bosszú címkéhez tartozó bejegyzések

A Démon

     Csengettek. A nő az ablakhoz sétált, kissé félrehúzta a függönyt és kinézett. A férfi jóképű volt, magas, és a sötétkék öltönyében egyszerűen ellenállhatatlan. Másnak. Nem az ő célcsoportjához tartozott. Most találkoztak negyedszer. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy óra alatt végeztek. Ez meg úgyis az utolsó lesz, ma megmondja neki, hogy elköltözik, itt már végzett. Nem érdekelte az egész, csak tette a dolgát, érzések nélkül. Soha nem érzett semmit. Azóta. Megbánást sem. Semmit. Már soha többé.

     Hatszáz évvel korábban történtek azok a dolgok. Egy parasztlány, aki többre vágyott, és elhitte, hogy a földesúr fia szereti. A férfi értett a szavakhoz. Nem csak a lány testét akarta, mindenére vágyott, elvégre csak a szerelmes nő tud igazán odaadó lenni. Minden nővel ezt tette, élet és halál ura volt a vidéken. A lány mégis hitt neki, és bízott benne. Szolgáló volt a földesúr házánál, de estéi jó részét a férfi ágyában töltötte. Amikor aztán állapotos lett, minden megváltozott. Új nő került a helyére, valaki, aki fiatalabb, készségesebb. Neki pedig férjet választottak, nem mondhatott ellent. Ez parancs volt. Kegyetlen és érzéketlen, mint amilyenné ő is vált. Könyörgött a férfinak, ezerszer elmondta, mennyire szereti, de régi szeretőjét ez már nem érdekelte, csak nevetett rajta, aztán kidobatta a házból.
Szilvia csak ment, maga sem tudta, hogy merre. Nem is nézett senkire és semmire. Próbált nem gondolkodni, de nem tudott. Folytak a könnyei végig az arcán. Ahogy kiért a faluból, már meg sem próbálta visszatartani. Senki nem kérdezte mi bántja, mindenki az új járvánnyal foglalkozott, ami kegyetlenül szedte áldozatait, nem volt idő ilyenkor emberi érzelmekre, főleg nem olyan sekélyes dolgokra, mint a szerelem.
     A nő ment, amerre a lábai vitték, könnyeitől szinte nem is látott. Végül elért egy kis kápolnához. Üresen állt, ajtaja tárva-nyitva. Bement, és megállt a kereszt előtt. Térdre roskadt és hangosan zokogni kezdett. Uram, miért én, miért mindig én, kérdezte a néma Krisztust. Árván nőtt fel, és mikor úgy érezte, megtalálta, aki majd vigyáz rá, akinek a karjaiban biztonságban érezheti magát, az is becsapta. Lefeküdt a hideg padlóra, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. A testén átviharzó fájdalom éles késként vágott a szívébe, és minden izmába. Elzsibbadtak tőle a kezei, teste remegett. És fázott, rettentően fázott az egyedülléttől.
     Sokáig zokogott, már sötétedett. De ahogy telt az idő, úgy változtak meg az ő érzései is, a szeretetből gyűlölet lett, a vágyból bosszúszomj. Végül már nem Istenhez imádkozott. Egy másik hatalom volt, amit ő hívott. Bármit, akár az életét is adta volna, hogy megfizessen azért a fájdalomért, amit ő kapott. Könyörgött, azért, hogy megtehesse. Álomba könyörögte magát.

     Másnap dél felé járhatott, mikor felébredt. Felült, és körülnézett. Egyedül volt. Aztán végignézett magán is. Ruhája vértől és a felnemszáradt könnyektől volt nedves. Megértette. Mindent megkapott, amit kért. Bár akkor még nem tudta, mi is az a minden. Démon lett. Démon, aki elvesz, és soha többé nem ad. Érzések nélkül.
Kilépett az épületből, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a keresztre. Nekik már nem volt közük egymáshoz.
     A patakhoz sétált, levetkőzött és megfürdött, ruháit is kimosta. Végül megnézte magát a víztükörben. Fiatalabbnak látszott, és vonzóbbnak is. Kezét végigsimította meztelen testén. Furcsán izgató volt. Ilyet azelőtt nem csinált. Lassan felöltözött.
     Emberek jöttek. A lovaikat itatták, közben szemérmetlenül bámulták a lányt. Szilviát elégedettséggel töltötte el a pillantásuk. Kihúzta magát, hátát enyhén megfeszítette, amitől mellei még jobban kidomborodtak. Büszke és megvető szemmel nézett vissza rájuk. Az egyik férfi nyelt egyet, de nem mert közelebb lépni. A nő lassan elsétált mellettük, azok követték minden mozdulatát, asszonyaik féltékenyen figyelték az eseményeket.

     Szilvia megállt a poros út szélén. A távolban az előző nap elhagyott falu templomának tornya látszott, csúcsán a kereszttel. Máskor félve nézte volna, de azok az idők már elmúltak. Minden megváltozott, ebben biztos volt. Elindult visszafelé, már nem félt, és nem érzett fájdalmat sem, csak a bosszúvágy hajtotta. Hatalmas volt a forróság, ő mégis furcsamód fázott. De ez a hideg belülről jött, arról a helyről, ahol a szívének kellett volna lennie, ahol nem oly régen még a szeretet lakott. Ruháit lassan megszárították a napsugarak, hosszú, fekete haját a szél simította egyenesre, meztelen lábujjai körül minden lépésnél kicsiny porfelhők táncoltak.
     Egy hintó tűnt fel, és bár a parasztoknak ilyenkor félre kellett állnia, Szilvia rezzenetlenül folytatta útját. A kocsi közelebb ért, ám, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, kikerülte a lányt. Utasa, a földesúr, kinézett az ablakon, de nem szólt semmit. Folytatták útjukat. A lány egy elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet.
     Rövidesen elérte a házakat. Ahogy közeledett a piactér felé, eszébe jutott, hogy egy napja nem evett. Nem volt igazán éhes, mégis bement az üzletbe. Egyben volt a helyi kocsmával, és elég sokan tartózkodtak ott. Le sem vették szemüket a lányról, de távolabb húzódtak tőle, csak messziről merték nézni. Szilvia elvett néhány gyümölcsöt, köténye zsebébe tömte. A tulajdonos közönyösen figyelte, nem szólt. A lány azután leakasztott egy ruhát. Kissé kifakult már, neki mégis tetszett. Sokat gondolkodott már azon, minek van ez az üzletben, errefelé az emberek nemigen vettek ilyesmit, ha tönkrement a viseletük, az asszonyok inkább másikat varrtak. Szilvia a fakó, füstös tükörhöz sétált, és maga elé tartotta új szerzeményét. Bár az üvegen egy repedés húzódott végig, mégis elégedett volt a látvánnyal. Karján a ruhával hátrasétált a raktárhoz, és átöltözött. Az ételeket kiszedte ócska gönceiből, és egy kosárba rakta. Kifelé menet mindenki csak némán figyelte, aztán folytatták tovább az ivást. Nem beszéltek róla, de mindegyikük tudta, soha többé nem tud úgy nőre nézni, hogy ne őt látná.

     Szilvia az utcára érve körülnézett, ez már nem az a világ volt, amit itt hagyott. Ebben a világban már úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Legalábbis akkor még úgy hitte. Tudta, hogy törvényen kívüli lett, tudta, hogy rá már nem vonatkoznak a szabályok, senki nem állhat többé az útjába.
     Körülnézett. Az utca két oldalán hosszúportás házak álltak, faluk enyhén göröngyös volt, mint minden vályogházé. Fényes fehéren verték vissza a déli nap sugarait. Ablakaik ezer szikrát szórtak. Az egyik ház előtt néhány gyermek játszott a porban. Szilvia átnézett felettük, pillantása megállapodott egy épületen, ami hegycsúcsként magasodott ki a többi közül. A földesúr háza volt. A nő elindult felé. Az egyetlen kőépület volt a környéken, tíz családnak is elég lett volna, mégis mindössze ketten lakták, az öreg földesúr és fia. Az idősebb férfi nem sokat tartózkodott itt, inkább a szomszédos faluban volt a másik házában. A fia pedig egyelőre csak az élvezeteket hajszolta, vagy ivott, vagy élt előjogával, és nem csak az első éjszakára. Ágyában egymást váltották a nők.
     Szilvia hamar odaért. Máskor alázatosan lépte volna át a ház küszöbét, de azok az idők már elmúltak. Végigsétált a hosszú folyosón, egyenesen volt szeretője szobájáig. Akkor jött ki az orvos, és a házvezetőnő. A doktor a fejét csóválta, azt magyarázta a nőnek, hogy nem látott még ilyen gyors lefolyású betegséget. Nem a tomboló járvány volt az oka, hanem valami más, de hogy mi, azt ő sem tudta. A kór előző este támadt, és ledöntötte a lábáról az életerős férfit. Az orvostudomány itt már semmit sem ért, talán a pihenés, az még segíthet valamit.
     Elhaladtak Szilvia mellett, de mint akik észre sem veszik, rá sem néztek. A lány megvárta, míg elmennek, aztán belépett a szobába. Az ágyhoz sétált, ujjait végigfuttatta a fehér ágyneműn, és csak utána nézett a hangosan ziláló férfira, aki eszméletlenül hevert a párnák között. Azok között a párnák között, ahol pár nappal korábban még őt ölelte. Szilvia leült mellé az ágy szélére, ahol annyiszor adta magát neki szerelemből, és mert azt hitte a férfi is szereti őt. Furcsa volt, hogy már nem érzett semmit. Azaz egy valamit igen, bosszút akart állni azért, amit örökre elvett tőle, a hitéért. Felemelte kezét, és végigsimított a férfi arcán. Az az érintéstől magához tért, egyenesen a lány szemébe nézett, és meglátott benne valamit, amit senki sem szeretne látni.
     – Te? –suttogta erőtlenül. – Te tetted? Miattad történt ez? – kérdezte, és fel akart ülni, de nem sikerült, már gyenge volt hozzá. Aztán kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, mert a lány ujjait az ajkaihoz érintette:
     – Csss, kedvesem.
     – Miért? –kérdezte a férfi szeme némán.
     – Mert hazudtál nekem, és azért, amit elvettél tőlem és másoktól – felelte, és közelebb hajolt hozzá. Gyengéden szájon csókolta, ám mikor felemelte fejét, a férfi már nem élt.
     Bevégeztetett. És vele együtt a nő sorsa.

     Úgy hagyta el a házat, és a falut is, hogy senki nem állította meg, senki nem szólt hozzá, az emberek ösztönösen tértek ki előle, amerre járt.

     Mint ahogy a következő sok száz évben mindig. Rájött, mivel fizetett a bosszúért cserébe. Az érzéseivel. Minden férfit megszerezhetett, akit csak akart, de szeretni soha többé nem volt képes. Bosszúálló angyalként élt, akinek az a dolga, hogy megbüntesse, azokat, akik megérdemlik. A büntetés pedig szinte mindig ugyanaz volt, halál. Vagy őáltala, vagy az illető maga érezte úgy, hogy nem maradt más választása. Nem számolta, hány áldozata volt, nem is érdekelte. Valahogy mindig rájuk talált, vagy a sors vezette hozzájuk, vagy egy felsőbb hatalom, ő pedig tette a dolgát. Nem volt nehéz, alig akadt olyan, aki az ő vonzerejének ellen tudott volna állni, és az a néhány sem a célcsoportjából került ki. Nem sajnálta őket. Az, hogy neki velük kellett találkozni, egyet jelentett, megérdemelték a büntetést. Ő csak az ítéletvégrehajtó volt.
     Az emberek világában élt, de azok nem sokat láttak belőle, csak a démoni felszínt. A félelmetes, mégis hihetetlenül hipnotikus lényt.
     Bármit elvehetett, semmiért nem kellett fizetnie, a külvilág mintha nem is érzékelte volna teljes egészében a jelenlétét. Férfiak se, és nők se. Ha egyszerűen bement egy üzletbe, és elhozott egy valamit, akkor sem szóltak semmit, az a dolog abban a pillanatban megszűnt számukra létezni. Bárhova bemehetett, bármit elvehetett, bárhol megszállhatott, mindenki úgy érezte, ez így van rendjén.
     A hatszáz év alatt soha nem találkozott olyan emberrel, aki megérintette volna a szívét. Nem is vágyott rá, egy valamit szeretett volna csak. Azt, hogy ne fázzon. Mert jég volt belül, és reszketett mindene a hidegtől, ami körülölelte. Amikor befejezte egy-egy feladatát érzett némi elégedettséget, de azon túl csak a néma közönyt. Tudta, hogy maga választotta ezt az utat, a bosszúért cserébe. Tudta, hogy ez az ára, de nem érdekelte. Soha nem mérlegelte, hogy sok volt, vagy kevés. Elfogadta akkor az üzletet, és ezzel a tudattal élte az életet. Nem volt vérrel írt szerződés, hacsak az elvetélt magzat nem számít annak, nem jelent meg soha előtte a Sátán, sem semelyik képviselője. Az alku megköttetett minden külsőség nélkül, tudta ezt mindkét fél.

     Az első időkben roppantul élvezte, hogy ő lehet a becsapottak által hívott bosszú angyala, ő lehet az, aki igazságot szolgáltat, de ahogy teltek az évek, évszázadok, úgy fáradt bele az egészbe, már nem érzett elégedettséget, valami hiányzott. Kevés volt már a tudat, hogy az áldozatok az életükkel fizettek bűneikért. Az életet elvenni egyszerű, az még vezeklésnek kevés.
     Az utolsó száz évben már csak gazdag emberekkel foglalkozott. Különféle praktikákkal megszerezte a vagyonukat, ha másképp nem ment, akkor a haláluk árán. Neki a pénzre nem volt szüksége, éppúgy, mint semmilyen anyagi jóra, ezért ezeket árvaházaknak juttatta és különféle alapítványoknak. Mivel itt már sokszor szerteágazó üzleti kapcsolatrendszerekről volt szó, azért inkább ügyvédekre bízta ezek intézését. Az utóbbi időben pedig csak akkor folyamodott ezekhez a módszerekhez, ha már semmilyen más lehetősége nem maradt. Legtöbbször inkább visszavezette a bűnöst az életbe, visszaadta a családjának, segített, hogy megváltozzon.
     Nem mindenkin lehetett segíteni, utolsó ügyfelén sem, így az ő esetében maradt a régi módszer. Házasság, özvegység, öröklés és persze a vagyon újraelosztása. A gondolatra enyhe fintor futott át az arcán.
     Eszébe jutott az utolsó férfi. Már idős volt, és önző, rettentően önző, csak a saját érdekeivel és élvezetével foglalkozott. Hát, megkapta, de a nőt soha, bár erről ő nem tudott. Szilvia az első néhány alkalommal – az első áldozatainál – még a hagyományos módon végezte feladatát, de aztán rájött, hogy nincs szüksége a közvetlen kontaktusra (ez egyik nagy előnye volt a démonlétnek). Ezzel az emberrel is úgy tett, mint a többiekkel. A férfi az ágyban feküdt, ő pedig csak ült szemben a fotelban. Csak egy kézmozdulat, csak egy villanás, és máris látta a gondolatait. Először még megdöbbentette, mi mindent talált az emberi agyak mélyén, aztán már nem foglalkozott vele. Áldozatai azt hitték, legmélyebb vágyaik teljesülnek, pedig minden csak a saját fejükben játszódott le. Aztán elaludtak, és mikor felébredtek, azt hitték minden valóban megtörtént. Onnantól kezdve, aztán úgy követték a nőt, azt tették, amit és ahogy ő akart. Azok, akik az ő áldozatai közé tartoztak, mind irányíthatók voltak az ösztöneiken keresztül. És nem voltak kevesen.
     Nem maradt sokáig egy helyen, munkája mindig máshová szólította, így ha nem démon lett volna, akkor sem tűnt volna fel senkinek a sokszoros özvegység, vagy, hogy nem öregedett.
     Most pedig ismét eljött a változtatás ideje, bár, életében először, nem érezte, merre fog menni.

     Kinyitotta az ajtót, a férfi belépett, aztán köszönés nélkül a nappaliba sétált. Leült a kanapéra, maga elé rakta aktatáskáját, és iratokat szedett elő belőle.
     – A szokásos eljárás? – kérdezte.
     Szilvia bólintott, majd némán leült a férfi mellé. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mint mindig a közelében, rá mintha nem hatott volna démoni kisugárzása. Nem is kellett volna ezzel foglalkoznia, hiszen ő nem volt bűnös, tehát neki nincs dolga vele, csak ez a néhány papír. Mégis zavarta, nem ezt szokta meg. A férfi nem is nézett rá, közömbösen tolta elé az iratokat. Még a szemét sem láttam, villant bele a nőbe a felismerés. Rengetegszer találkoztak, de a másik mindig kerülte a pillantását, mindig úgy intézte, hogy ne kelljen ránéznie.
     – Akkor itt írja alá! – mutatta a nőnek.
     Szilvia aláírta, de érezte, hogy valamitől elönti a hideg veríték. Nem volt jó érzés. Levette a pulóverét, mert úgy érezte, meggyullad, ha nem teszi. Anélkül, hogy a férfira nézett volna, érezte, hogy az elmosolyodik. Kérdőn nézett rá, és akkor találkozott a tekintetük. Nagyon ismerős volt, de nem tudta, honnan. Csak nézték egymást sokáig. A férfi mosolygott, a nő pedig nem értett semmit, lázasan kutatott az emlékei között ez után az arc után. A férfi talán, ha negyven éves lehetett, de akárhogy is törte a fejét nem emlékezett rá, az elmúlt évekből.
     – Régebbre nézz vissza, sokkal régebbre… –szólalt meg…
     – Péter… – suttogta a nő. Ő volt az. Az a férfi, aki miatt démon lett. – Az nem lehet, te már halott vagy.
     – Igen is, meg nem is, akárcsak te. Ugyanazt az utat jártam meg. Te a bosszúdért vezekelsz, én a bűneimért. Az volt a büntetésem, hogy folyton a nyomodban kellett járnom. Míg te a férfiakat intézted el, addig én a nőket vezettem vissza az életbe. Téged is. Nem érzel valami furcsát?
Szilvia csak most jött rá, mi volt az a furcsa érzés.
     – Nem fázom – suttogta.
     – Igen. Addig, amíg a bosszú angyal voltál, vagy, hogy nevezted magad, addig csak önmagad tartottad rabságban. Minden egyes férfiban engem láttál. Ezért végezted tökéletesen a munkád, és ezért nem tudtad önmagadat megváltani. Aztán mikor rájöttél, hogy jóra is használhatod a képességeidet, minden megváltozott, igaz? Már nem fáztál annyira? De most már nincs tovább. Vége. Ez volt az utolsó. Azt hiszem, ezt már te is tudod.
     A nő bólintott. A férfi felállt, és közelebb lépett. Kezével a nő hajába túrt, és közelebb húzta a fejét. Szilvia kirántotta magát a karjaiból.
     – Ne, meghalsz!
     – Igen, emlékszem – mosolyodott el Péter –, és valóban meghalhatnék, de már nem vagy démon – mondta, és megcsókolta a nőt. Csókja forró volt, szinte égetett, de aztán hátrébb lépett.
Szilvia kérdőn nézett rá.
     – Van időnk, ha nem is annyi, mint eddig volt. Most inkább gondolj át mindent, aztán keress meg, ha te is úgy akarod. Már nem a középkorban élünk, már nem vagyok urad és parancsolód. Azt akarom, hogy önszántadból jöjj, ha te is akarsz engem. – Felvette aktatáskáját, és elindult az ajtó felé. A nő csak némán nézett utána, ajkai még égtek a csóktól, és rettentően melege volt.
     Mikor az ajtó bezáródott, akkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hol lakik a férfi. Elmosolyodott. Mindegy is, meg fogja találni.
     Maga sem tudta, miért, a tükörhöz sétált. Szeme körül apró ráncok látszottak. Valóban ember lett újra, és ez együtt járt az öregedéssel, de már egyáltalán nem bánta. Nem hiányzott előző élete, egy új világ várta, minden félelmetességével, minden kihívásával, és minden törvényével.

Dina: Valakire vártam mindig

/de ez most lehet, hogy csak nekem kapcsolódik ide/

 

     /Sokszor belefutunk életünk során olyan helyzetekbe, amikor úgy érezzük, jogunk van bosszút állni. Vajon valóban van ehhez jogunk? Nem vagyunk-e különbek akkor, ha nem élünk vele? Ha mégis megtesszük, nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint aki minket bántott? És ha mindenki így tesz, akkor az hova vezet? És főleg, mi az ára?
      Mondhatnám azt, hogy a bűnösök úgyis meglakolnak, de valahogy nem hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Ha létezik büntetés az csak a saját lelkiismeretünk lehet. Az élet pedig, hosszú, egyszer mindenkinek eljön az a pillanat, amikor túl sok ideje lesz gondolkodni. Én csak ebben hiszek. Vagy valami ilyesmiben.
      Én nem akarok fázni!/

Az igazság szabaddá tesz titeket

Az igazság szabaddá tesz titeket     Ferenc a dolgozószobájában ült, előtte a tölgyfa íróasztalon hevert a nyitott laptop. Mögötte, az ablakon keresztül, csak nagyon kevés zaj szűrődött be, nem is bánta, nem szerette az embereket, csak az üzlet érdekelte. Nézte a számokat. Nem ezt várta, a megrendelések lassan érkeztek, túl lassan. Azt gondolta mostanra már minden darabon túlad, de az utóbbi időben nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Kissé csalódott volt, de nem idegesítette magát túlzottan, ő ezt már egyszer végigcsinálta, néhány éve még több tízmilliós adóssága volt, onnan is talpra állt, és felépítette virágzó kis birodalmát. Mindene megvolt, pénz, hatalmas, pompás ház, jó kocsik, és gyönyörű nők; amit csak egy férfi kívánhat magának.
     Most egy kissé rosszul mentek a dolgok az üzleti világban, de ő ebből is profitálni fog. Volt már olyan neve a szakmában, hogy mindent eladhatott, amit akart. Tudta.
     Nem igazán érdekelte, ki fog bukni. Egy valami számított, ne ő legyen az. Ja, kérem, farkastörvények uralkodnak, csak a legerősebb maradhat életben.
     Megszólalt a telefonja. Felvette. A titkárnője volt, azt mondta megérkeztek az adóellenőrök. Nem fognak találni semmit, mosolyodott el, most sem, csak úgy, mint öt éve; hiába ugrált egy-két hitelezője, nem érhették el, megvoltak a kapcsolatai. A laptopra nézett. Még egy megrendelés, elhúzta a száját, csak egy, két óra alatt. Holnapra ki kell találnom valamit, gondolta, és ki is fogok. A pénze jó része külföldi számlákon volt, ha valami történne, akkor sem lenne bajban, mást nem egy kis időre eltűnne az országból.

     A karjához érő függöny riasztotta fel gondolataiból, a monitorra pillantott, semmi. Frissítette az adatokat. Semmi.
     A huzat felemelt néhány papírlapot és a billentyűzetre sodorta. Ahogy a felsőre nézett, elakadt a lélegzete. ANNAK a szerződésnek volt a másolata. Ez lehetetlen, az egyetlen példányt elégette, a férfi pedig, miután nem fizette vissza neki a kölcsönt, öngyilkos lett, a felesége később eladta a házat, és elköltözött, legalábbis úgy tudta. Ha lett volna másolata, biztosan bepereli. Nem értette, hogy került oda. Előkapta az öngyújtóját a zsebéből, és meggyújtotta a papírt, nézte, ahogy a tűz végignyalja a lapot. Ahol elhaladtak a kis lángnyelvek, ott mindent megsemmisítettek, csak fekete pernye maradt utánuk. Megbabonázva figyelte, ahogy eltüntetik a bizonyítékot. Megkönnyebbült, bár nem valószínű, hogy még bárkit is érdekelt volna ez az irat. A múlt halott darabjai füstölve hullottak az asztalra, beborítva a többi lapot. Megmerevedett. A halom tetején heverő lap, ugyanazt tartalmazta, mint, amit elégetett.
     Felszisszent a fájdalomtól. Annyira lekötötte a figyelmét, amit látott, hogy észre sem vette, mikor a lángok elérték a kezét. Elejtette a papírt, az lassan hullott le. Belemarkolt az iratkupacba, végigpörgette. Mind ugyanaz volt. Az elégett darabok némán peregtek alá a lapok felszínéről.
     A laptop sípolására riadt, a kijelzőre nézett, a számláló pörögni kezdett.
     – Mi történik itt? – Nézte a számokat. Pár perce még örömmel töltötte volna el, amit lát, most viszont csak megmagyarázhatatlan félelmet érzett.
     Közelebb hajolt a géphez, abban a percben a huzat az arcába vágta a lebegő pernyét. De mitől van itt egyáltalán huzat, villant bele a kérdés. Felnézett. A szoba ajtaja nyitva volt, és egy nő állt ott. Fekete ruhájánál, csak szeme volt sötétebb, bőre szürke, haja éjszínű. Valami megmagyarázhatatlan derengés vette körül. Odament a férfihoz, kezébe nyomott egy újságpapírba burkolt csomagot, majd megfordult, és kisétált. Az egész annyira valószerűtlennek tűnt, hogy Ferenc meg sem tudott szólalni. Talán egy perc is eltelt, mire észbe kapott. Ledobta a csomagot, és kirohant a szobából. A bejárati ajtó nyitva állt. Kiszaladt az udvarra, körülnézett, de nem látott senkit, futott tovább, ki az utcára, de az is kihalt volt. Egy vízcsepp hullott a kezére, felnézett, de felhőt nem látott az égen, csak a késő délutáni napsugarak égették a bőrét. Viszont valami feltűnt neki, nem hallott egyetlen kutyát sem, egyetlen madarat sem, minden néma volt. Megrázkódott, talán csak képzelődött. Visszament a házba. Ahogy belépett a dolgozószobába, első pillantása az íróasztalra esett. Csak a laptop volt rajta, nyoma sem látszott az elégett papírnak. Úgy látszik kissé kimerült az utóbbi időben, gondolta, talán pihennie kellene.
     Az asztal mögé sétált, a monitor fekete volt, megnyomott egy gombot. A képernyő kivilágosodott, majd bevillant egy arc. A férfi hátratántorodott a rémülettől. A következő pillanatban megjelent a táblázat, az eladási adatok nem változtak. Ez érdekelte most a legkevésbé, kihúzta a széket, hogy leüljön. Jeges rettegés vágott bele, ahogy lepillantott. A széken ott hevert a csomag, amit a nő adott.
      Felkapta, és szinte őrültként tépte le róla az újságpapírt. Tudta, hogy mit fog látni. A szerződés másolata volt, sok-sok példányban összefűzve, mint egy könyv. Ahogy végigpörgette a lapokat, észrevette, hogy középen néhány ki van vágva. Szétnyitotta a paksamétát, és egy zsebórát pillantott meg a kialakított üregben. Kivette, régi darab volt, nem ismerte.
      Leült az asztalhoz, és nézegetni kezdte. Kinyitotta. Egy felirat volt a belsejébe vésve: Szerelmemnek.
     A füléhez tartotta, de nem hallott semmit, nem járt; mechanikus szerkezetű volt, megpróbálta felhúzni, de nem sikerült. Becsukta, kissé felemelte a láncánál fogva, és hagyta a szeme előtt himbálózni. Nem tudta, mennyi idő telt így el, mindenesetre mire észbe kapott, kinn már sötétedett. A laptop képernyőjére nézett, az adatok semmit sem változtak. Megvonta a vállát, az órát letette az asztalra, kikapcsolta a gépet, majd felállt, hogy menjen lefeküdni. Az ajtóhoz érve rossz érzése támadt, visszafordult a furcsa ajándékért, zsebre vágta, és elindult a hálószoba felé.

     Másnap verítékben úszva ébredt, nem emlékezett rá, hogy mit álmodott, csak arra, hogy nem volt éppen kellemes álom. Az ébresztőórára pillantott, dél felé járt az idő. Furcsa, nem szokott elaludni. Éles fájdalom hasított a jobb kezébe, kihúzta a takaró alól, már teljesen lila volt a kézfeje. Éjjel valószínűleg az zsebórával aludt el, és a lánc rátekeredett a csuklójára, annyira elszorította azt, hogy a szemek mélyen belevágtak a húsba. Rémülten szedte le, majd dörzsölni kezdte a helyét; ez most egy darabig biztos megmarad, gondolta.
     Felöltözött, majd lesétált a dolgozószobába. A takarítónő már végzett, mert az asztalon gondosan elrendezve ott volt az iratköteg, és az azt borító újságpapír, összehajtogatva. Felemelte. Akkor vette csak észre, hogy két különböző dátumú újságról van szó, mindkettő gyászhíreket tartalmazott, és mindkettőn be volt karikázva egy-egy értesítés. Az egyik a régi hitelezőjéé volt, a másik a feleségéjé, a kettő között mindössze három hónap telt el. Megakadt a szeme az aláíráson, szerető lányuk. Nem is emlékezett rá, hogy a férfinak volt lánya, igaz nem is érdekelte.

     Amikor az az eset történt, még nagyon fiatal volt, a férfi pedig úgy tekintett rá, mint a fiára, és rábízta minden megtakarított pénzét. A vállalkozása, sajnos csődbe ment, akkor még nem értett annyira az üzlethez, mint később. Nem akart mindent elveszíteni, ezért a pénz egy részét külföldi bankokba vitte. Azt gondolta a férfinak úgyis van elég, az a pár tíz millió nem fog hiányozni neki. Csak egy jelképes szerződésük volt az ügyletről, és ő azt megsemmisítette, ezért nem értette, hogy került mégis ide. Aztán mikor a férfi öngyilkos lett, néhány hétig nem tudott aludni, végül meggyőzte magát, hogy biztos más oka volt rá, nem számíthatott az a pénz annyit. A többi hitelezőjének csak kisebb összegekkel tartozott, és kapcsolatainak hála, sikerült megúsznia az egészet. Mikor minden elcsendesedett, a pénz egy részét visszahozta, és új céget alapított, ami ezúttal sikeres is lett, nagyon hamar meggazdagodott, sőt az utóbbi egy-két hónapot leszámítva, amihez csak nyúlt, sikerrel zárult.
     Néhány hónapja viszont megváltoztak a dolgok, mintha elkerülte volna legendás szerencséje. Valamikor márciusban kezdődött. Igen, március másodikán lett volna egy fontos tárgyalása az egyik beszállítójával, de az váratlanul lemondta, hiába kérte, nem indokolta a döntést. Aztán több üzletfele is hasonló lépéseket tett, és ez már némi aggodalommal töltötte el. Az elmúlt heteket egy új stratégia kidolgozásával töltötte, nagy reményeket fűzött hozzá, de nem hozta a várt eredményeket. Előző este meg ez a csomag. Valahogy érezte, hogy ezek a dolgok összefüggenek, de nem találta a kapcsolatot.

     Megszólalt a telefonja. A titkárnője hívta, elmondta, hogy az ellenőrök nem találtak semmit, és a délutáni klubtalálkozóra emlékeztette. Erről el is feledkezett, pedig egyik kedvenc elfoglaltsága volt, ott kötötte a legjobb üzleteket. Az elmúlt napok eseményei után azonban nem fűzött nagy reményeket hozzá. Mint később kiderült, igaza is lett, egyetlen üzletet sem sikerült kötnie. Este átnézte a havi eredményeket. Az eladások még elfogadható szinten voltak, de jóval kevesebb, mint várta.
     Elővette a szerződés egy másolatát a páncélszekrényből, ahova előzőleg zárta. Már meg sem próbálta megsemmisíteni, tudta, hogy hiábavaló próbálkozás lenne. Kirakta maga elé, aztán a két gyászjelentést is. Sokáig nézegette, végül bekapcsolta a számítógépet, és megnyitott egy telefonkönyvet, rákeresett a férfi lányára, szerencsére ritka neve volt, rögtön megtalálta. Egy kis üzletet üzemeltetett, ismerte is, és tudta, hogy nem igazán megy neki.
      Lecsapta a laptop tetejét. Különben meg nem mindegy? Mindenki törődjön csak a maga dolgával, gondolta, azzal elment lefeküdni.

      Nem emlékezett rá, hogy magával vitte volna az órát, reggel mégis ugyanúgy ébredt, mint egy nappal korábban, a lánc a csuklóján, mint egy bilincs. Ahogy felült az ágyban, néhány papírdarab hullott a földre, már meg sem nézte, csak felvette, és letette az éjjeliszekrényre, a szerződés másolatai voltak.
      Kiment a fürdőszobába, megnyitotta a csapot, a felszálló gőztől egy dátum vált láthatóvá a tükrön, egy pontosan öt évvel korábbi dátum. Rossz érzés fogta el, lement a dolgozószobába és kezébe vette az újságot. Igen, azon a napon halt meg a férfi felesége. Megnézte a másik gyászhírt is. A férfi halálának dátumát kereste. Március másodika. Akkor fordultak rosszra a dolgai.
      Dühösen vágta le az asztalra a gyűrött papírt.
      – Mit akarsz? Mi a francot akarsz? – üvöltötte bele a szoba csendjébe.
      – Mondott valamit? – lépett be a szobába a takarítónő. Arcán csodálkozás futott át. Sok mindent látott már ebben a házban, de munkaadóját még nem hallotta kiabálni.
      – Semmi, semmi. Nem önnek szóltam, csak… – Ferenc elhallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy kezd megőrülni, és épp egy szellemmel társalog? – Menjen csak, folytassa a munkáját – tette hozzá halkabban, és leült az íróasztalhoz, nézte a számítógépet, de semmit nem fogott fel abból, ami előtte volt. Vagy egy órát is eltöltött már így, néha érezte a karjain végigsimító szellőt. Megrázta magát. Marhaság, biztos csak képzelődök, gondolta. Ja, persze, képzelődtem magamnak egy könyvnyi szerződést, meg egy órát.
     Úgy döntött nem foglalkozik tovább a dologgal, a kéretlen ajándékokat betette a páncélszekrénybe, és elindult megnézni, mi van az irodában.
     Ahogy beért, titkárnője riadtan pattant fel a székről.
     – Valami gond van? – kérdezte Ferenc köszönés helyett. – Azt mondta, az ellenőrök nem találtak semmit.
     – Azok nem is, de… – Nézett rá a nő, ám nem fejezte be a mondatot.
     – De mi? Mi történt?
     A titkárnő válasz helyett, csak a kezébe nyomott egy köteg kimutatást. Az előző két nap mérlege volt.
     Ferenc bement az irodába, és elkezdte átnézni. Siralmas volt, ha ez így folytatódik, néhány hónap alatt lehúzhatja a rolót. Nem hitte el, hogy ez vele megtörténhet.

     Megpróbált nem venni tudomást a furcsa eseményekről, de hiába zárta be a páncélszekrénybe az órát esténként, reggel mindig ugyanúgy ébredt, a lánc a csukóján volt, bilincsként. Megváltoztatta a széf kódját, nem aludt otthon, de bármit is tett, az eredmény nem változott. A lánc nyoma már el sem tűnt a csuklójáról. A titkárnője is észrevette, egy darabig furcsán nézett rá, de nem mondott semmit. Az eladások pedig folyamatosan estek. Előzetes terveivel ellentétben hozzányúlt a külföldi betéteihez, mert egyszerűen képtelen volt beismerni üzleti kudarcait.
    Néhány hét múlva ismét elővette a szerződést és a gyászhíreket. Úgy döntött, megkeresi a nőt. Egy virágüzlete volt nem messze az irodájától. Nagyon kedvesen fogadta, nem tudta, ki ő. Mikor a szüleiről kérdezte, kiderült, hogy apja öngyilkosságának okáról sem tud semmit, azt gondolta, az adósságai miatt tette. A házukat el kellett adniuk, anyja valószínűleg ebbe halt bele. Ő azóta már visszafizette apja tartozásait, tisztára mosta a nevét, viszont az üzlet nem ment valami jól, már azon gondolkodott megválik tőle. Ferenc felajánlotta, hogy megveszi a felét. Azt persze nem mondta, hogy ezzel csak a lelkiismeretén akar segíteni. A nő először csodálkozott, aztán megbeszélte a férjével, végül megkötötték az üzletet.
     Mikor jöttek ki az ügyvédi irodából, Ferenc úgy érezte, jóvátette, amit vétett. Aztán ahogy átnézett az utca túloldalára, elakadt a szava, elsápadt a rémülettől. Ott állt a cigányasszony, aki néhány héttel korábban a csomagot hozta. Ferenc otthagyta csodálkozó üzlettársát, és rohant át a csikorogva fékező autók között. A cigányasszony nem mozdult, rá várt. A férfi felemelte a kezét, hogy megragadja a nő vállát, de ahogy a szemébe nézett, meggondolta magát.
     – Vége van? – kérdezte a nőt minden átmenet nélkül. De az csak megrázta a fejét válaszul. Ferenc elsápadt. – De hát mit tegyek még? Visszaadtam a pénzt.
     – Csak azért, mert féltél – felelte a nő. – Nem tudom, mit tettél, de ez a szellem nagyon dühös rád, iszonyú energiái vannak, ilyennel még soha nem találkoztam. Olyan, mint mikor valaki azt árulja el, aki szereti. Nem lennék a helyedben – mondta a nő, és elfordult, hogy elmenjen.
     – Valamit csak lehet tenni – kapta el a csuklóját Ferenc.
     A nő rémülten rántotta el a kezét.
     – Ne érj hozzám, átkozott vagy, rontást hozhatsz rám is.
     – Honnan szerezted azokat az iratokat? Ki adta? És az órát?
     – Egyszer csak ott voltak, aztán megjelent ő is. Barna hajú, szakállas, őszülő férfi. A jobb szeme felett egy sebhely van. Ismered?
     Ferenc kis híján összecsuklott.
     – Igen – suttogta –, ő az.
     – Azt mondta, vigyem el hozzád a csomagot. Én már sok mindennel találkoztam, de ez még nekem is sok volt. Muszáj volt megtennem, addig nem hagyott békét. Isten oltalmazzon neked!
     – Nem lehet tenni valamit? – kérdezte Ferenc még egyszer. Arca halálsápadt volt.– Csak van valami rontáslevétel. – Miket beszélek? – gondolta rémülten.
     A nő megrázta a fejét.
     – Erre nincs – mondta, és elment.
     Ferenc csak állt ott némán, az emberek kerülgették, a nap égette, belülről rázta a hideg, és a rettegés.

     Nem mert egyedül aludni a házban, ezért szállodába költözött, de bárhová is ment, a szellem követte. Egyszer behajította az órát a folyóba, de mire visszaért a hotelba, már ott várta az éjjeliszekrényen. Próbálta elajándékozni, de senki nem akarta elfogadni, végül feladta. Rengeteg jósnőnél, „boszorkánynál” járt, de csak a pénze lett kevesebb, vagy szóba sem álltak vele. Úgy érezte, kezd beleőrülni.
     Aztán egyszer csak meghallotta, először nagyon halknak, nagyon távolinak tűnt, de aztán a szavak kezdtek érthetővé válni. Nem neki szóltak, pontosabban nem társalogni akart vele a szellem, egyszerűen csak a szerződés szövegét mondta el, tízszer, százszor, ezerszer is talán. Néha meg a gyászhírekét.
     Nem tudta, mit tehetne. Már ki sem mozdult a szobájából, csak ült a behúzott függönyök mögött a félhomályban. Enni sem sokat evett, a barátaival sem akart beszélni. Senkivel.
     A szellem pedig nem tágított. Most már csak egy valamit mondott: Miért?
     Aztán egy nap Ferenc úgy érezte, megtalálta a megoldást. Leült a számítógép elé, és elkezdte begépelni azt a régi szerződést, és mellé még valamit, a vallomását. Mikor készen lett, beírta a címzett mezőbe az összes ismerőse címét, a rendőrségét, és mindent, ami csak eszébe jutott. Rá akart kattintani a küldés ikonra, meg akart végre szabadulni a titkától… De akkor egy erős kéz elrántotta géptől. Mint egy tehetetlen rongybaba vágódott a szemközti falhoz. Mielőtt elvesztette az eszméletét még látta, hogy egy láthatatlan valaki törli az üzenetet, még a nevetését is hallotta.

     Arra ébredt, hogy valakik dörömbölnek az ajtón. Nem akart felállni. A kintiek azonban nem adták fel, valami motoszkált a zárban, aztán már ott is voltak. Az egyiküket ismerte, egy barátja volt. Megálltak a szoba közepén, és nézték a szétdobált papírokat, és őt, ahogy ott kuporog a szoba sarkában, mint egy rémült kisgyerek.
     – Ferenc! Mi van Veled? Jól vagy? – lépett oda hozzá a férfi.
Ferenc védekezően rántotta maga elé a kezét.
     – Ne! Hagyjatok! Ne érjetek hozzám. Átkozott vagyok. Megmondta a cigány nő is. Meg a szellem. Én miattam lett öngyilkos. Én öltem meg.
     – De hát, miről beszélsz?
     – Ott van a gépben. Kitörölte az emailt, de én elmentettem. Hahaha. Azt nem tudta… – mondta Ferenc, szeme vadul cikázott egyik emberről a másikra, győzedelmes pillantással.
     – Gyere velem, elmegyünk az orvosodhoz, néhány hetet pihensz és minden rendben lesz.
     – Nem lesz semmi sem rendben. Én öltem meg. Ott van a vallomásom a gépben. Nézd meg!
     – Rendben, majd megnézem. Gyere, menjünk!
     – Nézd meg! Most! – üvöltött rá Ferenc.
A férfi tétován nézett a többiekre, az egyikük bólintott. Odalépett a géphez, és bekapcsolta.
     – Itt nincs semmi – mondta halkan.
     – De ott van. A dokumentumok között.
     – Az üres, és az egész meghajtó az.
     – Ott kell lennie! – Ferenc úgy pattant fel, mint egy sebzett vad. Félrelökte a másikat a számítógéptől, és vadul keresni kezdett. – Nem lehet. Eltüntette. Ezt is eltüntette. – Kétségbeesetten körülnézett, aztán egyszer csak felderült az arca. – Otthon van a páncélszekrényemben a szerződés másolata, meg az óra. Nem, az itt van. – Keresni kezdett a zsebében. – Eltűnt. Itt kell lennie valahol, mindig itt van. Ha eldobom, akkor is visszajön.
Barátja tanácstalanul nézett körül, nem tudta mit tegyen. Szerencsére, épp akkor érkezett meg az orvos. Ferenc dühöngött.
     – Nem vagyok őrült. Gyertek el a házamba, ott van a páncélszekrényben.
     – Rendben, de előbb menjünk be a kórházba!
     – Nem, előbb hozzám megyünk! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Ferenc.
     – Kérlek… – próbálkozott a férfi.
     Ferenc meg sem hallotta, megindult az ajtó felé, és mindenkit félrelökött az útjából. Már majdnem kijutott, mikor az orvos utolérte, megragadta a karját, és belenyomott egy injekciót. Néhány pillanattal később Ferenc összecsuklott.

     Egy hófehér szobában tért magához. Nem emlékezett rá, hány nap telt el azóta, hogy elhozták a szállodából. Csak távolról hallotta a hangokat. Két férfi beszélgetett.
     – Hogy van? – kérdezte egyikük.
     – Nem jól. Ha magához is tér rövid időre, mindig ugyanazt hajtogatja. Jelentettük a rendőrségnek is.
     – Igen, engem is megkerestek már. Voltunk kint a lakásán, megnéztük a széfet is, csak egy halom üres papír volt benne. Óra sem volt sehol.
     – De ott van! – üvöltött bele szoba csendjébe Ferenc, legalábbis ő üvöltésnek érezte, valójában csak egy elhaló nyöszörgés volt.
Egyszerre néztek rá.
     – Csak kimerültél, Ferenc, próbálj meg pihenni. Csak képzelted.
Ferenc tétován nézett maga elé. Már épp meg akart szólalni, mikor egy láthatatlan kéz végigsimított a karján. Tudod, hogy itt vagyok, és itt is maradok, súgta a fülébe, a kéz tulajdonosa. Aztán halvány derengés töltötte meg a szobát, és megjelent ő is, szemei vörösen izzottak. Ferenc elsápadt, megpróbált távol kerülni tőle, az ágy végébe húzódott, kezeivel védekezően karolta át lábait.
     – Vigyétek innen!
     – Kit? –kérdezte az orvos.
     – Őt – mutatott a szoba közepére Ferenc.
     – Nincs itt senki.
     – De ott van.
     – Nyugodjon meg! – mondta az orvos, majd valamit állított a férfi karjába kötött infúzión.
Ferencet ólmos fáradtság lepte el, de még mielőtt magával ragadta volna az álom, hallotta, amint örök társául szegődött, elárult barátja a fülébe súgta: Örökre veled maradok.

***

     A nő csodálkozva emelte fel a csillogó tárgyat. Nem tudta, hogy kerülhetett elő, hiszen olyan sokáig kereste apja halála után, végül már le is mondott róla, most meg egyszerre csak itt van. Felemelte. Pont úgy nézett ki, mint ahogy mindig is emlékezett rá. Kinyitotta. A belsejében ott volt a felirat: Szerelmemnek. Még az anyja vette, azt mondta ez fog szerencsét hozni a családnak, mire apja megkérdezte, hogy mi lesz akkor, ha máshoz kerül. Emlékezett anyja szemére, hogy elszürkült. Azt felelte, idegenre átkot hoz, aztán elnevette magát, persze csak a saját lelkiismerete átkát, elég az, tette hozzá. Valami furcsa volt az órán. A füléhez tartotta. Járt. Ezt nem értette. Mikor apja meghalt, az óra is megállt, aztán anyja halála után el is tűnt. Neki pedig rosszabbra fordultak a dolgai, persze nem gondolta, hogy az óra miatt, de azért örült neki, hogy előkerült.
     Eszébe jutott a férfi, az üzlettársa. Nem hitte el, hogy köze lehet apja halálához, nem is hallotta soha a nevét azelőtt, hogy belépett az üzletébe. Sajnálta. Zárt osztályra került, megőrült. A vállalkozásai is csődbe mentek, egyedül az a vagyona maradt, amit a közös üzletbe fektetett. Ez viszont működött. Elég jól. A nyereségből fizette a férfi kezelését is. Kis része volt ez a valódi nyereségnek. A férfinak nem volt családja, így beszámíthatatlanná nyilvánítása után, ő vállalta a gyámságot felette. Mást nem tehetett érte, az egyik legjobb szanatóriumban helyeztette el. Valahányszor meglátogatta, furcsa érzése volt. Mintha egy láthatatlan erő megpróbálná távol tartani tőle.