szex címkéhez tartozó bejegyzések

Búra alatt

       Miért? Miért? Miért? Miért álmodott róla már akkor, amikor még a szerelmet sem ismerte, ha nem lehetnek együtt? Miért találkoztak, ha el kellett válniuk? Miért? Miért ismerte minden mozdulatát már akkor, mikor őt magát még nem, és miért tudta ő a szavakat, amiket keresett? Miért? Miért nem lehetett úgy, hogy csak egy álom marad örökre? Miért mutatta meg a sors, hogy létezik, ha aztán…
     Nincs válasz, tudta jól. Ezerszer átgondolt kérdések, és végül soha egyikre sincs válasz.
     Keserű lett és kiábrándult ettől az egész értelmetlenné vált életnek nevezett előadástól. Úgy érezte, csak bábu, amivel játszik valaki. Valaki, akit istennek neveznek mások, ám ő már biztosan tudta róla, csak egy kegyetlen rendező. Egy hazug, érzéketlen rendező. Aki a színészek fülébe súgja a következő színben jön a beteljesülés, aztán a boldog happy end, de ebből egy szó sem igaz.
     Ám ő most kiszáll. Kilép a darabból, megtöri a forgatókönyvet, és ő lesz az, aki a végén nevetni fog a rendező kétségbeesett kapkodásán, mikor rájön egy bábu nem az előírt szerepet játssza, nem azt, amit ő elvár tőle.
     Felnevetett. Én fogok győzni, és te nem tehetsz semmit, suttogta maga elé gyűlölettel és elkeseredéssel a hangjában. Nem tudta, hallja-e, akinek szól, valami mélyen belül talán még reménykedett egy csodában…
     Elővett egy fényképet, és csak nézte. Nem sírt, már nem volt képes rá. Aztán fogta a papírlapot, és meggyújtotta. Megvárta, míg az utolsó sarok is hamuvá olvad, aztán a halott port a mosdóba öntötte, és némán figyelte, ahogy a víz magával ragadja. Ne maradjon semmi utána, ne tudjon róla senki, hogy szerette!
     Ne bánthassa senki, ha rájön, hogy miatta… hogy ő…
     Mindegy. Hamarosan már nem fog fájni semmi. Ő sem.

     Hideg precizitással készített elő mindent, elrendezte az ágyat, ahol majd megteszi, és lefeküdt. Altatót választott az utazáshoz, az fájdalommentes és gyors. Nem számolta, mennyit vett be, biztos volt benne, hogy eleget. Az első néhány percben nem történt semmi, aztán egy kis émelygést érzett, majd azt, ahogy zuhanni kezd valami megfoghatatlan sötétségbe, miközben a szobában minden lilássá válik körülötte…
     Hideg és meleg…
     Hányinger…
     Szédülés…
     Csend…
     Feketeség…

     Ölelés…

     – Hogy kerülsz te ide? – suttogta, ahogy megérezte az érintést, és kinyitotta a szemét. Olyan mélyen aludt, hogy nem halotta, amikor bejött. Az ajtót nyitva hagyta, arra emlékezett. Hogy könnyebben megtalálják. Majd… Azután… De lehet, hogy még mindig alszik, és ez az egész kép csak az átkelés része, hogy megkönnyítse azt.
     Bárki lehetett volna az álomkép, de nem bárki volt, és mindegy is, hogy került ide éppen most, mikor már azt hitte mindennek vége. A szemébe nézett, és tudta, mindig feleslegesen áltatta magát, ha egy percre is arra gondolt, ezt a férfit elfelejtheti.
     Az álomalak felemelte a kezét, és ujjai végigsimították a nő arcát. Ő érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel, de a cseppek ott maradtak, nem indultak céltalan útra többé. Fejét a férfi tenyerébe hajtotta. Ha álom is, én élvezni akarom minden percét, ha már a valóság nem lehetett szép, sóhajtotta fáradt agyának mélyén egy tétova hang. Lehunyta a szemét, és magába szívta az izzadt férfitenyér illatát – akkor már biztos volt benne, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen minden olyan volt, ahogy mindig vele – tökéletes. Az illat, az érintés, a kéz keménysége, és ahogy az ujjak begörbültek, hogy a nyakára simuljanak. Most már bármit megtehetek, gondolta, és megcsókolta a kezet. A férfi hüvelykujja végigsimította az ajkait, és ő megremegett. Annyiszor elképzelte, annyiszor álmodott róla, de a valóság mégis annyira utánozhatatlan. Aztán a férfi szemébe nézett, szeretett volna mondani valamit, de félt, ha megszólal, szétoszlik a kép. A férfi is néma maradt, csak közelebb hajolt és ajkai alig érezhetően érintették a nő száját. Aztán felemelte a fejét és csak nézte. Nem akarom, hogy vége legyen, még ne, Istenem, még hadd álmodjak, gondolta a nő. A férfi megrázta a fejét, és a nő arcát két kezében tartva, hüvelykujjával simogatni kezdte. Aztán újból megcsókolta, de már sokkal keményebben, mint először.
     A nő kissé felemelkedett az ágyról. Úgy húzta magához a férfit, mint fuldokló a mentőövet, úgy simult hozzá, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A férfi egyik karját a nő háta alá csúsztatta, és keményen rántotta magához, arcát a nő hajába fúrta, olyan mélyen szívta magába az illatot, hogy az ölelése még szorosabb lett tőle, annyira, hogy az szinte már fájt. A nő nem akart szabadulni ebből a szorításból, nem akarta, hogy vége legyen.
     A férfi miközben egyik karjával ölelte, másik kezével simogatni kezdte a nő hátát. Sóhajtása egyszerre volt vágyakozó és megkönnyebbült. Nem szólt egy szót sem, de az érintésében benne volt minden. A vágy és valami más is, amit a nő mindig hallani akart, egy kimondhatatlan érzés. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi keze felfedezze a testét. Az emberé, akire várt, aki az övé, akinek egyedül adni képes magát…
     Szeretlek, akarta mondani, de nem tette. Annyira erős lett az életében felépített gát, hogy még a halál kapujában sem engedett utat az érzéseknek. Már nem. Ám amit a szavak nem mondhatnak el, azt megtehette a teste. Görcsösen húzta magához a férfit, úgy csókolta, hogy fogaik keményen koccantak össze, és ő érezte, ahogy az ajka felreped, érezte szájában a vér fémes ízét.
     Mindent az ösztön irányított. Ahogy lekerültek róluk a ruhák, ahogy lábai szétnyíltak a férfi keze előtt, és ahogy a vágy hangot adott. Fel-felnyögött, ahogy a férfi ajkai, majd nyelve érintették testének legérzékenyebb részét. Ahogy a férfi ujjai beléhatoltak, megragadta a kezet, hogy ne mozdulhasson, hogy magában érezze mélyen és keményen. A férfi tekintete megsötétedett, ahogy kezei már egyáltalán nem gyengéden feszítették szét a nő lábait, és beléhatolt. Mozdulatai ösztönösek voltak és kemények. Hangja rekedten tört fel, ahányszor csak nyomult. Közben folyamatosan a nő szemét nézte. Nem szólt egyikük sem, csak tekintetük fonódott össze némán és testük hangosan. Szégyenérzet nélkül adták át magukat a másiknak és a vágynak. Aztán a forróságnak, ami elöntötte őket. A nő figyelte a férfi arcát, mikor a vágya csúcsára ért, nem bánta volna, ha örökre így maradhat, lebegve a semmiben, belesimulva a férfi izzadt karjaiba.
     Szeretlek, súgta fülébe a férfi, és ő elaludt. Olyan békésen, mint soha azelőtt…

* * *

     – Most jobb? – kérdezte a lény, ahogy társára nézett. Még nagyon sok mást is akart, de nem tudta megfogalmazni, ami benne kavargott.
     A másik sokáig nem válaszolt, csak meredt maga elé.
     – Nem szeretem, ha boldogtalanul halnak meg, hajlamosak rá, hogy rossz karmát válasszanak utána.
     – De ez hazugság… Ha megtudják…
     – Nem tudják meg!
     – Nem biztos. Ha több időt töltenek itt.
     – Vissza fog menni most. Sietni fog, mert boldog. Nem tudja meg!
     Nézték a világot. Az egyikben ott munkált a dac, hogy segíteni fog, a másikban a félelem, hogy beleavatkoznak valamibe, amibe nem szabad. És mélyen belül mindkettőjükben a kérdés, miért vannak ők együtt?

* * *

     – Valahogy nem tetszik ez nekem… – mondta a szellem, miközben a másik dimenzió eseményeit figyelte. – Olyan rossz érzésem van.
     – Nekem is – felelte a másik.
     – Mi van, ha igaza van?
     – Kinek? Annak, aki azt mondta, boldogan kell átkelniük, vagy a másiknak, aki szerint nem avatkozhatnak be?
     – Szerintem, tudod, kiről beszélek.
     A szellem elgondolkodott:
     – Az nem lehet… Nem lehetünk…
     – Biztos vagy benne?
     – Nem lehet… Nem lehet, hogy bábuk legyünk! Nem lehet…

Elveszve

/annak a férfinak, aki azt hitte, mindent tud a vágyról/

“Ha szeretni akarsz valakit, szeresd itt és most. Szeresd! Mert senki nem tudja, mi történik a következő pillanatban.”

     Mary arcán elégedett mosoly futott át, mikor oldalára fordult, és könyökére támaszkodva végignézett a mellette fekvő meztelen férfin. Dave volt az, akire mindig is várt, érezte ezt már az első találkozásukkor. Sok év telt el azóta, de a szerelmük csak erősödött. Dave a hadseregnél szolgált, és a nő mindig elégedetten nyugtázta az irigykedő pillantásokat, mikor együtt sétáltak az utcán. A férfi egyenruhában valóban ellenállhatatlan volt, még szerencse, hogy őt csak Mary érdekelte.
    És micsoda szerető! Hiába telt el annyi év, még mindig úgy tudott hozzáérni, hogy a nő minden sejtje felizzott az érintésétől.
    Mary felsóhajtott. Dave szeme kicsit megrebbent, de nyugodtan aludt tovább. Fel kéne ébreszteni, futott át a nő gondolatain, de nem tette. Még nem. Most csak nézni szerette volna. Tökéletes, izmos testén izgalmas árnyékokat rajzolt az ablakon bevilágító telihold kékes fénye. Nem bírta tovább. Közelebb hajolt és megcsókolta a férfi mellkasát, beszívta az illatát. Hagyta, hogy átjárja mindenét, hagyta, hogy a teste válaszoljon rá. Imádta Dave-et nézni, érinteni, szagolni, vele lenni. A férfi kinyitotta a szemét, mondani akart valamit, de a nő gyengéden a szájára helyezte ujjait. Most ne beszélj, suttogta, és ne is mozdulj, tette hozzá mosolyogva. Dave sóhajtott egyet, és mintegy megadásképpen a feje alá csúsztatta kezeit. Mary csókolni kezdte. Ugyanannyira élvezte, mint a férfi. Aztán ráfeküdt, fejét karjai közé fogta, és megcsókolta. A száját, a nyakát, a fülét. Dave felnyögött, mikor a nő körbenyalta a fülcimpáját; a forró lehelete keltette vágy villámcsapásként futott le ágyékáig. Keze már mozdult volna, de Mary lefogta. Tovább csókolta a férfi nyakát, majd haladt egyre lejjebb. Először ujjai derítették fel a terepet, majd ajkai követték a láthatatlan vonalat. Elidőzött a férfi hasánál, Dave türelmetlenül sóhajtott. A nő felemelte fejét, és rámosolygott, szemei vágytól csillogtak, és ugyanezt a vágyat látta a másikéban is. Amíg tekintetük összefonódott, ujjai már Dave férfiasságát ölelték körbe. Tudta, hogyan szereti, minden vágyát ismerte már, szavakra nem volt szükség. Nem sokára aztán ajkai vették át a szerepet, és addig ingerelték a férfit, míg az nem bírta tovább. Megragadta a nőt, és a hátára fordította, majd ráfeküdt. Lefogta a kezét, ujjaik összefonódtak, és csókolni kezdte. Te, kis vadmacska, tudod, mennyire megőrjítesz? – súgta a fülébe. Gyere, válaszolta Mary, és Dave behatolt. A nő hátrahajtotta fejét, gerince enyhén meghajlott, ahogy vágytól izzó csípőjét a férfihoz nyomta, lehunyta a szemét, Dave pedig csak nézte, ahogy minden mozdulatánál felsóhajt, nézte az izmai játékát, nézte a meg-megrebbenő szempillákat, hallgatta ziháló lélegzetét. Nem is tudta, mit élvez jobban, nézni a nő vágyát, vagy a saját teste kielégülését. Mint mindig, most is egyszerre jutottak el a csúcsra.
    Dave izzadtan fordult le a nőről. Kezeivel végigsimított rajta. Ezt hagyd abba, suttogta Mary, különben ma éjjel sem sokat fogunk aludni. A férfi mosolygott, izgató volt ez a felhevült, izzadt női test, ami ujjainak minden érintésére válaszolt; minden kis izom összerándult, amerre elhaladtak.

    Végül azonban mégiscsak felemelte a kezét.
    – Beszélnem kell veled – mondta.
    – Nekem is veled, hadnagy úr! – felelte a nő.
    – Akkor kezdd te!
    – Nem, mondd te először.
    – Elfogadták a jelentkezésemet a Haditengerészethez, hét végén már indulok is, arra gondoltam, addig még összeházasodhatnánk, már úgyis beszéltünk róla.
    Mary döbbenten és mérgesen ült fel:
    – Megbeszéltük. Azt mondtad, itt maradsz. Megígérted. Ha a Haditengerészetnél leszel, szinte nem is foglak látni. És pont most…
    – Pont most?
    – Nem érdekes – vágta oda a nő. – Megígérted – tette hozzá. – Hazudtál.
    – Tudod, hogy ez az álmom…
    – Össze akartunk házasodni, gyerekeket akartunk, de nem úgy, hogy egyedül nevelhetem őket, mert apuci épp az álmai után jár.
    – Mary!
    – Tűnj el, nem akarlak többé látni, menj csak, és érezd jól magad!
    Dave tétován ült fel az ágyban, a nő felé nyúlt, de az elhúzódott.
    – Tűnj már el! – ordította.
    Dave csak nézte egy ideig, majd felöltözött, és elment. Mary pedig csak ült az ágyban, lábait körbefonta karjaival, és folytak a könnyei. Jól tudta, mit jelentenek Dave szavai, látta, anyjának milyen élete volt, mert apja folyton másfelé járt. Ebből ő nem kért.

    Dave többször is megpróbálta felhívni, kereste is, de Mary nem akart vele beszélni. Minek. Végül a férfi hét végén elutazott. A nő messziről figyelte, ahogy a busz kifordult az utcából. Kezével önkéntelenül végigsimított hasán. Egyedül maradtunk, kicsim.

    Teltek a napok, hetek, hónapok. Dave sokszor üzent, sokszor küldött bocsánatkérő leveleket, de Mary nem válaszolt. Rég megbocsátott már, de ezt személyesen szerette volna elmondani. Közelgett a karácsony, és tudta, hogy Dave hazajön. Akkor akarta elmondani neki a jó hírt, bár már titkolni sem tudta volna, az utolsó hónapban járt. Megbeszélte a férfi szüleivel, hogy a lakásukra megy, mire a fiuk hazaér. Amikor azonban odaért csak a két zokogó öreget találta ott. Dave anyja nem volt képes elmondani, mi történt, csak Mary kezébe nyomta a jegyzőkönyvet, amit nem sokkal korábban hozott nekik a Hadsereg képviselője.
    Dave-ék a Bahamákon hajóztak Florida partjai felé, amikor észrevettek valamit a vízen, és kiküldtek néhány felderítőt egy csónakkal, köztük őt is. Aztán hirtelen köd ereszkedett rájuk, és mire kitisztult a látóhatár, már csak az üres hajót látták, a tengerészek eltűntek. Napokig kutattak a térségben, de nem akadtak egyikük nyomára sem. Hivatalosan még nem nyilvánították halottá őket, de nem sok esélyét látták, hogy élve rájuk találnak.
    Mary összeesett. A kórházban tért magához, megindult a szülés, és megszületett Kate.

* * *

    Kate.
    Gyönyörű volt. Mint, amilyen én is lehettem volna, futott át Maryn. Hófehér mennyasszonyi ruhába állt Jim oldalán, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Bárcsak az apja is láthatná, gondolta a nő keserűen, de még csak nem is tudott róla; úgy halt meg, hogy nem is sejtette, lesz egy gyermeke. Jimnek egyetlen hibája volt csak, ő is a Haditengerészetnél szolgált, de Mary inkább bölcsen hallgatott félelmeiről, örült a fiatalok boldogságának.
    Nehéz volt egyedül felnevelni Kate-et, de Dave után egyszerűen nem bírta volna elviselni más férfi érintését. Lánya sokszor próbálta rávenni, hogy folytassa az életét, ne zárkózzon be, de ő csak mosolygott némán. Nem érezte ezt bezárkózásnak, élt tovább, csak éppen társ nélkül. Az első években még ő is úgy gondolta, keres magának valakit, de legkésőbb az első csóknál, az első érintésnél mindig rájött, hogy nem akarja igazán. Soha senkinél nem érezte azt a vibrálást, ami Dave és közte volt.
    A férfi emlékének gondolatától is könny szökött a szemébe, de mosolygott. Nem szabad, hogy Kate szomorúnak lássa. Ma nem. Ez az ő napja. Majd, ha már egyedül lesz, sírhat, most nem. A lánya, mintha csak megérezte volna anyja hangulatváltozását, felé fordult, és rámosolygott.
Hajnal felé járt az idő, mire Mary hazaért. Nem jöhetett el korábban, bármennyire is szeretett volna. Torkát egész éjjel a sírás fojtogatta. Fogalma sem volt, mi fogja éltetni azok után, hogy Kate is férjhez ment, úgy érezte, ő már befejezte, amit kellett.
    Becsukta maga mögött az ajtót, és a mindig, mindenki előtt erős nő összeroskadt, hátát a falnak támasztotta, és csak zokogott. Szerette volna, ha Dave itt van vele, ha átöleli. Gyűlölte magát, amiért veszekedtek, amiért nem mondta el neki, hogy megbocsátott, amiért nem beszélt Kate-ről. És gyűlölte Dave-et, amiért elment. Nem volt joga hozzá. Itt kéne lennie, és őt ölelni. De még álmában sem láthatja. Soha nem álmodott róla.
    Lefeküdt az ágyba – ugyanaz volt, amiben huszonnégy éve utoljára szeretkeztek –, végigsimította a faragott mintákat a támláján. Azok is emlékeznek rá, mi történt itt. Dave illatát kereste, de már nem találta. A telihold kékes fénye, csak az üres, tökéletesen sima lepedőt világította meg.
    Egyedül volt.

    Másnap délután Kate és Jim jött látogatóba. Lánya rögtön látta, milyen állapotban van, odament hozzá és átölelte. Jim nagyon szerette Maryt, de nem mert közelebb lépni hozzá, tudta, hogy nem viseli el egyetlen férfi érintését sem, akkor sem, ha családtag.
    – Anya, jó hírünk van – mondta a lány.
    – Kisbabátok lesz? – kérdezte a nő. – Akkor talán mégis lesz valami, ami értelmet adhat az életemnek – tette hozzá gondolatban.
    – Nem, még nem. Annyira nem sietünk – nevette el magát Kate –, de van egy meglepetésünk neked. Sokáig tartott elintézni, és nem akartam addig szólni, míg nem lesz biztos, de most már az. Látom, mennyire nem tudod elengedni apa emlékét, és arra gondoltunk, talán könnyebb lenne, ha láthatnád a helyet, ahol eltűnt. Általában nem szokták engedélyezni, de Jimnek sikerült elintéznie.
    Jim bólintott.
    – Jövő hónapban arra hajóznak, és a parancsnok engedélyezte, hogy velük tarts a fedélzeten. Tudod, ő Jim nagybátyja – folytatta Kate. – Talán, ha látod… ha ott vagy… Nem is tudom, de lehet, hogy jót tenne.
    Mary csak nézte. Az elején neki is megfordult a fejében, és akkor Dave felettesei is megemlítették, de nem volt képes rá. Akkor még hitt benne, hogy a férfi előkerül. Aztán meg annyi minden történt, hogy el is feledkezett róla. De most jó ötletnek tűnt, és lehet, hogy valóban erre van szüksége.
    Bólintott.
    Jim felemelte a telefonját, és tárcsázott. Mary az egész beszélgetésből nem hallott semmit, csak arra tudott gondolni, hogy ismét Dave közelében lehet.

* * *

    Már a Bahamákon jártak. A parancsnok azt mondta, ezen a napon érik el azt a területet, ahol Dave eltűnt. Pontosan arra fognak hajózni, és Mary elhelyezheti koszorúját a tengeren. Végül délután három előtt meg is érkeztek. Az egész eddigi hajóút nyugodt volt, de a nő nem érezte azt, amire számított, amit várt. Azt hitte, ha Dave útját járhatja végig, talán végre tovább tud lépni, ám ha lehet, csak még jobban fájt neki a férfi hiánya.
    A hajó lehorgonyzott, és lebocsátottak egy kis csónakot néhány matrózzal és a nővel a fedélzetén. Mintegy száz méterrel arrébb megálltak, és az egyik katona bólintott, hogy megérkeztek. Mindannyian tisztelgésre emelték kezüket.
    Mary fogta a koszorút, és nézte a néma fekete vizet. Arra gondolt, ha most elhelyezi a vízen, azzal elismeri, hogy Dave örökre elment. Úgy érezte, ezt nem képes megtenni.
    Az óceán hullámzani kezdett, várta a döntést. A távolból fehér ködszerűség gomolygott feléjük. A matrózok arcára rémült csodálkozás ült ki. Vissza akarták fordítani a hajót, de addigra már a fehérség körbevette őket.
    Mary kinyújtotta a kezét, mint aki meg akarja markolni ezt a valamit, ami már-már élőnek tűnt, és akkor egy érintést érzett az ujjaiban.
    – Dave… – sikította…

    …aztán eltűnt minden. El a hajó. El a matrózok. El Dave egyetlen pillanatra feltűnő arca. Csak a lágyan hullámzó tenger vette körbe. Hiába nézett, nem látott maga körül senkit, és semmit. Érezte, ahogy ruháját átitatja a sós tengervíz, de nem bánta. Dave itt halt meg, és őt nem érdekelte, mi történt, nem érdekelte mi lesz, nem keresett magyarázatokat, csak várta, hogy a dolgok történjenek. Fogalma sem volt hány óráig fog tartani. De egyszer vége lesz, ebben biztos volt, és akkor ők ketten újra együtt lehetnek.

    A nap égette a bőrét, és szomjas is volt, már jó néhány óra eltelhetett. A távolban egy hajó tűnt fel. Mary már nem látta, kezdte elveszíteni az eszméletét. Odaát Dave várta, és ő már nagyon vágyott rá, hogy átölelje.
    És átölelte.
    – Kis vadmacskám – súgta a fülébe –, tudtam, hogy itt leszel. Nem hiába vártam rád annyi évig.
    – Dave – suttogta a nő, és szemei lecsukódtak.
    Mikor kinyitott vakító fehérség vette körül, Dave térdelt mellette, és fogta a kezét.
    – Hol vagyok? Meghaltam? – kérdezte a nő.
    – Dehogy haltál meg – kacagott fel Dave. – Bebizonyítsam, hogy élsz? – kérdezte, és gyengéden végigsimított a nő testét borító takarón. Mary a vastag anyagon keresztül is érezte, ahogy izmai megfeszülnek, érezte a vibrálást a sejtjeiben.
    – Mi történt?
    Dave megvonta a vállát, Mary csak most vette észre, hogy megöregedett. Ez is jól állt neki.
    – Azt hiszem, valami időparadoxon – felelte a férfi. – Tudod te, milyen évet írunk most?
    – Persze. Kétezer-kilencet – mondta a nő bizonytalanul.
    Dave megrázta a fejét.
    – Nem-nem. Kétezer-harmincegy van.
    Mary fel akart ülni, de túlságosan is szédült, ezért inkább fekve maradt.
    – Ezt… ezt nem értem – nyögte ki végül.
    – Én sem, és azt hiszem, más sem. Amikor eltűntem, az nekem csak egy pillanat volt addig, amíg újra megjelentem. Neked huszonnégy év. Sajnos, pont abban a pillanatban érkeztem meg, amikor te belekerültél az örvénybe, vagy mi ez. Egy pillanatra még láttalak, éreztem az illatod, az érintésed, aztán semmi. Csak a tengerészek a csónakban. Láttad volna az arcukat, mikor kihalásztak minket, engem és a többieket, téged meg nem láttak sehol. Fogalmam sincs, rájuk miért nem volt hatással a jelenség. A fedélzetre hoztak, aztán valami katonai bázisra, és néhány hónapig vizsgálgattak, aztán elmondták, mi történt. Én meg majd belepusztultam. Ha nem lett volna Kate, nem bírtam volna ki. Gyönyörű a lányunk, akárcsak te. Ő mesélt rólad, meg az életetekről, és tartotta bennem a lelket. Bíztunk benne, hogy egyszer majd te is megjelensz. Én meg idekértem magam erre a hajóra, mert reméltem, hogy egy nap majd rád találok, és így is lett. Amikor az egyik matróz elkiáltotta magát, hogy ember a vízben, már tudtam, hogy csak te lehetsz, éreztem a közelségedet, de most már nem engedlek el.
    – Ölelj át! – suttogta Mary, és Dave bebújt mellé az ágyba. A nő túl gyenge volt még, hogy más is történjen, de jó volt egymás karjába simulni. Mary félt, hogy csak egy álom az egész, hogy csak elkínzott agyának utolsó kétségbeesett látomása, de ha az is, élvezni akarta. Beszívta a férfi illatát, és elaludt.

    – Khmm, khmmm – hallatszott az ajtó felől. – Tudom, hogy sok mindent be kell pótolniuk, de ezzel talán még várhatnak, amíg hazaérnek.
Mary felnézett. Egy mosolygó férfi állt az ajtóban, ruhájából ítélve az orvos lehetett.
    – Nos, megvan az összes lelet, minden rendben, úgyhogy megbeszéltük a parancsnokkal, hogy az egyik helikopter hazaviszi Önöket. Dave, ez úgyis az utolsó útja lett volna, majd később bejön aláírni a leszerelési papírokat, most azt hiszem, fontosabb dolguk van. – Az órájára pillantott. – Negyed óra múlva indulnak – mondta, és kiment, de még előtte mosolyogva megcsóválta a fejét. Ezt senki nem hinné el, de soha nem fog nyilvánosságra kerülni, mint ahogy a többi eset sem. Látott már párat az évek során.

* * *

    Kate izgalomtól könnyes szemmel várta a taxit, ami rövidesen be is fordult a sarkon. Abban a házban laktak, ami anyjáé volt, és ahol aztán apja is élt. Hihetetlen volt, mikor huszonkét éve megjelent az a nála nem sokkal idősebb férfi, és kiderült, hogy ő az apja. Nem beszélhettek róla senkinek. A szomszédok furcsa pillantásainak hatására Kate végül azt találta ki, hogy mindenkinek a bátyjaként mutatta be. Aztán mikor, néhány napja felhívták telefonon, rájött, hogy most már van egy „nővére” is.
    Nyílt az autó ajtaja, és utasai kiszálltak. Zokogva ölelte át egymást ez a három ember, aki bár egyidősnek látszott, mégis egészen másfajta kötelék fűzte őket össze. Az unokák sem értették, honnan került elő hirtelen egy „nagynéni”.
    Jim és Kate úgy döntöttek, hogy elutaznak néhány hétre Jim szüleihez, Marynek és Dave-nek annyi mindent kell megbeszélniük. De a két „öreg” csak mosolygott ezen, ők tudták, hogy nem beszélgetni fognak. A fiatalok még aznap este elmentek.
    Ahogy a ház üres lett, Mary és Dave némán felsétáltak a hálószobába. Kézen fogva nézték a faragott ágyat.
    – Azt hiszem, már öreg vagyok, hogy a karjaimban vigyelek oda – mondta Dave.
    A nő bólintott.
    – De talán, máshoz még nem – felelte incselkedve.
    – Te kis vadmacska – sziszegte a férfi, és nem törődve a korral, mégiscsak felkapta a nőt. A következő percben már az ágyban csókolta a nyakát. Mary vékony ujjai követezőn futottak végig hátán. Csak ő tudott így hozzáérni, csak ő volt képes rá, hogy mindent elfeledtessen vele, és hagyja, hogy a teste irányítsa. A telihold cinkosan nézett be rájuk, aztán inkább szégyellősen elbújt egy felhő mögé. Csak az utcai lámpák fénye vonta halvány derengésbe a sóhajokkal megtelt ki szobát.

Szeretlek nagyon

A túlsó oldalon