Nyitott szem, nyitott szív

       Dávid a parkban üldögélt egy padon. Arra gondolt, ma is jó üzletet csinált. Két festményét vitte be az új galériába, ahol már hallottak róla (nem volt nehéz, az utóbbi években kiemelten foglalkoztak vele a művészeti folyóiratok, az évtized egyik legtehetségesebb festőjének tartották), és hiába kért a képeiért szemtelenül magas összeget, gondolkodás nélkül kifizették. Még így is jól fognak keresni rajta. Őt nem érdekelte, mi lesz a képekkel, miután elkészülnek. Nem volt hozzájuk nőve, mint sok más művész. Amíg készítette őket, nem volt képes mással foglalkozni, éjjel-nappal megszállottan dolgozott, de miután felkerült rájuk az utolsó ecsetvonás, már csak a pénz érdekelte, amit kaphat értük, és az nem volt kevés, de Dávid életviteléhez elég sem. Nem kábítószerezett, mint sok művésztársa, de a jó életet, a csillogást nem vetette meg. Barátnője nem volt, a nők csak addig érdekelték, amíg megszerezte őket. Addig mindent megadott nekik, és nemigen akadt, aki visszautasította volna. Ehhez hozzájárult az is, hogy jóképű volt, szőke, kék szemű, és bár az utóbbi időben egy kissé meghízott, nem annyira, hogy azt a pénztárcája vastagsága ne tudta volna ellensúlyozni.
Rágyújtott egy cigarettára. Ez volt az egyik rossz szokása. A másik az éjszakai mulatozások. Ha nem jött az ihlet magától, hát elindult megkeresni valamelyik éjszakai mulatóban. Bár az orvosa már figyelmeztette, hogy visszább kellene vennie a tempóból, mert a szervezete meg fogja bosszulni ezt a hajtás, Dávid csak nevetett. Ugyan mi baja lehetne, hiszen még csak harmincnégy éves. Ha jön a halál, majd lefizetem, mondogatta.
Nézte a futókat a park útjain, és azon gondolkodott, mi ebben a jó. Egyik kör a másik után. Egy lány futott el előtte, arcán csodálkozás villant át. Pár lépés után visszanézett, aztán tovább szaladt. Jó nő, gondolta Dávid, bármikor megszerezhetném, csak pár csillogó ajándék. Mindegyik ilyen. Pénzért megvehetők. Talán valamelyik nap fel is szedem.
Néhány kisgyerekes család jött. A fiúk focizni kezdtek, a lányok meg fogócskázni. Hangjuk betöltötte az egész parkot. A labda odagurult Dávid elé.
– Bácsi, rúgja vissza! – kérte az egyik kisfiú.
Gyere ide érte, ha kell, gondolta Dávid, és fölállt. Elindult hazafelé, nem szerette a gyerekeket, ha rajta múlna, kitiltaná őket a parkból. Úgy döntött este korán lefekszik, de ahogy hazaért a műteremlakásba és meglátta a vásznat, eszébe jutott a lány a parkból, és festeni kezdett. Másnap délelőtt fejezte be. Ilyenkor rendszerint cserbenhagyta az időérzéke. Hátrébb lépett és elégedetten szemlélte művét. Ennek az árából biztos megszerezheti a nőt.
Ásított egyet, lefeküdt a kanapéra, és egyből el is aludt. Csak másnap ébredt fel. Iszonyúan éhes volt, de nem volt otthon semmi ehető, ezért gyorsan lezuhanyozott, aztán leugrott a szomszédos gyorsétterembe. Sokszor evett ott, nem szeretett főzni, azért meg nem akart együtt élni valakivel, hogy legyen, aki ezt megteszi helyette. Aztán hazament, és még egyszer megnézte a képet. Úgy döntött, ez most a szokásosnál is jobban sikerült, nem kell rajta semmit javítani. Becsomagolta, és elindult vele a galériába. Nem akarta húzni az időt, délután már el is kezdi a nő becserkészését. Volt ebben valami bizarr. Megszerezni valakit a saját maga által ihletett mű árából.
Ahogy a galériához ért, egyből a vezető irodájába akart menni, de a titkárnő közölte vele, hogy Horváth úr ma nincs bent.
– Viszont Klára, a helyettese, itt van. Vele is megbeszélheti a képeladást, neki is van ebben döntési joga.
Dávid gondolkodott, nemigen szeretett nőkkel tárgyalni, szerinte a nők túlságosan érzelgősek ahhoz, hogy normálisan beszélni lehessen velük. Aztán eszébe jutott a lány a parkból, és úgy döntött, tesz egy próbát.
– Rendben, megvárom – mondta a titkárnőnek.
– Azonnal szólok neki, addig foglaljon helyet! – válaszolta a nő és elment.
Dávid leült. Azon gondolkodott, hogy fogja megszerezni a lányt, és meddig fog tartani. Úgy becsülte egy, maximum két nap elég lesz. Már a gondolattól is érezte, ahogy felforrósodik a vér az ereiben.
Lépések zaja hallatszott, majd belépett…
…a lány a parkból.
– Jó napot! Kiss Klára vagyok, Ön, pedig ha nem tévedek, Dávid.
Dávid néhány másodpercig szóhoz sem jutott. A parkbeli találkozásukkor sem nézett ki rosszul a nő, de most sötétkék kosztümjében, feltűzött hajával egyszerűen gyönyörű volt.
– Mi már találkoztunk – nyögte ki végül.
– Igen, tegnap a parkban, és együtt jártunk egyetemre is.
– Ne haragudj, nem emlékszem rád! – váltott tegezésre Dávid.
– Miben segíthetek?
– Egy képet hoztam eladni.
– Megnézhetem?
Dávid zavartan bontotta ki a képet.
– Igen, persze.
– Hát ez érdekes. Jól látom, hogy én voltam a múzsa?
– Igen. Gond?
– Nem. Nos, a szokásos árat tudom fizetni, ha az megfelel.
Dávidnak eszébe jutott valami.
– Van egy jobb ötletem. Egy sokkal jobb ötletem. Tied lehet a kép. ha a ma estét velem töltöd.
Klára szemén szomorúság futott át. Az arcvonásai nem változtak. A férfi szemébe nézett:
– Dávid, ismerem az életviteledet, tudom, hogy a nők a lábaid előtt hevernek, de engem nem lehet megvenni. Azt hiszem, jobb lesz, ha visszajössz jövő héten, és Horváth úrral tárgyalsz inkább – mondta, azzal kiment a szobából.
Dávid megvonta a vállát. Ha nem, hát nem, gondolta és elindult haza. Otthon kézbe vette az ecsetet, odaállt a vászon elé, és… és egyszerűen képtelen volt dolgozni, folyton a lányon jártak a gondolatai.
Miután már három nap is eltelt anélkül, hogy bármiféle ihletet érzett volna, Dávid úgy döntött, kutyaharapást szőrével, és elindult a helyi bárba, hogy felszedjen valakit. Két lány is megkörnyékezte, de egyik sem nyerte el tetszését, ezért inkább inni kezdett. Kicsit túl sokat is. Hajnal volt, mire hazaért. A kapukulcsait akarta elővenni, mikor erős szúrást érzett a mellkasában, aztán elvesztette az eszméletét.
A kórházban tért magához. Addigra már ott volt a magánorvosa is, meg egy másik doktor.
– Nem szabad, hogy a sajtó megtudja, most nyugalomra van szüksége! – mondta Pálffy, az orvosa.
– Mit nem szabad megtudniuk? –kérdezte Dávid.
– Szervusz, Dávid! –köszönt oda neki Pálffy.
– Mit nem szabad megtudniuk? –tette fel még egyszer a kérdést Dávid.
– Szívrohamod volt. Nem olyan súlyos, mint ahogy hangzik, de néhány hét pihenőre lesz szükséged, és néhány dolgot meg kell változtatnod az életedben.
Dávid csak feküdt némán az ágyban. 10 perc is eltelt már, mire megszólalt.
– Mert ha nem?
– Nem biztos, hogy mindig megúszod ilyen könnyen. Ezt vedd figyelmeztetésnek. A halált nem lehet lefizetni.
Dávid csak nézett maga elé, és arra gondolt, ez csak egy rossz álom, és ő mindjárt felébred.

A következő hetek azzal teltek, hogy Pálffy doktor részletesen kidolgozott számára egy diétát, amivel elérheti az ideális testsúlyát. Le kellett szoknia a dohányzásról és az éjszakai életről. Egy futócipőt kapott ajándékba orvosától, amit már nem bírt szó nélkül hagyni.
– Rendben, leszoktam a cigiről, az italról, az egész éjszakás kimaradozásokról, de azt azért már ne képzeld rólam, hogy ott fogok rohangálni a parkban. A következő mi lesz? Beállhatok focizni a gyerekek közé?
– Orvosilag nem vagyok ellene – mosolygott Pálffy.
Így aztán öt héttel a szívroham után Dávid ott ült a parkban egy padon, lábán a vadonatúj edzőcipőjével és igen ostobán érezte magát. Pálffy a lelkére kötötte, hogy
egy körnél többet ne csináljon, és ha kicsit is rosszul érzi magát, azonnal üljön le. Dávid úgy döntött, ő már a gondolattól is rosszul érzi magát, ezért ülve maradt. Elkezdte nézni a hangyákat, aztán a focizó gyerekeket. Egész jó képet lehetne csinálni róluk, gondolta.
– Szervusz, Dávid! – köszönt oda valaki.
– Szia! – fordult a hang felé, de nem látta mindjárt, ki a tulajdonosa, mert a nap szemébe sütött. Aztán felismerte. Klára volt az.
– Leülhetek? – kérdezte a lány.
– Szóba állsz még velem a múltkori után?
– Hallottam, mi történt veled – engedte el a füle mellett a kérdést Klára. – Jobban vagy?
– Jobban. Az orvosom kiküldött ide, hogy fussak, de őszintén szólva nincs nagy kedvem hozzá. Bár, ha velem tartanál, úgy egész más lenne.
– Ne haragudj, de nem.
– Értem. Megértelek – hajtotta le a fejét a férfi.
– Nem, nem arról van szó, de a fiam itt focizik, és nem akarom egyedül hagyni.
– A fiad? Nem is tudtam, hogy férjnél vagy.
– Honnan kellett volna tudnod? Egyébként nem vagyok. Még egyetem alatt ismerkedtünk meg, aztán jött a gyerek és megpróbáltuk együtt, de nem ment.
– Értem. Sajnálom.
– Áh, ne sajnáld, Mindkettőnknek így jobb.
– És most van valakid?
– Nincs. De majdcsak rám talál a szőke, kék szemű hercegem… – a hangja elcsuklott. – Jaj, nem rád gondoltam.
– Pedig szívesen meghívnálak egy vacsorára,
– Nem szeretném Petit egyedül hagyni.
– Akkor hozd el őt is!
– Úgy vettem észre, nem rajongsz a gyerekekért.
– Megváltoztam.
– Akkor majd találkozunk. Gyere, Peti!
Dávid nézte, hogy megy el a nő a fiával, és nagyon, de nagyon szeretett volna velük tartani.
Hazatérve, hetek óta először, kezébe vette az ecsetet és festeni kezdett. A parkot festette, a sok-sok vidám gyerekkel. Másnap délután ment is a galériába. Mit ment? Rohant. Alig várta, hogy odaérjen.
Aztán, ahogy belépett az épületbe, földbe gyökerezett a lába. Klára állt ott, és egy férfi ölelte át.
Dávid leejtette a képet, aztán megfordult, és kiment.
– Dávid, Dávid várj meg!
– Azt mondtad nincs senkid.
– Így is van, ő a volt férjem.
– Hát, nem úgy néztek ki, mint akik között nincs semmi.
– Dávid ez egy hosszú történet.
– Ráérek.
– Üljünk le valahova!
– Nekem jó lesz itt is. Nos?
– Már mondtam neked, hogy együtt jártunk egyetemre.
– Na és, nagyon sok emberrel jártam egyetemre. Akkor mi van?
– Én már… én már akkor beléd szerettem, de te észre sem vettél.
Dávid döbbenten nézte a lányt.
– Tényleg nem emlékszem rád.
– Tudom, Te már akkor felkapott voltál és… elérhetetlen.
– De ne haragudj, hogy kapcsolódik ez az előző jelenethez?
– Mikor Tibivel összeházasodtunk, azt hittem, majd elfelejtelek, de nem ment, ezért is váltunk el. Aztán idejöttem dolgozni, és gondolhatod, mennyire megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy ide hozod a képeid. Nem is akartam itt maradni. Épp terveztem, hogy felmondok, amikor Horváth úr elutazott, és nekem kellett helyettesíteni. Minden este a parkban szoktam futni, és azt hittem rosszul látok, amikor észrevettelek, Aztán mikor két nappal később megjelentél a galériában, és én megláttam a képet, azt gondoltam, hogy végre észrevettél, és minden rendben lesz, de te olyan undok voltál, mintha valami olcsó kurva lennék, mintha… – könnyei végigfolytak az arcán.
Dávid nem tudta, mit csináljon.
– Ne haragudj, én… Nem is tudom, mi ütött belém!
– Tibi a legjobb barátom. Ő mindent tudott, a tegnap délutánt is elmeséltem neki, és csak örült neki, hogy boldog vagyok. De nincs köztünk semmi.
Néhány percig álltak ott némán, majd Klára megszólalt.
– Akkor én megyek. Légy boldog, Dávid!
– Várj! – szólt Dávid, és elkapta a lány kezét. Magához húzta. – Nem akarom, hogy elmenj. Azt hiszem, beléd szerettem.
– Akkor megcsókolnál végre? Olyan régóta várok rád!
Dávid elmosolyodott.
– Lehetek a szőke herceged? – kérdezte és kezét a lány hajába fúrta, a fejét magához húzta, amíg az ajkuk egymásra nem talált. Más volt ez a csók, mint amiket eddig átélt, tele volt érzelmekkel.
Miután Petit magával vitte az apja, az egész éjszakát együtt töltötték. Dávid hajnalban felkelt, odaállította a festőállványt az ágy mellé, és dolgozni kezdett. Tudta, hogy ez a kép most más lesz, hogy ez lesz a legjobb képe. Ehhez a mosolyhoz képest, ami Klára arcán ült, a Mona Lisa mosolya nincs sehol. És ő ezt most már minden nap láthatja.

Hét másodperc az élet

       Négyen voltak ott. Annak a sötét, sűrű levegőjű kocsmának a bejárattól legtávolabb eső sarkában, körülállva a magas asztalt, mint ahogy előttük oly sokan már a múltban. Ebben a kocsmában mintha megállt volna az idő, mintha soha semmi nem változott volna. Hallgatagok voltak, négyen együtt, és mégis külön, elfoglalva a saját gondolataikkal. John, a legfiatalabb, még alig tölthette be a huszadik évét, állán a kortársai között most épp divatos szakállka, mely férfiasabbá ugyan nem tette, de legalább a látszatát adta annak, hogy viselője annak szeretne tűnni. Határozottan emelte fel poharát, aztán ugyanolyan határozottan tette is le vissza az asztalra, mielőtt ajkai egyáltalán érinthették volna a benne lévő folyadékot. Nézett maga elé és erősen gondolkodott. Tétován felnézett egy hosszú pillanatra, ám mint aki attól fél észreveszik, ijedten kapta le vissza szemét az asztal lapjára. George, aki mellette állt, felsóhajtott. Ő volt a legöregebb, talán hatvan éves is elmúlt már. Vele szemben Fred, mintegy válaszul, szintén felsóhajtott, majd sírni kezdett. Nem hangosan, ám ahhoz mégis épp eléggé, hogy mindannyian hallják. Csak ők, mert a csaposon kívül, csak egy feltűnően jókedvű társaság tartózkodott még az átellenes sarkában a kocsmának, ők azonban túlságosan is hangosak voltak ahhoz, hogy bármire figyelni tudjanak a játékon kívül, amivel épp elfoglalták magukat. John újra felnézett, azt hitte, Thomas őt figyeli, de rá kellett jönnie, hogy épp a zajos társaságot vizsgálgatja. Ő is hátrafordult, hogy megnézze őket. Az egyik férfi felpillantott, cinkosan hunyorított egyet, ujjait kalapjához emelte, mintha csak régi barátok lennének, aztán visszafordult a többiekhez, és mondott nekik valamit. Mindannyian felröhögtek, súgtak-búgtak, időnként felnéztek, aztán visszatértek a játékukhoz. Lapokat tettek le, irkáltak néha, pénzt csúsztattak középre, a halom egyre nőtt. Szerencsés lesz, aki elviszi, gondolta John.
– Szerencse… – nyögött fel. Ő aztán tudta, mi az a szerencse. Csak hét másodperc az élet, hangzott fel váratlanul a zenegépből a jól ismert dallam. – Csak hét másodperc, vagy még annyi sem – suttogta a férfi maga elé.
– Vagy még annyi sem – ismételte meg Thomas.
– Mindegy mennyi, ha menni kell, mész, ha maradni, maradsz. – George szavai amennyire egyszerűek voltak, annyira bölcsek is.
– Ha belegondolok, nekem nem volt hét másodpercem – mondta halkan Fred. Mindannyian ismerték a történetét, mégis készségesen meghallgatták, akárhányszor mesélte is el. – De már biztosan unjátok…
– Nem, nem. Mondd csak! – nézett rá George. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, mikor van valakinek szüksége rá, hogy meghallgassák.
– Akárhányszor végiggondolom, mindig ugyanoda jutok – folytatta Fred. Talán meg sem hallotta, amit George mondott, anélkül is elmesélte volna újra. – Nem hibáztam el semmit. Nem indulhattam előbb és később sem. Ugyanúgy álltam ki a garázsból, mint bármikor máskor. Nem volt előjel, nem tartóztatott fel semmi, nem siettem jobban. Értitek? Semmi nem utalt rá, hogy jobban kellene figyelnem. Semmi. Azt sem tudom, hogy került oda az a sárga sportkocsi. Soha nem láttam korábban. Csak pár méteren múlott. Az pedig még egy másodperc sincs. Nem tudok másra gondolni, ez jár a fejemben éjjel-nappal.
George átnyúlt az asztal felett, és gyengéden megszorította a vállát, mintha csak a fia lenne:
– Nyugodj meg! Most már minden rendben van! Semmi baj!
– Te még soha nem meséltél nekünk – nézett fel rá a férfi. George, bár már nem volt fiatal, mindegyiküknél jóval magasabb volt. – Mindig meghallgatsz minket, és sejtem is, hogy nem véletlenül teszed. Ugye, neked is van valami… valami, ami nem hagy… ami ott van, és nem találod rá a választ.
– Nem. Az én válaszom már megvan, én csak azért vagyok itt, hogy segítsek másoknak. Még ha majdnem későn is jöttem rá, mi is a válasz. – Látva a rá irányuló figyelő tekinteteket felsóhajtott, és folytatta. – Akkor már egy ideje nem éreztem jól magam. Na, nem úgy, hogy testileg lett volna bármi bajom. Úgy nagyon is rendben volt minden. Láthatjátok ti is, jól tartom magam: edzőterem, vitorlázás, úszás, kosarazás. Mégis valami hiányzott. Megöregedtem, és bár, valamikor volt egy családom, hallani sem akartak rólam, tudtam. Azt is, csak magamat hibáztathattam. A lányom még a nevemet sem tudta kimondani, mikor én már rég más nők után futkároztam, nem is csodálom, hogy az anyja, minden irántam érzett szerelme ellenére, inkább elküldött. Emlékszem, nem tört össze a dolog. Tudtam, hogy mivel tartozok neki, meg hát, a látszat is… Minden hónapban átutaltam a megfelelő összeget, és azzal áltattam magam, másra nincs is időm, és szükségük sem. Soha nem látogattam meg őket. Amikor Gerda, a lányom, tizennyolc éves lett, küldött egy meghívót az érettségi báljára és egy köszönő levelet az ajándékokért. Azokért az ajándékokért, amikről nem is tudtam, nem is én vettem, hanem az anyja. Mindent úgy rendezett, hogy a lányom soha ne tudja meg, milyen ember is vagyok valójában… – Keserűen felsóhajtott. –Akkor jöttem rá, mi is hiányzott az életemből. Ők. De hazudnék, ha mást mondanék, leginkább az anyja hiányzott, hiszen Gerdát nem is ismertem. Attól a naptól fogva minden éjjel az ő arcát láttam magam előtt. Végül megírtam neki, hogy bocsánatot kérek. Nem válaszolt. Nem láttam értelmét a továbbiaknak. Pénzem volt, autóim, házaim, de nem volt senki, akire azt mondhattam volna, ő egy barát, egy társ, valaki, aki úgy néz rám, mint az a nő, akkor régen. Gyáva voltam, és féltem a fájdalomtól, egy este bevettem egy csomó altatót, már nem is emlékszem, mennyit. Elaludtam. Mielőtt átléptem volna azt a határvonalat, még egy arcot láttam. Az övét. Egy kéz, egy hang, az illata… És a mentők, fogalmam sincs, mennyi idő telt el… Valahogy odaért. Messziről jött. Áldom a sorsom, hogy még hallhattam, ahogy a fülembe súgja, mindig szerettelek, minden nap vártalak… Nem tudom, enélkül kibírtam volna-e…

/„Hidd el végre, csak hét másodperc az élet…”/

Fred ismét felzokogott. Ezúttal hangosan. Thomas arcán is könnyek futottak végig. Negyven éves lehetett, abban a percben mégis inkább tűnt egy kisfiúnak, mint érett férfinak:
– Hazudtam nektek – szólalt meg –, nem baleset volt. – A kocsmában mintha megfagyott volna a levegő egy pár másodpercre, aztán visszatért az élet.
– Ezt mindannyian sejtettük – nézett rá George.
– Tudjátok?
– Nem! Csak szerintem mind éreztük, hogy valami nem stimmel, de nem ítélkezni vagyunk itt.
– Pedig megtehetnétek. Csak egy pitiáner rabló vagyok. És még csak nem is volt igazán szükségem arra a pénzre. Csak cigire és italra kellett… – A hangja megbicsaklott. – Csak szórakozni akartam, és nem volt miből, és akkor ott volt az az öregasszony. Pont előttem vett fel pénzt az automatából, még csak nem is rejtegette, mint ha direkt azt akarta volna, hogy lássam. – Elhallgatott, és csak nézett maga elé. A többiek nem sürgették, egyikük sem sietett. Mindegyiküket várták valahol, de mindegyikük tudhatta azt is, megvárják. Akkor is, ha kicsit később érkezik. – Nem vettem észre a rendőrt. Ahogy megfordultam, biztosan azt hitte, fegyver van nálam… Éreztem, ahogy az első golyó elsüvít mellettem, hallottam, ahogy a falba csapódik a hátam mögött. A második a karomat súrolta. Nagyon közel volt, és én nagyon féltem. Aztán futottam, csak futottam, míg végül sikerült elérnem valami sötét helyet, ahol végre biztonságban érezhettem magam… Azt sem tudtam, hol vagyok… – Remegett.
A pultos állt meg mellettük egy tálcával:
– Az urak küldik – intett a zajos társaság felé. John odanézett, és látta, hogy a pénzkupac a kalapos előtt tornyosul. Ismét odabiccentett neki, majd folytatták a játékot.
A pultost láthatóan nem zavarta, hogy még mindegyikük pohara tele volt, otthagyta az újabbakat, majd unott arccal távozott.
– Hát, haver, ez nem lehetett könnyű – fordult Thomas felé John. – Mármint bevallani. Én biztosan nem fogok rendőrért kiabálni.
– Fiatal vagy még – felelte a másik.
– Nem. Nem is ezért. Csak tudod, nem tudom, én mit tettem volna. Úgy értem tele voltam tervekkel meg minden. Közben minden napom azzal kezdődött, hogy bevettem a gyógyszereimet, és imádkoztam, hogy megérjem az estét. Elmentem suliba, hogy anyám ne veszekedjen velem, és azt sem tudtam, van-e értelme. Ha találnak nekem szívet, akkor igen, ha nem, akkor nem. Emlékszem, aznap is elindultam otthonról. Igen rosszul voltam, de inkább nem mondtam otthon. Dél körül szólt a csipogóm, valami baleset volt, talán pont olyan, mint amiről te is meséltél – nézett Fredre. – Végre találtak donort. Az utolsó pillanatban. Mire beértünk a kórházba, már nem kaptam levegőt, talán a stressztől. Aztán leállt a szívem. Kétszer is újraélesztettek, már az is csoda, hogy eljutottunk a műtőig. Most meg itt vagyok. Fogalmam sincs, a szüleim mit érezhettek, én semmit. Emlékszem a sötétségre, a melegre. Hét másodperc? Azokban az években néha úgy éreztem, jobb lenne, ha valóban csak hét másodpercig tartana az egész…

Mint máskor, most sem szólt egyikük sem semmit. Mindegyikük elmondta, amit akart, aztán csak hallgattak. Arra gondoltak, nem véletlen, hogy végül találkoztak. Valamikor talán hasznát veszik egymás történeteinek.
Fred a pohara után nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. A többiek sem ittak.
– Azért a sör lehetne jobb is! – szólalt meg.
– Lehetne! – mondta Thomas is.
– Kimegyünk? – kérdezte George.
– Megint megnézzük a táblát? – nézett rá Fred. Igazából nem volt ellenére. Különleges látvány volt, és ő elnézte volna akármeddig.
Elindultak. A poharakat érintetlenül hagyták az asztalon. Mind a nyolcat. Mielőtt kiléptek volna, John visszafordult:
– Mindjárt jövök! Még van valami…
A társaság felé indult. Azok kíváncsian néztek fel rá, mikor megállt az asztaluknál. John megfogott egyet a papírok közül, amikre firkáltak. Megfordította, hogy lássa. Valami idegen nyelven volt, nem ismerte a jeleket, de értette. A pénzre nézett. Nem pénz volt, csak valami papírszerű foszlányok.
– Értem! – mondta.
A kalapos ismét biccentett:
– Akkor majd valamikor beszállhatsz, ha gondolod – felelt. – Mindig örülünk az új tagoknak. Sima fogadás, semmi más.
– Semmi más?
– Na, jó! Néha belepiszkálunk ide-oda, de nem nagy ügy.
– Persze, nem nagy ügy. Nekem még van egy-két köröm, de majd visszajövök. – Mosolygott. Már a kalapért megérte idejönni, ami most már az ő fején is ott díszelgett. Elindult kifelé. A szeme sarkából észrevette, hogy a korábbi asztaluk már üres, bár, a pultost nem látta leszedni a poharakat. Megigazított a kalapját. Megnézte az ajtó melletti tükörben. Kár, hogy nem tudja, megmutatni Georgnak, gondolta, de már elmennek, mire ő kiér, ebben biztos volt. Mert már nagyon várnak rájuk, ahogy őrá is. A szemébe sütött a nap, mikor kilépett, a kalap nem sokat ért, mintha átlátszó lett volna. Le is vette, és letette az ajtó mellé. Nézte az újonnan érkező vendégeket, nézte a parkban sétálókat (sokukat itt ismerte meg), aztán megfordult. Addigra újra érezte a szívében azt a fájdalmat, de kicsit most más volt. Felemelte a fejét. Látni akarta még egyszer a táblát, mielőtt elhagyja ezt a helyet, bár tudta, egy ideig nem fog rá emlékezni aztán:
TEREMTÉS MENNYEI KOCSMÁJA