halál címkéhez tartozó bejegyzések

Búra alatt

       Miért? Miért? Miért? Miért álmodott róla már akkor, amikor még a szerelmet sem ismerte, ha nem lehetnek együtt? Miért találkoztak, ha el kellett válniuk? Miért? Miért ismerte minden mozdulatát már akkor, mikor őt magát még nem, és miért tudta ő a szavakat, amiket keresett? Miért? Miért nem lehetett úgy, hogy csak egy álom marad örökre? Miért mutatta meg a sors, hogy létezik, ha aztán…
     Nincs válasz, tudta jól. Ezerszer átgondolt kérdések, és végül soha egyikre sincs válasz.
     Keserű lett és kiábrándult ettől az egész értelmetlenné vált életnek nevezett előadástól. Úgy érezte, csak bábu, amivel játszik valaki. Valaki, akit istennek neveznek mások, ám ő már biztosan tudta róla, csak egy kegyetlen rendező. Egy hazug, érzéketlen rendező. Aki a színészek fülébe súgja a következő színben jön a beteljesülés, aztán a boldog happy end, de ebből egy szó sem igaz.
     Ám ő most kiszáll. Kilép a darabból, megtöri a forgatókönyvet, és ő lesz az, aki a végén nevetni fog a rendező kétségbeesett kapkodásán, mikor rájön egy bábu nem az előírt szerepet játssza, nem azt, amit ő elvár tőle.
     Felnevetett. Én fogok győzni, és te nem tehetsz semmit, suttogta maga elé gyűlölettel és elkeseredéssel a hangjában. Nem tudta, hallja-e, akinek szól, valami mélyen belül talán még reménykedett egy csodában…
     Elővett egy fényképet, és csak nézte. Nem sírt, már nem volt képes rá. Aztán fogta a papírlapot, és meggyújtotta. Megvárta, míg az utolsó sarok is hamuvá olvad, aztán a halott port a mosdóba öntötte, és némán figyelte, ahogy a víz magával ragadja. Ne maradjon semmi utána, ne tudjon róla senki, hogy szerette!
     Ne bánthassa senki, ha rájön, hogy miatta… hogy ő…
     Mindegy. Hamarosan már nem fog fájni semmi. Ő sem.

     Hideg precizitással készített elő mindent, elrendezte az ágyat, ahol majd megteszi, és lefeküdt. Altatót választott az utazáshoz, az fájdalommentes és gyors. Nem számolta, mennyit vett be, biztos volt benne, hogy eleget. Az első néhány percben nem történt semmi, aztán egy kis émelygést érzett, majd azt, ahogy zuhanni kezd valami megfoghatatlan sötétségbe, miközben a szobában minden lilássá válik körülötte…
     Hideg és meleg…
     Hányinger…
     Szédülés…
     Csend…
     Feketeség…

     Ölelés…

     – Hogy kerülsz te ide? – suttogta, ahogy megérezte az érintést, és kinyitotta a szemét. Olyan mélyen aludt, hogy nem halotta, amikor bejött. Az ajtót nyitva hagyta, arra emlékezett. Hogy könnyebben megtalálják. Majd… Azután… De lehet, hogy még mindig alszik, és ez az egész kép csak az átkelés része, hogy megkönnyítse azt.
     Bárki lehetett volna az álomkép, de nem bárki volt, és mindegy is, hogy került ide éppen most, mikor már azt hitte mindennek vége. A szemébe nézett, és tudta, mindig feleslegesen áltatta magát, ha egy percre is arra gondolt, ezt a férfit elfelejtheti.
     Az álomalak felemelte a kezét, és ujjai végigsimították a nő arcát. Ő érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel, de a cseppek ott maradtak, nem indultak céltalan útra többé. Fejét a férfi tenyerébe hajtotta. Ha álom is, én élvezni akarom minden percét, ha már a valóság nem lehetett szép, sóhajtotta fáradt agyának mélyén egy tétova hang. Lehunyta a szemét, és magába szívta az izzadt férfitenyér illatát – akkor már biztos volt benne, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen minden olyan volt, ahogy mindig vele – tökéletes. Az illat, az érintés, a kéz keménysége, és ahogy az ujjak begörbültek, hogy a nyakára simuljanak. Most már bármit megtehetek, gondolta, és megcsókolta a kezet. A férfi hüvelykujja végigsimította az ajkait, és ő megremegett. Annyiszor elképzelte, annyiszor álmodott róla, de a valóság mégis annyira utánozhatatlan. Aztán a férfi szemébe nézett, szeretett volna mondani valamit, de félt, ha megszólal, szétoszlik a kép. A férfi is néma maradt, csak közelebb hajolt és ajkai alig érezhetően érintették a nő száját. Aztán felemelte a fejét és csak nézte. Nem akarom, hogy vége legyen, még ne, Istenem, még hadd álmodjak, gondolta a nő. A férfi megrázta a fejét, és a nő arcát két kezében tartva, hüvelykujjával simogatni kezdte. Aztán újból megcsókolta, de már sokkal keményebben, mint először.
     A nő kissé felemelkedett az ágyról. Úgy húzta magához a férfit, mint fuldokló a mentőövet, úgy simult hozzá, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A férfi egyik karját a nő háta alá csúsztatta, és keményen rántotta magához, arcát a nő hajába fúrta, olyan mélyen szívta magába az illatot, hogy az ölelése még szorosabb lett tőle, annyira, hogy az szinte már fájt. A nő nem akart szabadulni ebből a szorításból, nem akarta, hogy vége legyen.
     A férfi miközben egyik karjával ölelte, másik kezével simogatni kezdte a nő hátát. Sóhajtása egyszerre volt vágyakozó és megkönnyebbült. Nem szólt egy szót sem, de az érintésében benne volt minden. A vágy és valami más is, amit a nő mindig hallani akart, egy kimondhatatlan érzés. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi keze felfedezze a testét. Az emberé, akire várt, aki az övé, akinek egyedül adni képes magát…
     Szeretlek, akarta mondani, de nem tette. Annyira erős lett az életében felépített gát, hogy még a halál kapujában sem engedett utat az érzéseknek. Már nem. Ám amit a szavak nem mondhatnak el, azt megtehette a teste. Görcsösen húzta magához a férfit, úgy csókolta, hogy fogaik keményen koccantak össze, és ő érezte, ahogy az ajka felreped, érezte szájában a vér fémes ízét.
     Mindent az ösztön irányított. Ahogy lekerültek róluk a ruhák, ahogy lábai szétnyíltak a férfi keze előtt, és ahogy a vágy hangot adott. Fel-felnyögött, ahogy a férfi ajkai, majd nyelve érintették testének legérzékenyebb részét. Ahogy a férfi ujjai beléhatoltak, megragadta a kezet, hogy ne mozdulhasson, hogy magában érezze mélyen és keményen. A férfi tekintete megsötétedett, ahogy kezei már egyáltalán nem gyengéden feszítették szét a nő lábait, és beléhatolt. Mozdulatai ösztönösek voltak és kemények. Hangja rekedten tört fel, ahányszor csak nyomult. Közben folyamatosan a nő szemét nézte. Nem szólt egyikük sem, csak tekintetük fonódott össze némán és testük hangosan. Szégyenérzet nélkül adták át magukat a másiknak és a vágynak. Aztán a forróságnak, ami elöntötte őket. A nő figyelte a férfi arcát, mikor a vágya csúcsára ért, nem bánta volna, ha örökre így maradhat, lebegve a semmiben, belesimulva a férfi izzadt karjaiba.
     Szeretlek, súgta fülébe a férfi, és ő elaludt. Olyan békésen, mint soha azelőtt…

* * *

     – Most jobb? – kérdezte a lény, ahogy társára nézett. Még nagyon sok mást is akart, de nem tudta megfogalmazni, ami benne kavargott.
     A másik sokáig nem válaszolt, csak meredt maga elé.
     – Nem szeretem, ha boldogtalanul halnak meg, hajlamosak rá, hogy rossz karmát válasszanak utána.
     – De ez hazugság… Ha megtudják…
     – Nem tudják meg!
     – Nem biztos. Ha több időt töltenek itt.
     – Vissza fog menni most. Sietni fog, mert boldog. Nem tudja meg!
     Nézték a világot. Az egyikben ott munkált a dac, hogy segíteni fog, a másikban a félelem, hogy beleavatkoznak valamibe, amibe nem szabad. És mélyen belül mindkettőjükben a kérdés, miért vannak ők együtt?

* * *

     – Valahogy nem tetszik ez nekem… – mondta a szellem, miközben a másik dimenzió eseményeit figyelte. – Olyan rossz érzésem van.
     – Nekem is – felelte a másik.
     – Mi van, ha igaza van?
     – Kinek? Annak, aki azt mondta, boldogan kell átkelniük, vagy a másiknak, aki szerint nem avatkozhatnak be?
     – Szerintem, tudod, kiről beszélek.
     A szellem elgondolkodott:
     – Az nem lehet… Nem lehetünk…
     – Biztos vagy benne?
     – Nem lehet… Nem lehet, hogy bábuk legyünk! Nem lehet…

Szerencse?

     Hosszúfül ott állt az üreg bejáratától egy méterre és a rókát nézte, innen tökéletesen kilátott. A róka nem vette észre őt, a másik bejáratot figyelte, és a szél is arról fújt.
    Azt is mondhatta volna, roppant nagy szerencséje van, de nem mondta. Egyrészt, mert a nyulak nem beszélnek, másrészt a szerencse furcsán kiszámíthatatlan valami.
    Akár még be is jöhetne a róka, hiszen könnyedén elférne a járatokban, gondolta Hosszúfül, de azt is tudta, a másik miért nem teszi ezt. Egyszerűen nem fért össze a vadászat ősi törvényeivel. Mindennek megvolt a maga rendje.
    Mindennek, gondolta keserűen.
    Egy éve még boldog volt. Igaz, akkor is a korán érkezett tél uralta a tájat, és csontig hatolt hidege, de még együtt voltak mind, a párja és a kicsinyek is. Volt elég élelem, így nem okozott gondot a későn születettek nevelése. Csodálatos volt látni, ahogy felfedezték az első havat. Elégedettek voltak. Egészen addig a napig. Párja, Selymesszőr, azon a hajnalon a szokásosnál is közelebb merészkedett az emberek lakhelyéhez, és örömmel fedezte fel, milyen élelmiszertartalékok vannak arrafelé. Nem bírt betelni az új, szokatlan ízekkel, és teleette magát. Izgatottan mesélt róla, mikor hazatért, aztán egyszer csak rosszul lett. Annyi ereje maradt csak, hogy szoptassa a kicsiket. Másnapra az apróságok elpusztultak, és nemsokára ő is, az egyetlen, akit szeretett, aki a társa volt, a mindene. Selymesszőr utolsó erejével az odú bejáratához vonszolta magát, még egyszer a sápadt napba nézett, aztán szemében kihunyt a fény. Hosszúfül pedig tehetetlenül nézte végig mindezt. Nem maradt abban az üregben, nem bírta volna elviselni annak a helynek a látványát, ahol boldogok voltak. Másik otthont keresett. Ezt, ahol volt. Az idő és a távolság azonban nem hoztak enyhülést fájdalmában. Hosszúfül nem akart új társat, bár a túlélés törvénye azt diktálta volna, ő már nem vágyott élni tovább. Selymesszőr nélkül hideg és üres volt minden.
    Végigjárta a helyeket, amerre ő járhatott. Kereste a megváltó halál ízét, kereste a nyomokat, amik a pusztulásához vezettek, de nem talált semmit. Egyre beljebb merészkedett az emberek világába, de mindig szerencséje volt, a kutyák nem vették észre, vagy ha igen, nem reagáltak rá. Egyszerű ez: az a préda, ami csak úgy a vadász elé sétál, mindig gyanús. Hosszúfül néha már sportot űzött belőle, mennyire tud közel menni hozzájuk. Aztán ráunt.
    Próbált az emberek járművei elé ugrani, de ismét csak szerencséje volt, mindig ki tudták kerülni.

* * *

    És most itt áll. Nézi a rókát. Tudja, hogy rá vadászik, de most okosabb lesz. Elhiteti, hogy valódi áldozat. Csak még felkészül, csak még egyszer utoljára emlékezik. Nem is kell erőt gyűjtenie, hiszen ezt tervezi hetek óta. Úgy csalta ide gyilkosát, hogy az azt higgye, ő cserkészte be. Megmozdul. Elindul a másik bejárat felé, oda ahol a halál várja, és azután ő, Selymesszőr.
    A róka egy pillanatra felkapja a fejét, aztán visszafordul. Érzi a nyúl szagát, tudja, hogy honnan fog jönni.
    És a nyúl is tudja ezt. Reméli, hogy gyors lesz, és nem túl fájdalmas.
    Úgy fél méterre a bejárattól megáll.
    Innen nem látja megváltóját.
    Nagyot sóhajt, aztán nekiindul. Jövök, drágám, gondolja, és futni kezd.
    Rohan, de nem az életéért. A halálba siet.

    Nagy dörrenést hall.
    Fut tovább. Eléri az erdő szélét, de nem történik semmi.
    Megáll és visszanéz. Hóhéra vére borítja a tiszta, fehér havat.
    Lelőtték.
    A nyúl lehajtja a fejét. Szerencséje volt. Megint. Most újra kereshet valami vadászt, aki majd átsegíti hozzá. Nem tudja, mit tegyen.

* * *

    Két ember áll a szántás szélén. Egy nagy, aki puskát tart a kezében, és egy apró, az unokája. A kicsi láthatóan boldog, széles mosollyal fordul nagyapja felé:
    – Úgy örülök, hogy megmentetted a nyuszikát a gonosz rókától – mondja.
    – Hazavisszük a ravaszdit, és a tiéd lehet a farka – mosolyodik el az idősebb –, a többi részét meg… Az meg megy a dögök közé – teszi hozzá dünnyögve.
    Még jó, hogy ott van az a dögkút, onnan semmi fertőzés nem kerülhet ki. Bár manapság már mindent odahordanak. Mindenféle szemetet, aztán rájár az összes állat a környékről.
    Ismét kénytelen lesz mérget kihelyezni.

     /…és Hosszúfül fáradt lemondással megfordul. Egy pillanatra elvakítja a tekintet csillogása, aztán meglátja Őt. Nem Selymesszőr, még csak nem is hasonlít rá, de nem tudja levenni róla a szemét. Csak nézi némán, és mindent megért. Lehet, hogy ő nem akarja az életet, de az élet, az igenis akarja őt. És most már azt is tudja, miért…/

 

    (Egyszer egy íróbarátommal beszélgettünk az eutanáziáról. Ő lélekvándorlás-párti, és bár a beszélgetés eredetileg csak a betegekről szólt, mégis felvetett egy másik vonatkozást is. Ha van egy ember, aki ebben az életben nem találta meg a helyét, és nincs is rá reménye, hogy megtalálja, akkor ő miért ne dönthetne szabadon arról, akar-e élni. Hiszen az olyan élet is csak egy lassú haldoklás. Én ebben nem tudok, és nem is akarok állást foglalni, csak közvetítek. Megint… Ti pedig gondolkodtok. Megint…)

“Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap
Én félek az álomtól mely néha becsap,
Téged látlak, mintha csak élnél,
Gyönyörű száddal hozzám beszélnél.
Nem lehetsz itt, csak az emléked,
Rád gondolok, s a fájdalom éget,
Minden múltat, a jelent s a jövőt,
Mindent, mit a képzeletem szőtt!

Elmúlik minden egyszer véget ér,
Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél,
Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj,
De hiába, neked ennyi kellet egy lányból, csak ennyit ér.

Én szerelmet vallanék, de reszket a kéz,
Könnyes a szem mi a szemedbe néz,
Elárulja a fájó szívet,
Egy szerelmes lelket, ami belül úgy éget!
Szádon a szám és kezedben a kezem,
Tégy amit akarsz, már nem számít nekem,
Mert eljön a reggel mi annyira fáj,
Mit szívem nem képes elviselni már!”

(Dj Páz : Elmúlik Minden)