megváltás címkéhez tartozó bejegyzések

Megmérettessél

      Yéu Tinh a fotelban hevert. Bal karját lazán nyugtatta annak karfáján, jobbja az ölében volt, tenyere kissé ökölbe szorulva. A harag nem idegennek szólt, nem is önmagának, hanem annak a helyzetnek, amit saját maga sem értett. Nem kellett volna így éreznie, egyáltalán nem kellett volna éreznie semmit. Csak tenni a dolgát. De most nem ment.
      Ha legalább lett volna más munkája ez mellett, akkor könnyebb lenne, gondolta, de megbízója ezúttal láthatóan nem akarta, hogy mással is foglalkozzon. Hónapok óta nem jelentkezett, nem ellenőrizte, nem adott újabb utasításokat, mintha csak elfeledkezett volna róla. Igaz, a nő most nem is bánta annyira.
      Nézte a takaró alatt hullámzó két testet, hallgatta a sóhajtásokat, érezte a felhevült pár semmihez sem hasonlítható illatát. Szagát.
      Ők nem tudták, hogy nézi őket. Azt sem tudták, hogy ott van. Mindegy is.
      A férfi volt a célszemély, őt kellett volna úgymond megbüntetnie. Ez is milyen érdekes. Mi is az a büntetés? Miért gondolják, ha ő szembeállítja őket az életükkel, és esetleg mindenüket elveszítik ez miatt, az büntetés? Miért nem tudják annak látni, ami. Egy új kezdetnek. Egy új lehetőségnek. Egy tiszta lapnak. Tabula Rasa.
      Anélkül, hogy tudatában lett volna, keserű fintorra húzta a száját. Vajon hányan értenék ezt a kifejezést. A tudásnak ebben a világban nem volt értéke. Egy valami számított, az élvezet. Furcsa, hogy ezt pont ő tette szóvá (mégha csak magában is), hiszen őket mindig is ezzel azonosították. És a bűnnel. A gátlástalansággal. Mindennel, ami rossz volt. Csak, mert ki merték, ki kellett mondaniuk az igazságot. Ez volt a dolguk. Nem is tudta, lehetne-e másként. Képtelen volt hazudni. Igaz, nem is volt rá szüksége.
      A takaró enyhén félrecsúszott, és láttatni engedte a két embert. A férfi kinyitotta a szemét és egyenesen Yéu Tinh felé nézett. Ő megdermedt, egy pillanatra úgy érezte, látja a másik, de aztán megnyugodott, őt csak akkor láthatják, ha akarja. Most nem.
      A férfi szeme újra lecsukódott, arcán az élvezet vonásai jelentek meg. Mozgása gyorsult, majd egyszer csak megakadt, és egy hosszú sóhaj hagyta el a száját. Lehajolt és megcsókolta a nőt, majd lefordult róla. Az ágy szélére ült, és a cigarettásdoboz után nyúlt. Csak nem rég szokott rá, de már elég sokat szívott, megnyugtatta. Ahogy fel akart állni, a nő utánanyúlt és visszahúzta…

      Yéu Tinh ezt már nem akarta látni. Elfordította a fejét, és az erkélyhez sétált. Elég volt. Mindenből. Felállt a keskeny betonpárkányra. Nézte az alvó, jéghideg várost, majd a mélybe vetette magát…

* * *

      – Ő az – mutatott a férfi képére a megbízó.
      – Mit kell tudnom róla? – kérdezte Yéu Tinh.
      – Hatos, nyolcas, kilences – felelte a férfi. ¬– Na, persze, az egyes, kettes, hármason kívül, de nem vagytok annyian, hogy még azokkal is foglalkozzam, úgyhogy maradjunk csak a három felettieknél.
      – Hatos, nyolcas, kilences – ismételte meg a nő. – Megint.
      – Valami probléma van? – nézett rá kérdőn a másik. – Mostanában mintha fáradtabb lennél. Már nem tart sokáig. Legfeljebb néhány év és vége. Remélem, sikerrel jársz!
      – Én is – felelte ő, de a szavak automatikusan hagyták el a száját, végig sem gondolta őket. Még egy pillantást vetette a célszemély adataira, aztán elhagyta a helyiséget.
– Járj sikerrel! – ismételte a megbízó. Tudta, hogy ezt már a másik nem hallja, de még       valamit tudott. Nem véletlenül küldte pont őt pont ehhez az emberhez. Ez a feladat másról fog szólni. Nagyon másról.

* * *

      Egy bárban találkoztak először. Nem is kellett gondolkodnia, hol találja meg a férfit, egyértelmű volt. Ez a fajta mindig ilyen helyekre járt. Ital, olcsó, könnyen kapható nők, esetleg kábítószer.
      Ezúttal a külsején sem kellett változtatnia, pont úgy nézett ki, amilyen fajtát ez a férfi szeretett.
      Még gyorsabban is ment, mint gondolta volna. Alighogy belépett az ajtón, meg is látta, és a férfi szeme úgy fordult felé, hogy szinte érezte a vonzást. Épp egy szőke cicababával volt elfoglalva, de láthatóan unatkozott. Yéu Tinh beljebb sétált, és leült az egyetlen üresen lévő helyre. Egy hely, akkor is mindig szabad lett volna számára, ha zsúfolásig telt az egész terem. Egyszerűen azért, mert ő így akarta.
      Néhány perc telt csak el, mikor a férfi – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – leült mellé.
      – Kérsz egy italt? – szegezte a nőnek a kérdést.
      – Már rendeltem – válaszolta Yéu Tinh, bár ez nem volt igaz, aztán a pincérre nézett, aki egy pillanatra összezavarodott, majd elindult felé és letette elé a poharat.
      – Pezsgő? Valamit ünnepelsz? Egyedül? – vonta fel szemöldökét a férfi.
      – Igen – felelte a nő, de olyan hangsúllyal, hogy a másik lehetőleg ne kérdezősködjön tovább. Legalábbis ne az italról.
      – Azt hiszem, még be sem mutatkoztam. Peter vagyok.
      – A kőszikla.
      – Igen, mindig kemény… – Vigyorgott a férfi, de Yéu Tinh arca komoly maradt, ettől egy kissé zavarba jött. – Vagyis igen, azt jelenti a nevem. És a tiéd?
      Yéu Tinh megdermedt. Először fordult elő vele, hogy nem készült fel eléggé. Lázasan kutatott agyában egy megfelelő név után, aztán a férfi szemébe nézett, amitől annak bizseregni kezdett a fejbőre, meg is szédült.
      – Akuma – nyögte ki a nő, de ez kicsit kérdésnek hangzott.
      – Akuma? Tényleg így hívnak? Tudod, egyszer láttam egy japán rajzfilmet és így hívták az egyik szereplőt. – Elgondolkodott. – De, ha jól emlékszem, ő nem épp a jó oldalon állt. – Sokkal inkább rosszkislány volt (vagy rosszfiú?), akarta még mondani, de inkább nem tette. Ez a nő nagyon másnak tűnt, mint akikkel eddig találkozott. – Mit jelent a neved?
      – Nem érdekes. – Hát, ez roppant jól indul, mintha nem is a sokadik megbízatás lenne, tette még hozzá magában Yéu Tinh.
      – Táncolunk? – nézett rá a férfi.
      – Most nem szeretnék. Inkább beszélgessünk!
      És pontosan ezt tették. Egész éjjel.
      Mikor Peter később visszagondolt erre a beszélgetésre, olyan érzése támadt, hogy végig csak ő beszélt, és szinte semmit nem tudott meg a rejtélyes idegenről. Még azt sem, hol lakik. És még csak ajánlatot sem tett neki. Pedig vonzó nő volt, ezt el kellett ismernie, de valahogy mégsem jutott eszébe. Ez meglepő volt önmaga számára is. Az elmúlt közel tíz ében, mióta rájött, hogy a felesége folyamatosan csalja, és ezért úgy döntött ő is ezt fogja tenni, nem igen hagyott ki lehetőséget. Most meg még csak fel sem tudja hívni a nőt, még egy telefonszámot sem hagyott maga után.

      De ez nem számított, útjaik a következő hetekben folyamatosan keresztezték egymást. A nő az irodaházban (ahol Peter dolgozott) is feltűnt néha, valószínűleg az ő munkahelye is ott volt valahol, de hogy pontosan hol, azt a férfinak sohasem sikerült kiderítenie. Többnyire ebédidőben vagy munka után találkoztak. És beszélgettek. Csak beszélgettek. Pár hét után Peter már olyan dolgokat is elmondott neki, amiről korábban senkinek nem beszélt. Azt vette észre magán, hogy egyre jobban várja ezeket a találkozásokat, és közben egyre kevésbé érdekli a többi nő. Keserűen állapította meg, hogy bizony szerelmes lett. Próbált kicsikarni valami jelet, de Akuma hűvös maradt, és a férfi legnagyobb bánatára a feleségéről kérdezett. A gyerekeiről. Nem igazán ezt akarta hallani, dühös volt rá sokszor, rengetegszer megfogadta, hogy nem találkozik vele többet, aztán, ahogy eljött az ebédidő megint csak ott volt. Csak ölelni szerette volna, csókolni, de nem léphette át a határt. Érezte.
      Semmit nem értett.

* * *

      És ez így ment jó pár hétig. Peter megpróbálta újra kezdeni a feleségével. De minden olyan hideg, olyan üres volt. A csókok, a simogatások. Azon az éjszakán is, amikor Yéu Tinh ott volt, és nézte, ahogy ő asszonyát ölelte.
      A gyönyör pillanatában, mikor egy pillanatra eggyé vált lelke az egésszel, érezte, hogy mi kell neki, és tudta, hol kaphatja meg. Ki az az egyetlen, akivel minden percben átélheti. Egy villanásnyira mintha még látta is volna, aztán a jelenés semmivé foszlott, de akkor már kész volt a döntéssel.
      Lefordult a nőről és cigarettára gyújtott, a nő utána nyúlt és visszahúzta. Peter ránézett és eltolta magától. Amire készült, az egy nehéz beszélgetés lesz, de már nem akart várni, nem volt értelme.

* * *

      Duiwel és Yéu Tinh a tető keskeny peremén ültek egymás mellett. Lábuk a semmibe lógott és figyelték a sötétségbe burkolózott város fényeit. Órák óta voltak itt, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna.
      Végül a férfi törte meg a csendet:
      – Már rég végezned kellett volna. Meg fognak büntetni.
      – Tudom. Ő küldött?
      – Nem, magamtól jöttem. Egy ilyen emberért kockáztatsz?
      Yéu Tinh megvonta a vállát:
      – Ő más, érzem.
      – Nem érezheted, nem is ismered. Neked csak a dolgod kellene végezned, és semmi mással sem foglalkozni.
      – Tudom, hogy más.
      – Honnan?
      – Érzem.
      Duiwel megrázta a fejét:
      – Minek viszel bele érzelmeket?
      – Olyan, mintha ismerném, mintha nekem teremtették volna.
      – Ne légy nevetséges! Hogy teremthették volna neked? Mi mások vagyunk. Befejezzem én? Majd a nagyfőnöknek nem szólunk róla.
      – Ne! – kiáltott fel Yéu Tinh. Duiwel összerezzent, rossz érzés fogta el. – Majd én befejezem – tette hozzá a nő halkabban. Felállt. Tekintetét a holdra szegezte, majd a mélybe vetette magát. A hideg levegőben apróra fagyott vízcseppek jeges szilánkokként szántottak végig a testén, de ő imádta ezt. Mielőtt elérte volna a földet kitárta a szárnyait. Senki sem látta. Most sem. Pedig jó lett volna. Néha jó lett volna, ha úgy érezheti, közéjük tartozik. Ahogy lábai a talajt érintették, a szárnyak halványodni kezdtek, és eltűntek. Így legalább a látszat szerint ember lehetett. Egy gyönyörű, fiatal ember. Egy gyönyörű nő.

* * *

      Befejezte. Nem úgy, ahogy kellett volna. Látta a csalódottságot a férfi szemében, és látta a lemondást is és sok minden mást is, amit nem szeretett volna. De meg kellett tennie. Miatta.
      A Duiwellel történt beszélgetés másnapján jött el az idő. Yéu Tinh gyönyörűbb volt, mint valaha. Gyönyörű, mint mindig, ha önmagát adhatta. Szüksége is volt rá, ahhoz, hogy megtegye, amit kell.
      Hosszú, fekete haját kiengedte, zöld szemei tisztábban ragyogtak a hegyi tavaknál és mélyükbe szédült volna a leghűségesebb férfi is. A vörös ruha, amit viselt egyszerű szabású volt, nem is volt szükség semmilyen praktikára. Az anyag minden mozdulatnál sokat sejtetett, ahogy a bőréhez simult. Nem nézett tükörbe indulás előtt, anélkül is tudta, hogy szép. Ez volt az eszköze, a mindent átható szépség.
      A férfiak sóhajtva fordultak meg utána, amerre ment, de őt most nem érdekelte. Most nem volt ideje rájuk, és már nem is lesz soha többé. Amit készül tenni, annak ára van. Akik valaha megtették azt a lépést, amire ő készül, soha többé nem jártak náluk, még csak nem is hallottak róluk többé. Nem tudta, mi lesz másnap, és már nem is érdekelte. A halál csókja. Így hívták, maguk közt, és ő most pont erre készült.
      Peter meg sem tudott szólalni, mikor meglátta a nőt, csak állt némán. Minden annyira tökéletes volt. A nő, a környezet, az idő, minden. És ő akkor, abban a pillanatban biztos volt benne, hogy ez a nő kell neki. És azt is tudta, soha többé senki más. Az a sok, száz is talán, akiket eddig ölelt, mind semmik voltak hozzá képest. És még valami az eszébe villant, soha nem érintette még meg, véletlenül sem, de akkor nem tudott mit tenni, egy láthatatlan mágnes vonzotta hozzá. Egy hirtelen mozdulattal átölelte, és megcsókolta. Ahogy az ajkaik érintették egymást, mintha villám csapott volna bele. A csók egyszerre volt édes és sós, keserű és forró, lángolt körülöttük minden és a férfi úgy érezte eggyé olvad a világegyetemmel, megszűnt minden létezni körülötte.
      Aztán Yéu Tinh eltolta magától.
      – Elmegyek.
      – Mi? Hogy érted ezt? Mi az, hogy elmész? Hová?
      – Elmegyek és ne keress! Csak játszottam veled. – Szeme sem rebbent, egy arcizma sem mozdult, ahogy ezt kimondta. Hogy belül mit érzett, arról pedig csak ő tudott. És Duiwel, aki egy közeli templom mellől figyelte a jelenetet. Sejtette, hogy a nő erre készül, de megtiltották, hogy bármit is tegyen. Csak megfigyelő volt. – Menj vissza a családodhoz!
Azzal megfordult és elsétált. Mintha kicsit sötétebb lett volna minden, mint néhány perce volt, mintha kevesebb férfi fordult volna utána. Peter csak állt, és meg sem tudott mozdulni. Maga sem tudta, mikor ment haza. Nem volt kedve semmihez és senkihez.

* * *

      Yéu Tinh már akkor meghozta a döntést, mikor a férfinál járt azon az éjjelen. Nézte a testeket a takaró alatt. Annyira, annyira szeretett volna ő lenni Peterrel, de nem tehette. Egy valamit tehetett csak, ő fizetett helyette. A szabály egyszerű – áldozat kell.

* * *

      Sok hét telt el, Yéu Tinh új, emberi testében visszajárt néha a szökőkúthoz, emlékezni. Mint azon a napon is. Ült egy padon, fejét lehajtva és nézett maga elé. Azt hitte, abban a percben megsemmisül, amikor megváltja a férfit, de rájött, hogy az áldozat, az, hogy él.
      Egyszer csak leült mellé valaki. Felnézett.
      – Peter?
      – Tudod, min gondolkodtam? – válaszolta a férfi köszönés helyett. – Sokkal jobban illene hozzád egy másik név. Yéu Tinh.
      A nő döbbenten nézett maga elé, jeges hidegség fogta el, nem tudta, mi fog következni ezek után. A férfi folytatta:
      – Külön költöztem a feleségemtől. Tudom, hogy ez téged már nem érdekel, vagyis, talán csak annyiban, hogy pont az ellenkezőjére próbáltál mindig rábeszélni. Szóval külön költöztünk, és elég sok időm van gondolkodni. Egyik este ültem a számítógép előtt, és eszembe jutott a neved. Nem is tudom, mintha valaki a fülembe súgta volna. Rákerestem. Tudtad, hogy az Akuma Japánban egy démon elnevezése, mégcsak nem is női démoné? Aztán valamiért elkezdtem nézegetni ezeket a neveket, és mikor a Yéu Tinh-hez értem, arra gondoltam, igen, ez illik hozzád.
      – Így hívnak – suttogta maga elé a nő.
      – Tessék? – nézett rá a férfi csodálkozva. Legyintett. – Tudod mit, ne mondj semmit. Azt hiszem, úgy sem érteném. Mi fog történni, ha ismét megcsókollak?
      – Nem tudom.
      – Azért én kíváncsi vagyok rá – mondta Peter, és ajkai már a nőét keresték.

      Duiwel a korábbi rejtekhelyéről nézte őket. Ezúttal nem a megbízó küldte. Fogalma sem volt róla, mi lesz az ára, de meg kellett tennie. Yéu Tinh volt a legjobb barátja, és gyűlölte nézni, hogy szenved. Főleg, hogy tudta, a férfi is szereti. Jó érzés volt, hogy sikerült, bár ezért a tettéért, valószínűleg, az életével fizet.
      Egy kemény kéz markolta meg a vállát. Gyors legyen, csak gyors legyen, gondolta, miközben megfordult.
      Ő volt az. A megbízó.
      Tekintete a szökőkútnál álló párról Duiwelre siklott. Nagyot sóhajtott.
      – Akkor ennyi volt. Téged is nélkülöznöm kell a jövőben.
      – Meg kellett tennem. Hogy fogsz megölni?
      – Megölni? Nem foglak megölni. Ez a te próbád volt. Yéu Tinh már korábban teljesítette az övét. Szabad vagy.
      Azzal megfordult és elindult. Néhány lépés után teste áttetszővé kezdett válni, majd eltűnt a ragyogó napsütésben. A pokol kapuja bezárult.

      (Ez is milyen furcsa…
      Miért nem tudjátok a poklot annak látni, ami? Annak a helynek, ahonnan a kérdéseitek kapjátok.
      Hogy nem szeretitek a kérdéseket?
      Sajnálom…)

A Démon

     Csengettek. A nő az ablakhoz sétált, kissé félrehúzta a függönyt és kinézett. A férfi jóképű volt, magas, és a sötétkék öltönyében egyszerűen ellenállhatatlan. Másnak. Nem az ő célcsoportjához tartozott. Most találkoztak negyedszer. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy óra alatt végeztek. Ez meg úgyis az utolsó lesz, ma megmondja neki, hogy elköltözik, itt már végzett. Nem érdekelte az egész, csak tette a dolgát, érzések nélkül. Soha nem érzett semmit. Azóta. Megbánást sem. Semmit. Már soha többé.

     Hatszáz évvel korábban történtek azok a dolgok. Egy parasztlány, aki többre vágyott, és elhitte, hogy a földesúr fia szereti. A férfi értett a szavakhoz. Nem csak a lány testét akarta, mindenére vágyott, elvégre csak a szerelmes nő tud igazán odaadó lenni. Minden nővel ezt tette, élet és halál ura volt a vidéken. A lány mégis hitt neki, és bízott benne. Szolgáló volt a földesúr házánál, de estéi jó részét a férfi ágyában töltötte. Amikor aztán állapotos lett, minden megváltozott. Új nő került a helyére, valaki, aki fiatalabb, készségesebb. Neki pedig férjet választottak, nem mondhatott ellent. Ez parancs volt. Kegyetlen és érzéketlen, mint amilyenné ő is vált. Könyörgött a férfinak, ezerszer elmondta, mennyire szereti, de régi szeretőjét ez már nem érdekelte, csak nevetett rajta, aztán kidobatta a házból.
Szilvia csak ment, maga sem tudta, hogy merre. Nem is nézett senkire és semmire. Próbált nem gondolkodni, de nem tudott. Folytak a könnyei végig az arcán. Ahogy kiért a faluból, már meg sem próbálta visszatartani. Senki nem kérdezte mi bántja, mindenki az új járvánnyal foglalkozott, ami kegyetlenül szedte áldozatait, nem volt idő ilyenkor emberi érzelmekre, főleg nem olyan sekélyes dolgokra, mint a szerelem.
     A nő ment, amerre a lábai vitték, könnyeitől szinte nem is látott. Végül elért egy kis kápolnához. Üresen állt, ajtaja tárva-nyitva. Bement, és megállt a kereszt előtt. Térdre roskadt és hangosan zokogni kezdett. Uram, miért én, miért mindig én, kérdezte a néma Krisztust. Árván nőtt fel, és mikor úgy érezte, megtalálta, aki majd vigyáz rá, akinek a karjaiban biztonságban érezheti magát, az is becsapta. Lefeküdt a hideg padlóra, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. A testén átviharzó fájdalom éles késként vágott a szívébe, és minden izmába. Elzsibbadtak tőle a kezei, teste remegett. És fázott, rettentően fázott az egyedülléttől.
     Sokáig zokogott, már sötétedett. De ahogy telt az idő, úgy változtak meg az ő érzései is, a szeretetből gyűlölet lett, a vágyból bosszúszomj. Végül már nem Istenhez imádkozott. Egy másik hatalom volt, amit ő hívott. Bármit, akár az életét is adta volna, hogy megfizessen azért a fájdalomért, amit ő kapott. Könyörgött, azért, hogy megtehesse. Álomba könyörögte magát.

     Másnap dél felé járhatott, mikor felébredt. Felült, és körülnézett. Egyedül volt. Aztán végignézett magán is. Ruhája vértől és a felnemszáradt könnyektől volt nedves. Megértette. Mindent megkapott, amit kért. Bár akkor még nem tudta, mi is az a minden. Démon lett. Démon, aki elvesz, és soha többé nem ad. Érzések nélkül.
Kilépett az épületből, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a keresztre. Nekik már nem volt közük egymáshoz.
     A patakhoz sétált, levetkőzött és megfürdött, ruháit is kimosta. Végül megnézte magát a víztükörben. Fiatalabbnak látszott, és vonzóbbnak is. Kezét végigsimította meztelen testén. Furcsán izgató volt. Ilyet azelőtt nem csinált. Lassan felöltözött.
     Emberek jöttek. A lovaikat itatták, közben szemérmetlenül bámulták a lányt. Szilviát elégedettséggel töltötte el a pillantásuk. Kihúzta magát, hátát enyhén megfeszítette, amitől mellei még jobban kidomborodtak. Büszke és megvető szemmel nézett vissza rájuk. Az egyik férfi nyelt egyet, de nem mert közelebb lépni. A nő lassan elsétált mellettük, azok követték minden mozdulatát, asszonyaik féltékenyen figyelték az eseményeket.

     Szilvia megállt a poros út szélén. A távolban az előző nap elhagyott falu templomának tornya látszott, csúcsán a kereszttel. Máskor félve nézte volna, de azok az idők már elmúltak. Minden megváltozott, ebben biztos volt. Elindult visszafelé, már nem félt, és nem érzett fájdalmat sem, csak a bosszúvágy hajtotta. Hatalmas volt a forróság, ő mégis furcsamód fázott. De ez a hideg belülről jött, arról a helyről, ahol a szívének kellett volna lennie, ahol nem oly régen még a szeretet lakott. Ruháit lassan megszárították a napsugarak, hosszú, fekete haját a szél simította egyenesre, meztelen lábujjai körül minden lépésnél kicsiny porfelhők táncoltak.
     Egy hintó tűnt fel, és bár a parasztoknak ilyenkor félre kellett állnia, Szilvia rezzenetlenül folytatta útját. A kocsi közelebb ért, ám, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, kikerülte a lányt. Utasa, a földesúr, kinézett az ablakon, de nem szólt semmit. Folytatták útjukat. A lány egy elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet.
     Rövidesen elérte a házakat. Ahogy közeledett a piactér felé, eszébe jutott, hogy egy napja nem evett. Nem volt igazán éhes, mégis bement az üzletbe. Egyben volt a helyi kocsmával, és elég sokan tartózkodtak ott. Le sem vették szemüket a lányról, de távolabb húzódtak tőle, csak messziről merték nézni. Szilvia elvett néhány gyümölcsöt, köténye zsebébe tömte. A tulajdonos közönyösen figyelte, nem szólt. A lány azután leakasztott egy ruhát. Kissé kifakult már, neki mégis tetszett. Sokat gondolkodott már azon, minek van ez az üzletben, errefelé az emberek nemigen vettek ilyesmit, ha tönkrement a viseletük, az asszonyok inkább másikat varrtak. Szilvia a fakó, füstös tükörhöz sétált, és maga elé tartotta új szerzeményét. Bár az üvegen egy repedés húzódott végig, mégis elégedett volt a látvánnyal. Karján a ruhával hátrasétált a raktárhoz, és átöltözött. Az ételeket kiszedte ócska gönceiből, és egy kosárba rakta. Kifelé menet mindenki csak némán figyelte, aztán folytatták tovább az ivást. Nem beszéltek róla, de mindegyikük tudta, soha többé nem tud úgy nőre nézni, hogy ne őt látná.

     Szilvia az utcára érve körülnézett, ez már nem az a világ volt, amit itt hagyott. Ebben a világban már úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Legalábbis akkor még úgy hitte. Tudta, hogy törvényen kívüli lett, tudta, hogy rá már nem vonatkoznak a szabályok, senki nem állhat többé az útjába.
     Körülnézett. Az utca két oldalán hosszúportás házak álltak, faluk enyhén göröngyös volt, mint minden vályogházé. Fényes fehéren verték vissza a déli nap sugarait. Ablakaik ezer szikrát szórtak. Az egyik ház előtt néhány gyermek játszott a porban. Szilvia átnézett felettük, pillantása megállapodott egy épületen, ami hegycsúcsként magasodott ki a többi közül. A földesúr háza volt. A nő elindult felé. Az egyetlen kőépület volt a környéken, tíz családnak is elég lett volna, mégis mindössze ketten lakták, az öreg földesúr és fia. Az idősebb férfi nem sokat tartózkodott itt, inkább a szomszédos faluban volt a másik házában. A fia pedig egyelőre csak az élvezeteket hajszolta, vagy ivott, vagy élt előjogával, és nem csak az első éjszakára. Ágyában egymást váltották a nők.
     Szilvia hamar odaért. Máskor alázatosan lépte volna át a ház küszöbét, de azok az idők már elmúltak. Végigsétált a hosszú folyosón, egyenesen volt szeretője szobájáig. Akkor jött ki az orvos, és a házvezetőnő. A doktor a fejét csóválta, azt magyarázta a nőnek, hogy nem látott még ilyen gyors lefolyású betegséget. Nem a tomboló járvány volt az oka, hanem valami más, de hogy mi, azt ő sem tudta. A kór előző este támadt, és ledöntötte a lábáról az életerős férfit. Az orvostudomány itt már semmit sem ért, talán a pihenés, az még segíthet valamit.
     Elhaladtak Szilvia mellett, de mint akik észre sem veszik, rá sem néztek. A lány megvárta, míg elmennek, aztán belépett a szobába. Az ágyhoz sétált, ujjait végigfuttatta a fehér ágyneműn, és csak utána nézett a hangosan ziláló férfira, aki eszméletlenül hevert a párnák között. Azok között a párnák között, ahol pár nappal korábban még őt ölelte. Szilvia leült mellé az ágy szélére, ahol annyiszor adta magát neki szerelemből, és mert azt hitte a férfi is szereti őt. Furcsa volt, hogy már nem érzett semmit. Azaz egy valamit igen, bosszút akart állni azért, amit örökre elvett tőle, a hitéért. Felemelte kezét, és végigsimított a férfi arcán. Az az érintéstől magához tért, egyenesen a lány szemébe nézett, és meglátott benne valamit, amit senki sem szeretne látni.
     – Te? –suttogta erőtlenül. – Te tetted? Miattad történt ez? – kérdezte, és fel akart ülni, de nem sikerült, már gyenge volt hozzá. Aztán kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, mert a lány ujjait az ajkaihoz érintette:
     – Csss, kedvesem.
     – Miért? –kérdezte a férfi szeme némán.
     – Mert hazudtál nekem, és azért, amit elvettél tőlem és másoktól – felelte, és közelebb hajolt hozzá. Gyengéden szájon csókolta, ám mikor felemelte fejét, a férfi már nem élt.
     Bevégeztetett. És vele együtt a nő sorsa.

     Úgy hagyta el a házat, és a falut is, hogy senki nem állította meg, senki nem szólt hozzá, az emberek ösztönösen tértek ki előle, amerre járt.

     Mint ahogy a következő sok száz évben mindig. Rájött, mivel fizetett a bosszúért cserébe. Az érzéseivel. Minden férfit megszerezhetett, akit csak akart, de szeretni soha többé nem volt képes. Bosszúálló angyalként élt, akinek az a dolga, hogy megbüntesse, azokat, akik megérdemlik. A büntetés pedig szinte mindig ugyanaz volt, halál. Vagy őáltala, vagy az illető maga érezte úgy, hogy nem maradt más választása. Nem számolta, hány áldozata volt, nem is érdekelte. Valahogy mindig rájuk talált, vagy a sors vezette hozzájuk, vagy egy felsőbb hatalom, ő pedig tette a dolgát. Nem volt nehéz, alig akadt olyan, aki az ő vonzerejének ellen tudott volna állni, és az a néhány sem a célcsoportjából került ki. Nem sajnálta őket. Az, hogy neki velük kellett találkozni, egyet jelentett, megérdemelték a büntetést. Ő csak az ítéletvégrehajtó volt.
     Az emberek világában élt, de azok nem sokat láttak belőle, csak a démoni felszínt. A félelmetes, mégis hihetetlenül hipnotikus lényt.
     Bármit elvehetett, semmiért nem kellett fizetnie, a külvilág mintha nem is érzékelte volna teljes egészében a jelenlétét. Férfiak se, és nők se. Ha egyszerűen bement egy üzletbe, és elhozott egy valamit, akkor sem szóltak semmit, az a dolog abban a pillanatban megszűnt számukra létezni. Bárhova bemehetett, bármit elvehetett, bárhol megszállhatott, mindenki úgy érezte, ez így van rendjén.
     A hatszáz év alatt soha nem találkozott olyan emberrel, aki megérintette volna a szívét. Nem is vágyott rá, egy valamit szeretett volna csak. Azt, hogy ne fázzon. Mert jég volt belül, és reszketett mindene a hidegtől, ami körülölelte. Amikor befejezte egy-egy feladatát érzett némi elégedettséget, de azon túl csak a néma közönyt. Tudta, hogy maga választotta ezt az utat, a bosszúért cserébe. Tudta, hogy ez az ára, de nem érdekelte. Soha nem mérlegelte, hogy sok volt, vagy kevés. Elfogadta akkor az üzletet, és ezzel a tudattal élte az életet. Nem volt vérrel írt szerződés, hacsak az elvetélt magzat nem számít annak, nem jelent meg soha előtte a Sátán, sem semelyik képviselője. Az alku megköttetett minden külsőség nélkül, tudta ezt mindkét fél.

     Az első időkben roppantul élvezte, hogy ő lehet a becsapottak által hívott bosszú angyala, ő lehet az, aki igazságot szolgáltat, de ahogy teltek az évek, évszázadok, úgy fáradt bele az egészbe, már nem érzett elégedettséget, valami hiányzott. Kevés volt már a tudat, hogy az áldozatok az életükkel fizettek bűneikért. Az életet elvenni egyszerű, az még vezeklésnek kevés.
     Az utolsó száz évben már csak gazdag emberekkel foglalkozott. Különféle praktikákkal megszerezte a vagyonukat, ha másképp nem ment, akkor a haláluk árán. Neki a pénzre nem volt szüksége, éppúgy, mint semmilyen anyagi jóra, ezért ezeket árvaházaknak juttatta és különféle alapítványoknak. Mivel itt már sokszor szerteágazó üzleti kapcsolatrendszerekről volt szó, azért inkább ügyvédekre bízta ezek intézését. Az utóbbi időben pedig csak akkor folyamodott ezekhez a módszerekhez, ha már semmilyen más lehetősége nem maradt. Legtöbbször inkább visszavezette a bűnöst az életbe, visszaadta a családjának, segített, hogy megváltozzon.
     Nem mindenkin lehetett segíteni, utolsó ügyfelén sem, így az ő esetében maradt a régi módszer. Házasság, özvegység, öröklés és persze a vagyon újraelosztása. A gondolatra enyhe fintor futott át az arcán.
     Eszébe jutott az utolsó férfi. Már idős volt, és önző, rettentően önző, csak a saját érdekeivel és élvezetével foglalkozott. Hát, megkapta, de a nőt soha, bár erről ő nem tudott. Szilvia az első néhány alkalommal – az első áldozatainál – még a hagyományos módon végezte feladatát, de aztán rájött, hogy nincs szüksége a közvetlen kontaktusra (ez egyik nagy előnye volt a démonlétnek). Ezzel az emberrel is úgy tett, mint a többiekkel. A férfi az ágyban feküdt, ő pedig csak ült szemben a fotelban. Csak egy kézmozdulat, csak egy villanás, és máris látta a gondolatait. Először még megdöbbentette, mi mindent talált az emberi agyak mélyén, aztán már nem foglalkozott vele. Áldozatai azt hitték, legmélyebb vágyaik teljesülnek, pedig minden csak a saját fejükben játszódott le. Aztán elaludtak, és mikor felébredtek, azt hitték minden valóban megtörtént. Onnantól kezdve, aztán úgy követték a nőt, azt tették, amit és ahogy ő akart. Azok, akik az ő áldozatai közé tartoztak, mind irányíthatók voltak az ösztöneiken keresztül. És nem voltak kevesen.
     Nem maradt sokáig egy helyen, munkája mindig máshová szólította, így ha nem démon lett volna, akkor sem tűnt volna fel senkinek a sokszoros özvegység, vagy, hogy nem öregedett.
     Most pedig ismét eljött a változtatás ideje, bár, életében először, nem érezte, merre fog menni.

     Kinyitotta az ajtót, a férfi belépett, aztán köszönés nélkül a nappaliba sétált. Leült a kanapéra, maga elé rakta aktatáskáját, és iratokat szedett elő belőle.
     – A szokásos eljárás? – kérdezte.
     Szilvia bólintott, majd némán leült a férfi mellé. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mint mindig a közelében, rá mintha nem hatott volna démoni kisugárzása. Nem is kellett volna ezzel foglalkoznia, hiszen ő nem volt bűnös, tehát neki nincs dolga vele, csak ez a néhány papír. Mégis zavarta, nem ezt szokta meg. A férfi nem is nézett rá, közömbösen tolta elé az iratokat. Még a szemét sem láttam, villant bele a nőbe a felismerés. Rengetegszer találkoztak, de a másik mindig kerülte a pillantását, mindig úgy intézte, hogy ne kelljen ránéznie.
     – Akkor itt írja alá! – mutatta a nőnek.
     Szilvia aláírta, de érezte, hogy valamitől elönti a hideg veríték. Nem volt jó érzés. Levette a pulóverét, mert úgy érezte, meggyullad, ha nem teszi. Anélkül, hogy a férfira nézett volna, érezte, hogy az elmosolyodik. Kérdőn nézett rá, és akkor találkozott a tekintetük. Nagyon ismerős volt, de nem tudta, honnan. Csak nézték egymást sokáig. A férfi mosolygott, a nő pedig nem értett semmit, lázasan kutatott az emlékei között ez után az arc után. A férfi talán, ha negyven éves lehetett, de akárhogy is törte a fejét nem emlékezett rá, az elmúlt évekből.
     – Régebbre nézz vissza, sokkal régebbre… –szólalt meg…
     – Péter… – suttogta a nő. Ő volt az. Az a férfi, aki miatt démon lett. – Az nem lehet, te már halott vagy.
     – Igen is, meg nem is, akárcsak te. Ugyanazt az utat jártam meg. Te a bosszúdért vezekelsz, én a bűneimért. Az volt a büntetésem, hogy folyton a nyomodban kellett járnom. Míg te a férfiakat intézted el, addig én a nőket vezettem vissza az életbe. Téged is. Nem érzel valami furcsát?
Szilvia csak most jött rá, mi volt az a furcsa érzés.
     – Nem fázom – suttogta.
     – Igen. Addig, amíg a bosszú angyal voltál, vagy, hogy nevezted magad, addig csak önmagad tartottad rabságban. Minden egyes férfiban engem láttál. Ezért végezted tökéletesen a munkád, és ezért nem tudtad önmagadat megváltani. Aztán mikor rájöttél, hogy jóra is használhatod a képességeidet, minden megváltozott, igaz? Már nem fáztál annyira? De most már nincs tovább. Vége. Ez volt az utolsó. Azt hiszem, ezt már te is tudod.
     A nő bólintott. A férfi felállt, és közelebb lépett. Kezével a nő hajába túrt, és közelebb húzta a fejét. Szilvia kirántotta magát a karjaiból.
     – Ne, meghalsz!
     – Igen, emlékszem – mosolyodott el Péter –, és valóban meghalhatnék, de már nem vagy démon – mondta, és megcsókolta a nőt. Csókja forró volt, szinte égetett, de aztán hátrébb lépett.
Szilvia kérdőn nézett rá.
     – Van időnk, ha nem is annyi, mint eddig volt. Most inkább gondolj át mindent, aztán keress meg, ha te is úgy akarod. Már nem a középkorban élünk, már nem vagyok urad és parancsolód. Azt akarom, hogy önszántadból jöjj, ha te is akarsz engem. – Felvette aktatáskáját, és elindult az ajtó felé. A nő csak némán nézett utána, ajkai még égtek a csóktól, és rettentően melege volt.
     Mikor az ajtó bezáródott, akkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hol lakik a férfi. Elmosolyodott. Mindegy is, meg fogja találni.
     Maga sem tudta, miért, a tükörhöz sétált. Szeme körül apró ráncok látszottak. Valóban ember lett újra, és ez együtt járt az öregedéssel, de már egyáltalán nem bánta. Nem hiányzott előző élete, egy új világ várta, minden félelmetességével, minden kihívásával, és minden törvényével.

Dina: Valakire vártam mindig

/de ez most lehet, hogy csak nekem kapcsolódik ide/

 

     /Sokszor belefutunk életünk során olyan helyzetekbe, amikor úgy érezzük, jogunk van bosszút állni. Vajon valóban van ehhez jogunk? Nem vagyunk-e különbek akkor, ha nem élünk vele? Ha mégis megtesszük, nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint aki minket bántott? És ha mindenki így tesz, akkor az hova vezet? És főleg, mi az ára?
      Mondhatnám azt, hogy a bűnösök úgyis meglakolnak, de valahogy nem hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Ha létezik büntetés az csak a saját lelkiismeretünk lehet. Az élet pedig, hosszú, egyszer mindenkinek eljön az a pillanat, amikor túl sok ideje lesz gondolkodni. Én csak ebben hiszek. Vagy valami ilyesmiben.
      Én nem akarok fázni!/