őrangyal címkéhez tartozó bejegyzések

Fehér szárnyak

     Ülök az ágyon. Hosszú napom volt. Lehetőséget adtam valakinek, hogy kritizáljon, és jól megmondja, mennyire nem vagyok annyi, amennyinek gondolom magam. Erre azt mondja, de. Szóval, most jól kell éreznem magam. De én rosszul érzem. Rosszul akarom.
     Aztán egyszercsak furcsa izgalom fog el. A szívem a torkomban dobog, a mellkasom elzsibbad, mintha egy gombóc lenne a torkomban. Áhá, már megint itt van…
     – Na, ugye, hogy minden rendben van? – kérdezi.
     – Nem – felelem. Átölel, puha, mégis erős karjai körémfonódnak.– Békén hagynál? – Szeretném lefejteni magamról a kezeket, de nem megy.
     És ő csak mosolyog. Nem látom az arcát, de érzem.
     – Minden rendben lesz – suttogja a fülembe.
     – Dehogy lesz. Tudom, hogy nem lesz.
     – Honnan tudod?
     – Tudom. Soha semmi nincs rendben. Nézd csak meg…– Nem válaszol, és én annyira utálom ilyenkor. Amikor mosolyog, és nem mond semmit. – A jövőbe látsz talán? – folytatom a kötekedést.
     – A jövő nem létezik, még nem.
     – Akkor miért mondod, hogy minden rendben lesz.
     – Mert én látom a jelent, de te azt sem akarod látni!
     A jelent? Mégis mi az, amit látnom kellene? Nem válaszol, már itt sincs. De, ha maradt volna, akkor sem válaszolna. Soha nem teszi. Csak kérdéseket hoz… Mindig csak kérdéseket…

Őrangyal

/Szaturnának az ötletért, és azért, mert bár mindent tud rólam, de soha nem ítél el/

orangyal     Ködös, téli nap volt. Két héttel karácsony előtt. Ebben az évben csak ezen a napon esett le az első hó, és ez egyből meg is látszott a baleseti statisztikákon. Az emberek már javában készülődtek az ünnepekre, és ez évről évre csak rosszabb lett. Ahelyett, hogy örömmel várták volna, mindenki egyre türelmetlenebb, egyre ingerültebb volt
     Talán ezért is, meg a hó miatt is rengeteg baleset történt ezen a napon. Délután négykor a mentő szirénázva érkezett a Szent Margit kórházhoz, egy középkorú férfit hoztak. Gyorshajtás miatt kisodródott és balesetet szenvedett. A mentősök futva vitték be a számukra fenntartott sürgőségi bejáraton.
      –   Összefoglalnák a beteg állapotát? – lépett hozzájuk dr. Hayes.
    – 42 éves férfi beteg. Néhány zúzódáson kívül egy kéztörést valószínűsítettünk. Belső vérzésre, agysérülésre utaló jelet nem találtunk. A mentőben egyszer leállt a szíve, újra kellett élesztenünk – válaszolta a mentőorvos.
     Mintegy válaszként, a férfi mellkasára csatlakoztatott gép ismét sípolni kezdett.

Két órával később:
     – Jó napot Mrs. Smith, dr. Hayes vagyok. Kérem, foglaljon helyet!
     – Hogy van a férjem?
     – Kérem, foglaljon helyet! A férje, mint tudja, balesetet szenvedett. Kétszer újra kellett élesztenünk. Egyszer a mentőben, és egyszer a kórházba érkezés után. Az állapota stabil, belső vérzésre, agysérülésre utaló jeleket nem találtunk. Valószínűleg a stressz okozta a szívleállásokat. Véleményem szerint, fel fog gyógyulni, de még nem tért magához, biztosat csak akkor mondhatok. Jöjjön velem, néhány percre megnézheti.

***

     Ron ott áll a felesége mellett és nézi, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, Szeretné átölelni, megcsókolni, azt mondani neki, nincs semmi baj, minden rendben lesz, ez az egész csak egy rossz álom, de nem teheti. Nézi a nőt, ahogy az ágya mellett térdel és fogja a kezét, de nem érzi. Bárcsak ne veszekedtek volna, mielőtt elindult. És milyen ostobaságon. Stephanie szeretett volna elmenni valahova karácsonykor egy hétre kikapcsolódni, de ő azt mondta, most nem lehet, mert jó időszak van az ingatlaneladásban, és ki akarja használni. Pedig nem voltak rászorulva a pénzre, nem lett volna égetően szükségük rá, hogy az ünnepekkor is dolgozzon, de nem bírta abbahagyni. Egyszerűen sikerfüggő volt, szinte már a gondolattól is rosszul érezte magát, hogy elveszít egy üzletet. Annyira csak ezzel volt elfoglalva, hogy közben elveszítette a legfontosabbat, Stephaniet. Mert mindig azt gondoljuk, létezik holnap, hogy még ráérünk, csak előbb még befejezzük ezt vagy azt a fontosnak gondolt teendőnket, és aztán egyszer csak vége, már nem lehet megtenni, amire készültünk. Itt van Stephanie, és nem mondhatja el neki, mit érez, mennyire bánja, hogy fájdalmat okozott neki.
     Őrá gondolt akkor is, amikor a kocsi a fának csapódott. Látta felülről a testét, megpróbált visszatérni belé, de nem tudta, hogyan tehetné. Mintha egy burok vette volna körül, nem tudott a közelébe férkőzni. Aztán, … aztán valaki megfogta a kezét, erre tisztán emlékezik, de jöttek a mentősök, és ő velük ment. Látta, ahogy leáll a szíve és újraélesztik. Azt hitte, ez kell ahhoz, hogy újra eggyé válhasson a testével, de megint csak nem sikerült. Aztán, amikor a korházba értek, megint. Közben néha felbukkant egy fehér ruhás alak. Most már emlékszik rá, de akkor alig vette észre.
     Stephanie csak sír, csak sír. Próbálja megölelni, de keze átsiklik a nőn. Stephanie megrázkódik, ijedten néz fel.
     – Ron, ne menj el, szeretlek! Nagyon szeretlek.
     És akkor megjelenik a fehér ruhás alak.
     – Ron, velem kell jönnöd! – mondja.
     – Hova?
     – Mennünk kell, én leszek a kísérőd.
     – De hát, ki vagy te?
     – Őrangyal vagyok, a nevem Iszmáel. Én foglak az Úrhoz vezetni.
     – De én nem akarok menni, nem akarom itt hagyni Őt! – Nézi a feleségét.
     – Mennünk kell! Te is tudod.
     Igen, tudja, de nehéz elhagyni a nőt, akit szeret.

     A kórterem fala áttetszővé válik, és fényleni kezd. Egy alagút nyílik meg előttük. Az angyal kézen fogja és bevezeti. Még egy utolsó pillantást vet Stephaniera, mielőtt az átjáró bezárul.
     – Ne félj még fogtok találkozni! – mondja Iszmáel.
     Nem is magát félti, csak Őt.
     Elindulnak a folyosón, ami egy másik alagútba csatlakozik. Az angyal vezeti, ő pedig megy vele, nem is figyeli merre. Kiérnek egy nagyobb alagútba. Nagyon széles, és mások is vannak ott rajtuk kívül. Sokan. Ron nem lát köztük ismerőst. Aztán egyszer csak megérkeznek valahová, amiről ő azt gondolja, a mennyország bejárata. Nincs kapuja, nincsenek félelmetes kerubok, csak fényesen forgó hatalmas gyűrű. Iszmáel át akar lépni rajta, de nem tud.
     – Mi történik itt? – néz értetlenül az angyal.
     – Mi a gond?
     – Itt kellene bemennünk, de nem tudok belépni. Ilyen még nem fordult elő velem.
     – Talán mégsem kell meghalnom. Lehet, hogy összetévesztettél valakivel.
     – Nem. Érted kellett mennem. Ez biztos. Még egy kicsit el is késtem.
     – Lehet, hogy meggondolták magukat – reménykedik Ron.
     – Olyan nincs. Ha itt vagy, akkor itt kell lenned.
     – Akkor elromlott az átjáró – mondja Ron, de abban a pillanatban már tudja is, hogy téved, hiszen mellettük elhaladva többen is akadálytalanul átmennek rajta. – Akkor most mit fogunk csinálni? – néz az angyalra.
     – Az Úr majd eldönti mi lesz.
     – Mi van az átjárón túl?
     – Arról nem beszélhetek.
     – De hát úgyis nemsokára meglátom.
     – Akkor sem.
     – Hova fogok kerülni? A mennyországba vagy a pokolba?
     – Nincs pokol, csak megvilágosodás van.
     Ron értetlenül néz.
     – Azt gondoltad, az Úr, aki téged teremtett, szenvedni hozott létre? – kérdi az angyal.
     – Azt tanították a templomban.
     – Az az emberek tanítása, és nem az Úré.
     – Te őrangyalnak születtél?
     – Senki nem születik annak, csak halálunk után leszünk azzá. Én is ember voltam több száz évvel ezelőtt.
     – És te csak az én őrangyalom vagy?
     – Az Úr dönti el, mikor hova kell mennem, de én jobban szeretem, ha mellette lehetek és dicsőíthetem. Biztos valami nagyon-nagy bűnöd van, és azért nem léphetünk be. Mit tettél?
     Ron elgondolkodik. Sok mindent rosszul csinált életében, de nem gondolja, hogy rosszabb lenne, mint a többi ember. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonított az anyagi világnak, és közben elfelejtkezett az igazán fontos dolgokról. Ha lenne még rá lehetősége, másképp élne, de úgy látszik, erre mindig túl későn jövünk rá.
     – Csak az bánt, hogy el sem búcsúzhattam Stephanietől, és úgy hagytam ott, hogy veszekedtünk.
     – Stephanie? – kapja fel a fejét Iszmáel. – Te pedig az a Ron vagy?
      – Mi az, hogy az a Ron?
     – Nem érdekes – mondja elgondolkodva az angyal.
     – De mi van? Mi az, hogy az a Ron?
     Az angyal arca elkomorul, csak sokára szólal meg.
     – Ma hozzátok kellett volna mennem, mikor vitatkoztatok, hogy felizzítsam a szívetekben az egymás iránt érzett szereteteteket.
     – Ott voltál?
     – Nem. Elkéstem. Az Úr mellett akartam lenni, és mire odaértem, te már elmentél. A feleségedet akartam megvigasztalni, mikor hozzád szólítottak. Akkor még nem tudtam, ki vagy.
     – Megakadályozhattad volna.
     – A gyorshajtás a te döntésed volt – feleli az angyal, de nincs teljesen meggyőződve az igazáról.
     – Igaz. Valóban nem kellett volna úgy vezetnem, másokat is megölhettem volna. Így halt meg a barátom kislánya is, a felesége meg öngyilkos lett.
     Az angyal elsápad.
     – Hogy hívták a barátodat?
     – Karl. Rose volt a felesége, és Julia a lányuk.
     Az angyal néz maga elé komoran.
     – Ismerted őket? – kérdi Ron.
     – Akkor is elkéstem. A kislányt nem menthettem volna meg, de Rosera nekem kellett vigyáznom. Az Úr nagyon megharagudott rám – mondja Iszmáel könnyes szemmel.
     – Mindenki hibázhat, csak a főnökök nem – próbálja meg felderíteni Ron. – Az enyém tavaly majdnem elütött egy férfit, épp hogy sikerült elkerülni a balesetet. Ő persze azt mondta, minden szabályt betartott.
     – Igazat mondott. Annak a férfinak magánéleti problémái voltak, és nem tudott figyelni semmire. Épp, hogy odaértem.
     – Úgy érted, akkor is neked kellett volna ott lenned?
     – Igen – feleli az angyal, és könnyei végigfolynak arcán –, de elkéstem. Sokszor elkéstem már, az Úr sokszor megharagudott rám ez miatt.
     Hallgatnak. Próbálják megemészteni a történteket. Egyszer csak Iszmáel megszólal:
     – Azt hiszem, miattam nem léphetünk be.
     – Úgy érted, egyedül kell mennem?
     – Nem, egyedül nem mehetsz.
     – Akkor most örökre itt maradunk?
     – Nem tudom. Érted biztos jön valaki más, engem pedig remélem, az Úr egyszer még méltónak talál rá, hogy beléphessek.
     Ebben a pillanatban az átjáró fényleni kezd, mint egy gyémánt. Mint egy jel.
     – Ez nekünk szól?- kérdi Ron.
     – Nem tudom. Próbáljuk meg!
     Iszmáel odalép a kapuhoz, és most már akadálytalanul átsétál rajta. Ron követni akarja, de nem tudja. Egy darabig még áll ott egyedül, nézi az embereket, ahogy jönnek. Van, aki mosolyog, van, akinek az arcán félelem ül. Egy 4-5 éves kislány érkezik. Egyáltalán nem fél, arcán mosoly játszik, ahogy belép az átjárón.
     Ron csak áll, és nem tudja, mit csináljon. Aztán úgy dönt, visszamegy, és megnézi még egyszer Stephaniet. Félve indul el, aztán ahogy látja, hogy senki nem foglalkozik vele, egyre gyorsabban repül hozzá. Errefelé Iszmáel vezette, és ő nem is figyelte, milyen folyosókon haladnak, most mégis halálos pontossággal tudja az utat. Már látja a kijáratot. Egy pillanatra felmerül benne, hogy nem fogja tudni átlépni, a következő másodpercben minden elsötétül.

***

     – Ron, Ron, hallasz engem?
     Ez Stephanie hangja, de hol van? Minden tagja fáj, a szemét alig bírja kinyitni, a nő pedig, akit mindennél jobban szeret, ott sír mellette.
     – Hol vagyok?
     – Kórházban. Baleseted volt, majdnem meghaltál.
     – Nem emlékszem semmire.
     – Veszekedtünk, és te elrohantál. Jaj, Ron, én annyira féltem.
     – Nincs semmi baj, minden rendben lesz. Ha kikerülök innen, elmegyünk egy jó kis szállodába, csak mi ketten.
     Hayes doktor lép be a szobába:
     – Láttam a műszereken, hogy magához tért. Hogy érzi magát?
     – Mindenem fáj, de azt hiszem megleszek.

     Az ajtó előtt egy házaspár halad el zokogva. Hayes doktor szomorúan nézi őket.
     – Most halt meg a kislányuk, öt éves volt, leukémiás. Tüdőgyulladást kapott, és a szervezete nem volt képes megbírkozni vele.
     – Gyönyörű kislány volt – mondja Ron, és ólmos fáradtság lesz úrrá rajta.
     – Drágám, hiszen nem is láttad – néz rá értetlenül Stephanie.
     – Minden kislány gyönyörű – feleli félálomban, de mielőtt lecsukódna a szeme, még látja, ahogy egy áttetsző alak követi a házaspárt.
      – Iszmáel – suttogja.
     – Mit mondott? – néz az orvosra Stephanie értetlenül
     – Félrebeszél. A baleset hatása. Néhány napon belül el fog múlni. Gyakran előfordul.