démon címkéhez tartozó bejegyzések

Fogd meg a kezem! Kérlek, fogd meg a kezem!

/”Néha úgy érzem, mintha fényévek volnának köztünk” – mondtad.
Ne hülyéskedj! Fényévekre az egy térben lévő dolgok lehetnek, ami köztünk van, az átjárhatatlan./

„Ha én Angyal volnék,Tehozzád repülnék…
A Minden Létezőtől ajándékot hoznék
A szeretet fényében megfürösztenélek
S nem lenne bánata, többé a szívednek..

…Csak egy Démon vagyok, nincsenek szárnyaim
Gyalogosan jöttem, fáradtak lábaim…
Csak a szívem hoztam Neked, s én cserébe
elviszem a Tiéd örökké a Fénybe…”
/Tücsök/

    Ha én démon volnék…
    Ha én démon volnék…
    Akkor is csak embernek látnátok…
    Ti már csak ilyenek vagytok. A szemetekkel láttok, meg az agyatokkal, pedig a világ ennél több, sokkal több.
    Én viszont sok mindent tudnék…
    Emlékeznék. Emlékeznék, milyen volt, mikor még a legfelsőbb lények közé tartozónak hittem magam. Emlékeznék arra a napra, mikor ráébredtem a Teremtő Erő mindenhatóságára. Emlékeznék arra, mikor új feladatot választottam. Emlékeznék testvéreimre, akik velem együtt a nehezebb, mégis oly gyönyörű útra jöttek. Tudnám mindegyikük nevét. Nem, nem azt, amit most viselnek, hanem az igazit. Ami annyira szép, amit belül mindegyikünk érez, mégsem ejt ki soha. Vagy, ha mégis, a világ csak játéknak hiszi.
    Aztán, mikor eljönne az idő, szólítana a jel. Egyazon napon mindegyikünket. Nem lenne visszaút, nem lenne választás, az út hívna – menni kellene…
    Tudnám már, miért vagyok itt, emberi testben. Egy idegen testében. Tudnám, mi a feladatom, és mi az a láthatatlan erő, ami kiszakít addigi életemből, hogy testvéreimhez sodorjon. Tudnám, mi az a láthatatlan kötelék, amitől érzem a fájdalmukat, az örömüket, a gondolataikat. Tudnám, biztosan tudnám, hogy egy helyről jöttünk, a végtelen mélyéről, egy célért dolgozunk, bár más-más területeken. Tudnám melyikünk az, aki élet és halál felett rendelkezik, melyikünk csodája a béke, melyikünké a szeretet. Tudnám, hogy soha nem árthatok nekik. Nekik nem. Mosolyogva nézném azok harcát, akik ugyanígy éreznék a titkot, de még harcolnának ellene. Még közülünk is sok lenne ilyen.
    Tudnám, milyen lenne látni az embereket teljes valójukban, hogy mennyire kicsik ők, és érezném a fájdalmukat, mert anélkül nem lehetnék az, aki lennék. Sokszor folynának a könnyeim megállíthatatlanul. Értük. Mert mindenkit megmenteni nem lehet. Tudnám, milyen lenne annak tudata, mindent elvehetnék tőlük, de már nem tenném, nem lenne értelme. Akkor már nem. És azt is tudnám, mi jönne, ha már nem tudnék sírni sem, ha már az én érzéseim is blokkolva lennének. Mit jelentene a csontokig hatoló csend. Mit jelentene, mikor egyik társam belesuttogná ebbe a csendbe: Elkezdődött…
    Akkor már tudnám azt is, közel az idő. Az a nap, ami előtt küldöttnek a Földre jöttünk. Hogy hírt hozzunk. Utoljára. Szavakat, miket csak értő fülek hallhatnak meg, olyan lelkek, melyek felkészültek a változásra, a megítéltetésre.
    Ti, emberek, éreznétek, hogy más vagyok. Éreznétek, mert ami bennem van, arra a ti visszhangotok felelne. És én a szemetekbe nézve látnám a lelketek. Csak azt, ami bennetek van, semmit abból, ami kívülről körülvesz. Az nem érdekelne. Látnám azokat is, akik öntudatlanul felismernek, és hazugsággal próbálnak kegyelmet nyerni. Nem lehet. Nem én döntenék felőletek, csak önmagatok megváltói lehettek, én csak megmutathatnám a másik utat. Én csak a hírhozó lennék, egy a küldöttek közül. Aki maga sem tudná, mit hoz AZ a nap, csak azt érezné, rettentő közel. Csak érezné, ahogy az energiák hullámokat vetnének a térben, hogy mind nagyobb erővel közelítsenek. Érezné, mikor már a teste is tiltakozna ellene, mert sokszorosan érezné a változást, én, ő, aki a végtelennel lennék egy.

    És azután jönne a Végső Nap…
    És én tudnám ezt, és tudnák ők is, akikkel összetartozom. Láthatatlanul egymás kezét fogva lépnénk hátra az árnyékba. Akit meg lehetett menteni, addigra már köztünk lenne. Ők már védettek lennének. Láthatatlan pajzs feszülne köréjük, melyet a mi testünkön keresztül hozna létre a Végtelen Erő. Láthatatlan és átláthatatlan pajzs is egyszerre, de csak az embereknek. Mi mindent látnánk akkor is. A pusztulást, a könnyeket, és már nem tehetnénk semmit és akkor már nem is éreznénk. Mert az erő, ami ideküldött, gondoskodna arról is, hogy minket megvédjen.
    A halál járna közöttetek azon a napon, a halál, amit önmagatoknak generáltatok saját magatokból. A test halála, ami a ti esetetekben egy lenne a lélek halálával, mert nem emeltétek fel azt, mert nem védtétek, amíg lehetett.
    De a kevesek, a hallók tovább élnének egy új világban.

    Ha én démon volnék látnám ezt…

    Ha démon volnék…

    Most…

    Ezen a világon…

    Aztán holnap már egy másikon. Egy másik testben. Egy másik harcban.

    Mert minden változik, csak a Végtelen Erő, ami örök.

    És a Testvériség…

/Testvérem, Te, aki olvasod és érted ezt, fogd meg a kezem!/

„A látás maga a bűn,
a bűnbe taszító
sötét tükrü tó,
látás átokáldás
bánás szánás gyónás
lelki ismeretek
és furdalás…

Hallás aláássa
hitünket tudásunkat
bizalmunkat
rossz tanácsadó
a belsö hang mögött
csak a test
megtévesztett
téveszmékkel traktált
asztrális rabszolgája,
rossz szelleme…”
/Németi Zoltán – „ikertestvérem”/

A Démon

     Csengettek. A nő az ablakhoz sétált, kissé félrehúzta a függönyt és kinézett. A férfi jóképű volt, magas, és a sötétkék öltönyében egyszerűen ellenállhatatlan. Másnak. Nem az ő célcsoportjához tartozott. Most találkoztak negyedszer. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy óra alatt végeztek. Ez meg úgyis az utolsó lesz, ma megmondja neki, hogy elköltözik, itt már végzett. Nem érdekelte az egész, csak tette a dolgát, érzések nélkül. Soha nem érzett semmit. Azóta. Megbánást sem. Semmit. Már soha többé.

     Hatszáz évvel korábban történtek azok a dolgok. Egy parasztlány, aki többre vágyott, és elhitte, hogy a földesúr fia szereti. A férfi értett a szavakhoz. Nem csak a lány testét akarta, mindenére vágyott, elvégre csak a szerelmes nő tud igazán odaadó lenni. Minden nővel ezt tette, élet és halál ura volt a vidéken. A lány mégis hitt neki, és bízott benne. Szolgáló volt a földesúr házánál, de estéi jó részét a férfi ágyában töltötte. Amikor aztán állapotos lett, minden megváltozott. Új nő került a helyére, valaki, aki fiatalabb, készségesebb. Neki pedig férjet választottak, nem mondhatott ellent. Ez parancs volt. Kegyetlen és érzéketlen, mint amilyenné ő is vált. Könyörgött a férfinak, ezerszer elmondta, mennyire szereti, de régi szeretőjét ez már nem érdekelte, csak nevetett rajta, aztán kidobatta a házból.
Szilvia csak ment, maga sem tudta, hogy merre. Nem is nézett senkire és semmire. Próbált nem gondolkodni, de nem tudott. Folytak a könnyei végig az arcán. Ahogy kiért a faluból, már meg sem próbálta visszatartani. Senki nem kérdezte mi bántja, mindenki az új járvánnyal foglalkozott, ami kegyetlenül szedte áldozatait, nem volt idő ilyenkor emberi érzelmekre, főleg nem olyan sekélyes dolgokra, mint a szerelem.
     A nő ment, amerre a lábai vitték, könnyeitől szinte nem is látott. Végül elért egy kis kápolnához. Üresen állt, ajtaja tárva-nyitva. Bement, és megállt a kereszt előtt. Térdre roskadt és hangosan zokogni kezdett. Uram, miért én, miért mindig én, kérdezte a néma Krisztust. Árván nőtt fel, és mikor úgy érezte, megtalálta, aki majd vigyáz rá, akinek a karjaiban biztonságban érezheti magát, az is becsapta. Lefeküdt a hideg padlóra, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. A testén átviharzó fájdalom éles késként vágott a szívébe, és minden izmába. Elzsibbadtak tőle a kezei, teste remegett. És fázott, rettentően fázott az egyedülléttől.
     Sokáig zokogott, már sötétedett. De ahogy telt az idő, úgy változtak meg az ő érzései is, a szeretetből gyűlölet lett, a vágyból bosszúszomj. Végül már nem Istenhez imádkozott. Egy másik hatalom volt, amit ő hívott. Bármit, akár az életét is adta volna, hogy megfizessen azért a fájdalomért, amit ő kapott. Könyörgött, azért, hogy megtehesse. Álomba könyörögte magát.

     Másnap dél felé járhatott, mikor felébredt. Felült, és körülnézett. Egyedül volt. Aztán végignézett magán is. Ruhája vértől és a felnemszáradt könnyektől volt nedves. Megértette. Mindent megkapott, amit kért. Bár akkor még nem tudta, mi is az a minden. Démon lett. Démon, aki elvesz, és soha többé nem ad. Érzések nélkül.
Kilépett az épületből, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a keresztre. Nekik már nem volt közük egymáshoz.
     A patakhoz sétált, levetkőzött és megfürdött, ruháit is kimosta. Végül megnézte magát a víztükörben. Fiatalabbnak látszott, és vonzóbbnak is. Kezét végigsimította meztelen testén. Furcsán izgató volt. Ilyet azelőtt nem csinált. Lassan felöltözött.
     Emberek jöttek. A lovaikat itatták, közben szemérmetlenül bámulták a lányt. Szilviát elégedettséggel töltötte el a pillantásuk. Kihúzta magát, hátát enyhén megfeszítette, amitől mellei még jobban kidomborodtak. Büszke és megvető szemmel nézett vissza rájuk. Az egyik férfi nyelt egyet, de nem mert közelebb lépni. A nő lassan elsétált mellettük, azok követték minden mozdulatát, asszonyaik féltékenyen figyelték az eseményeket.

     Szilvia megállt a poros út szélén. A távolban az előző nap elhagyott falu templomának tornya látszott, csúcsán a kereszttel. Máskor félve nézte volna, de azok az idők már elmúltak. Minden megváltozott, ebben biztos volt. Elindult visszafelé, már nem félt, és nem érzett fájdalmat sem, csak a bosszúvágy hajtotta. Hatalmas volt a forróság, ő mégis furcsamód fázott. De ez a hideg belülről jött, arról a helyről, ahol a szívének kellett volna lennie, ahol nem oly régen még a szeretet lakott. Ruháit lassan megszárították a napsugarak, hosszú, fekete haját a szél simította egyenesre, meztelen lábujjai körül minden lépésnél kicsiny porfelhők táncoltak.
     Egy hintó tűnt fel, és bár a parasztoknak ilyenkor félre kellett állnia, Szilvia rezzenetlenül folytatta útját. A kocsi közelebb ért, ám, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, kikerülte a lányt. Utasa, a földesúr, kinézett az ablakon, de nem szólt semmit. Folytatták útjukat. A lány egy elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet.
     Rövidesen elérte a házakat. Ahogy közeledett a piactér felé, eszébe jutott, hogy egy napja nem evett. Nem volt igazán éhes, mégis bement az üzletbe. Egyben volt a helyi kocsmával, és elég sokan tartózkodtak ott. Le sem vették szemüket a lányról, de távolabb húzódtak tőle, csak messziről merték nézni. Szilvia elvett néhány gyümölcsöt, köténye zsebébe tömte. A tulajdonos közönyösen figyelte, nem szólt. A lány azután leakasztott egy ruhát. Kissé kifakult már, neki mégis tetszett. Sokat gondolkodott már azon, minek van ez az üzletben, errefelé az emberek nemigen vettek ilyesmit, ha tönkrement a viseletük, az asszonyok inkább másikat varrtak. Szilvia a fakó, füstös tükörhöz sétált, és maga elé tartotta új szerzeményét. Bár az üvegen egy repedés húzódott végig, mégis elégedett volt a látvánnyal. Karján a ruhával hátrasétált a raktárhoz, és átöltözött. Az ételeket kiszedte ócska gönceiből, és egy kosárba rakta. Kifelé menet mindenki csak némán figyelte, aztán folytatták tovább az ivást. Nem beszéltek róla, de mindegyikük tudta, soha többé nem tud úgy nőre nézni, hogy ne őt látná.

     Szilvia az utcára érve körülnézett, ez már nem az a világ volt, amit itt hagyott. Ebben a világban már úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Legalábbis akkor még úgy hitte. Tudta, hogy törvényen kívüli lett, tudta, hogy rá már nem vonatkoznak a szabályok, senki nem állhat többé az útjába.
     Körülnézett. Az utca két oldalán hosszúportás házak álltak, faluk enyhén göröngyös volt, mint minden vályogházé. Fényes fehéren verték vissza a déli nap sugarait. Ablakaik ezer szikrát szórtak. Az egyik ház előtt néhány gyermek játszott a porban. Szilvia átnézett felettük, pillantása megállapodott egy épületen, ami hegycsúcsként magasodott ki a többi közül. A földesúr háza volt. A nő elindult felé. Az egyetlen kőépület volt a környéken, tíz családnak is elég lett volna, mégis mindössze ketten lakták, az öreg földesúr és fia. Az idősebb férfi nem sokat tartózkodott itt, inkább a szomszédos faluban volt a másik házában. A fia pedig egyelőre csak az élvezeteket hajszolta, vagy ivott, vagy élt előjogával, és nem csak az első éjszakára. Ágyában egymást váltották a nők.
     Szilvia hamar odaért. Máskor alázatosan lépte volna át a ház küszöbét, de azok az idők már elmúltak. Végigsétált a hosszú folyosón, egyenesen volt szeretője szobájáig. Akkor jött ki az orvos, és a házvezetőnő. A doktor a fejét csóválta, azt magyarázta a nőnek, hogy nem látott még ilyen gyors lefolyású betegséget. Nem a tomboló járvány volt az oka, hanem valami más, de hogy mi, azt ő sem tudta. A kór előző este támadt, és ledöntötte a lábáról az életerős férfit. Az orvostudomány itt már semmit sem ért, talán a pihenés, az még segíthet valamit.
     Elhaladtak Szilvia mellett, de mint akik észre sem veszik, rá sem néztek. A lány megvárta, míg elmennek, aztán belépett a szobába. Az ágyhoz sétált, ujjait végigfuttatta a fehér ágyneműn, és csak utána nézett a hangosan ziláló férfira, aki eszméletlenül hevert a párnák között. Azok között a párnák között, ahol pár nappal korábban még őt ölelte. Szilvia leült mellé az ágy szélére, ahol annyiszor adta magát neki szerelemből, és mert azt hitte a férfi is szereti őt. Furcsa volt, hogy már nem érzett semmit. Azaz egy valamit igen, bosszút akart állni azért, amit örökre elvett tőle, a hitéért. Felemelte kezét, és végigsimított a férfi arcán. Az az érintéstől magához tért, egyenesen a lány szemébe nézett, és meglátott benne valamit, amit senki sem szeretne látni.
     – Te? –suttogta erőtlenül. – Te tetted? Miattad történt ez? – kérdezte, és fel akart ülni, de nem sikerült, már gyenge volt hozzá. Aztán kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, mert a lány ujjait az ajkaihoz érintette:
     – Csss, kedvesem.
     – Miért? –kérdezte a férfi szeme némán.
     – Mert hazudtál nekem, és azért, amit elvettél tőlem és másoktól – felelte, és közelebb hajolt hozzá. Gyengéden szájon csókolta, ám mikor felemelte fejét, a férfi már nem élt.
     Bevégeztetett. És vele együtt a nő sorsa.

     Úgy hagyta el a házat, és a falut is, hogy senki nem állította meg, senki nem szólt hozzá, az emberek ösztönösen tértek ki előle, amerre járt.

     Mint ahogy a következő sok száz évben mindig. Rájött, mivel fizetett a bosszúért cserébe. Az érzéseivel. Minden férfit megszerezhetett, akit csak akart, de szeretni soha többé nem volt képes. Bosszúálló angyalként élt, akinek az a dolga, hogy megbüntesse, azokat, akik megérdemlik. A büntetés pedig szinte mindig ugyanaz volt, halál. Vagy őáltala, vagy az illető maga érezte úgy, hogy nem maradt más választása. Nem számolta, hány áldozata volt, nem is érdekelte. Valahogy mindig rájuk talált, vagy a sors vezette hozzájuk, vagy egy felsőbb hatalom, ő pedig tette a dolgát. Nem volt nehéz, alig akadt olyan, aki az ő vonzerejének ellen tudott volna állni, és az a néhány sem a célcsoportjából került ki. Nem sajnálta őket. Az, hogy neki velük kellett találkozni, egyet jelentett, megérdemelték a büntetést. Ő csak az ítéletvégrehajtó volt.
     Az emberek világában élt, de azok nem sokat láttak belőle, csak a démoni felszínt. A félelmetes, mégis hihetetlenül hipnotikus lényt.
     Bármit elvehetett, semmiért nem kellett fizetnie, a külvilág mintha nem is érzékelte volna teljes egészében a jelenlétét. Férfiak se, és nők se. Ha egyszerűen bement egy üzletbe, és elhozott egy valamit, akkor sem szóltak semmit, az a dolog abban a pillanatban megszűnt számukra létezni. Bárhova bemehetett, bármit elvehetett, bárhol megszállhatott, mindenki úgy érezte, ez így van rendjén.
     A hatszáz év alatt soha nem találkozott olyan emberrel, aki megérintette volna a szívét. Nem is vágyott rá, egy valamit szeretett volna csak. Azt, hogy ne fázzon. Mert jég volt belül, és reszketett mindene a hidegtől, ami körülölelte. Amikor befejezte egy-egy feladatát érzett némi elégedettséget, de azon túl csak a néma közönyt. Tudta, hogy maga választotta ezt az utat, a bosszúért cserébe. Tudta, hogy ez az ára, de nem érdekelte. Soha nem mérlegelte, hogy sok volt, vagy kevés. Elfogadta akkor az üzletet, és ezzel a tudattal élte az életet. Nem volt vérrel írt szerződés, hacsak az elvetélt magzat nem számít annak, nem jelent meg soha előtte a Sátán, sem semelyik képviselője. Az alku megköttetett minden külsőség nélkül, tudta ezt mindkét fél.

     Az első időkben roppantul élvezte, hogy ő lehet a becsapottak által hívott bosszú angyala, ő lehet az, aki igazságot szolgáltat, de ahogy teltek az évek, évszázadok, úgy fáradt bele az egészbe, már nem érzett elégedettséget, valami hiányzott. Kevés volt már a tudat, hogy az áldozatok az életükkel fizettek bűneikért. Az életet elvenni egyszerű, az még vezeklésnek kevés.
     Az utolsó száz évben már csak gazdag emberekkel foglalkozott. Különféle praktikákkal megszerezte a vagyonukat, ha másképp nem ment, akkor a haláluk árán. Neki a pénzre nem volt szüksége, éppúgy, mint semmilyen anyagi jóra, ezért ezeket árvaházaknak juttatta és különféle alapítványoknak. Mivel itt már sokszor szerteágazó üzleti kapcsolatrendszerekről volt szó, azért inkább ügyvédekre bízta ezek intézését. Az utóbbi időben pedig csak akkor folyamodott ezekhez a módszerekhez, ha már semmilyen más lehetősége nem maradt. Legtöbbször inkább visszavezette a bűnöst az életbe, visszaadta a családjának, segített, hogy megváltozzon.
     Nem mindenkin lehetett segíteni, utolsó ügyfelén sem, így az ő esetében maradt a régi módszer. Házasság, özvegység, öröklés és persze a vagyon újraelosztása. A gondolatra enyhe fintor futott át az arcán.
     Eszébe jutott az utolsó férfi. Már idős volt, és önző, rettentően önző, csak a saját érdekeivel és élvezetével foglalkozott. Hát, megkapta, de a nőt soha, bár erről ő nem tudott. Szilvia az első néhány alkalommal – az első áldozatainál – még a hagyományos módon végezte feladatát, de aztán rájött, hogy nincs szüksége a közvetlen kontaktusra (ez egyik nagy előnye volt a démonlétnek). Ezzel az emberrel is úgy tett, mint a többiekkel. A férfi az ágyban feküdt, ő pedig csak ült szemben a fotelban. Csak egy kézmozdulat, csak egy villanás, és máris látta a gondolatait. Először még megdöbbentette, mi mindent talált az emberi agyak mélyén, aztán már nem foglalkozott vele. Áldozatai azt hitték, legmélyebb vágyaik teljesülnek, pedig minden csak a saját fejükben játszódott le. Aztán elaludtak, és mikor felébredtek, azt hitték minden valóban megtörtént. Onnantól kezdve, aztán úgy követték a nőt, azt tették, amit és ahogy ő akart. Azok, akik az ő áldozatai közé tartoztak, mind irányíthatók voltak az ösztöneiken keresztül. És nem voltak kevesen.
     Nem maradt sokáig egy helyen, munkája mindig máshová szólította, így ha nem démon lett volna, akkor sem tűnt volna fel senkinek a sokszoros özvegység, vagy, hogy nem öregedett.
     Most pedig ismét eljött a változtatás ideje, bár, életében először, nem érezte, merre fog menni.

     Kinyitotta az ajtót, a férfi belépett, aztán köszönés nélkül a nappaliba sétált. Leült a kanapéra, maga elé rakta aktatáskáját, és iratokat szedett elő belőle.
     – A szokásos eljárás? – kérdezte.
     Szilvia bólintott, majd némán leült a férfi mellé. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mint mindig a közelében, rá mintha nem hatott volna démoni kisugárzása. Nem is kellett volna ezzel foglalkoznia, hiszen ő nem volt bűnös, tehát neki nincs dolga vele, csak ez a néhány papír. Mégis zavarta, nem ezt szokta meg. A férfi nem is nézett rá, közömbösen tolta elé az iratokat. Még a szemét sem láttam, villant bele a nőbe a felismerés. Rengetegszer találkoztak, de a másik mindig kerülte a pillantását, mindig úgy intézte, hogy ne kelljen ránéznie.
     – Akkor itt írja alá! – mutatta a nőnek.
     Szilvia aláírta, de érezte, hogy valamitől elönti a hideg veríték. Nem volt jó érzés. Levette a pulóverét, mert úgy érezte, meggyullad, ha nem teszi. Anélkül, hogy a férfira nézett volna, érezte, hogy az elmosolyodik. Kérdőn nézett rá, és akkor találkozott a tekintetük. Nagyon ismerős volt, de nem tudta, honnan. Csak nézték egymást sokáig. A férfi mosolygott, a nő pedig nem értett semmit, lázasan kutatott az emlékei között ez után az arc után. A férfi talán, ha negyven éves lehetett, de akárhogy is törte a fejét nem emlékezett rá, az elmúlt évekből.
     – Régebbre nézz vissza, sokkal régebbre… –szólalt meg…
     – Péter… – suttogta a nő. Ő volt az. Az a férfi, aki miatt démon lett. – Az nem lehet, te már halott vagy.
     – Igen is, meg nem is, akárcsak te. Ugyanazt az utat jártam meg. Te a bosszúdért vezekelsz, én a bűneimért. Az volt a büntetésem, hogy folyton a nyomodban kellett járnom. Míg te a férfiakat intézted el, addig én a nőket vezettem vissza az életbe. Téged is. Nem érzel valami furcsát?
Szilvia csak most jött rá, mi volt az a furcsa érzés.
     – Nem fázom – suttogta.
     – Igen. Addig, amíg a bosszú angyal voltál, vagy, hogy nevezted magad, addig csak önmagad tartottad rabságban. Minden egyes férfiban engem láttál. Ezért végezted tökéletesen a munkád, és ezért nem tudtad önmagadat megváltani. Aztán mikor rájöttél, hogy jóra is használhatod a képességeidet, minden megváltozott, igaz? Már nem fáztál annyira? De most már nincs tovább. Vége. Ez volt az utolsó. Azt hiszem, ezt már te is tudod.
     A nő bólintott. A férfi felállt, és közelebb lépett. Kezével a nő hajába túrt, és közelebb húzta a fejét. Szilvia kirántotta magát a karjaiból.
     – Ne, meghalsz!
     – Igen, emlékszem – mosolyodott el Péter –, és valóban meghalhatnék, de már nem vagy démon – mondta, és megcsókolta a nőt. Csókja forró volt, szinte égetett, de aztán hátrébb lépett.
Szilvia kérdőn nézett rá.
     – Van időnk, ha nem is annyi, mint eddig volt. Most inkább gondolj át mindent, aztán keress meg, ha te is úgy akarod. Már nem a középkorban élünk, már nem vagyok urad és parancsolód. Azt akarom, hogy önszántadból jöjj, ha te is akarsz engem. – Felvette aktatáskáját, és elindult az ajtó felé. A nő csak némán nézett utána, ajkai még égtek a csóktól, és rettentően melege volt.
     Mikor az ajtó bezáródott, akkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hol lakik a férfi. Elmosolyodott. Mindegy is, meg fogja találni.
     Maga sem tudta, miért, a tükörhöz sétált. Szeme körül apró ráncok látszottak. Valóban ember lett újra, és ez együtt járt az öregedéssel, de már egyáltalán nem bánta. Nem hiányzott előző élete, egy új világ várta, minden félelmetességével, minden kihívásával, és minden törvényével.

Dina: Valakire vártam mindig

/de ez most lehet, hogy csak nekem kapcsolódik ide/

 

     /Sokszor belefutunk életünk során olyan helyzetekbe, amikor úgy érezzük, jogunk van bosszút állni. Vajon valóban van ehhez jogunk? Nem vagyunk-e különbek akkor, ha nem élünk vele? Ha mégis megtesszük, nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint aki minket bántott? És ha mindenki így tesz, akkor az hova vezet? És főleg, mi az ára?
      Mondhatnám azt, hogy a bűnösök úgyis meglakolnak, de valahogy nem hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Ha létezik büntetés az csak a saját lelkiismeretünk lehet. Az élet pedig, hosszú, egyszer mindenkinek eljön az a pillanat, amikor túl sok ideje lesz gondolkodni. Én csak ebben hiszek. Vagy valami ilyesmiben.
      Én nem akarok fázni!/