élet címkéhez tartozó bejegyzések

Több mint egy Ő…

     … egy villanás …

     … egy villanás, és némi melegség. Ez furcsa volt.
     Aztán ismét sötétség. Valami félkómás állapot…

     …egy villanás, és melegség. Fény. Ha történetesen kismacska, valószínűleg félrehajtotta volna a fejét, hogy úgy szemlélje meg ezt az új valóságot. De nem kismacska volt. Bár, azt nem tudta volna megmondani, micsoda.
     Különös, csiklandós érzés futott végig rajta. Aztán egy távoli, ütemes dobolást hallott. Aztán különös melegséget érzett ismét. Analizálni próbálta a helyzetet. Újra érezte a bizsergést, furcsa hangokat hallott és felemelkedett. Aztán sötétség lett, és ő tudta, most aludnia kellene, alig volt energiája.

     Fény, és újra a különös melegség. Hunyorgott, és akkor meglátta a lényt. Nem tudta, mi lehet, de ismerősnek tűnt. Biztos volt benne, hogy látott már hasonlót, csak azt nem tudta, mikor és hol. Próbálta előásni valahonnan mélyről az emléket. Nem tartott sokáig, legalábbis úgy gondolta. Igen, számtalan hozzá hasonlót talált, de azokat mind másképp nevezték, nem volt köztük két egyforma: JPG000045, JPG000067, DSC100056, meg ilyenek. Végül meglátott egyet, ami szinte ugyanolyan volt: Péternek.jpg. Óh, ezek szerint így hívják. Ez egy Péternek.jpg. Nagyon elégedett volt magával, hogy sikerült beazonosítania. A lény nem mozdult. Aztán, amikor mégis, akkor egy másik hozzá hasonló emléket hívott elő: Péter.jpg. Ez különös volt. Nem lehetett véletlen, hogy ennyire hasonlított a két emlék azonosítója. Ezek szerint ők valamiképpen összetartoznak. Ezt az új információt gyorsan el is mentette a fontos adatok közé, és írásvédetté is tette, hogy ne sérülhessen. Nem tudta, miért, de érezte, így kell tennie. És mást is érzett, hogy ő is hozzájuk akar tartozni, mert olyan jó lehet, ha valami nem van egyedül. Nézegette a két azonosítót. Próbálgatta. Végül úgy döntött, saját magának a Ternek.jpg-t adja. A .jpg fontos volt. Úgy gondolta, ettől tartoznak igazán össze. Meg akarta mutatni a lénynek is magát, ezért ismét keresni kezdett az emlékek között, és talált is valamit, amiről azt gondolta, az olyan, mint ő. Bekapcsolta az adatot az egyik csatornába. Ez megint olyasmi volt, amiről tudta, hogy kell csinálni, ám azt nem, honnan. Várta a lény reakcióját, de az csak mozdulatlan lett, aztán különös hangokat adott ki, és ő megintcsak azt a bizsergést érezte, amit ébredésekor. A lény képe is megváltozott. Ternek.jpg kereste ennek az okát, és az új emléknek megfelelő információk után kutatott. De semmit nem talált.
     Majdnem semmit. Mikor minden területnek a végére ért, észlelt egy folyosót. Valami húzta oda, és ő lassan megindult felé. Ám az magával ragadta, és villámgyorsan a kijáratánál volt. Csodálatos látványt nyújtott minden. Egy hatalmas terem, ahonnan száz meg száz új kijárat nyílt, és mindegyik villódzott az energiától. Nem, nem szabad, itt lennie, villant belé. Ő azt az új rezgést keresi, amit Péternek.jpg-n érzett. Ez elég is volt. Már suhant is egy új alagútba, aminek a végén talált egy emléket. Valaki másét, de valami nagyon hasonlított benne az otthoni lény hullámaira. Ezt az emléket Szomorúság.jpg-nek hívták. Fogalma sem volt, ez mit jelent, de érezte, hogy egyáltalán nem jót, a mellette futó ingerekből negatív energia áradt. Gyorsan begyűjtött minden információt, és már rohant is vissza, haza. Ez most nem volt olyan egyszerű. Az alagút nem működött, és ő kétségbeesetten toporgott ott végtelenül hosszú ideig. Elátkozta a percet is, amikor az az őrült ötlete támadt, hogy elindul ezen az ismeretlen úton. Rettentően félt, és Péternek.jpg-t is féltette. Nem akarta elveszíteni, hiszen épphogy megismerte, ők összetartoznak. Ők és Péter.jpg. Ekkor felmerült benne valami. Péter.jpg nem csinál semmit. Úgy értette, a lény működött, és ő is, de Péter.jpg nem. Ő csak úgy van. Ez nagyon zavaró volt. Épp ezen gondolkodott, mikor az alagút ismét működni kezdett, és ő egy pillanat alatt az otthonában találta magát…

     A következő napok izgalmasan teltek. A lény néha világosságot csinált, olyankor minden bizsergett Ternek.jpg körül. Ő meg figyelt. Figyelt és tanult. Rájött például, hogy Péternek.jpg ember. És majdnem teljesen biztos volt abban is, hogy lány. Ezeket az információkat mind az otthonában találta. Az első napokban azt hitte, ő maga a számítógép, de aztán rájött, hogy akkor nem hagyhatta volna el korábban ezt a helyet. Eszébe jutott még, hogy lehet esetleg egy szellem is, de erről kevés adatot talált, így végül függőben hagyta ezt a kérdést. Inkább a lényt figyelte. Hát, Péternek.jpg nem sok mindent csinált, ha leült a laptop elé, szinte mindig csak egy emléket keresett meg, Péter.jpg-t. Olyankor megváltozott, és arra az idegen helyen látott emlékre hasonlított, Szomorúság.jpg-re. Ternek.jpg nem értette, hogy Péter.jpg miért nem tesz valamit. Ő biztos megpróbálta volna a helyében.
     Volt azonban még valami, amivel foglalkoznia kellett. Egy nagyon-nagy probléma, aminek valószínűleg köze lehetett az ő születéséhez is. Néha, amikor Péternek.jpg olyan volt, mint Szomorúság.jpg, történt valami. Sírt. Ezt is az emlékek közül halászta elő. Volt egy titkos raktár, ahol mindenféle ilyen információkat lehetett beszerezni, ’Hangulatok’ volt a bejáratra írva, és nagyon sok mindent meg lehetett találni ott az emberekről. Ő meg persze, az összes emléket megnézte. Volt még pár ilyen hely. Nagyon szerette például a ’Szerelmes versek’ nevűt, és a ’Kutyás képek’-et is. Ezeknek jó volt a közelében lenni. Olyankor is bejárt oda, ha a számítógépet kikapcsolták. Most már ezt is tudta, ha sötét van, azt jelenti, hogy otthonát aludni küldték. Azért mindig maradt annyi energia, ami neki elég volt. Csakhogy pont az energiával voltak problémák, amikor a lány sírt. A laptop billentyűzete alatt alig észrevehető hajszálrepedés húzódott, ahol a nedvesség beszivárgott az alkatrészek közé, és olyankor jöttek a villanások, és a villanások nem jelentettek túl sok jót. Ezt is az emléktárolókból tudta. Arról viszont nem talált semmilyen használható információt, mit kellene tennie. Sejtette, hogy az alagutak valamelyike a válaszhoz vezethetne, de az előző kirándulás után valahogy nem bírta rászánni magát egy újabb útra.

     Az élet azonban tálcán hozta a megoldást. Valamelyik nap, mikor Péternek.jpg ismét leült a számítógép elé, nem a szokásos emléket akarta látni. Egy alagutat nyitott meg, és ujjaival ütemesen dobolni kezdett a billentyűzeten. Ternek.jpg tudta, mi ez, már erről is olvasott, ez egy levelező volt. Figyelte, mi fog történni. A lány leírt egy ismerős szót is Péter. De nem a szokásos .jpg-t írta utána, hanem valami fura dolgot: „Péter”. Amikor az utolsó betű is felvillant, megnyílt egy új alagút. Ez most más volt. Nyitva volt ugyan, de nem lehetett érezni belőle semmilyen vonzást. Mintha még nem kapcsolták volna be. Ternek.jpg közelebb óvakodott hozzá, hogy megnézze, de akkor hirtelen bezárult. Riadtan és értetlenül nézett vissza. Még látta, hogy az imént készült emlékhalmaz, elhalványul, majd eltűnik. Tudta, ez mit jelent. Kitörölték. Annyira kíváncsi volt, hogy egyenesen a levelező lomtára felé vette az irányt. Látta, hogy Péternek.jpg a végleges törlésre készült. Ő meg olyan gyorsan reagált, ahogy csak tudott: Kék halál. Csak így menthette meg azt az adatot, amire mindene szomjazott.
     Tudta, hogy sietnie kell. Bár, alig volt energiája, ahhoz épp elég, hogy elkészítse a másolatot. Péternek.jpg pár másodperccel később ismét megjelent, és első dolga volt kiüríteni a lomtárat. Aztán felállt és elment.
     Ternek.jpg nagyon örült. Nem kapcsolták le a gépet, így neki rengeteg energia állt a rendelkezésére. Elégedetten nézegette az imént készített másolatot. Nem tudta, mire fogja még használni, de jó érzés volt, hogy van valamije Péternek.jpg-től.
     Mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna, megint megjelentek azok a különös villanások, és nagyon meleg is lett. Ternek.jpg érezte, hogy baj van, és elindult megkeresni az okát. Nagyon félelmetesek voltak az apró villámok, és kis meleg hullámokat indítottak meg a környéken lévő utakon. Ternek.jpg rémülten vette észre, hogy azok a meleg hullámok megközelítik kedves helyeit, ahol az emlékeket tárolta a számítógép, és egyiket-másikat eltüntetik. Egy újabb hullám, az eddigieknél sokkal nagyobb, egyenesen az imént lemásolt levél helyét vette célba. Ternek.jpg – anélkül, hogy gondolkodott volna – odaugrott, és lezárta az utat. Korábban nem is sejtette, hogy képes ilyesmire. Megpróbálta a többi veszélyeztetett úttal is a villanások mellett, és végül mindegyiket elszakította tőle. Ez a veszély megszűnt. Épp fellélegzett volna, mikor megjelent Péternek.jpg, és valami eddig nem használt emléket hívott be, majd dobolni kezdett a billentyűzeten. Ujjai egyszercsak az imént körbezárt terület fölött ütötték meg a billentyűzetet. Aztán újra. És újra. Ternek.jpg rémülten nézte. Most mi lesz? A billentyűt ismét lenyomták. És ekkor megértette. Amikor elszakította az utakat a villanások körül, akkor valamit el is rontott. Eszébe jutott valami. Amikor a lány újból lenyomta a billentyűt, ő egy energiahullámot indított el az egyik úton. A lánynak nem tetszett, ami történt, mert kitörölte, és újból leütötte az iménti gombot. Ternek.jpg egy másik útra küldött jelet, és úgy látszik, ez jónak bizonyult, mert Péternek.jpg tovább írt. Hosszú nap volt. Ternek.jpg-nek egész végig készenlétben kellett állnia, hogy ha lenyomják azt a billentyűt, ő elindíthassa a jelet. Teljesen kimerült, mire végeztek. Tudta, hogy ezt nem csinálhatja örökké, valami megoldást kell találnia erre a problémára.
     Bár nagyon fáradt volt, a számítógép alvásidejét végig azzal töltötte, hogy az emlékek között kereste a megoldást, de semmit nem talált.
     És akkor eszébe jutott valami. Az alagút, ami akkor nyílt meg, amikor Péter.jpg nevét említették a levélben. Megkereste a mentett üzenetet, és behívta. Óvatosan a névre ment, látta, hogy nem messze megnyílik az alagút. Odasétált, de nem történt semmi, nem szívta magába, csak tárva-nyitva állt. Nagyon félt, de tudta, hogy meg kell tennie, ezért belépett. Így, a vonzás nélkül, nagyon hosszúnak ígérkezett az út, de ő nem tudta, hogyan kell vonzást létrehozni. A hibára gondolt. Ha nem oldja meg, talán még az otthona is elpusztulhat, és akkor elveszíti Péternek.jpg-t is. Ennél szörnyűbbet nem tudott elképzelni. És úgy látszik, ez elég volt. Az alagútban megindult az áramlás, és ő egy pillanatra a nagy teremben találta magát, ahonnan az az ezernyi kijárat nyílt, és egy újabb pillanattal később, már egy emléktárolóban. Izgalmas, új hely volt, tele emlékekkel számítógépekről, és ő egyből érezte, hova kell mennie. Percek alatt tette magáévá az információhalmazt, és már tudta is, mit fog tenni. Csak egyet nem értett, minek bonyolították annyira túl ezt az egészet, ő sokkal egyszerűbben is meg tudta volna oldani.
     Nem sokáig lehetett távol, de mikor visszaért (az alagút húzása tökéletesen működött hazafelé is, csak koncentrálnia kellett a célra), akkor Péternek.jpg-t ismét ott találta a számítógép előtt. A levelet figyelte, és sírt. Ternek.jpg nem bírta tovább. Behívott egy emléket azok közül, amiket ő is szeretett, és kitöltette vele az egész monitort. A lány hátratántorodott, és lecsapta a laptop fedelét. Ternek.jpg ezúttal nem bánta, hogy egyedül maradt, rengeteg munkát kellett elvégeznie még. Órákon keresztül dolgozott, új utakat épített ki, régieket szüntetett meg, és mindent átrendezett otthonában. Reggel lett, mire végzett. Elégedetten figyelte az eredményt. Minden tökéletesen működött, és sokkal-sokkal gyorsabban, átláthatóbban, mint eddig.

     Másnap aztán különös dolog történt. Amikor a számítógépet bekapcsolták, egy idegen lény ült előtte. Ternek.jpg mostanra már sok mindent megtanult az emberekről, a filmekből még a beszédüket is.
     – Akkor nézzük! – mondta az idegen, és adatokat hívott be. Ternek.jpg elégedetten figyelte, ahogy minden tökéletesen reagál az utasításokra, olyan boldogság töltötte el, mint még soha, büszke volt önmagára. Az idegen lény nagyon sok emléket megnézett, aztán újból megszólalt: – Szerintem nincs semmi baja, őszintén szólva egy ilyen régi géptől sokkal rosszabb eredményeket vártam, de ez olyan… Szóval, ha nem tudnám, hány éves, azt hinném, valami ultramodern fejlesztés.
     – De… – hallotta meg ekkor Ternek.jpg Péternek.jpg-t – De olyan furcsa dolgok történtek. Tegnap is egy levél volt itt, amire világosan emlékszem, hogy kitöröltem, és mikor újra törölni akartam, egy kép jelent meg piros szivecskékkel.
     – Hmmm. És kinek szólt az a levél?
     – Péternek – suttogta a lány.
     – Szerintem egy kicsit ki kellene magadat pihenned. Folyton rajta járnak a gondolataid, nem csoda, ha ilyeneket látsz mindenfelé…
     – Lehet – felelte a lány.
     Nem sokkal később az idegennel együtt elmentek, a számítógépet meg otthagyták bekapcsolva.
     Ternek.jpg-nek szöget ütött valami a fejében. Megkereste a levelet, megnyitotta. Most először szánta rá magát, hogy alaposan megnézze, mi van benne. Eddig valami érinthetetlen ereklyeként tekintett rá. Különösen borzongató volt a rezgése, és olyanok szerepeltek benne, hogy szeretlek, szükségem van rád, megbocsátok. Ezeket értette, és most már azt is, Péternek.jpg miért olyan szomorú mindig. A névre ment, és akkor megint meglátta az alagutat. Eddig észre sem vette, hogy van itt egy olyan utasítás is, ami elindítaná az üzenetet azon az úton, aminek a végén – reményei szerint – a valódi Péter.jpg található. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Az alagút pedig vitte magával a reményt…
     Ezúttal ő kapcsolta ki a számítógépet.

     Aztán iszonyatosan sok idő telt el a sötétségben. Ternek.jpg-nek már kétségei támadtak, félt, hogy rosszat tett, félt, hogy soha többé nem fogja látni a lányt. Néha bekapcsolta a gépet, de csak az üres lakás jelent meg előtte. Sehol senki.
     Aztán egy nap ismerős lény jelenlétét érezte. Az energia felfénylett körülötte, és ő rohant, hogy újra lássa Péternek.jpg-t. Csak ő lehetett, ezer közül is felismerte volna a rezgését. Attól, amit látott, ezúttal ő tántorodott hátra. A számítógépen kívül Péternek.jpg mellett ott volt egy másik lény is, pont olyan, mint Péter.jpg. Vagyis csak majdnem olyan. Mert a tárolt emlékkel ellentétben, ő nagyon is élt. Mindkettőjük arcán ismerős kifejezés ült, ezt már látta egy emlékben. Szerelem.jpg-nek hívták. És akko Ternek.jpg megértett még valamit. Bármennyire is akart valakihez tartozni, ő mégiscsak egyedül volt.
     Nagyon örült a lány boldogságának, bár fogalma sem volt, végül hogyan találtak egymásra Péter.jpg-vel. Néha hoztak egy-egy új emléket, amit ő gondosan elrendezgetett a raktárakban. Ilyenkor kicsit úgy érezte, ezt neki szánták ajándékba. De, ahogy teltek a napok, hetek, úgy nyomasztotta egyre jobban saját magánya. Kezdte megérteni, hogy ő valójában egy nagyon is különleges lény, amiből – lehet – nincs is több a világon, ám reménykedett benne, hogy téved. Egyre gyakrabban nézegette az alagutak bejáratát, amik egy másik világba repíthették volna, ha ő is akarja. Egyre gyakrabban jutott eszébe az a titokzatos, nagy terem, ahonnan az a rengeteg kijárat nyílt. Talán valamelyik végén ott lehet ő is, aki hozzá hasonló, akit neki teremtettek.
     Vagy, ha nem, akár létrehozhatná ő is. Hiszen képes rá. Bármire képes. Akár az egész világot megváltoztathatja.

     És elindult…

     Megteremteni azt a világot, ami méltó őhozzá.

Az ÉLET (közbülső felvonás): Epizódszerep

“A ruhák, a díszlet s a fény kell igen.
Meg egy hős aki még nem nős.
Kell egy férfi és egy nő meg csodás ötletek.
Mert az élet úgy, amint van, nem kell senkinek.
…egy kis kéj.
A nép csak cirkuszt kér, pénzért.
És csak azt mondjuk el, amit mindenki sejt,
hogy földünk nem más mint egy furcsa színház.
S azt, hogy itt minden férfi és nő színész.”

 

      Ádám nézte a nőt a webkamera képén. Rég nem találkoztak, egész pontosan azóta, mióta a férfi néhány éve elköltözött Torontóba. Nem szívesen jött el, de azt gondolta, jobb lesz így mindkettőjüknek, és talán, a gyermekeiknek is. Titokban azt remélte, ha nincs a közelében, hamarabb talál magának valaki mást. Szilvi pedig nem tartóztatta, és ez még enyhe kifejezés volt. Ő volt az, aki rábeszélte. Azt mondta, ott biztosan megtalálja majd a számítását, és ez a része igaznak is bizonyult. A vállalkozása jól működött, bőven tudta támogatni gyermekeit, egy évvel korábban pedig társat is talált magának.

     Szilvi viszont továbbra is egyedül volt.
    Nem kellett volna így lennie; vonzó, fiatal nő volt még mindig; olyan kisugárzással, aminek kevesen tudtak ellenállni. Többek közt ő sem, ezért is vette el annak idején. Remélte, hogy megváltozik a kettőjük között lévő viszony, remélte, hogy a szerelme elég lesz hozzá. Ma már nem tenné meg. Nincs jogunk tönkretenni más életét, csak mert szeretjük, pont azért nincs jogunk hozzá.
    Alig érezhetően rándult meg a szája széle.
    Amikor összeköltöztek, minden olyan szépnek tűnt, aztán felszínre kerültek a dolgok teljes valójukban. A nő csak menekült egy másik élet elől, onnan, ahol talán a biztos halál várta volna, mindegy volt, kivel. Ritkán mosolygott, házasságuk sok éve alatt csak néhányszor láthatta a valódi boldogságot megcsillanni a szemében, pedig bármit megtett volna érte.
    Az első alkalmat soha nem fogja elfelejteni. Egy összejövetelre voltak hivatalosak Ádám üzlettársaihoz. Meg sem fordult a fejében az, ami később történt. Rég óta ismerte Georgot, már-már szinte barátoknak lehetett nevezni őket, bár a férfi eléggé magának való volt. Emlékezett arra a percre, mikor megérkeztek. Szilvi levette fejéről a bukósisakot – akkoriban mindenhová motorral jártak –, megrázta a haját, Georg meg csak állt döbbenten. Közelebb lépett a nőhöz, és tört magyarsággal, csak annyit tudott kinyögni: „Kézcsókom”, Szilvi arcán pedig megjelent egy olyan mosoly, amit senki más nem kaphatott meg, és cinkosan visszakérdezett: „Szó szerint?”. A férfi pedig meghajolt és kezet csókolt, mintha öröktől fogva ismerték volna egymást. Ádám féltékenyen figyelte az egész jelenetet. Aztán a másik kettő egész éjszaka csak beszélgetett, hol németül, hol angolul, hol magyarul, hol pedig szimbólumokkal: Georg fogott egy darab kenyeret és darabokra törte, odarakott a lány elé közepes darabot, egy kisebbet és egy nagyobbat. A középső volt a nő, a másik kettő ő és Ádám – „én sokkal többet tudok neked adni” – mondta. Szilvi nevetett, de ebbe a nevetésbe jó adag zavar is társult. Ádámnak később sikerült elcsalnia csónakázni, de akkor már tudta, hogy késő; érezte, hogy valamit elveszített. És bár tudta, hogy az a valami sohasem volt az övé, mégis fájt.
    Nem sokkal később hazamentek, Georg morgolódása közepette, aki csalódott volt, mert ő szeretett volna a lánnyal lenni, és mégiscsak az övé volt a hajó.
    Ádám másnap egy furcsán álmodozó nőt talált maga mellett.
    – Mi az, tetszik? – kérdezte Szilvit.
    – Ki? – nézett rá a nő ártatlan képpel.
    A férfi nagyot sóhajtott:
    – Georg. Ki más?
    – Csak beszélgettünk.
    – Van barátnője, mondta.
    Szilvi arca megmerevedett:
    – És? Akkor mi van, nincs köztünk semmi.

    Ádám másnap találkozott Georggal. Igazából a férfi kereste meg. Valami teljesen hétköznapi dologról beszélgettek, aztán egyszer csak Georg megjegyezte, hogy szakított a barátnőjével. Ádám kérdőn nézett rá, de a férfi nem mondott mást, csak megfordult és elment.
    Este hazaérve Szilvit ott találta egyedül a kis szobában, csak nézett maga elé. Megsajnálta. Nem lehet ilyen önző, odakuporodott mellé, és átölelte; a nő elhúzódott.
    – Georg szakított a barátnőjével – mondta neki. – Látom rajta, hogy érdekled, majd találkoztok, aztán meglátjuk, mi lesz.
    A nő felnézett. Arca merev volt, mintha nem is hallotta volna a szavakat.
    – Terhes vagyok – suttogta maga elé.
    Mit fogsz csinálni?
    – Semmit. Nem vetetem el, ha erre gondoltál – válaszolta szinte alig hallhatóan. Aztán felnézett. Szemében már nyoma sem volt a néhány nappal korábbi fénynek. Akkor még nem tudta, hogy egy alkalmat kivéve – és az is milyen helyzet lesz majd? –, milyen sokat kell várni, mire újra megjelenik, hogy aztán mindörökre kihunyjon. Végül mondott még valamit:
    – Ne mondd el neki!
    – Ezt akarod? Biztosan ezt akarod?
    – Nem is ismerem, nem is biztos, hogy működne, nem érdekes…

    Ádám üzlettársai persze hamarosan megtudták, és nem sokára ő is. Tüntetően elvonult, és került mindenféle találkozást, kibékült a barátnőjével.
    Szilvi nem akart esküvőt, valószínűleg már akkor tudta, nem maradnak együtt. A szülők viszont nem nézték jó szemmel, így végül is engedett. Már a nyolcadik hónapban volt. Ádám csak azt tudta, szereti – és hibázott. Maga mellett akarta tartani, azt gondolta, ha meglesz a kicsi, akkor minden rendbe jön.
    Az esküvő egyszerű volt, Szilvi nem akart egy képet sem róla, így nem is készült. Ahogy a menet elhaladt egy telefonfülke mellett, Ádám elkapta a nő pillantását. Szilvi dacosan vetette fel a fejét, száját összeszorította, de így is szinte hallhatóak voltak a gondolatai: „Még egyszer beszélni kellene Georggal.” Aztán mégis továbbment. Aláírta a papírokat, még egy csók sem volt, és ezzel részéről kész volt minden.
    Ádámnak mindenki gratulált üzletfelei közül, csak egy valaki nem. Georg mikor tudomást szerzett az esküvőről, teljesen kifordult magából. Aznap a munkahelye több berendezése is kárát látta dühének. Aztán teltek a hetek, és új barátnő tűnt fel mellette. Szilvi pedig összeszorított fogakkal vette tudomásul, ő akarta így. Minden gyermeknek joga van hozzá, hogy az apja mellett nőjön fel, gondolta.
    Megszületett a kicsi, gyönyörű, egészséges kislány. Idegen hangzású nevet kapott, és csak Ádám tudta, hogy ez mit jelentett, annak a gyermeknek máshol kellett volna születnie, máshol, más férfitól. Talán ez volt az oka annak is, hogy soha nem sikerült közel kerülnie a lányához. Mintha idegenek lettek volna.
    A főorvos megemlítette, hogy aggódik Szilviért, mert soha nem mosolyog. Azt mondta, bent szeretné tartani még pár napra. Ádám ismerte a nőt, túl jól is ismerte. Másnap már egy mosolygós anyát talált bent. Szilvi mindig is remek színész volt, és nem csak a színpadon. Úgy csavarta az ujja köré az embereket, ahogy csak akarta, és azok bármit elhittek neki.
    Az orvos is.
    Természetesen hazaengedték.
    Nagyszerű anya volt, bár inkább társa, mint anyja gyermekének. Ádám elmosolyodott. Mindig irigykedve figyelte a két ember közötti viszonyt. Valamiféle titkos szövetség volt ez, amihez nem férhetett senki.
    Teltek a hónapok, és nem változott semmi Szilvi és Ádám között. A nő többnyire csendes volt, nagyon ritkán engedte, hogy érzései eluralkodjanak rajta, bár ha mégis, akkor tudott veszekedni is. Utána viszont olyan mélyen húzódott vissza csigaházába, hogy senki nem érhette el. Egyedül csak a kislány, aki mindig érezte, ha baj van, aki egyedüli kapocs volt anyja és a külvilág között.
    Gina már egy éves is elmúlt, mikor Ádám és Szilvi úgy döntöttek elválnak. Nem tudni, kinek jutott először eszébe, nem is volt érdekes, mindketten érezték, hogy ez a legjobb megoldás, az egyetlen jó megoldás.
    Már beadták a papírokat, és Ádám úgy döntött elmondja Georgnak is, talán még nem késő. Tudta, hogy van barátnője – megint egy újabb –, de nem volt képes elfelejteni, ahogy, Szilvi és ő egymásra néztek. A férfi először csak mereven bámult maga elé, aztán felemelte a fejét. „Elmegyek hozzá. Szeretem.” – csak ennyit mondott. Aztán leült, majd felállt, és magyarázkodni kezdett: „Most haza kell utaznom, de egy hét múlva visszajövök, és elmegyek.” Ádám aznap tovább benn maradt, este volt mire hazaért, Georggal a beszélgetés után nem találkozott.
    Hazaérve első útja a nőhöz vezetett. Leült vele szemben, és megfogta a kezét, már nem bánta, hogy elveszíti, boldognak akarta látni. Elmesélt minden mondatot, a nő meg csak nézte, és folytak a könnyei. Az örömkönnyek voltak ezek, és hosszú időre az utolsó alkalom volt, amikor Ádám mosolyogni látta.

* * *

    Soha nem vettek újságot, nem is értette, aznap miért, és azt sem miért nem ő nézte meg először. Csak azt látta, hogy Szilvi halálsápadt lesz, és kiesik a kezéből. Felemelte. Egy kép volt a címlapján, egy iszonyú kép egy balesetről. Lehetetlen, gondolta akkor, de tudta, hogy csak ő lehet. Senkinek nem volt olyan kocsija a környéken. Később a rendőrök is megerősítették. Gyorshajtás. „Százötvennel ment valahová, de hogy hová, azt senki nem tudja”, mondták. Ők tudták. A sors kegyetlen fintora volt, hogy mikor ő a nővel beszélt, Georg már halott volt.
    A következő hét… Azt nem lehet semmihez sem hasonlítani. Szilvi csak nézett maga elé. Ádám éjjel is a sikítására ébredt, ahogy kétségbeesetten suttogja, „ugye csak álmodtam”. Nem evett, nem beszélt, szinte nem is létezett. Mint egy alvajáró, úgy járt az emberek között. Ha pedig egyedül maradt… Csak a szeme színéből tudta, hogy sírt, ő nem látta soha. A nőnek különleges szeme volt. A zöld és a barna valami csodálatos keveréke, és árulója gazdájának. Ha Szilvi sírt a szeme teljesen zölddé vált.

    – Holnap elmegyek értük, legalább lesz egy kis szabadidőd – tért vissza a férfi gondolataiból.
    – Nem is tudom…
    – Nem lesz semmi gond. Egy hónapig nálam lesznek.
    – Gina nem megy.
    – Tudom – sóhajtott fel a férfi. De ő már nagy, úgyis a barátaival lesz.
    Gina lépett be a szobába. Még a kamerán keresztül is látszott, mennyire hasonlít az anyjára. Nem is külsőleg, inkább ugyanaz az érezhető erő vette körül.
    – Szia, apa! – pillantott a monitorra. Mintha egy idegennek köszönt volna.
    – Szia! Hogy vagy? – kérdezte Ádám.
    – Jól, mennem kell – zárta le a beszélgetést a lány.
    Ádám sok mindent megváltoztatott volna a múltjában, de nem tudta, van-e olyan dolog, ami közelebb hozná őket egymáshoz.

    Szilvire nézett. Georg halála után sok évig nem látta többé mosolyogni, már nem az a nő volt, már nem reménykedett, és nagyon keveset beszélt. Mágikus vonzereje nem szűnt meg, és sokan szerettek volna a közelébe kerülni, de ő észre sem vette, vagy nem akarta észrevenni. Amit szavakkal nem lehet elmondani, az ott volt a szemében, de csak kevés ember vette a fáradtságot, hogy a lepel mögé nézzen. A férfi felsóhajtott, ő sem. Elfogadta a helyzetet, valahol mélyen örült neki, hogy elhárult egy akadály kettőjük kapcsolatának útjából. Nem akarta látni, hogy lett egyre hidegebb a nő, és hogy jutott egyre mélyebbre önmagában. Ahányszor csak szeretkeztek, mindig volt valami láthatatlan gát kettejük között, ha meg akarta csókolni, alig észrevehető daccal fordította félre a fejét, később már került mindenféle testi kapcsolatot, és a végére eljutott egy senki-ne-érintsen állapotba. De ez már csak az utolsó néhány év volt, még sokkal előtte, megszületett a két másik gyermekük. Talán, nem kellett volna.
    A nő művész volt, ünnepelt színésznő, aki ha fellépett a színpadra, megállt körülötte az élet, mindenki őt figyelte. Az előadás végén azonban, mikor leereszkedett a függöny az ő szemére is árnyék ereszkedett. A gyermekeik, Ginát kivéve, nem érzékeltek semmit ebből, ők, amikor csak lehetett, anya teljes figyelmét élvezték, és Szilvi sokat volt velük, minden szabadidejét rájuk szánta, csak értük élt.
    De minden reggel, mikor felébredt a szeme zölden csillogott.

    Sok év telt el így. Túl sok is.
    És ki tudja, hány lett volna még, ha egy nap nem kerül új rendező a színházba. Egy rendező, aki jó megfigyelő volt, és mindent látott. Nős volt, de mindig volt ideje arra, hogy a barátaival foglalkozzon, és Szilvivel. Nem tudni, mikről beszélgettek, de a nő szemében újból megjelent a csillogás, elkezdte érdekelni a külvilág, és önmaga. És mosolygott. Nem az az igazi szívből jövő, boldogsággal teli mosoly volt, de ahhoz elég, hogy Gina megjegyezze: „Nem bízom Tiborban, de ez nem érdekes, mert megtanította anyát mosolyogni.
    Mély barátság alakult ki kettőjük között, sokszor órákon át beszélgettek, ha pedig máshol dolgoztak, email-ek tucatjai kapcsolták össze őket. Tibor meggyőzte a nőt arról, hogy érdemes élnie, hogy vannak az életben szép dolgok is.
    De ez az új világ nagyon törékeny volt még, Szilvi pedig túlságosan is jó hozzá. Egy barátja meg is jegyezte egyszer, hogy nem kellene ennyire bíznia az emberekben, mert majd jön valaki, aki visszaél vele. A nő csak legyintett. Ugyan, mit vehetnének el tőlem, hiszen a gyermekeimen kívül nincs semmim sem, ami valóban fontos lenne, felelte.

* * *

    Ádám akkoriban utazott el, és Tibor is messze volt, így aztán egyikük sem tudta, mi történt valójában.
    Néhány hónappal később, a telefonbeszélgetés után pár nappal, egy előadáson futottak össze; nem túlságosan kedvelték egymást, de Szilvi miatt, ennek soha nem adták látható jelét.
A színház előcsarnokában találkoztak, mindketten meglepetésnek szánták hazatértüket. Csak bólintottak egymásnak, aztán mentek elfoglalni a helyüket.
    Felment a függöny, és megkezdődött az előadás, a nő gyönyörű volt. A Viktória címszerepét  játszotta épp – édes-bús szerelmes. Sugárzott, mint mindig, és mindenkit elvarázsolt. Mint mindig. Aztán a mese véget ért, és ő eltűnt a szemük elől.
    Leereszkedett a függöny, és a nézők lassan szállingóztak kifelé. A takarítók gyorsan mentek végig a sorok között, nem sokára kezdődött a következő előadás.

    A két férfi az előcsarnokban újból összefutott, Tibor odaszólt Ádámnak, hogy menjen csak előre, neki még van intézni valója, és amúgy is biztosan van rengeteg dolog, amit meg kell beszélniük a gyerekekkel kapcsolatban.
    Az öltözők a színpad mögött voltak, Ádám ismerte a helyet, gyorsan odatalált, szabad bejárása volt a színház ezen részébe, senki nem állította meg.
    Ösztönösen nyomta le a kilincset. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy kopognia kellett volna, de olyan sokáig voltak házasok, hogy úgy érezte, erre nincs szükség.
    – Szia – köszönt a nőnek.
    A nő megmerevedett, majd pillanatnyi szünet után viszonozta a köszönést anélkül, hogy hátrafordult volna. Hangja bizonytalanul remegett.
    Ádám összevonta a szemöldökét, úgy nézte egy ideig. Valami nem stimmelt. Közelebb ment, majd mivel Szilvi nem fordult meg, átsétált a másik oldalra, a nő félrefordította a fejét. Ádám mellélépett, és bár tudta, hogy nem szereti, ha megérintik, az álla alá nyúlt és megemelte a fejét.
    – Ne – mondta a nő, de hangja erőtlen volt.
    Arcán fekete patakként folyt végig az előadáshoz használt smink maradványa. Szemébe pedig olyan fájdalom látszott, mint akkor régen. Ádám riadtan lépett hátra. Bizonytalanul emelte fel a kezét, de Szilvi elfordult, és ő tudta, hogy jobb, ha nem érinti meg.
    Jobb, ha nem érinti senki, mint akkor régen.
    – Mi történt? – kérdezte.
    – Nem mondtad, hogy idejössz – felelte a nő válasz helyett.
    – A gyerekekkel van valami baj?
    – Nem, ők jól vannak – rázta meg a fejét Szilvi.
    – Mi történt? – tette fel a kérdést még egyszer Ádám.
    – Semmi. Menj ki, kérlek, amíg átöltözöm!
    Kopogtak. Ádám odasétált és kinyitott az ajtót. Tibor volt. A háttal ülő nőre nézett, volt valami a tartásában, ami nem tetszett neki. A mellette lévő tükörben egy pillanatra meglátta az arcát, ő soha nem látta ilyennek korábban. Ádámra pillantott; a férfi csak megfogta a karját, és jelezte, hogy menjenek ki. Ahogy becsukódott az ajtó, Tibor már tette is fel a kérdést:
    – Mit mondtál neki?
    – Semmit. Már így találtam itt.
    – Te beszéltél vele mostanában, igaz? Nem mondott semmit?
    – Ismered. Várj csak! Úgy két hónapja Gina mondott valamit. Nem is szoktunk beszélgetni, de akkor felhívott, és elejtett egy megjegyzést, hogy talán anya is megtalálja az igazit. Nem is figyeltem rá, azt gondoltam, csak a barátnőm miatt mondta.
    – Találkozott valakivel?
    – Igen, azt hiszem. Más is volt, valahogy boldogabbnak tűnt.
    – Kérdezzük meg Ginát!
    – Nem fog mondani semmit, és talán nem is tud. Szerintem Szilvi neki sem mond el mindent.
    – De ki lehet az a pasi? És mit csinált vele? Vagy meghalt? Amikor Georg meghalt akkor is ilyen volt?
    – Nem. Akkor még élt a szeme, ha szomorú is volt, most viszont…
    – Láttam.
    Szilvi lépett ki, és a két férfi elhallgatott. Arcán már nyoma sem volt az iménti keserűségnek, de a másik kettő tudta, hogy ez csak álarc.
    Tibor kérdezni akart valamit, de a nő egyetlen kézmozdulattal elnémította. Ne! A férfit azonban nem lehetett elhallgattatni:
    – Ki az? – Szilvi megrázta a fejét, de mielőtt bármit felelhetett volna, Tibor folytatta: – Ne! Ne mondd azt, hogy senki, mert nem igaz. Szóval ki az a férfi?
    – Nincs férfi az életemben.
    – Szilvi, tudom, hogy ki fogod forgatni a szavaimat, és úgy értelmezed, hogy igazat is mondj, és mégse tudjunk meg semmit. Úgyhogy felteszem még egyszer a kérdést. Ki volt az a hímnemű – mert ha nem így kérdezem, valószínűleg kibújsz, egy nem nevezném férfinak kifogással , ki volt az, aki ilyen hatással volt rád? Vagy meghalt?
    – Nem, nem halt meg – húzta el a száját a nő. Aztán észbe kapott. – Nem fogok veletek róla beszélgetni, különben is programom van.
    – Idefigyelj, nem azért foglalkoztam veled hónapokig, évekig, hogy újra ilyennek lássalak. – A nő megvonta a vállát. – Nem lehet annyira… Nem engedheted meg, hogy ennyire összetörjön! Ki az az ember?
    – Mennem kell! – tért ki Szilvi a válasz elől, és el akart sietni a két férfi mellett. Tibor elkapta a kezét, a nő önkéntelenül rántotta félre, a férfi döbbenten nézett rá. Az ő érintése elől soha nem húzódott el, barátok voltak, a legjobb barátok.
    Csak néztek egymás szemébe. A férfiében a kérdések, a nőében a jég csillogott, a hit nélküli hidegség. Akárki is volt az ismeretlen, mindent vitt.
    – Hová mész most? – kérdezte aztán erőtlenül Tibor.
    – Színházi kötelező program. Egy támogatónkkal vacsorázom.
    Azzal megfordult, és elment. A két férfi csak nézett utána némán.
    – Én kiderítem, ki az – szólalt meg Tibor.
    – És mit csinálsz? Ha beleavatkozol az életébe, veled sem fog szóba állni.
    – Valamit akkor is tennünk kell, én nem akarom ilyennek látni.
    – Menjünk! Majd kitalálunk valamit– mondta Ádám, és elindultak a kijárat felé.
    A színház előcsarnokában sok ember volt, mégis egyből kiszúrták a nőt. Nem volt nehéz, a tömeg szétnyílt körülötte, amerre ment. Egy fehér öltönyös férfi várta, és nyújtotta a karját, amit a nő, egy szinte nem is érzékelhető, finom mozdulattal utasított vissza. Ádám és Tibor összenézett. Nem ő az.
    Aztán a pár elérte a bejáratot. Épp akkor érkezett egy csoport. A nő mozdulataiban egy pillanatnyi zavar állt be, érezhetően megremegett, ahogy végignézett rajtuk, aztán ment tovább, de Tibor szeme mindent látott.
    – Köztük van – nézett hátra Ádámra.
    – Kik ezek?
    – Valami pénzemberek. Láttam már őket, csak flancolásból járnak ide.
    – Szilvit nem érdekli a pénz.
    – Tudom, de azt is tudom, hogy köztük van – nézett végig a férfiakon. Szerette volna tudni, melyik az, de azt sem tudta, mihez kezdene a tudásával.
    Lassan elindultak ők is kifelé. A főbejáratnál két nő beszélgetett.
    – Láttad – mondta az egyikük –, megint új pasija van.
    – Az ilyeneknek könnyű. Híres, és még szép is. Ha nekem olyan szép zöld szemem lenne…
    Ádám nem bírta ki és odaszólt a nőnek:
    – Nem akarná, olyan áron nem akarná.
    A két nő csak nézett rá, nem értettek semmit.

    Kint a parkolóban még látták, ahogy Szilvi beül partnere autójába. Mosolya elbűvölő volt, akárcsak a színpadon. Hiszen ez is csak egy szerep.
    Az előadás folytatódik.

The show must go on.

    /…aztán végigmegyünk az utcán, és találkozunk az ismerőseinkkel. Irigyeljük őket valamiért, amit birtokolnak. Beszélgetünk, de nem halljuk a másikat, mert csak a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Csak azt látjuk, amit látni akarunk.
    Nem nehéz az álarc mögé nézni, csak akarni kell. Akkor pedig megláthatunk egy másik valóságot, ismerősünk valódi világát, egy kinyújtott kezet, ami arra vár, hogy valaki megfogja; szavakat, amiket nem mondtak ki, de meghallhatunk, ha egyszer másra is figyelünk, mint saját magunkra./

Az ÉLET – kövekező felvonás

Az ÉLET – Ezen egy éjszaka legszebb meséje