Búra alatt

       Miért? Miért? Miért? Miért álmodott róla már akkor, amikor még a szerelmet sem ismerte, ha nem lehetnek együtt? Miért találkoztak, ha el kellett válniuk? Miért? Miért ismerte minden mozdulatát már akkor, mikor őt magát még nem, és miért tudta ő a szavakat, amiket keresett? Miért? Miért nem lehetett úgy, hogy csak egy álom marad örökre? Miért mutatta meg a sors, hogy létezik, ha aztán…
     Nincs válasz, tudta jól. Ezerszer átgondolt kérdések, és végül soha egyikre sincs válasz.
     Keserű lett és kiábrándult ettől az egész értelmetlenné vált életnek nevezett előadástól. Úgy érezte, csak bábu, amivel játszik valaki. Valaki, akit istennek neveznek mások, ám ő már biztosan tudta róla, csak egy kegyetlen rendező. Egy hazug, érzéketlen rendező. Aki a színészek fülébe súgja a következő színben jön a beteljesülés, aztán a boldog happy end, de ebből egy szó sem igaz.
     Ám ő most kiszáll. Kilép a darabból, megtöri a forgatókönyvet, és ő lesz az, aki a végén nevetni fog a rendező kétségbeesett kapkodásán, mikor rájön egy bábu nem az előírt szerepet játssza, nem azt, amit ő elvár tőle.
     Felnevetett. Én fogok győzni, és te nem tehetsz semmit, suttogta maga elé gyűlölettel és elkeseredéssel a hangjában. Nem tudta, hallja-e, akinek szól, valami mélyen belül talán még reménykedett egy csodában…
     Elővett egy fényképet, és csak nézte. Nem sírt, már nem volt képes rá. Aztán fogta a papírlapot, és meggyújtotta. Megvárta, míg az utolsó sarok is hamuvá olvad, aztán a halott port a mosdóba öntötte, és némán figyelte, ahogy a víz magával ragadja. Ne maradjon semmi utána, ne tudjon róla senki, hogy szerette!
     Ne bánthassa senki, ha rájön, hogy miatta… hogy ő…
     Mindegy. Hamarosan már nem fog fájni semmi. Ő sem.

     Hideg precizitással készített elő mindent, elrendezte az ágyat, ahol majd megteszi, és lefeküdt. Altatót választott az utazáshoz, az fájdalommentes és gyors. Nem számolta, mennyit vett be, biztos volt benne, hogy eleget. Az első néhány percben nem történt semmi, aztán egy kis émelygést érzett, majd azt, ahogy zuhanni kezd valami megfoghatatlan sötétségbe, miközben a szobában minden lilássá válik körülötte…
     Hideg és meleg…
     Hányinger…
     Szédülés…
     Csend…
     Feketeség…

     Ölelés…

     – Hogy kerülsz te ide? – suttogta, ahogy megérezte az érintést, és kinyitotta a szemét. Olyan mélyen aludt, hogy nem halotta, amikor bejött. Az ajtót nyitva hagyta, arra emlékezett. Hogy könnyebben megtalálják. Majd… Azután… De lehet, hogy még mindig alszik, és ez az egész kép csak az átkelés része, hogy megkönnyítse azt.
     Bárki lehetett volna az álomkép, de nem bárki volt, és mindegy is, hogy került ide éppen most, mikor már azt hitte mindennek vége. A szemébe nézett, és tudta, mindig feleslegesen áltatta magát, ha egy percre is arra gondolt, ezt a férfit elfelejtheti.
     Az álomalak felemelte a kezét, és ujjai végigsimították a nő arcát. Ő érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel, de a cseppek ott maradtak, nem indultak céltalan útra többé. Fejét a férfi tenyerébe hajtotta. Ha álom is, én élvezni akarom minden percét, ha már a valóság nem lehetett szép, sóhajtotta fáradt agyának mélyén egy tétova hang. Lehunyta a szemét, és magába szívta az izzadt férfitenyér illatát – akkor már biztos volt benne, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen minden olyan volt, ahogy mindig vele – tökéletes. Az illat, az érintés, a kéz keménysége, és ahogy az ujjak begörbültek, hogy a nyakára simuljanak. Most már bármit megtehetek, gondolta, és megcsókolta a kezet. A férfi hüvelykujja végigsimította az ajkait, és ő megremegett. Annyiszor elképzelte, annyiszor álmodott róla, de a valóság mégis annyira utánozhatatlan. Aztán a férfi szemébe nézett, szeretett volna mondani valamit, de félt, ha megszólal, szétoszlik a kép. A férfi is néma maradt, csak közelebb hajolt és ajkai alig érezhetően érintették a nő száját. Aztán felemelte a fejét és csak nézte. Nem akarom, hogy vége legyen, még ne, Istenem, még hadd álmodjak, gondolta a nő. A férfi megrázta a fejét, és a nő arcát két kezében tartva, hüvelykujjával simogatni kezdte. Aztán újból megcsókolta, de már sokkal keményebben, mint először.
     A nő kissé felemelkedett az ágyról. Úgy húzta magához a férfit, mint fuldokló a mentőövet, úgy simult hozzá, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A férfi egyik karját a nő háta alá csúsztatta, és keményen rántotta magához, arcát a nő hajába fúrta, olyan mélyen szívta magába az illatot, hogy az ölelése még szorosabb lett tőle, annyira, hogy az szinte már fájt. A nő nem akart szabadulni ebből a szorításból, nem akarta, hogy vége legyen.
     A férfi miközben egyik karjával ölelte, másik kezével simogatni kezdte a nő hátát. Sóhajtása egyszerre volt vágyakozó és megkönnyebbült. Nem szólt egy szót sem, de az érintésében benne volt minden. A vágy és valami más is, amit a nő mindig hallani akart, egy kimondhatatlan érzés. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi keze felfedezze a testét. Az emberé, akire várt, aki az övé, akinek egyedül adni képes magát…
     Szeretlek, akarta mondani, de nem tette. Annyira erős lett az életében felépített gát, hogy még a halál kapujában sem engedett utat az érzéseknek. Már nem. Ám amit a szavak nem mondhatnak el, azt megtehette a teste. Görcsösen húzta magához a férfit, úgy csókolta, hogy fogaik keményen koccantak össze, és ő érezte, ahogy az ajka felreped, érezte szájában a vér fémes ízét.
     Mindent az ösztön irányított. Ahogy lekerültek róluk a ruhák, ahogy lábai szétnyíltak a férfi keze előtt, és ahogy a vágy hangot adott. Fel-felnyögött, ahogy a férfi ajkai, majd nyelve érintették testének legérzékenyebb részét. Ahogy a férfi ujjai beléhatoltak, megragadta a kezet, hogy ne mozdulhasson, hogy magában érezze mélyen és keményen. A férfi tekintete megsötétedett, ahogy kezei már egyáltalán nem gyengéden feszítették szét a nő lábait, és beléhatolt. Mozdulatai ösztönösek voltak és kemények. Hangja rekedten tört fel, ahányszor csak nyomult. Közben folyamatosan a nő szemét nézte. Nem szólt egyikük sem, csak tekintetük fonódott össze némán és testük hangosan. Szégyenérzet nélkül adták át magukat a másiknak és a vágynak. Aztán a forróságnak, ami elöntötte őket. A nő figyelte a férfi arcát, mikor a vágya csúcsára ért, nem bánta volna, ha örökre így maradhat, lebegve a semmiben, belesimulva a férfi izzadt karjaiba.
     Szeretlek, súgta fülébe a férfi, és ő elaludt. Olyan békésen, mint soha azelőtt…

* * *

     – Most jobb? – kérdezte a lény, ahogy társára nézett. Még nagyon sok mást is akart, de nem tudta megfogalmazni, ami benne kavargott.
     A másik sokáig nem válaszolt, csak meredt maga elé.
     – Nem szeretem, ha boldogtalanul halnak meg, hajlamosak rá, hogy rossz karmát válasszanak utána.
     – De ez hazugság… Ha megtudják…
     – Nem tudják meg!
     – Nem biztos. Ha több időt töltenek itt.
     – Vissza fog menni most. Sietni fog, mert boldog. Nem tudja meg!
     Nézték a világot. Az egyikben ott munkált a dac, hogy segíteni fog, a másikban a félelem, hogy beleavatkoznak valamibe, amibe nem szabad. És mélyen belül mindkettőjükben a kérdés, miért vannak ők együtt?

* * *

     – Valahogy nem tetszik ez nekem… – mondta a szellem, miközben a másik dimenzió eseményeit figyelte. – Olyan rossz érzésem van.
     – Nekem is – felelte a másik.
     – Mi van, ha igaza van?
     – Kinek? Annak, aki azt mondta, boldogan kell átkelniük, vagy a másiknak, aki szerint nem avatkozhatnak be?
     – Szerintem, tudod, kiről beszélek.
     A szellem elgondolkodott:
     – Az nem lehet… Nem lehetünk…
     – Biztos vagy benne?
     – Nem lehet… Nem lehet, hogy bábuk legyünk! Nem lehet…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s