világvége címkéhez tartozó bejegyzések

Ő (3/3)

Ő3     Ahogy teltek a hetek a „gyermek” gyógyszeradagját folyamatosan emelték, egészen addig a szintig, míg már csak feküdt egész nap, és nem zavart senkit. Christian, mint gyám, pedig végre belefoghatott valódi munkájába.
     Rövidesen alapított egy orvosi céget, klónozással kezdtek el foglalkozni. Eleinte állatokon végeztek kísérleteket, majd mikor ezt már sikerült elfogadottá tenni, áttértek az emberekre. A média nagy segítségnek bizonyult, azon keresztül ő és társai úgy irányították az embereket, ahogy akarták. Először csak szervklónozásról volt szó, majd jöhetett a következő lépés, az agyátültetés. Mikor az első pácienssel előálltak, csak nagyon kevesen aggódtak a befogadó testtel kapcsolatban, az még ugyanis nem klón volt, csak egy balesetben elhunyt személy. Aztán apránként elültették a köztudatban, hogy lehet ezt másként is, létrehozhatnak emberi testeket is erre a célra. Voltak tüntetők, nem is kevesen, akik ellenezték, mondván azoknak a testeknek, van lelke is, de egyre többen akadtak, akik nem akarták hallani az ilyen ellenvéleményeket, hiszen ezekkel az eljárásokkal sokszorosára növelhették életük hosszát. Így aztán, mikor alig húsz évvel később, bejelentették, hogy képesek a tudatot átvinni egyik testből egy másikba, a világ kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Ezzel párhuzamosan, mivel az embereknek már nem kellett félniük a haláltól, elfordultak a túlvilági életet hirdető egyházaktól is, hiszen ha úgysem halnak meg, miért rettegnének attól, mi lesz utána. Akik meg tudták fizetni ezt az eljárást, gyakran váltogatták testüket aszerint, mikor mi volt a divat, akik szegények voltak, azokra továbbra is a halál várt, de a nagy többség számára ezek a dolgok elérhetővé váltak.
     Christianék közvetlenül nem vettek részt semmiben, ők csak a választás lehetőségét biztosították végig; a döntés az embereké volt, és ők az örök életet választották, itt a földön. Nem törődtek többé egymással, csak önmagukkal.
     Nem sokkal később kiderült, hogy a klóntestek genetikai eltéréseket hordoztak, amik az általuk született utódokban is megmutatkoztak, az emberek egyre kevésbé tudtak védekezni a fertőzésekkel szemben. A betegségek túl gyorsan terjedtek, a laboratóriumok nem voltak képesek olyan tempóban új testeket előállítani. Természetesen tudtak ellenanyagokat készíteni, ha akadt megfelelő alany, akiben még megvolt a szükséges antitest, de ehhez is idő kellett. Nemritkán kikerültek elképzelések, hogy ez, vagy az az embertípus megfelelő lenne, olyankor szinte levadászták a kérdéses egyedeket.
     Hogy megállítsák a betegségek terjedését a fertőzötteket karanténba zárták, ahol aztán többnyire sorsukra hagyták őket. Az emberekről részletes genetikai felméréseket készítettek, ha előkerült egy-egy új fertőzés, lelkifurdalás nélkül áldozták fel azt, akiben ott volt a megoldás. Mindenkiről tudtak mindent, beleértve azt is éppen hol tartózkodik, mit csinál.
     Ebben az időben a vallások újra előtérbe kerültek, kissé másfajta formában ugyan, de kellett valami fogódzó a káoszban. Isten újból egyfajta felsőbb hatalom lett, de nem elsősorban a lelkek halál utáni megítélése volt a feladata, hanem az emberek segítése, a lélek szerepét pedig igyekeztek mellőzni, már csak azért is, hogy ezzel is elkerüljék a sok-sok kérdést, ami az emberi klónozással kapcsolatban felmerült.

 

***

 2102. Róma

     Christian a szokásos összejövetelre készült. Elégedett volt az elmúlt időszakkal. El sem tudta hinni, hogy már ennyi idő eltelt. Atyja is elégedett volt az eredményekkel, és még volt tíz évük. Ennyit kaptak, és úgy gondolta, remekül kihasználták. Bár az utóbbi időben újból megjelentek a vallási közösségek, de nem aggódott miattuk. Az emberek nagy része már nem hitt semmiféle istenben, hiszen látták, hogy a teremtés anélkül is működik.
     Az évek alatt senkinek nem tűnt fel, hogy nem öregedett, azt gondolták ez is a genetikai kutatásaival áll összefüggésben. A kisfiút, akinek a testében töltötte élete első éveit, soha nem kereste senki. Jeltelen sírba temették, mikor meghalt, ami nem sokkal a testcsere után be is következett. A tanító lelkéről nem tudott semmit, nem hozzájuk került.
     Megérkeztek a társai is. Volt mit megbeszélniük, elő kellett készülniük a végső összecsapásra. Az utolsó játszmában már csak alig több mint egymilliárd ember vett részt. Számukra most jött el a döntés ideje. Dönteniük kell, kit választanak.
     Miután minden készen állt, megnyitották a kaput. Azon a napon Atyja is részt vett a megbeszélésen. Ez volt az első alkalom. A követők mély tisztelettel üdvözölték Urukat, Christian számára pedig ez volt a Nagy Találkozás, de nem értek rá ezzel foglalkozni, másra kellett az idő.
     Az utolsó előkészület több napig tartott, aztán kezdődhetett a megvalósítás.

 
     Fél évvel később új járvány ütötte fel a fejét. Emberről emberre terjedt, nem volt ellenszer. Mindenki rettegett, elfordultak egymástól, ha valaki rosszul lett a közelükben, inkább sorsára hagyták. Barát fordult el barátjától, szülő a gyermekétől. A holtakat nem temették, mindenki igyekezett távol kerülni a civilizációtól, de a járvány megállíthatatlan volt, fertőzöttek voltak a vizek, a föld, a levegő; és a saját testük is magában hordozta a végzetet. Egész életükben önmagukra figyeltek csak, saját maguk juttatták a szervezetükbe a mérgeket azokkal a vegyszerekkel, amikkel az életüket akarták könnyebbé tenni, mások, vagy a természet rovására, és ez most megbosszulta magát. Akadt olyan is, akinek a hőn áhított donorteste okozta halálát.
     Kevesen voltak, akik félretéve önös érdekeiket, segíteni próbáltak másoknak.

 

***

 
     Christian a kijelzőt figyelte, még lett volna két évük, de a számláló, ami az élő emberek számát mutatta már ezer alatt járt, és folyamatosan esett. Másnap estére már csak háromszázhuszonnégy volt, egy nappal később már csak három. Aztán kettő. Egy.
     Hosszú sípszó hallatszott, ahogy elérte a nullát, aztán csend lett. Minden beborító, hosszú, néma csend.
     Christian felállt, kinyújtóztatta tagjait. Kész. Végzett. Ezt a játszmát ők nyerték.

 

***

 
     Ott álltak egymás mellett, és figyelték a Földet. Nem volt kihalt, nagyon is zsúfolt volt, legalábbis onnan nézve, ahonnan ők látták. Több milliárd lélek bolyongott rajta, nem tudva egymásról.
     –  Mi lesz velük? –kérdezte Lucifer.
     –  Egész életükben csak önmagukkal foglalkoztak, most már örökre megtehetik – felelte az Úr.
     –  A többiekkel mi történt?
     –  Jó helyen vannak. Együtt.
     Nézték tovább a bolyongó lelkeket.
     –  Te győztél – mondta az Úr.
     –  Tudom – felelte Lucifer. – Nem örülök neki.

 

 /alternatív befejezés:

     –  Hányadik győzelmed volt ez? – kérdezte az Úr.
     –  Már nem számolom. Neked is volt néhány.
     –  Igen – bólogatott az Úr./

 
/még alternatívabb:

     –  Még egy játszma?
     –  Rendben – felelte Lucifer -, de most én leszek a fehérekkel/

Ő (3/2)

Ő2      Miután a furcsa haláleset és a rejtélyes eltűnések minden igyekezet ellenére nyilvánosságra kerültek, több szülő, köztük Christian nevelőapja is, úgy döntött, kiveszi gyermekét az intézetből. Néhányan átvitték máshová, a bankár viszont elhatározta, felvesz mellé egy tanítót, és otthon gondoskodik róla, valamiért úgy érezte, így kell tennie. A nevelő egy kitüntetéssel diplomázott fiatal tanár volt, aki az mellett sportban is jelentős eredményeket tudott felmutatni. Christian az első perctől elfogadta, remekül kijöttek egymással, de a fiú továbbra sem beszélt, és ideje jelentős részét még mindig az olvasás kötötte le.
     A bankár maga sem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira, fel sem merült benne, hogy visszavigye az árvaházba. Úgy érezte, mióta vele van, sokkal jobban mennek a dolgai, amibe csak belekezdett, szerencsésen zárult. Látván fia érdeklődését a régi könyvek iránt, több könyvtárnyi kódexet is felvásárolt, néha mikor visszagondolt ezekre a tranzakciókra, már nem értette magát. Azelőtt soha nem költött volna ilyesmire. Néhány alkalommal elvitte magával a fiút kirándulni, de látva hogy Christiant ezek az utak nem igazán érdeklik, letett róla.
     Egy este a dolgozószobájában ült, mikor csörgött a telefonja. Egyik beosztottja hívta nagy lelkesedéssel, hogy a délutáni részvényvásárlással mekkora nyereségre tettek szert. A férfi csodálkozott, nem emlékezett, hogy utasítást adott volna rá, de mivel szerencsésen zárult az ügylet, ezért nem is igen foglalkozott vele, egészen addig, míg ez egyre gyakrabban meg nem ismétlődött. A sokadik ilyen eset után, aztán félni kezdett, hogy valamilyen betegség okozza a feledékenységét, ezért elment egy alapos kivizsgálásra. Bár ott nem mutattak ki semmit, mégis úgy döntött felvesz maga mellé egy személyi asszisztenst. Ő történetesen egy csinos, fiatal nő volt, Angela. A sok együtt töltött időnek meglett az eredménye, rövidesen egymásba szerettek. A nő szeretettel közeledett Christian felé is, ő azonban elutasító volt vele szemben. Nevelőapja ennek ellenére úgy döntött feleségül veszi. Az esküvőre készültek, mikor Angela halálos autóbalesetet szenvedett. Ez Christian tizenegyedik születésnapja után történt. A férfi elgondolkodott rajta, hogy nem sok idő lehet hátra az ő életéből sem, ezért végrendeletet írt. Halála esetén minden vagyonát fia örökli, gyámjának pedig gondozóját tette meg. A szeretett nő elvesztése után úgy érezte képtelen folytatni munkáját, úgy döntött pihenni megy néhány hétre. Megtehette, vagyona szinte magától gyarapodott, kitűnő beosztottainak hála, akik mindig tudták mikor mit kell eladni, venni. Bár néha megmagyarázhatatlan eseményekre hivatkoztak, de ő ezzel már képtelen volt foglalkozni.

     Egy nappal korábban érkezett haza pihenőjéről. Már este volt. Ahogy belépett a házba, látta, hogy a dolgozószobából fény szűrődik ki. Kíváncsiság fogta el, ki lehet ott. Ahogy közelebb ért a nyitott ajtóhoz, hangokat hallott. A saját hangját. Utasításokat adott részvények eladására és vételére. Benézett a szobába és Christiant pillantotta meg. Háttal állt neki, az ablakon keresztül figyelte a hátsó kertet, miközben elmélyülten tárgyalt valakivel telefonon, az ő hangján. A férfit olyan rémület töltötte el, mint még soha életében, ijedten hátrálni kezdett, de elkésett, Christian észrevette. Megfordult és ránézett, szeme sárgán izzott. A bankár megmerevedett, nem volt képes egy lépést sem tenni. A fiú közelebb ment hozzá.
     – Azt akarod kérdezni, mi folyik itt.
     A férfi bólintott.
     – Roppant megtiszteltetés ért, Te biztosíthattál szállást a világ leendő urának az elmúlt sok évben, de feladatodat most már bevégezted, atyám bizonyára hálás lesz neked.
     – Atyád? – hebegte a bankár. – Te beszélsz? – tette hozzá aztán.
     – Igen atyám, az alvilág megvetett ura, tudta, hogy az emberek keresni fognak, ezért így rejtett el, senki nem gondolná rólam, hogy én vagyok az Antikrisztus. Jól ismer mindnyájatokat, veled kapcsolatban sem tévedett. Tudtad, hogy valami nincs rendben körülöttem, de mivel pénzt hozott, nem érdekeltek a körülmények, csak az anyagiak számítottak. Atyám tudta ezt.
     A férfin villámcsapásként futott át a felismerés:
     – Angéla. Te tetted azt is? Te voltál?
     – Persze, hogy én voltam – húzta mosolyra a száját a fiú, de ez a mosoly kegyetlenül üres volt. – Magának kereste a sorsát, azt hitte, megállíthat, csak mert a másik oldal küldte. Figyelmeztettem.
     – Megölted – suttogta nevelőapja.
     – Az utamban állt. Ahogy te is.
     A férfi megfordult, menekülni akart. Christian felemelte a kezét, és egy ősi szöveget kezdett el kántálni. A bankár összeesett, szemei fennakadtak, és minden elsötétedett előtte. Az egész csak néhány másodpercig tartott.
     Christian visszament a szobába, és kikapcsolta a számítógépet, dühös volt magára. Tudnia kellett volna, hogy nevelőapja visszajön, most elvesztett jó pár hetet, és jó pár milliót, december 21–ig már nem tehet semmit. 2012 volt, rövidesen véget ér ez a korszak, és elkezdődik egy másik, az új. Addig azonban még több mint egy hónap volt hátra, és még a kaput is össze kellett állítania. Felment a szobájába és lefeküdt.
     Másnap reggel a házvezetőnő talált rá a bankár holttestére. Agyvérzést állapítottak meg. A temetési szertartásra abban a templomban került sor, ahol Christian szülei teljesítettek szolgálatot sok–sok évvel korábban. A nevelője kísérte el, némán sétáltak az oltárnál felravatalozott holttesthez. Már jobb helyen van, mondta az egyik gyászoló. Nem hinném, gondolta Ő. Ahogy odaértek ujjait belemártotta a szenteltvízbe. A filmeken most minden bizonnyal füstölve esne össze, de ez nem egy film volt, ezek a helyek pedig már rég nem voltak szentek, annyi emberi gonoszság fűződött hozzájuk.

     A temetés után a család ügyvédje a végrendelet értelmében átadta a vagyon felügyeletét a nevelőnek. Ő nem sokat értett a pénzügyekhez, de Christian ez miatt nem aggódott, pár hét volt hátra a nagy napig, és rengeteg teendője volt még. Csak éjjel dolgozhatott, nehogy bárkinek feltűnjön. Öt különböző templomból kellett összeszednie a kapu részeit, és egy hatodik helyről a kulcsot. Az elemeket viszonylag könnyen megszerezte, mert ugyan kétezer évvel korábban, Atyja utolsó látogatása után, mikor Krisztust megkísértette, odafigyeltek rá, hogy elrejtsék, és néhány száz évig őrizték is, ám mostanra már mindenki elfeledkezett róluk, vagy csak valami régi ereklyének tartották őket. Utoljára maradt a kulcs, ami Christian fogantatásának helyén volt. Azon az éjjelen ugyanúgy, mint az előzőeken megvárta, hogy nevelője aludni térjen, arról pedig külön is gondoskodott, hogy álma mély legyen, mint mindenkié a házban, majd felhívta egyik segítőjét, akit még atyja bízott meg, megvárta, hogy a kocsi begördüljön a kapu elé, megmondta a címet, és elindultak. A kulcs, a legfontosabb alkatrész, nevével ellentétben egy kis kör alakú medál volt, rajta különféle jelekkel. Ahogy megérkeztek, egyből a zárdarészbe sietett, földi teste akadályozta abban, hogy minden képességét használni tudja. A rendfőnöknő szobája, az emeleti folyosó végén volt, ott született ő is. Mikor odaért, nem volt bent senki. Leült, és várt. Nemsokára lépéseket hallott, majd belépett az idős apáca. Ahogy meglátta Christiant kiáltani akart, de a fiú tekintete elnémította.
    – Ugye, tudod, miért jöttem? – kérdezte ő.
     Az apáca ijedten pillantott az ágy fölött levő képre.
     – Szóval itt van? – kérdezte Christian, azzal felállt, és a festményhez lépett. Ujjait végighúzta a kereten. A jobb felső saroknál egy kis kidomborodást tapintott. Benyomta. A kép félrecsúszott, és mögötte feltűnt egy kis, falba épített szekrény. Ahogy kinyitotta, megtalálta, amit keresett.
     – Ostobák – mondta –, elhittétek, hogy szent, és megőriztétek nekem. Köszönöm, és ha megbocsátasz, mennem kell.
     Az apáca Christian elé állt. Felemelte a keresztet, és imádkozni kezdett, a fiú érdeklődéssel hallgatta.
     – Akkor ezt vegyük úgy, hogy a lelkedért mondtad – azzal felemelte a kezét, megérintett a nőt, mire az holtan esett össze. Christian átlépett a testen, és kezében a kulccsal elhagyta a zárdát. Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam, futott át rajta, Atyám nagyon jó ismeri őket.
     Ahogy hazaért első útja a pincébe vezetett, a hátsó falnál elfordított egy kart, mire kinyílt a titkos ajtó, belépett és letette utolsó szerzeményét az asztalra, a többi közé. Kezébe vett egy kódexet és leült a sarokba. Olvasni kezdett, nem akart hibázni. Hajnal volt mire befejezte, elhagyta a titkos helyiséget, és felment a szobájába. A következő éjjeleket a pincében töltötte a kapu összeállításával foglalatoskodva. A kulcson lévő jelek tulajdonképpen az összeállítási tervet tartalmazták az utolsó részletig. Amikor kész lett értesítette követőit, a „mise” helyszínéről és idejéről.

     Aztán eljött az a nap is. Éjfél előtt egy órával autók érkeztek a házhoz. A személyzet a közeledő Karácsonyra való tekintettel kimenőt kapott, csak ő és nevelője tartózkodott ott, a férfi azonban mélyen aludt. Még.
     Christian levezette az embereket a pincébe és leültette őket körbe. Készültek a szertartásra, bár ők egy kicsit másképp képzelték, mint ahogy az események később történtek. A fiú az órájára nézett, még húsz perc. Meggyújtott egy gyertyát, és várt. Nem kellett sokáig. Hamarosan lépések hallatszottak, megérkezett a nevelő. Önkívületi állapotban sétált az üresen álló utolsó, tizenkettedik székhez.
     Christian az asztalhoz lépett, bekapcsolta a szerkezetet, még tíz perc. Ránézett a körben ülőkre. A követői kezdték kicsit furcsán érezni magukat, testük egyre kevésbé engedelmeskedett. Kérdőn néztek a fiúra. Ő csak mosolygott. Közben a nevelő is ébredezni kezdett. Néhányan megpróbáltak felállni, de nem sikerült.
     – Nem fog menni – mondta nekik Christian. – Ti választottátok ezt, persze eredetileg hatalomra pályáztatok. Van egy rossz hírem, nem osztozunk a hatalmon. – Gyámjára nézett. – Te pedig csak rossz helyen voltál, rád nekem lesz szükségem.
     Az órára pillantott. Még két perc, és véget ér ez a korszak. A szerkezet fényleni kezdett, majd spirál formában látható energia áramlott ki belőle, melynek sugarai körülölelték az ott ülőket. Felemelkedett, alatta megnyílt a kapu egy másik világba. Az emberek rémülten várták, mi fog következni.
Éjfélt ütött az óra.
     Az átjáró először csak örvényleni kezdett, majd rémisztő, szellemszerűen áttetsző alakok jelentek meg benne. Ezek a lények a spirál sugarain felkúszva behatoltak a székeken ülőkbe, kiszorítva a testet uraló lelket átvették annak helyét. Aztán bezáródott a kapu, minden sötétségbe borult, csak a gyertya lobogott Christian kezében.
     Letette, és a rémülten figyelő nevelő elé állt.
     – A te testedre nekem lesz szükségem – mondta, aztán emberfeletti erővel megragadta a férfit, kissé felemelte a székről, és a szemébe nézett. Ő ordítani akart, de hang nem jött ki a torkán, aztán elvesztette az eszméletét.

     A gyerekszobában tért magához. Ahogy kiment a mosdóba, a tükörből Christian nézett vissza rá. Kinyitotta a száját, ám hang nem jött ki rajta. El akart menekülni, de az ajtó nem nyílt. Bezárták.
     Néhány óra múlva megérkezett Christian, ő nekirontott, meg akarta ölni. A fiú félrelépett, és hátraszólt a mögötte állónak:
     – Mondtam, hogy sokat romlott az állapota. Nem az első eset, hogy megtámad, ezért is hívtam el Önt. Valamit tennünk kell, mielőtt valakiben kárt okoz.
     – Felírok egy gyógyszert, remélem, használ. Most is beadok egy nyugtatót.
     A férfi megpróbált tiltakozni, de vasmarkok szorították le, az ő szemükben csak egy beteg gyermek volt.

Harmadik rész>>>