űrhajó címkéhez tartozó bejegyzések

Mese – folytatás (Hazatérés)

/Mese
Mese – folytatás (Új világ)
Mese – folytatás (Honvágy)
/

 „Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.”

Hazatérés       És eljött a nap. Gyorsabban, mint reméltem. Társaim tegnap érkeztek, és holnap indulunk. Ez az út csak rólam szól. A hazatérésemről. Nem akarok azonnal menni, kell még ez az egyetlen nap nekem, még látni akarom utoljára az emberek világát.

      Esteledik. Egyedül vagyok. A többiek az űrhajón maradtak. Én kértem így. Kimegyek a házam melletti udvarra. Kicsit hűvös az idő, de az ilyen éjszakákon legszebb az égbolt. Most még a csillagok is mások, mintha tudnák, hogy többé nem nézem őket innen. Telihold van. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg én is így kívánom. Szeretem a teliholdat.
     Lefekszem a fűbe, kissé nedves, de nem zavar. Ez az utolsó alkalom, hogy arcomon érezhetem a fűszálak cirógatását, persze nálunk is van, de az más. Fülemig hatol egy tücsök ciripelése, nem lehet messze tőlem. Azt hiszem, ma éjjel nem fogok aludni. Nézem a csillagokat, tudom, hogy ott van az űrhajó is, de innen nem látni, csak én érzem. Valahol messze felugat egy kutya, társai azonnal válaszolnak rá. Aztán csend lesz.
     Azt hiszem, egész éjjel kint maradok. Rég eldöntöttem már, hogy hazamegyek, de most mégis félek. A Zerda az én hazám, mégis olyan idegen, hiszen olyan keveset láttam. Lassan telik az éjszaka, van időm emlékezni. Mindenre, amit ti csak történelemnek hívtok. Nekem az életem volt. Az első civilizációktól, a háborúkon át mostanáig. Mindig azt hittem, megváltoztok, jobbak lesztek, tanultok a hibáitokból, és mindig csalódtam. Voltak köztetek, és vannak is jó emberek, de kevesen. Túl kevesen.
     Hosszú volt az itt tartózkodásom, talán túl hosszú is. Mi lesz, ha otthon idegenként fogadnak? És mi lesz akkor, ha én nem fogom jól érezni magam ott?
Nincs válasz.
    Csak fekszem a nedves fűben, és hagyom, hogy agyamban szabadon cikázzanak a gondolatok. Egymást kergetik, nem is értelmezem már őket, csak engedem, hogy átfolyjanak rajtam.
      Nézem a csillagokat, nézem a Szíriuszt. Ott van valahol a Zerda is, bár innen nem láthatom. Elképzelem, milyen lesz újra a földjét érinteni. Vajon fog hiányozni nekem ez a világ? Bizonyára igen, hiszen sok időt töltöttem itt, szinte az egész életemet, de a szülőföld szava már sokkal erősebb, valami vonz oda, úgy, mint eddig még soha.

      Virrad. Hallom, ahogy életre kel körülöttem a világ. Feltápászkodom, testem teljesen átfagyott. Alfa jut eszembe, jó lenne, ha velem lenne, és felmelegítene. Megrázom a fejem, ő már nincs. Arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Talán otthon könnyebb lesz.
      Lesöpröm magamról a rám tapadt fűszálakat, és nyújtózkodom egyet. Madarak repülnek el mellettem, ők is korán keltek. Ők is? Hiszen én nem is aludtam.
     Bemegyek a házba, és lezuhanyozom, most még a meleg víz is másabb, mint máskor. Földi víz mossa le, a Föld porát. De mi lesz holnap? Vagy mi lesz akkor, ha hazaérünk? Már alig emlékszem valamire otthonomból, és ha emlékeznék is, az már a múlt, sok minden megváltozott.
      Este indulunk, ezért úgy döntök, még egyszer bemegyek a városba. A központba érve, elvegyülök a reggeli forgatagban. Magamba szívom az illatokat, szemem utoljára fogadja magába ezt a látványt. Belépek egy áruházba, mindenütt emberek, érzem a gondolataikat, de már nem érdekel, már nem érint meg. Figyelem őket, mindenki siet, senki nem néz a másik szemébe, csak a gyermekek.
      Egy kislány fut felém, tőlem pár méterre elesik. Ösztönösen nyúlok utána, és felsegítem. Rám néz. Arcán csodálkozás fut át. „Te tündér vagy?”, kérdezi. A szemem, riadok meg. Mióta társaim megérkeztek, nem foglalkozom a látszat fenntartásával, a szemem színével sem. Aztán megnyugszom, egy nap kevés ahhoz, hogy minden visszaalakuljon. A kicsire mosolygok. Nem, felelem. Addigra az anyja is odaér, és jól leszidja, amiért futkározott. Velem nem foglalkozik, nem is nagyon hiányzik. Nem akarok beszélni senkivel. Félek, ha így tennék, meggondolhatnám magam.
     Dél felé jár, mire elhagyom az áruházat. Egy étterem felé indulok. Nem vagyok éhes, csak nosztalgiából teszem. Belépek, és a pincér már messziről köszönt, sokszor jártam már itt. Kezembe veszem az étlapot. Először azt gondolom, valami különlegességet választok, végül egy egyszerű, hétköznapi étel mellett döntök. Mikor kihozzák, néhány percig csak nézem, aztán enni kezdek. Minden falatot külön kiélvezek. Bőséges borravalót hagyok a pincérnek. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mindenemet neki adom, de meggondolom magam. Az utolsó napomat nem egy zárt osztályon szeretném tölteni.
     A parkot veszem célba. Mindig szerettem, olyan nyugodt. Ősz van, én mégis leveszem a cipőmet, és mezítláb lépek a fűre, kicsit szúrja a talpam az elhalt növények csonkja, de élvezem. Egy idősebb nő sétál el mellettem, és megcsóválja a fejét. Meg fog fázni, kedvesem, mondja. Érzem a gondolataiból, hogy komolyan aggódik, és ez kissé megnyugtat, talán van még remény számotokra. A szeméből látom, hogy teste már több mint kilencven százalékban elhasználódott, nem sok ideje lehet hátra. Rámosolygok, és megköszönöm a féltést. Tovább sétál, én pedig leguggolok, és érdeklődéssel kezdek figyelni egy pár hangyát, valami morzsát cipelnek. Ami azt illeti nálunk nincsenek hangyák, vannak helyettük más állatok, hasonlóak is, de ilyenek nincsenek. Nem tudom, mennyi idő telik így el, arra eszmélek, hogy szürkül. Nem sokára indulnom kell. Nem mintha elkéshetnék. Ha azt kérném, társaim akár heteket is várnának rám, de nem teszem. Határidőt szabtam magamnak, és ezt tartom is. Félek, de indulnom kell, mielőtt meggondolnám magam.
      Hazatérve még egyszer körbejárom a házat. Talán vinni kellene valamit emlékül, gondolom, de nem jut eszembe semmi. Ezek mind csak tárgyak. Végül mégiscsak felveszek egy kis szobrot, még egy bolhapiacon vettem. Egy szerelmes párt ábrázol, éppen szeretkeznek. Nem tudom, miért pont ezt választom, de úgy érzem, ebben benne van minden, amire emlékezni akarok a Földdel kapcsolatban.
      Elindulok. Nem zárom be a házat, nem érdekel már, mi lesz vele. Nem olyan régen vettem, ha rejtve akartam maradni sokat kellett költöznöm. Nem is emlékszem, hány helyen laktam már, egyik sem nőtt a szívemhez, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármihez is kötődjek. Főleg emberekhez nem. Azt kérdezte egyszer valamelyikük, mit veszíthetsz. Én tudtam a választ, de mit mondhattam volna. Két világ közt éltem mindig, egyik sem volt az otthonom, de már nem érzem jó választásnak az akkori döntésemet, már nagyon is veszteségnek érzem azt, hogy maradtam. Nem biztos, hogy otthon jó lesz, de meg kell próbálnom, mert valami oda húz, valami vonz megállíthatatlanul.
      Az erdő felé indulok, ott van a leszállóhely. Társaim ott lesznek, tudják, hogy megyek. Szavak nélkül is.
      Mielőtt kilépnék a tisztásra, már érzem a közelségüket. Az űrhajó nyitva áll. Közelebb megyek, öcsém ott vár. Csak miattam vállalkozott az útra. Lábam már kész, hogy a rámpára lépjek, de még megfordulok. Lehajolok, és kezemmel végigsimítom a földet. A Földet. Utoljára. Azzal belépek a hajóba. Mögöttem bezáródik az ajtó. Zeg rám néz, én bólintok. Szavak nélkül értjük egymást, milyen csodálatos. Szeme narancsfényben ragyog. Néhány nap és az enyém is. Bőrömön már most érzem a változást, már most látni, hogy kezd áttetszővé válni. Nincs többé szükség álcára, végre önmagam lehetek.

      Felszállunk. A vezérlő kivetítőjén figyelem, ahogy a Föld egyre távolodik tőlünk. Furcsa, de a színéről nekem nem az élet jut eszembe, hanem a jég. Nem tudom, visszatérek-e még ide.

       A hazaút olykor iszonyúan hosszúnak tűnik, olykor úgy érzem, túl gyors, én még erre nem vagyok felkészülve. Keveset beszélek, és társaim nem zavarnak, sok tízezer év telt el, és azt hiszem, sejtik, milyen félelemmel tölt el engem a hazatérés. A Szíriusz napról-napra fényesebben ragyog előttünk, és én napról-napra jobban rettegek. Néha visszafordulnék a biztoshoz, de nem teszem. Már nem. Eldöntöttem.
       Az űrhajó fedélzetén, a hosszú út alatt van időm megszokni az otthoni levegő mesterségesen előállított mását, az ételeinket, testemet. Nem nagy különbségek a Földön tapasztaltakhoz képest, csak az érzés más, és én. Már nem játszom, már én vagyok az, amit a tükörben látok, és ami belülről eltölt.
       A megérkezésünk előtt hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz, az öcsémet is alig látom. Ez zavar. Szeretném, ha valaki megnyugtatna, vagy csak átölelne. Zeg azért néha megjelenik, arcán valami titokzatos mosollyal, de nem érem el a gondolatait, nem érzem, mi jár a fejében. Bizonyára, annak örül, hogy végre hazaérünk, és láthatja a feleségét. Megpróbálok vele örülni, de nem megy. Félek.
      A csillagrendszerbe érve furcsa vibrálás kerít a hatalmába. A szülőföld szava. Gondolom, az lehet, bár már nagyon régen volt, mikor utoljára itt jártam. Aztán feltűnik a bolygó is. Kisebb, mint a Föld, és más a színe is, de nekem a leggyönyörűbb hely.
     Most már tudom, mit akarok. Érezni a talajt a talpam alatt, beszívni az illatát, hagyni, hogy a szél végigsimítsa az arcomat, és…
      Itt megállok. És Alfát akarom, fut át rajtam, de őt már nem lehet. Érzem, hogy a sírás fojtogat, mikor kinyílik az űrhajó ajtaja, de tudom, hogy mindenki engem néz, ezért inkább lenyelem a könnyeimet.
      Kilépek. Sehol senki, döbbenek meg. Azaz mégis. Egy alak ül a szökőkút szélén, és engem néz. Hosszú időbe telik, mire szemem megszokja az itteni fényt, és felismerem.
      Alfa.
      Nem! Az nem lehet, ő halott. Hátranézek Zegre, ő csak mosolyog, és most már érzem a gondolatait is. Hát, ezt titkolták. Alfa ugyanúgy túlélte, mint én. A teherhajón, amivel az embereket vittük, volt egy hibernátor, azt használta, miután beállított a hajó pályáját. Csak nem rég találtak rá, és őt is sikerült megmenteni.
      Visszafordulok. Alfa pár méterre áll tőlem. Rohanni szeretnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Annyira hihetetlen az egész. Elindulok, és ő is felém, és minden másodperc ezer éveknek tűnik. Aztán már ott van, és átölel, ajkai az én ajkaim keresik. Egy csók, amire annyit vártam, amiről azt hittem soha nem fog teljesülni.
      Leülünk a szökőkút szélére, és csak nézzük egymást. Eltelt sok-sok évezred, még sem tudunk mit mondani, csak nézni egymás szemébe némán. Félek, ha elengedem a kezét, eltűnik, félek, hogy csak egy káprázat az egész, de nem az, mégis alig merem elhinni. Megszűnik körülöttünk a világ és csak mi vagyunk.
     Nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, csak egy valamiben vagyok biztos.
     Többé nem leszek egyedül.
     Hazaértem.

„Ha véletlenek nincsenek, mondd, hogy lehetsz most újra velem?
Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát, úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!

Elég egy ölelés és menekül a tél.

Törik a hideg, és a hitem újra él.

Újra érzek. Újra élek.
Jégvilágból visszatérek.
Hit feléled. Fagy felenged. Fényed engem megmelenget.”

A Piramis

stonehenge

Anya, anya, nézd, mit építettem!

– Egy pillanat!

De nézd meg, mit építettem!

Rita döbbenten nézi az alkotást:

Mi ez? Stonehenge?

Mit mondtál?

Mit építettél?

Sarah huncut mosollyal néz anyjára:

Hát, azt, amit mondtál. Ott éltem.

Rita megvonja a vállát, a gyerekeknek igencsak élénk a fantáziája, nyugtázza magában.

 

Másnap  az emailjeit nézi át, mikor eszébe jut valami. Rákeres az interneten.

Sarah, gyere csak ide!

Mi van?

Nem mi van, hanem tessék. Gyere ide, légy szíves! Nézd csak!

Sarah elbűvölten nézi a képet Stonehenge-ről:

Ez olyan, mint amit én építettem. – Megrázza a fejét. – De nem így néz ki, hanem úgy, ahogy én csináltam, nincs összedőlve, és ott a közepén nem öt van, hanem csak három, és van ott egy kis ház. Nincs ajtaja. Én voltam ott.

Na, persze. Te építetted.

A kislány megvetően néz anyjára:

Nem, nem én építettem. Én csak ott voltam. A barátaim építették, én csak ott voltam.

Rita átnézi a többi képet is, egy pillanatra elidőzik egy rajznál, ami az építés fázisait mutatja be három képen egymás alatt. Sarah felháborodottan nézi:

Ez nem is igaz, nem három Stonehenge van, hanem csak egy – mondja, aztán elmegy játszani.

Később Ritának eszébe jut még valami, és elővesz egy lexikont.

Gyere, Sarah, megnézzük ezt a könyvet!

Egy barlangrajzra mutat:

Ez ismerős?

Nem, ezt nem láttam.

Lapozgatnak tovább.

De ezt igen. Itt is voltam. – A képen a Kheopsz-piramis látható. – Igen, itt kell bemenni, itt vannak a folyosók, és itt van egy nagy terem. – Mutatja a sírkamrát. Tekintete fel-alá jár a képen, egyszer csak felélénkül. – De van még egy bejárata. Itt…  vagy itt… vagy itt… – és mutatja a Nagy Piramist úgy középmagasságban. Végül megállapodik egy ponton. – Itt van! Itt kell bemenni, mert az igazit eldugták, hogy senki ne találja meg.

Milyen igazit?

Hát az igazit. Őket. Ott alszanak.

Egy darabig még nézi a képet, aztán úgy dönt már megéheztek a babái, inkább megy és megeteti őket. Rita nézi a lányát, majd a képet, aztán megint Saraht. Élénk a fantáziája, talán egyszer még író lesz belőle, mosolyog.

 

———————————

 

Néhány hét múlva épp a híradót nézik. A riporter beszámol róla, hogy tudósok egy csoportja Stonehengeben folytatott ásatásokat, és érdekes új  leletek kerültek elő. Az objektum középpontjában egy több ezer éves épület maradványaira bukkantak és néhány kőtáblára. Az egyiken az Orion-csillagkép látható, és néhány más együttállás, amit nem tudtak beazonosítani, egy másik kőtábla a piramisokat ábrázolja, kiemelve a Nagy Piramist. A tudósok szerint az épület egyfajta szentély lehetett.

Sarah csak ennyit fűz hozzá:

Én mondtam. Mond meg nekik is! A piramisosoknak.

Rita csak áll, és a döbbenettől meg sem tud szólalni. Talán a piramisról mondott szavai is igazak lehetnek? Valamit tenni kellene. De mit?

Másnap úgy dönt, küld egy emailt a Kairói Régészeti Központba. Nem biztos, hogy elolvassák, de úgy érzi, meg kell tennie.

 

———————————–

 

 

Kairó

– Már megint egy önjelölt látó!

– Tessék?

– Kaptunk egy emailt. Ezt hallgassátok! – mondja Rainet, és felolvassa az üzenetet a négyéves Sarahról. – Ezek nem normálisak! – teszi hozzá, és kimegy.

A másik két tudósnak még a lélegzete is elakad. Egymásra néznek.

Ez az, amit vártunk – suttogja az idősebb, Jahmesz.

Nem tudhatod, amíg nem győződtünk meg róla – feleli Merik.

Honnan érkezett az email?

Merik megnézi a fejlécet.

New York. Az új város, és az időpont is stimmel.

A jóslat szerint.

Nem tudhatja meg senki.

Meg kell győződnünk róla, hogy igaz-e!

De mindketten tudják, hogy igaz. A csillagok állása közel két éve megfelelő, már csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen.

Kint van egy csoport terepen. A Nagy Piramistól nincsenek messze. Megvannak az eszközeik.

Tudod, hogy nem küldhetjük oda őket. Értesítenünk kell Amon Harcosait.

Igen.

Azt hiszem, Apának szólok először, össze kell hívnunk a Nagygyűlést, és őt is meg kell védenünk – nézi a levelet Jahmesz. Nem meri elhinni, hogy ez valóban megtörtént.

Elsősorban Őt.

Rainetnek meg kell halnia, csak a beavatottak tudhatnak róla, nem kockáztathatunk!

Igen, ennek meg kell lennie, ő nem közülünk való.

 

————————————–

 

Néhány nappal később három terepjáró közeledik a piramishoz az éjszakában. Senki nem kérdezi őket, mikor átlépik a turistáknak fenntartott övezet határát. Megvannak a kapcsolataik. Hosszú éjszaka lesz. A készülék, amit fel kell vinniük elég nehéz, de enélkül nem érnének semmit. Fizikai eszközökkel nem próbálkozhatnak. A célhely magasan van, a piramis kétharmadánál, közel száz méter magasan. Még egy kocsi fékez mellettük. Megérkezik Apa. Csak ő használhatja a „kulcsot”, de nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán láthatják. A csoport vezetője lép hozzá. Az emberek csodálkoznak, Apa nagyon ritkán jelenik meg közöttük, úgy látszik, a mai nap valamiért más. Közben a csoport már meg is kezdi a célterület megközelítését. Nem az ismert útvonalakat használják. Ami azt illeti a piramis azon területén, ahová ők készülnek, az eddigi kutatások szerint nincs is semmi, csak kövek. Igaz azokat a kutatásokat nem ők végezték. Két órába telik mire mindennel készen állnak.

Bekapcsolják a gépet. Ha itt van a bejárat, a műszer megmutatja. A rajz, amivel rendelkeznek elég vázlatos, pár tíz négyzetmétert át kell nézniük. A célterület középpontjából indulnak. Legnagyobb megdöbbenésükre már az első jelek pozitívak. Valóban van valami a sziklák alatt. Úgy tűnik, a gépre már nem is lesz szükség. Apa beszél a csoport vezetőjével, ő az embereihez fordul, mindenkit hazaküld.  Csak a legbelsőbb kör tagjai maradnak. Miután a kívülállók elmentek, centiméterről centiméterre átvizsgálják a szóba jöhető kilenc követ.

Semmi.

Aztán még egyszer, és akkor az egyikük észrevesz egy kis nyílást. Pár centi az egész, szinte nem is látható az évezredek alatt rárakódott homoktól.

Kitisztítja.

Szabályos nyolcszöget formál, körülötte négy, mindössze pár milliméteres, háromszög alakú bemélyedés.

Apa odalép, kezével végigsimítja. Tudja, hogy ez a zár, de nem akarja elsietni a Nagy Pillanatot. Néhány perc múlva hátranéz kísérőjére. Nem is kell mondania semmit. A férfi hozzálép, elé tartja a ládát. Apa beírja a kódot, majd a másikat is, végül leakaszt a nyakából egy kulcsot és kinyitja a zárat. A láda teteje lassan felemelkedik, tartalma ezüstösen csillog. Immár több ezer éve. Apa kiveszi és beilleszti a kőtömbön található mélyedésbe. Hang nélkül siklik be. Pár pillanatig nem történik semmi, majd hallani, ahogy a mechanizmus működésbe lép. A hatalmas kőtömb előbb befele, majd oldalra csúszik, utat engedve az érkezőknek. Az első teremben iszonyú látvány fogadja őket, mindenütt csontvázak, lehet vagy nyolcvan-száz.

Apa gondosan kikerüli őket. Őt nem lepi meg a látvány, pontosan tudja, mi történt itt azon a sok ezer évvel ezelőtti napon, már emlékszik. Továbbmennek a belső terembe. Ahogy belépnek, bekapcsol a világítás, és középen felemelkedik egy irányítópult.

Apa odalép. Egyetlen pillantás után tudja, mit kell tennie. Sok-sok életen keresztül vitték tovább a tudást, amit most kell használnia, de az időpontot csak a Hercegnő tudta.  Ha beüti a kódot, két dolog fog történni. Elküld egy jelet társainak az Orion-csillagkép egyik csillagához, és megnyit egy ajtót a piramis belsejébe. Gyors mozdulatokkal billentyűzi be a harmincöt-negyven karakterből álló sort. Ahogy a végére ér, erős, láthatatlan hullám hagyja el a piramist. A gép kikapcsol. Bevégezte feladatát, nincs több energiája, ha a Hercegnő tévedett, hiábavaló volt minden. A jel útja nem tart sokáig, hisz a fénysebesség sok százszorosával száguld célja felé. Néhány nap múlva, ha minden jól megy, megkapják a választ. Közben megnyílik egy ajtó. Apa és társai belépnek. A lift elindul velük lefelé, le a sivatag homokja alá. Egy hatalmas teremben találják magukat. Középen egy kép jelenik meg. Egy női alak magyaráz, teste, mint a felegyenesedett Szfinx. Apa tudja, ki ő, és könnyes szemmel nézi, ahogy a többiek agyának mélyéről is felszínre törnek az emlékek. Egy másik  világ elevenedik meg előttük, ahol mindenki úgy néz ki, mint ez az idegen. Furcsa, de minden szavát értik. Elmondja nekik, amire ők is egyre jobban emlékeznek. Sok-sok ezer évvel ezelőtt egy űrhajó, harminchat fős legénységével a fedélzetén, kényszerleszállást hajtott végre a Földön. Nem tudtak segélykérő jelet küldeni, mert a bolygójuk csak az esemény után tizenegyezer évvel fog olyan szögben állni a Földhöz képest, hogy elérhető legyen. Az itt élő civilizáció tagjai isteneket kezdtek el látni bennük, ők pedig tanították őket, ők voltak az első fáraók.

Apa a falhoz lép, elfordít egy kapcsolót. Az oldalfal elmozdul mintegy ötven méter szélességben. A hatalmas teremben egy közel száz méter átmérőjű űrhajó válik láthatóvá. Tökéletesen sima, csillogó, ezüstös a felülete. Leereszkedik az ajtaja. Belépnek. Körben átlátszó szarkofágok állnak. Apa felsóhajt, nekik csak egy perc volt az egész. Egy panelhez lép, benyom néhány gombot. Sziszegő hang hallatszik. A szarkofágok belseje megtelik füsttel, majd felemelkedik. A bennük alvók ébredezni kezdenek.

Amikor a hibernáció mellett döntöttek, Apa, a Hercegnő és még néhányan vállalták, hogy állandó készenlétben állnak, jeleket helyeznek el a bolygó különböző pontjain, hogy az esetleges mentőexpedíció megtalálhassa őket. Testük halandó volt, de a lelkük nem, így haláluk után emberi testben születtek újjá. Ez viszont azzal járt, hogy nem térhettek többé haza. Lélek ekkora távolságra csak testtel együtt utazhat, ez a test viszont nem képes elviselni az űrutazást a fénysebesség sokszorosával, és még hibernálni sem lehet. Milyen más otthon, ezerszer megszülethetnek, és agyuk mindenre emlékszik. Az emberi agy erre csak korlátozottan képes. Csak a Hercegnő tudta olyan szinten megőrizni benne tudatát, hogy mindenre emlékezzen. A többieknek, még Apának is, csak részleges emlékei voltak előző, itt töltött életeiből. Így aztán mindig ugyanaz volt a program. Valamelyikük halála után, viszonylag gyorsan megtalálták az új testet, de várniuk kellett, amíg elért egy fejlettségi szintet, és akkor következhetett csak a beavatás, az emlékek előhívása. Nem minden életben jártak sikerrel.

Kezdetben még reménykedtek, hogy felfedezik őket, bár erre nagyon-nagyon kevés volt az esély, ugyanis egy váratlan és kiszámíthatatlan féregjárat-átrendeződés miatt teljesen más részére kerültek a világegyetemnek, mint ahol lenniük kellett volna. Mégis minden tőlük telhetőt megtettek. A Földet ugyan el nem hagyhatták, de még működő eszközeikkel összetéveszthetetlen jeleket helyeztek el különböző területein. Ezek voltak a mexikói piramisok, a Nazca-fennsík rajzai, Stonehenge és természetesen a legfontosabb, az őket ábrázoló Szfinx és a három piramis. Az emberek csodálták ezeket az alkotásokat. Az „istenek”hozták létre őket, egyfajta szent helyeket láttak bennük.

Az eszközeik, az antigravitációs készülék, a szuperkoncentrált energiasugár (ami a legkeményebb anyagot is pillanatok alatt átvágta), kitűnően használhatók voltak a bolygón. Az emberek úgy tudták, a három piramist sírhelynek építik maguknak a fáraók, ezért utánozni kezdték őket, de nem voltak képesek ilyen hatalmas műveket, ilyen precizitással létrehozni. Azon a napon, mikor lezárták a rejtekhelyet, néhány merész és kíváncsi ember hatolt be a felső bejáraton, és olyan dolgokat láttak, amiket nem szabadott volna. Nem maradt más választásuk, a titok védelmében meg kellett tőlük szabadulni, ezért rájuk zárták a bejáratot. Később az alsóbb szinteken lévő raktárakat is kiürítették, de mindig alaposan figyelték az ásatásokat, ha valaki a rejtekhely közelébe került, leállíttatták.

És várták ezt a napot.

Az ébredező űrhajósok kábán kászálódnak fel sokezer éves álmukból. Kábán, de boldogan, hogy hazatérhetnek. Néhány perccel később elhagyják a piramist. Gondosan mindent visszazárnak. Holnap a piramis ugyanolyan lesz, mint máskor. Holnap Apa majd elmondja a csoport kívülálló tagjainak, hogy sajnos megint nem jártak sikerrel.

 

————————————

 

Néhány nappal később megérkezik az űrhajó. Hazatérhetnek. Apa és társai könnyes szemmel nézik a sivatag sötétjében, ahogy a többiek felszállnak. A legfontosabb, aki a legtöbbet tette, nem lehet velük, ebben a korban még nem emlékszik mindenre, de majd pár év múlva…

Nem sokan maradtak egymásnak, össze kell tartaniuk. Ki tudja? Talán egyszer majd az emberi test is eléri azt a fejlettségi szintet, hogy kibírja a hazautat.

 

—————————————

 

Rita nézi, ahogy Sarah a babáival játszik. Egyszer csak leteszi őket és felnéz a Napra.

Hazamentek.

Kik mentek haza?

Ők. A barátaim.

Milyen barátaid?

De a kislány már nem hallja a kérdést, játszik tovább.

Te leszel a hercegnő – mondja az egyik babának, majd elgondolkodik. – Nem, nem te vagy a Hercegnő. Én vagyok.