak menj már el!
    Hallgatunk. Te nem mondasz mást, és én sem tudom, mit kéne válaszolnom. Igen, igazad volt, egy álomképet szerettem? Bárcsak könnyebben tudnék hazudni!
Rám nézel.
    – Kicsim, meg tudsz nekem bocsátani?
    – Nincs miért megbocsátanom, nem történt semmi – hazudom. Menj már!
    – Szeretsz még? – kérdezed váratlanul.
    Tudom, hogy azt kellene mondanom, nem, de képtelen vagyok rá. Félrenézek, és remélem, azt hallod ki a hallgatásomból, amit szeretnék.
    – Rendben! Akkor elmegyek – mondod és felállsz. Felém lépsz. Istenem, nem kellene ennyire közel lenned. Leguggolsz elém, és megfogod a kezem. – Bárcsak visszacsinálhatnék mindent! – mondod. Nyelsz egyet. Nézem a torkodat, és legszívesebben átölelnélek, de már nem lehet. Inkább nem nézek rád. Megmozdulsz, és én ösztönösen szorítom meg a kezed, aztán észbe kapok, ezt sem lehet. Egyik kezeddel végigsimítasz a hajamon. Nem szabad rád néznem, nem szabad sírnom. Majd később. Ha egyedül leszek. Most nem. Érzem, hogy engem nézel, érzem, hogy a könnyeim már igencsak készülődnek megszületni. – Szeretlek – hallok egy távoli szót, de ezt nem te mondtad, te nem mondhattad, te ilyet soha nem mondanál. Az érzelmek kiszolgáltatottá tesznek…
    Rád nézek, és te megismétled. Szeretlek. Kész. A könnyeim ismét elárulnak, nem bírom visszatartani őket.
    – Nem! – kiáltom, amitől összerezzensz. És én is. – Hogy szerethetnél engem, hiszen nem is ismersz igazán – folytatom gúnyosan a szavakkal, amiket tőled hallottam, megkeményednek a vonásaid, de nem engeded el a kezem.
    – Nem volt igazam – mondod halkan. – Ne haragudj, hogy idejöttem, de látni akartalak! Ne haragudj! El kellett mondanom. Legalább egyszer. – Felállsz. Nézel. Érzem. Nem látom, mert nem merek rád pillantani. Menj el!
    Elindulsz az ajtó felé. Istenem, ha kilépsz, vége. Ezt akartam, nem? Szeretsz? Ugyan már, azt sem tudod, az mit jelent. Kezed már a kilincsen, de visszafordulsz. A tekintetünk találkozik. Gyönyörű a szemed, és olyan tiszta. És a kezed, az ujjaid, amik engem érintettek… Ez őrület.
    Nézzük egymást.
    – Szeretlek – muszáj kimondanom, akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit mondani tudok neked. Bárcsak átölelnél! Bárcsak megcsókolnál!
    És te elindulsz felém. Leülsz mellém, és átölelsz. Maradj! Menj! Egymást űzik a gondolataim. Nem tudom, mit akarok. De igen. Téged. Csak félek. Rettenetesen félek, hogy megint itt hagysz. Rád nézek, és te mondani akarsz valamit. Ne! Most ne! Kérlek, még ne! Ujjaimat ajkadra teszem. És te megcsókolod. Aztán a tenyeremet szorítod arcodra, és azt borítod el csókjaiddal. Végigsimítom vele az arcodat, érzem, ahogy a borostád csiklandozza a bőrömet. Megcsókolsz. Fejemet hátra hajtom. Érezni akarlak. Minden sejtemben. De ne beszélj! Csak szeress! Némán!

    Aztán felébredek. Tudom, hogy nem így történt. Te halott vagy, én élek. Meghaltál, mikor hozzám jöttél. Más hallotta tőled a szavakat, amiket nekem szántál… Másnak mondtad el, mennyire szeretsz.
    Már nem sírok. Én soha többé.

(Kovács Ákos: Közömbös gyógyító ének
Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem,
érzem.
Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még.
Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz.
Már nem akarom megsimogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan.
Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj.
De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit.
Hétköznapi leszek Veled.
Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.
Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj.
Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy?
Gondolsz – e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?
Jó így?
Így jó most?
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek.
Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással.
Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi.
A halálos közömbösség.
A csend, mint sikoly.
Így akartad, akarjuk akkor így.
Meggyógyulok.
Kiírlak.
Magamból.
Csak rám ne nézz. )