szerencse címkéhez tartozó bejegyzések

Szerencse?

     Hosszúfül ott állt az üreg bejáratától egy méterre és a rókát nézte, innen tökéletesen kilátott. A róka nem vette észre őt, a másik bejáratot figyelte, és a szél is arról fújt.
    Azt is mondhatta volna, roppant nagy szerencséje van, de nem mondta. Egyrészt, mert a nyulak nem beszélnek, másrészt a szerencse furcsán kiszámíthatatlan valami.
    Akár még be is jöhetne a róka, hiszen könnyedén elférne a járatokban, gondolta Hosszúfül, de azt is tudta, a másik miért nem teszi ezt. Egyszerűen nem fért össze a vadászat ősi törvényeivel. Mindennek megvolt a maga rendje.
    Mindennek, gondolta keserűen.
    Egy éve még boldog volt. Igaz, akkor is a korán érkezett tél uralta a tájat, és csontig hatolt hidege, de még együtt voltak mind, a párja és a kicsinyek is. Volt elég élelem, így nem okozott gondot a későn születettek nevelése. Csodálatos volt látni, ahogy felfedezték az első havat. Elégedettek voltak. Egészen addig a napig. Párja, Selymesszőr, azon a hajnalon a szokásosnál is közelebb merészkedett az emberek lakhelyéhez, és örömmel fedezte fel, milyen élelmiszertartalékok vannak arrafelé. Nem bírt betelni az új, szokatlan ízekkel, és teleette magát. Izgatottan mesélt róla, mikor hazatért, aztán egyszer csak rosszul lett. Annyi ereje maradt csak, hogy szoptassa a kicsiket. Másnapra az apróságok elpusztultak, és nemsokára ő is, az egyetlen, akit szeretett, aki a társa volt, a mindene. Selymesszőr utolsó erejével az odú bejáratához vonszolta magát, még egyszer a sápadt napba nézett, aztán szemében kihunyt a fény. Hosszúfül pedig tehetetlenül nézte végig mindezt. Nem maradt abban az üregben, nem bírta volna elviselni annak a helynek a látványát, ahol boldogok voltak. Másik otthont keresett. Ezt, ahol volt. Az idő és a távolság azonban nem hoztak enyhülést fájdalmában. Hosszúfül nem akart új társat, bár a túlélés törvénye azt diktálta volna, ő már nem vágyott élni tovább. Selymesszőr nélkül hideg és üres volt minden.
    Végigjárta a helyeket, amerre ő járhatott. Kereste a megváltó halál ízét, kereste a nyomokat, amik a pusztulásához vezettek, de nem talált semmit. Egyre beljebb merészkedett az emberek világába, de mindig szerencséje volt, a kutyák nem vették észre, vagy ha igen, nem reagáltak rá. Egyszerű ez: az a préda, ami csak úgy a vadász elé sétál, mindig gyanús. Hosszúfül néha már sportot űzött belőle, mennyire tud közel menni hozzájuk. Aztán ráunt.
    Próbált az emberek járművei elé ugrani, de ismét csak szerencséje volt, mindig ki tudták kerülni.

* * *

    És most itt áll. Nézi a rókát. Tudja, hogy rá vadászik, de most okosabb lesz. Elhiteti, hogy valódi áldozat. Csak még felkészül, csak még egyszer utoljára emlékezik. Nem is kell erőt gyűjtenie, hiszen ezt tervezi hetek óta. Úgy csalta ide gyilkosát, hogy az azt higgye, ő cserkészte be. Megmozdul. Elindul a másik bejárat felé, oda ahol a halál várja, és azután ő, Selymesszőr.
    A róka egy pillanatra felkapja a fejét, aztán visszafordul. Érzi a nyúl szagát, tudja, hogy honnan fog jönni.
    És a nyúl is tudja ezt. Reméli, hogy gyors lesz, és nem túl fájdalmas.
    Úgy fél méterre a bejárattól megáll.
    Innen nem látja megváltóját.
    Nagyot sóhajt, aztán nekiindul. Jövök, drágám, gondolja, és futni kezd.
    Rohan, de nem az életéért. A halálba siet.

    Nagy dörrenést hall.
    Fut tovább. Eléri az erdő szélét, de nem történik semmi.
    Megáll és visszanéz. Hóhéra vére borítja a tiszta, fehér havat.
    Lelőtték.
    A nyúl lehajtja a fejét. Szerencséje volt. Megint. Most újra kereshet valami vadászt, aki majd átsegíti hozzá. Nem tudja, mit tegyen.

* * *

    Két ember áll a szántás szélén. Egy nagy, aki puskát tart a kezében, és egy apró, az unokája. A kicsi láthatóan boldog, széles mosollyal fordul nagyapja felé:
    – Úgy örülök, hogy megmentetted a nyuszikát a gonosz rókától – mondja.
    – Hazavisszük a ravaszdit, és a tiéd lehet a farka – mosolyodik el az idősebb –, a többi részét meg… Az meg megy a dögök közé – teszi hozzá dünnyögve.
    Még jó, hogy ott van az a dögkút, onnan semmi fertőzés nem kerülhet ki. Bár manapság már mindent odahordanak. Mindenféle szemetet, aztán rájár az összes állat a környékről.
    Ismét kénytelen lesz mérget kihelyezni.

     /…és Hosszúfül fáradt lemondással megfordul. Egy pillanatra elvakítja a tekintet csillogása, aztán meglátja Őt. Nem Selymesszőr, még csak nem is hasonlít rá, de nem tudja levenni róla a szemét. Csak nézi némán, és mindent megért. Lehet, hogy ő nem akarja az életet, de az élet, az igenis akarja őt. És most már azt is tudja, miért…/

 

    (Egyszer egy íróbarátommal beszélgettünk az eutanáziáról. Ő lélekvándorlás-párti, és bár a beszélgetés eredetileg csak a betegekről szólt, mégis felvetett egy másik vonatkozást is. Ha van egy ember, aki ebben az életben nem találta meg a helyét, és nincs is rá reménye, hogy megtalálja, akkor ő miért ne dönthetne szabadon arról, akar-e élni. Hiszen az olyan élet is csak egy lassú haldoklás. Én ebben nem tudok, és nem is akarok állást foglalni, csak közvetítek. Megint… Ti pedig gondolkodtok. Megint…)

“Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap
Én félek az álomtól mely néha becsap,
Téged látlak, mintha csak élnél,
Gyönyörű száddal hozzám beszélnél.
Nem lehetsz itt, csak az emléked,
Rád gondolok, s a fájdalom éget,
Minden múltat, a jelent s a jövőt,
Mindent, mit a képzeletem szőtt!

Elmúlik minden egyszer véget ér,
Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél,
Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj,
De hiába, neked ennyi kellet egy lányból, csak ennyit ér.

Én szerelmet vallanék, de reszket a kéz,
Könnyes a szem mi a szemedbe néz,
Elárulja a fájó szívet,
Egy szerelmes lelket, ami belül úgy éget!
Szádon a szám és kezedben a kezem,
Tégy amit akarsz, már nem számít nekem,
Mert eljön a reggel mi annyira fáj,
Mit szívem nem képes elviselni már!”

(Dj Páz : Elmúlik Minden)