idegen címkéhez tartozó bejegyzések

Mese – folytatás (Hazatérés)

/Mese
Mese – folytatás (Új világ)
Mese – folytatás (Honvágy)
/

 „Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.”

Hazatérés       És eljött a nap. Gyorsabban, mint reméltem. Társaim tegnap érkeztek, és holnap indulunk. Ez az út csak rólam szól. A hazatérésemről. Nem akarok azonnal menni, kell még ez az egyetlen nap nekem, még látni akarom utoljára az emberek világát.

      Esteledik. Egyedül vagyok. A többiek az űrhajón maradtak. Én kértem így. Kimegyek a házam melletti udvarra. Kicsit hűvös az idő, de az ilyen éjszakákon legszebb az égbolt. Most még a csillagok is mások, mintha tudnák, hogy többé nem nézem őket innen. Telihold van. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg én is így kívánom. Szeretem a teliholdat.
     Lefekszem a fűbe, kissé nedves, de nem zavar. Ez az utolsó alkalom, hogy arcomon érezhetem a fűszálak cirógatását, persze nálunk is van, de az más. Fülemig hatol egy tücsök ciripelése, nem lehet messze tőlem. Azt hiszem, ma éjjel nem fogok aludni. Nézem a csillagokat, tudom, hogy ott van az űrhajó is, de innen nem látni, csak én érzem. Valahol messze felugat egy kutya, társai azonnal válaszolnak rá. Aztán csend lesz.
     Azt hiszem, egész éjjel kint maradok. Rég eldöntöttem már, hogy hazamegyek, de most mégis félek. A Zerda az én hazám, mégis olyan idegen, hiszen olyan keveset láttam. Lassan telik az éjszaka, van időm emlékezni. Mindenre, amit ti csak történelemnek hívtok. Nekem az életem volt. Az első civilizációktól, a háborúkon át mostanáig. Mindig azt hittem, megváltoztok, jobbak lesztek, tanultok a hibáitokból, és mindig csalódtam. Voltak köztetek, és vannak is jó emberek, de kevesen. Túl kevesen.
     Hosszú volt az itt tartózkodásom, talán túl hosszú is. Mi lesz, ha otthon idegenként fogadnak? És mi lesz akkor, ha én nem fogom jól érezni magam ott?
Nincs válasz.
    Csak fekszem a nedves fűben, és hagyom, hogy agyamban szabadon cikázzanak a gondolatok. Egymást kergetik, nem is értelmezem már őket, csak engedem, hogy átfolyjanak rajtam.
      Nézem a csillagokat, nézem a Szíriuszt. Ott van valahol a Zerda is, bár innen nem láthatom. Elképzelem, milyen lesz újra a földjét érinteni. Vajon fog hiányozni nekem ez a világ? Bizonyára igen, hiszen sok időt töltöttem itt, szinte az egész életemet, de a szülőföld szava már sokkal erősebb, valami vonz oda, úgy, mint eddig még soha.

      Virrad. Hallom, ahogy életre kel körülöttem a világ. Feltápászkodom, testem teljesen átfagyott. Alfa jut eszembe, jó lenne, ha velem lenne, és felmelegítene. Megrázom a fejem, ő már nincs. Arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Talán otthon könnyebb lesz.
      Lesöpröm magamról a rám tapadt fűszálakat, és nyújtózkodom egyet. Madarak repülnek el mellettem, ők is korán keltek. Ők is? Hiszen én nem is aludtam.
     Bemegyek a házba, és lezuhanyozom, most még a meleg víz is másabb, mint máskor. Földi víz mossa le, a Föld porát. De mi lesz holnap? Vagy mi lesz akkor, ha hazaérünk? Már alig emlékszem valamire otthonomból, és ha emlékeznék is, az már a múlt, sok minden megváltozott.
      Este indulunk, ezért úgy döntök, még egyszer bemegyek a városba. A központba érve, elvegyülök a reggeli forgatagban. Magamba szívom az illatokat, szemem utoljára fogadja magába ezt a látványt. Belépek egy áruházba, mindenütt emberek, érzem a gondolataikat, de már nem érdekel, már nem érint meg. Figyelem őket, mindenki siet, senki nem néz a másik szemébe, csak a gyermekek.
      Egy kislány fut felém, tőlem pár méterre elesik. Ösztönösen nyúlok utána, és felsegítem. Rám néz. Arcán csodálkozás fut át. „Te tündér vagy?”, kérdezi. A szemem, riadok meg. Mióta társaim megérkeztek, nem foglalkozom a látszat fenntartásával, a szemem színével sem. Aztán megnyugszom, egy nap kevés ahhoz, hogy minden visszaalakuljon. A kicsire mosolygok. Nem, felelem. Addigra az anyja is odaér, és jól leszidja, amiért futkározott. Velem nem foglalkozik, nem is nagyon hiányzik. Nem akarok beszélni senkivel. Félek, ha így tennék, meggondolhatnám magam.
     Dél felé jár, mire elhagyom az áruházat. Egy étterem felé indulok. Nem vagyok éhes, csak nosztalgiából teszem. Belépek, és a pincér már messziről köszönt, sokszor jártam már itt. Kezembe veszem az étlapot. Először azt gondolom, valami különlegességet választok, végül egy egyszerű, hétköznapi étel mellett döntök. Mikor kihozzák, néhány percig csak nézem, aztán enni kezdek. Minden falatot külön kiélvezek. Bőséges borravalót hagyok a pincérnek. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mindenemet neki adom, de meggondolom magam. Az utolsó napomat nem egy zárt osztályon szeretném tölteni.
     A parkot veszem célba. Mindig szerettem, olyan nyugodt. Ősz van, én mégis leveszem a cipőmet, és mezítláb lépek a fűre, kicsit szúrja a talpam az elhalt növények csonkja, de élvezem. Egy idősebb nő sétál el mellettem, és megcsóválja a fejét. Meg fog fázni, kedvesem, mondja. Érzem a gondolataiból, hogy komolyan aggódik, és ez kissé megnyugtat, talán van még remény számotokra. A szeméből látom, hogy teste már több mint kilencven százalékban elhasználódott, nem sok ideje lehet hátra. Rámosolygok, és megköszönöm a féltést. Tovább sétál, én pedig leguggolok, és érdeklődéssel kezdek figyelni egy pár hangyát, valami morzsát cipelnek. Ami azt illeti nálunk nincsenek hangyák, vannak helyettük más állatok, hasonlóak is, de ilyenek nincsenek. Nem tudom, mennyi idő telik így el, arra eszmélek, hogy szürkül. Nem sokára indulnom kell. Nem mintha elkéshetnék. Ha azt kérném, társaim akár heteket is várnának rám, de nem teszem. Határidőt szabtam magamnak, és ezt tartom is. Félek, de indulnom kell, mielőtt meggondolnám magam.
      Hazatérve még egyszer körbejárom a házat. Talán vinni kellene valamit emlékül, gondolom, de nem jut eszembe semmi. Ezek mind csak tárgyak. Végül mégiscsak felveszek egy kis szobrot, még egy bolhapiacon vettem. Egy szerelmes párt ábrázol, éppen szeretkeznek. Nem tudom, miért pont ezt választom, de úgy érzem, ebben benne van minden, amire emlékezni akarok a Földdel kapcsolatban.
      Elindulok. Nem zárom be a házat, nem érdekel már, mi lesz vele. Nem olyan régen vettem, ha rejtve akartam maradni sokat kellett költöznöm. Nem is emlékszem, hány helyen laktam már, egyik sem nőtt a szívemhez, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármihez is kötődjek. Főleg emberekhez nem. Azt kérdezte egyszer valamelyikük, mit veszíthetsz. Én tudtam a választ, de mit mondhattam volna. Két világ közt éltem mindig, egyik sem volt az otthonom, de már nem érzem jó választásnak az akkori döntésemet, már nagyon is veszteségnek érzem azt, hogy maradtam. Nem biztos, hogy otthon jó lesz, de meg kell próbálnom, mert valami oda húz, valami vonz megállíthatatlanul.
      Az erdő felé indulok, ott van a leszállóhely. Társaim ott lesznek, tudják, hogy megyek. Szavak nélkül is.
      Mielőtt kilépnék a tisztásra, már érzem a közelségüket. Az űrhajó nyitva áll. Közelebb megyek, öcsém ott vár. Csak miattam vállalkozott az útra. Lábam már kész, hogy a rámpára lépjek, de még megfordulok. Lehajolok, és kezemmel végigsimítom a földet. A Földet. Utoljára. Azzal belépek a hajóba. Mögöttem bezáródik az ajtó. Zeg rám néz, én bólintok. Szavak nélkül értjük egymást, milyen csodálatos. Szeme narancsfényben ragyog. Néhány nap és az enyém is. Bőrömön már most érzem a változást, már most látni, hogy kezd áttetszővé válni. Nincs többé szükség álcára, végre önmagam lehetek.

      Felszállunk. A vezérlő kivetítőjén figyelem, ahogy a Föld egyre távolodik tőlünk. Furcsa, de a színéről nekem nem az élet jut eszembe, hanem a jég. Nem tudom, visszatérek-e még ide.

       A hazaút olykor iszonyúan hosszúnak tűnik, olykor úgy érzem, túl gyors, én még erre nem vagyok felkészülve. Keveset beszélek, és társaim nem zavarnak, sok tízezer év telt el, és azt hiszem, sejtik, milyen félelemmel tölt el engem a hazatérés. A Szíriusz napról-napra fényesebben ragyog előttünk, és én napról-napra jobban rettegek. Néha visszafordulnék a biztoshoz, de nem teszem. Már nem. Eldöntöttem.
       Az űrhajó fedélzetén, a hosszú út alatt van időm megszokni az otthoni levegő mesterségesen előállított mását, az ételeinket, testemet. Nem nagy különbségek a Földön tapasztaltakhoz képest, csak az érzés más, és én. Már nem játszom, már én vagyok az, amit a tükörben látok, és ami belülről eltölt.
       A megérkezésünk előtt hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz, az öcsémet is alig látom. Ez zavar. Szeretném, ha valaki megnyugtatna, vagy csak átölelne. Zeg azért néha megjelenik, arcán valami titokzatos mosollyal, de nem érem el a gondolatait, nem érzem, mi jár a fejében. Bizonyára, annak örül, hogy végre hazaérünk, és láthatja a feleségét. Megpróbálok vele örülni, de nem megy. Félek.
      A csillagrendszerbe érve furcsa vibrálás kerít a hatalmába. A szülőföld szava. Gondolom, az lehet, bár már nagyon régen volt, mikor utoljára itt jártam. Aztán feltűnik a bolygó is. Kisebb, mint a Föld, és más a színe is, de nekem a leggyönyörűbb hely.
     Most már tudom, mit akarok. Érezni a talajt a talpam alatt, beszívni az illatát, hagyni, hogy a szél végigsimítsa az arcomat, és…
      Itt megállok. És Alfát akarom, fut át rajtam, de őt már nem lehet. Érzem, hogy a sírás fojtogat, mikor kinyílik az űrhajó ajtaja, de tudom, hogy mindenki engem néz, ezért inkább lenyelem a könnyeimet.
      Kilépek. Sehol senki, döbbenek meg. Azaz mégis. Egy alak ül a szökőkút szélén, és engem néz. Hosszú időbe telik, mire szemem megszokja az itteni fényt, és felismerem.
      Alfa.
      Nem! Az nem lehet, ő halott. Hátranézek Zegre, ő csak mosolyog, és most már érzem a gondolatait is. Hát, ezt titkolták. Alfa ugyanúgy túlélte, mint én. A teherhajón, amivel az embereket vittük, volt egy hibernátor, azt használta, miután beállított a hajó pályáját. Csak nem rég találtak rá, és őt is sikerült megmenteni.
      Visszafordulok. Alfa pár méterre áll tőlem. Rohanni szeretnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Annyira hihetetlen az egész. Elindulok, és ő is felém, és minden másodperc ezer éveknek tűnik. Aztán már ott van, és átölel, ajkai az én ajkaim keresik. Egy csók, amire annyit vártam, amiről azt hittem soha nem fog teljesülni.
      Leülünk a szökőkút szélére, és csak nézzük egymást. Eltelt sok-sok évezred, még sem tudunk mit mondani, csak nézni egymás szemébe némán. Félek, ha elengedem a kezét, eltűnik, félek, hogy csak egy káprázat az egész, de nem az, mégis alig merem elhinni. Megszűnik körülöttünk a világ és csak mi vagyunk.
     Nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, csak egy valamiben vagyok biztos.
     Többé nem leszek egyedül.
     Hazaértem.

„Ha véletlenek nincsenek, mondd, hogy lehetsz most újra velem?
Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát, úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!

Elég egy ölelés és menekül a tél.

Törik a hideg, és a hitem újra él.

Újra érzek. Újra élek.
Jégvilágból visszatérek.
Hit feléled. Fagy felenged. Fényed engem megmelenget.”

Volt, nem is olyan rég, egy szép világ

/”Volt, nem is olyan rég, egy szép világ,
most már nyoma sincs a föld színén,…”/

Volt, nem is olyan rég, egy szép világ     A két férfi elégedetten szemlélte a tengeralattjárót. Tökéletes gömb volt, csak ebben a formában bíztak. Egy különleges fémből készült, ami talán kibírja a nyomáskülönbség miatt keletkező feszültségeket. Legalábbis ebben reménykedtek.
     Úgy tervezték, ketten utaznak. A nagy többség nem igazán hitt ebben az expedícióban, hiszen már annyiszor próbálkoztak mások is, és vagy nem sikerült elég távolságot megtenniük, vagy használhatatlan adatokkal tértek vissza. „A környezet ott alkalmatlan számunkra az életre”. Hiszen ezt eddig is tudták; de abban reménykedtek, megtalálják az ősi mondákban emlegetett titokzatos világot, a múlt egy darabját. Azzal egy csapásra bevonulnának a történelembe, és ez ellen egyiküknek sem volt kifogása.
     Másnapra tervezték az indulást, nem volt értelme tovább várni, minden egyes nap csak a félelmeiket növelte volna. Még egyszer átnéztek mindent a szerkezetben, aztán lezárták, úgy tűnt minden rendben van. Alexander az idősebbik a sötéten derengő víz partjára sétált. Szerette ezt a kis öblöt, ide járt ki, ha valami nyomasztotta, vagy csak gondolkodni akart. Elnézte a hullámzó vizet, és a sziklákat a túlsó oldalon, gyönyörű vörös színben játszott az egész, amitől a tenger is bíborként ragyogott, vagy fordítva. Soha nem tudta eldönteni, melyik tükrözi vissza a másikat, mint a szerelmesek szeme, amelyben egymás szíve fénylik, egy a lényük, és egy volt ez az öböl is a tengerrel.
     Ezen a napon kissé sötétebb volt, mint máskor, és így volt ez az utóbbi hetekben is már, a fény egyre kevésbé tudott érvényesülni, túlságosan is szennyezetté vált a légkör. Ez volt a másik ok, amiért nem akartak várni, remélték, hogy találnak valami megoldást az energiaválságra is.
     – Nem jössz? – kérdezte Simon, a társa.
     – De, máris – felelte Alexander, azzal elindultak.

     Alexander egyedül élt tágas kétszobás lakásában. Ha nem dolgozott, ideje nagy részét olvasással töltötte. Sportolni nem szeretett, fiatalkorában még eljárt futni, de mostanra már annyira kiismerte a környéket, hogy csak unatkozott közben, meg aztán ahogy a levegő minősége is romlott, úgy gondolta a szabadtéri sportok inkább csak ártanak. Amikor még gyermek volt, tartottak lovakat is a szigeten, de pár évvel korábban az utolsó is elpusztult. –Nem ez volt az egyetlen élőlény, amit az utánuk jövők már nem fognak látni.
     Előzőleg még azt gondolta, utolsó este körbejárja a szigetet, most mégis inkább az olvasás mellett döntött. Levette a polcról kedvenc könyvét; néhány éve írta egy barátja. Az ősi mondákat gyűjtötte egybe a sok tízezer évvel korábbi, feltételezett meteor–becsapódásról. Akkor süllyedt el a város is. Ennek a nyomait kereste, bár tartott tőle, hogy az fog egyszer kiderülni, semmi sem igaz belőle, csak afféle szájról szájra adott mese az egész. Éjfélig maradt fenn, mert tudta, hogy másnap minden energiájára szüksége lesz.

     Reggel szinte egyszerre érkeztek meg Simonnal a telepre. Már volt ott néhány ember; akadt, aki le akarta beszélni őket az útról, és volt olyan is, aki csak kíváncsiskodott. Kicsit később, megjöttek segítőik is, és együtt vízre helyezték a gömböt. Beszálltak, majd belülről lezárták a szerkezetet. Elfoglalták helyüket. Alexander megnyomott néhány gombot; a hajtómű működésbe lépett, majd az egész hajó elmerült. Ahhoz, hogy a nyílt vízre kijussanak, először át kellett haladniuk az öbölt határoló sziklafal alatt. Ezt az utat már sokszor megtették, de most mégis más volt, ők olyan messzire még nem merészkedtek, mint most tervezték. A mélységmérőt figyelték, hosszú út állt előttük. Folyamatosan figyelniük kellett a kabinnyomásra is, mert ha túl gyorsak, annak komoly következményei lehetnek, akár az életükkel is fizethetnek, ugyanakkor az utazáshoz szükséges oxigént is pontosan kiszámolták, minden súly számított.
     Simon Alexanderre vigyorgott:
     – Már túl vagyunk az út egy százalékán. – Matematikus volt, folyton százalékokban beszélt. Alexandert ez nem zavarta, már megszokta.
     – Csak elérjük a százat is! – válaszolta.
     Ahogy haladtak, szinte érezni lehetett a nyomáskülönbséget, az automatika is működésbe lépett, megkezdte a kiegyenlítést. Lassú út lesz ez, mindketten tudták, de nem féltek, mindent alaposan megterveztek. Azt is tudták az út végén egy ismeretlen világ várja őket, ahol talán megtalálják a választ a kérdéseikre.
     Az ősi világot, mint mindenki más, csak a régi mondákból ismerték. Alexander is azt tartotta legvalószínűbbnek, hogy egy meteor okozta a pusztulását. Ő is úgy gondolta, mint sokan mások, hogy egy idegen faj tagjai segítettek Atlantisznak túlélni. Erre is kereste ezen az úton a bizonyítékokat. Több száz mondát olvasott el, és úgy érezte, megtalálta a megoldást, megtalálta a közös gyökerét valamennyinek. Ezt a gyökeret készültek most felkutatni. Pontos terveket készítettek, minden precízen szerepelt bennük, az érkezési hely is.
     Mindkét férfi a kijelzőket figyelte, mintha ez valami izgalmas elfoglaltság lenne. Ami azt illeti, az ő számukra az is volt.
     – Ötven százalék – szólalt meg pár órával később Simon. Ez volt az összes kommunikációjuk.
     – Valami baj van, azt hiszem – kocogtatta meg az egyik kijelzőt Alexander.
     – Mi? – pillantott oda a másik.
     – Nem tetszik ez nekem, azt hiszem lesz egy kis problémánk az oxigénnel.
     Simon a levegőbe szippantott.
     – Én nem érzek semmit – mondta.
     – Ott még én sem, de ez túl kevésnek tűnik, mintha valahol szivárogna. Majd meglátjuk egy kicsit később.
     De nem kellett várniuk. Szinte abban a percben egy kisebb robbanás rázta meg a tengeralattjárót, és az oxigénszint mutató visszaesett. A tartályok a kabin egyik külső rétege alatt voltak elhelyezve. Csak sejtették, hogy ott történhetett valami. A szelepek egyből lezártak, így őket nem fenyegette közvetlen veszély. Viszont a fülkében található levegő csak pár órára volt elég, annyira is csak azért, mert volt néhány kisebb oxigéntartály is náluk, vész esetére. Amiről igazán nem is gondolták komolyan, hogy bekövetkezhet.
     – Visszafordulunk? – kérdezte Simon, de tudta a választ. Nem lenne elég a tartalék visszafele, már több mint a fele utat megtették. Nem így képzelte ezt az expedíciót.
     Alexander megrázta a fejét.
     – Azt hiszem, már úgyis mindegy. Szerintem folytassuk az utat. Ha tévedünk, úgyis meghalunk, de én látni akarom, van-e ott valami! Sajnálom, hogy belerángattalak.
      – Azért annyira nem kellett rángatnod – tette hozzá Simon. – Odaérünk? – kérdezte aztán.
     – Igen, azt hiszem. Remélem. Nem is tudom, de meg kell próbálnunk!
     Simon nem felelt, nézte a műszereket. Mást nem tehetett, a kabin teljesen zárt volt, ki nem láttak belőle. Azt is csak remélték, a mélységmérők pontos adatokat mutatnak. Nem beszélgettek, mindketten azon gondolkodtak, az egyetlen lehetőségük az, ha tényleg van ott valami; és mindketten tudták, hogy erre nagyon kicsi az esély, de bízniuk kellett.
     Akkor sem beszélgettek, mikor pár órával később Alexander elővette az utolsó oxigénpalackot. Rövidesen az is kifogyott, érezni lehetett, ahogy a levegő egyre inkább elnehezedik, ahogy megtelt széndioxiddal. Egyre fáradtabbak lettek. A műszerek szerint már meg kellett volna érkezniük, de még semmi nem utalt rá. Alexander feszülten figyelte a kijelzőket, bármelyik pillanatban jelezhetnek. Észrevette, hogy Simon leült, néha odapillantott rá, aztán félrenézett, nem akarta látni, hogy hal meg, tudta, hogy rá is ugyanez vár, aztán hallotta, hogy társa légzése egyre zilálóbb lesz, elvesztette az eszméletét, már előtte is kezdtek összefolyni a dolgok.
     Az egyik érzékelő jelezni kezdett, megérkeztek. A koordináták is pontosak voltak. Ha igaza van, azt néhány pillanat múlva megtudja, ha nem, akkor legalább gyors lesz a vég. Az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, de nem sikerült. Utolsó erejével nekifeszült, de az már kevésnek bizonyult. Persze az is lehet, hogy tévedtek, és odakint valóban nincs semmi. Ezt már soha nem fogják megtudni, gondolta, és leült. Egyre nehezebben kapott levegőt, Simon még lélegzett, de látszott rajta, hogy már nem bírja soká. Alexander is érezte, ahogy egyre inkább húzza magához az a nehéz sötétség, már nem tudta nyitva tartani a szemeit.
     Mielőtt végleg önkívületbe került volna, még hallotta, hogy valami kívülről végigkarcolja a kabint, de az is lehet, hogy ezt már csak képzelte.

     Egy fehér szobában tért magához. Egyedül volt. Kissé szédelegve felállt, és az ajtóhoz ment. Zárva volt. Nem így képzelte el a másik világot. Úgy érezte, figyelik, de sehol nem látott senkit.
     Pár órával később kinyílt az ajtó, és egy tetőtől talpig zárt ruhába öltözött férfi jelent meg, mögötte két másik. A viselkedésük ellenségességről árulkodott. Az idegen közelebb lépett, és mondott valamit Simonnak, amit ő nem értett. Válaszolni próbált rá, mire a másik felvonta a szemöldökét, és kiment, nemsokára egy idősebb férfival tért vissza, aki ugyanolyan öltözéket viselt, mint ő.
     – Ki vagy? – kérdezte az öreg Alexandert.
     – Hol vagyok? – mondta ő válasz helyett, megkönnyebbülten, hogy valaki érti, amit mond.
     – Egy katonai bázison, három napja találtak, és ide hoztak.
     – Hol van Simon?
     – A társad meghalt, túlságosan legyengült, mire rátaláltak. Honnan jöttetek? Azt látjuk, hogy nagyon hasonlítotok ránk, de sokban különböztök is, majdnem meghaltál, mire rájöttünk, hogy nem jó neked a levegőnk összetétele, a Földön ilyen magas oxigénkoncentrációjú sehol nem található, a te bolygódon valószínűleg igen. Hogy jöttetek ide, egy féregjáraton keresztül? Mit akartok tőlünk? Miért pont ezt a régi nyelvet használod? Ezt már szinte senki nem érti
     Alexander fejében kavarogtak a gondolatok.
     – Atlantiszról jöttem – nyögte ki végül.
     A két idegen összenézett. Nem válaszoltak, csak elhagyták a szobát.

     A következő napokban Alexandernek többször is el kellett mesélnie, honnan jött, mi történt velük, kik ők egyáltalán. Mondta, hogy ő is csak a mondákból ismeri a választ. Sok ezer évvel korábban valami végveszélybe sodorta a Föld felszínén az életet. Az őseik kapcsolatban voltak egy másik civilizációval, és ők figyelmeztették az atlantisziakat. Létrehoztak számukra egy túlélőbázist a nagy kontinens alatt, egy mesterséges világot, elzárva mindentől. Ellátták őket energiaforrásokkal, megmutatták, hogyan élhetnek túl, aztán elmentek. Vissza kellett volna jönniük, de vagy nem jött még el az idő, vagy történt velük valami, mert hiába vártak. Mostanra a tartalékaik kezdtek kimerülni, ezért próbálták meg maguk megkeresni az utat a felszínre. A régi világból magas szintű technológia maradt rájuk, azt tudták használni, és ők is sok mindent kifejlesztettek, többek közt ezt a tengeralattjárót is. Valószínűleg valamit elszámolhattak, mert az oxigéntartályok nem bírták sokáig.
     Beszélgetőpartnerei nem mutattak semmiféle reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban. Aztán ezek a látogatások ritkultak, de Alexandert nem engedték ki. Néha elvégeztek rajta egy–két orvosi vizsgálatot, néha mesélnie kellett az otthoni világról. Hoztak neki térképeket, hogy megmutassa a pontos helyet, de ő csak annyit tudott, hogy a nagy földrész, Eurázsia alatt van valahol. Ezekért a dolgokért Simon volt a felelős. Azt mondták, azért nem engedik ki, nehogy elkapjon valamilyen fertőzést, az ő szervezete ugyanis más világhoz volt szokva. Mindent megtettek, mégis bekövetkezett a tragédia, néhány héttel érkezése után Alexander elhunyt egy gyorslefolyású, hétköznapi betegségben.

     A testét és a tengeralattjárót még sokáig vizsgálták. Utóbbiról megállapították, hogy összetevői mind megtalálhatók a Földön, de ilyen ötvözettel még nem találkoztak. Megpróbálták rekonstruálni az eseményeket, a tengeralattjáró utolsó útját. Sikertelenül. Rengeteg olyan jelzéssel találkoztak a hajó belsejében, amit nem tudtak értelmezni, és azt sem tartották hihetőnek, hogy a nagy földrész, Eurázsia alatt létezhet egy olyan világ, amiről az idegen mesélt. A tudósok számára még mindig az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy egy másik bolygóról jöttek, és valamikor korábban már kapcsolatban lehettek a földiekkel, innen ismerték a nyelvet is. Azt gondolták, hogy valószínűleg félreértették őt, és csak a féregjárat kijáratát jelölte meg azon a helyen, különben is olyan sok mindenben eltért a teste az emberekétől, a tüdeje is más volt, a szeme is, és a bőre színe, az is egészen szürkés volt. Ha jobban meggondoljuk egészen hasonlított egy földönkívülire. Egészen biztosan az volt, más nem lehetett.

/”…ám, ha te jössz, meg lehet menteni,
Úgy fáj, hogy az élet szörnyű most ott lent,
várják, süssön fel a napsugár.
Jöjj, vigyük el nekik a drága fényt,
és újra víg dal száll.

Vár egy rút, sötét világ,
nincs ott fény, nincs virág.
Indulj el, és utazz velünk,
hogyha jössz, mi vezetünk.
Hozz új fényt, boldogok leszünk
és felderül a nagy világ.”/