Lilith címkéhez tartozó bejegyzések

Megkísértés

1. rész: Ébredés

     Kilépett, aztán megállt. Körbenézett. Visszafordult az erdő felé, de a fák és bokrok már újra zárt falat alkottak mögötte. Élő, zölden vibráló zárt falat. Újra körülnézett. Ami azt illeti, nem erre számított. Nem tudta volna megmondani, mire, de erre biztosan nem. Többször is járt már távol a kijelölt helyüktől, de ennyire messzire még soha nem merészkedett. Azt hitte, félelmetes, szörnyekkel telezsúfolt, vad mocsár várja, vagy legalábbis valami sivatag, ehelyett hatalmas zöld mező terült el előtte. Mindenütt selymes fű ringatózott a kellemes, nyári szellőben. Állatokat nem látott, ez persze nem jelentette azt, hogy nem is voltak.
    Nem tudta, mit tegyen. A mocsárra, meg a szörnyekre felkészült, de erre nem. Majdnem félelmetesebb volt ez a nyugalom, mintha egyenesen egy harc közepébe csöppent volna. Bár azt sem tudta, milyen egy harc. Csak sejtései voltak róla. Legbelül érezte, hogy Ádám és a Teremtő elleni lázadása már a közelében lehet.
    Tett egy lépést előre. A fű a térdéig ért és csiklandozta a lábát, ahogy hozzáért. Semmi más nem történt. Nem nyúltak vad karok utána, hogy visszarántsák az éppen megtalált szabadságból. Még egy lépést tett, aztán még egyet, egyre távolodott attól a helytől, ami egykori otthonát rejtette. A szél kissé feltámadt, és a hajába kapott, félresimítva azt a testéről. Lilith megborzongott. Fázott. ilyet még nem érzett korábban. Más nem lévén, a haját húzta maga elé, azzal takarta el meztelen bőrét.

    Annyira belefeledkezett ebbe, hogy észre sem vette, mikor a férfi megjelent. Nem az erdőbéli idegen volt, hanem valaki más. A nőn furcsa remegés futott végig. Nem félt tőle, ez valami más volt, de nem tudta, mi lehet. Az idegen elégedetten mérte végig, aztán a megragadta az állát, és magához húzta. Egyenesen a szemébe nézett, és gúnyos mosoly futott végig az arcán.
    – Hát, mégiscsak sikerült – suttogta maga elé, aztán elengedte a nőt.    
    – Mi? – kérdezte Lilith. Hangja kissé remegett.
    – Ő olyan tökéletes, és nem vette észre a porszemet a teremtményében. És ez a porszem most lázad.
    – Miről beszélsz?
    – A részed vagyok. Nekem köszönheted, hogy gondolkodsz…
    – Nem foglak szolgálni! – vágott közbe Lilith dühösen. Szemei vadul izzottak.
    – És ezt is – tette hozzá az idegen. – Nem kértem, hogy szolgálj, az én teremtményeim nem szolgálnak senkinek.
    – Miért nevezel a teremtményednek?
    – Amikor születtél, a porhoz, amiből formáltak, az én nyálam keveredett. Csak egy csepp, de ettől lettél te az, aki ma vagy.
    A nő nem válaszolt. Nem értette, amit az idegen mondott, nem emlékezett, hogy látta már korábban, de minden szabadságvágya ellenére vonzódott hozzá. Furcsa volt ez az érzés. Ádámra így soha nem tudott nézni. Ádám csak játék volt, gyenge, de ez a férfi más. Sugárzott belőle az erő, amire ő mindig is vágyott, amióta csak először meglátta a napot.
    Az idegen is hosszan nézte őt, minden egyes porcikáját alaposan végigmérte, amitől Lilith úgy érezte bizseregni kezd a bőre.
    – És most mihez kezdesz? – kérdezte a férfi.
    – Nem tudom – vonta meg vállát a nő.
    – Velem tartasz? – Az idegen megrázta a fejét. Tudta a választ. Megfordult és elindult.
    – Várj! Ki vagy te? – kiáltott utána Lilith.
    – Samael! A kitaszított – felelte a férfi, anélkül, hogy megfordult vagy egy pillanatra megállt volna.
    – Samael – suttogta a nő maga elé. – Samael…

* * *

    Furcsa egyforma napok jöttek. Lilith mind távolabb merészkedett az erdőtől, és kezdett rájönni, hogy a félelmetes lények, amiktől rettegett, csak a fejében léteztek. Élelmet talált eleget, és itt töltött második napjának reggelén egy megfelelő öltözetet is hozott neki valaki, ő legalábbis biztos volt benne, hogy neki szánták; hogy ki lehetett az ajándékozó, titok maradt előtte.
    Egyedül járt, és ez kezdetben nagy elégedettséggel töltötte el, aztán hiányozni kezdett neki valakinek a hangja, végül annyira vágyott már egy másik lény társaságára, hogy keresni kezdte. A mező egyszerre lett kevésbé vonzó és már az időközben megismert állatok látványa sem csillapította kínzó magányát. Végül úgy döntött, visszamegy az erdőbe, és megnézi, mi változott, mióta eljött. Ennél a magánynál minden jobb, gondolta.
    Csakúgy, mint mikor eljött, most sem akadályozta semmi a tervében, és most is csak a megérzéseire hagyatkozott, merre kell mennie.
    Hirtelen bukkant fel előtte a nő. Göndör szőke fürtök keretezték mosolygós arcát. Gyönyörű volt, de Lilith soha nem akart volna hozzá hasonlóvá válni. Azokból a szemekből hiányzott valami. A mélyről jövő tűz, a mindent elégető szenvedély. Az, ami őt éltette.
    – Te ki vagy? Te is angyal vagy? – kérdezte a nő, mikor meglátta.
    – Nem. Ádám társa vagyok… Voltam.
    – Te nem lehetsz Ádám társa, Ádámnak nincs másik társa, csak én.
    – De volt. Én voltam az.
    A nő hallgatott. Azon gondolkodott, biztosan hazudik ez a furcsa idegen. Ha Ádámnak lett volna asszonya ő előtte, elmondta volna. Ádám jó, mindent megoszt vele, és ő felnéz rá, hiszen az Úr is ezt akarja.
    – Jól érzed itt magad? – kérdezte Lilith. Bármennyire is nem tetszett neki a nő, eszébe jutott, milyen volt, mikor még ő élt itt.
    – Miért kérded ezt? – csodálkozott a nő. – Nekem ez az otthonom, Ádám vigyáz rám, és az Úr is megad mindent, amire csak szükségünk lehet.
    – De nem vagy szabad, nem mehetsz, ahová szeretnél.
    – Mi az a szabadság? – kérdezte Éva. Furcsa volt ez az idegen nő, és furcsa, amiket mondott. Legbelül érezte, hogy nem szabadna beszélgetnie vele, és abban is biztos volt, Ádámnak nem fog szólni erről a találkozásról.
    Lilith jó ideig némán nézte a nőt. Aztán egyszer csak megragadta a csuklóját, és vezetni kezdte. Éva engedelmesen ment vele. Ahogy elérték az erdő szélét, Lilith felemelte a kezét és körbemutatott.
    – Ez a szabadság!
    Éva hallgatott, de a szemén olyan fény izzott, hogy Lilithet elégedettség töltötte el. Éva lehajolt, és tenyerével végigsimított a fűszálak közt. Teljesen más érzés volt, mint otthon. A látóhatárt nem keretezték hatalmas fák. Megremegett. Egyik kezét végighúzta másik karján. Nem tudta, mi ez, amit érez, mi ez a simogató érzés, amitől bőre érdes lesz. Lilithre nézett. Most vette csak észre, hogy annak testét különös dolog takarja, amitől alig látszik valami belőle. Megérintette. Lilith elmosolyodott. Éva megrázta a fejét.
    – Vigyél vissza, vigyél haza!

* * *

    Éva nem emlékezett, mikor ment el az idegen nő. Arra sem, hogy Ádám mikor tért haza. Gondolatai teljesen máshol jártak. Némán húzódott el, mikor a férfi hozzáért.
    – Mi történt? –kérdezte Ádám.
    – Te tudtad, mi van ezen a helyen túl?
    – Hol túl? Miről beszélsz?
    – A fákon túl egy másik világ van, sokkal szebb és tágasabb, mint ez. Ott akarok élni.
    – Honnan tudod? Ott jártál? Tudod, hogy nem hagyhatjuk el a lakóhelyünk.
    – Ott akarok élni! – ismételte meg a nő.
    – Nem hagyhatjuk el a lakóhelyünk!
    – Legalább egyszer nézd meg!
    – Nem mehetünk el innen!
    – Nézd meg, aztán visszajövünk!
    Ádám a nőt figyelte. Nem tetszett neki, amit a szemében látott. Túlságosan is emlékeztette valakire, akit azonban szeretett volna elfelejteni. Bár ez nem volt egyszerű. Hiába volt Éva mellette, gondolatai időnként visszatévedtek a fekete hajú szépséghez. Talán ez volt az oka, hogy engedett Évának. Remélte, újra láthatja Lilithet, ha csak egy pillanatra is.

    Nem így történt. De a látvány rá is legalább úgy hatott, mint néhány órával korábban asszonyára. Értetlenül állt. Ez a hely sokkal barátságosabbnak tűnt. Nem értette, miért nem itt kell élniük.
    Aztán hazamentek. És vitatkoztak. Minden megváltozott, Éva semmivel nem volt elégedett, minduntalan visszatévedt a mező szélére, és bár átlépni nem merte a láthatatlan határvonalat, lélekben számtalanszor megtette.
És Ádám is.
    Nem sejtették, hogy valaki figyeli őket. Valaki, akit apró lázadásuk aggódással tölt el. Ő némán nézte gyermekeit. Arra gondolt, jobb lett volna Lilithet valahogy maga mellé állítani, de legbelül tudta, ennek így kellett történnie. És azt is tudta, eljött a nap. Aztán visszatért tróntermébe, és utasította az angyalokat.

    Ádám és Éva semmit nem értett. Angyalok jöttek, de nem az Úrhoz vezették őket, hanem az erdőn túlra. Kivezették a rétre őket, és egy szó nélkül visszafordultak, majd az erdőt szürke derengés vonta be, és mikor minden kitisztult, már semmi nem volt a helyén, csak a végtelen látóhatár. Ádám a nőre nézett. Ha ő nem hozza ide, még mindig biztonságban élhetnének. Az Úr haragszik rájuk, és ezért egyedül Éva a hibás. De Éva tudta, kit kell okolnia. A fekete hajú nőt. Hiszen ő vitte őket a kísértésbe.
    Ádám haragosan nézett Évára. A nő kerülte a pillantását:
    – Fázom – suttogta maga elé.

* * *

    – Miért űzted el, hiszen szereted őket? – kérdezte Gábriel.
    – Nem űztem el őket. Csak hagyom, hogy a saját útjukat járják. Ezt kellett tennem.

Ébredés

    A nő nyugodtan aludt, nem sejtette, hogy valaki nézi. Gyönyörű volt. Hosszú, fekete haja lágyan takarta be a mohán fekvő, meztelen testét. Az idegen felemelte a kezét, hogy végigsimítson rajta, de aztán visszahúzta. Nem akarta felébreszteni a nőt, még nem. Felállt, kissé távolabb lépett, és onnan szemlélte ezt a csodát. A lábak, a kezek és a mellek valahol a hajzuhatag alatt, minden tökéletes volt rajta.
    Az idegent hirtelen iszonyatos düh és féltékenység fogta el. Miért nem az övé? A Másik semmivel nem volt jobb, mint ő; hogyhogy mégis Őt szolgálja, Őt követi ez a démoni teremtmény. Persze, tudta a választ, mert a Másik csinált belőle valakit, a nő úgy nézett rá, mintha egyetlen lenne a mindenségben, és az ő világában, talán, tényleg Ő volt az egyetlen.
    Nem számítva azt a másik férfit, akihez hozzákényszerítette, akihez hozzáláncolta Parancsolója.
    Az idegen nagyon szeretett volna tenni valamit, nagyon szerette volna kiszabadítani a nőt. Megérdemelné. Inkább, minthogy ebben a béklyózott szabadságban éljen.
    Megreccsent egy ág. Az idegen nem figyelt oda. Tudta, hogy csak egy állat lehet. Az erdő közepén voltak. A Másik nem sejtette, hogy itt van, és most épp másfelé járt. Különben sem tehetett volna ellene semmit, mást nem feljelenti. Akkor a Minden Energia Birtokosai eltiltják ettől a helytől, de ez nem érdekelte. Ő arról volt híres, hogy nem tartja be a szabályokat. Érezte, hogy az a valami, ami a zajt okozta, közelebb merészkedik. Balga teremtmény, gondolta magában az idegen. Lassan hátrafordult. Egy farkas állt mögötte néhány méter távolságban. A vadállat beleszagolt a levegőbe, aztán megrázkódott. Alázatosan nyomta a földhöz a pofáját és nyüszíteni kezdett. Az idegen felemelte a kezét. Egyetlen cél vezérelte, elpusztítani ezt a teremtményt is, mint már annyit korábban. Aztán meggondolta magát. Ez az állat gyönyörű volt, sokkal többet ér vele, ha a maga oldalára állítja. Intett a kezével, mire áldozata kissé felemelkedett, és továbbra is alázatos pózban hátrálni kezdett. Az idegen elmosolyodott, majd később foglalkozom vele, fordult vissza, meg sem várva, hogy a farkas teljesen eltűnjön.
    Tekintete egy vakítóan kék szempárba fúródott. Úgy látszik a farkas a nőt is felébresztette. Büszkén, félelem nélkül nézett az idegenre. Samael, villant abba a felismerés. Érezte az első pillanattól az energiát, de eddig nem tudta beazonosítani. Ám most, hogy a nőre nézett, szinte maga előtt látta. Hát, igaz, amiről beszéltek. Samaelnek, akárcsak neki, sikerült belepiszkítania a Másik világába. Bárcsak tőle, személyesen hallhatta volna a történetet! De erre nem kerülhetett sor. Samaelt mostanság nem látta senki. Pedig remek szövetséges lehetne Ellene.
    – Te ki vagy? – szólalt meg a nő. – Hasonlítasz Rá.
    – Ne mérj össze Vele! – válaszolta az Idegen.
    – Ki vagy? ¬– ismételte meg a nő a kérdést. Hangjában nyoma sem volt félelemnek. Más volt, mint vetélytársának többi szolgálója.
    – A nevem nem érdekes.
    – Ő is ezt mondja. A Te neved is hatalmat ad?
    Hatalmat? Az idegen elhúzta a száját. Ezek az egyszerű lények olyan keveset tudnak a világról.
    – Igen. Az én nevem is hatalmat ad. – Eszébe jutott valami. – Tudod az Ő nevét? Elárulta? Eláruljam?
    – Nem kell. Meg tudom szerezni egyedül is! – vágott vissza a nő. Szemében olyan tűz villant, hogy az idegen egy percig sem kételkedett benne, valóban bármit meg tud szerezni. Ettől a pillantástól még ő is fázni kezdett.
    – Azért, ha meggondolnád magad, csak szólj! Segítek! – Ellene bármikor, tette hozzá gondolatban.
    – Ki vagy Te? – A nő nem tágított, látszott, ha a fejébe vesz valamit, azt el is éri.
    – Az, aki elvisz innen abba a világba, ahol nem kell szolgálnod senkinek. A nevem… – és itt egy hosszú, szinte kimondhatatlan, megjegyezhetetlen szó következett.
    A nő megismételte a szót. Az idegent egy pillanatra kétség fogta el, amiért elmondta neki. Maga sem tudta, miért tette. Talán Samael hatása volt ez is. És most már el sem pusztíthatja a nőt. Valóban hatalmat jelentett ez a szó. Arra gondolt, addig nem tér vissza, amíg biztos nem lesz benne, mekkora erőt adott ezzel a kezébe. Bárcsak hallgatott volna!
    – Most elmegyek. Gondold meg! Ez nem a szabadság, ez csak egy börtön, bármennyire szépnek látszik is.
    A nő nem válaszolt. Arca elkomorult. Látszott rajta, hogy ez érzékenyen érintette. De csak ő tudta, miért. Mindig elvágyott erről a helyről, valami a belsőjében folyton azt súgta, menj! Az idegen felállt. Amiért jött, már elvégezte, elég lesz ennyi is. Ez a nő lesz az, aki pusztulásba viszi a Másik egész munkáját. Ebben biztos volt.
    Elindult.
    – Visszajössz? – kérdezte a nő. – Visszajössz – válaszolta aztán magának. Lehajtotta a fejét, de még ebben a mozdulatban is ott volt a mérhetetlen büszkeség, Samael öröksége. Gondolkodott. És ez jó volt. A gondolkodás jó. Kétségeket szül, és ő már gondoskodott róla, hogy ezek a kétségek megfelelő irányt találjanak. Nem nézett vissza, ahogy elhagyta a tisztást, a nő szavak nélkül is tudta a választ. És ez is jó volt. Ez is olyasmi volt, ami nem volt jellemző az Ő szolgálóira.

    A nő gondolkodott. Egész éjjel. A férfi, akihez kényszerítették nem volt vele. Szerencsére. A nő néha szeretett egyedül elmenni valamerre. Ezt a férfi nem szerette, és olyankor rendszerint panaszt tett Nála. Valószínűleg most is így lesz.

    És így is lett. Másnap, alighogy hazaért, már jöttek is érte. Nem lett volna értelme ellenkezni. Ő már várta. Mellette állt a társa. Szemében olyasmi tükröződött, amit a nő egyáltalán nem szeretett. Egymásra néztek, és megint a férfi kapta félre a pillantását, a nő elhúzta a száját. Gyengeség. Ha volt valami, ami kivívta ellenszenvét, az pont ez.
    A nő Parancsolója elé sétált. Aztán meghallgatta az ilyenkor szokásos utasításokat. Amiket eszében sem volt betartani. Ő erős férfira vágyott. Olyanra, aki kiáll azért, amit akar, és nem hunyászkodik meg gyáván az első akadálynál. Társa nem ilyen volt.
    Mikor végeztek nem ment el, megvárta, míg kiürül a terem, és újra Hozzá fordult. Új társat akart, és csak Tőle remélhetett segítséget. Mindent bevetett. Az érveléstől a hízelgésig. Ez működött. Samael öröksége ismét csak hatott. Mire Parancsolója meggondolhatta volna, a nő már mindent kiszedett belőle. Azt is, amit soha egyetlen szolgálójának sem akart elárulni, ami valódi hatalmát rejtette, egy kétszáztizenhat betűből álló szót, egy nevet.
    Ezután a nő felállt, Ura pedig észbe kapott. Már el sem pusztíthatta, ezzel elvesztette minden hatalmát felette. Kérni sem lett volna értelme, hogy hallgasson, így csak reménykedett, és hagyta elmenni.

* * *

    A férfi meg akarta ragadni a nő kezét, de az elrántotta. Nem vagy felettem való, mondta kegyetlen éllel a hangjában, már senkinek sincs hatalma felettem, elmegyek. A férfi nem mert megszólalni. Eddig is tartott a nőtől, most azonban más is nyugtalanította. Olyasmit látott a szemében, amit eddig csak az Övében.
    Remegett az egész teste, mikor újra Ura előtt állt.
    – Uram, a nő, akit adtál mellém, elment. Parancsold meg, hogy visszajöjjön és engedelmeskedjen!
    Ő nem válaszolt, csak intett a mellette állóknak és azok elindultak a nő után. Sok idő telt el, mire visszatértek. Egyedül.
    Ő bólintott. Felesleges lett volna beszélni. A nő használta újdonsült tudását. Többé nincs hatalma felette. Ki tudja, mihez kezd ezek után.
    – Menj haza, fiam! – fordult a férfihoz. – Új asszonyt adok melléd.
    A férfi nem értett semmit, de elment. Lefeküdt aludni, és rögtön mély álomba zuhant. Nyugodt volt. Nem volt miért aggódni. Új asszonyt kap. Ő rendel mellé egy új társat, és az Ő döntéseiben nem volt oka kételkedni. Minden, amit Ő adott, jó volt. Még az előző nő is, csak ne lett volna olyan makacs.

* * *

    A nő visszatért a tisztásra, ahol az idegennel találkozott. Az idegen már várta.
    – Látom, elfordultál Tőle, megtaláltad a szabadságodat. – A nő bólintott. – Tarts velem! Ha együtt vagyunk, legyőzhetjük Őt is.
    – Nem! Nem azért jöttem el, hogy megint valaki szolgája legyek.
    – Nem a szolgám lennél. A szövetségesem.
    – Nem leszek a szövetségesed. Senkié. Senkire nincs szükségem.
    Nem mondott mást, csak otthagyta az idegent.
    Az leült egy fatörzsre és nézett maga elé. Örült, hogy elfordította Tőle a nőt, de kétségek is gyötörték.
    Megreccsent egy faág. Rögtön érezte, ki az. Nem fordult meg. Nem akarta üdvözölni, és nem is félt tőle.
    – Sejtettem, hogy a te kezed is benne van – mondta Ő, de hangjában nyoma sem volt haragnak –, de azt hiszem, ez mindenképp bekövetkezett volna.
    Az idegen nem válaszolt. Nem szerette Őt. A Másik megfordult, és otthagyta.
    – De legalább nincs vele sem – gondolta magában az idegen.

* * *

    – De legalább nincs vele sem – gondolt Ő ugyanabban a pillanatban.

* * *

    – Nincs szükségem senkire – suttogta a nő, Lilith, miközben ment előre rendületlenül, és tudta, ha eléri az erdő szélét, egy szabad világot talál, a saját világát.

2.rész: Megkísértés