Más-világ kategória bejegyzései

Írások Istenről, vallásról…

Búra alatt

       Miért? Miért? Miért? Miért álmodott róla már akkor, amikor még a szerelmet sem ismerte, ha nem lehetnek együtt? Miért találkoztak, ha el kellett válniuk? Miért? Miért ismerte minden mozdulatát már akkor, mikor őt magát még nem, és miért tudta ő a szavakat, amiket keresett? Miért? Miért nem lehetett úgy, hogy csak egy álom marad örökre? Miért mutatta meg a sors, hogy létezik, ha aztán…
     Nincs válasz, tudta jól. Ezerszer átgondolt kérdések, és végül soha egyikre sincs válasz.
     Keserű lett és kiábrándult ettől az egész értelmetlenné vált életnek nevezett előadástól. Úgy érezte, csak bábu, amivel játszik valaki. Valaki, akit istennek neveznek mások, ám ő már biztosan tudta róla, csak egy kegyetlen rendező. Egy hazug, érzéketlen rendező. Aki a színészek fülébe súgja a következő színben jön a beteljesülés, aztán a boldog happy end, de ebből egy szó sem igaz.
     Ám ő most kiszáll. Kilép a darabból, megtöri a forgatókönyvet, és ő lesz az, aki a végén nevetni fog a rendező kétségbeesett kapkodásán, mikor rájön egy bábu nem az előírt szerepet játssza, nem azt, amit ő elvár tőle.
     Felnevetett. Én fogok győzni, és te nem tehetsz semmit, suttogta maga elé gyűlölettel és elkeseredéssel a hangjában. Nem tudta, hallja-e, akinek szól, valami mélyen belül talán még reménykedett egy csodában…
     Elővett egy fényképet, és csak nézte. Nem sírt, már nem volt képes rá. Aztán fogta a papírlapot, és meggyújtotta. Megvárta, míg az utolsó sarok is hamuvá olvad, aztán a halott port a mosdóba öntötte, és némán figyelte, ahogy a víz magával ragadja. Ne maradjon semmi utána, ne tudjon róla senki, hogy szerette!
     Ne bánthassa senki, ha rájön, hogy miatta… hogy ő…
     Mindegy. Hamarosan már nem fog fájni semmi. Ő sem.

     Hideg precizitással készített elő mindent, elrendezte az ágyat, ahol majd megteszi, és lefeküdt. Altatót választott az utazáshoz, az fájdalommentes és gyors. Nem számolta, mennyit vett be, biztos volt benne, hogy eleget. Az első néhány percben nem történt semmi, aztán egy kis émelygést érzett, majd azt, ahogy zuhanni kezd valami megfoghatatlan sötétségbe, miközben a szobában minden lilássá válik körülötte…
     Hideg és meleg…
     Hányinger…
     Szédülés…
     Csend…
     Feketeség…

     Ölelés…

     – Hogy kerülsz te ide? – suttogta, ahogy megérezte az érintést, és kinyitotta a szemét. Olyan mélyen aludt, hogy nem halotta, amikor bejött. Az ajtót nyitva hagyta, arra emlékezett. Hogy könnyebben megtalálják. Majd… Azután… De lehet, hogy még mindig alszik, és ez az egész kép csak az átkelés része, hogy megkönnyítse azt.
     Bárki lehetett volna az álomkép, de nem bárki volt, és mindegy is, hogy került ide éppen most, mikor már azt hitte mindennek vége. A szemébe nézett, és tudta, mindig feleslegesen áltatta magát, ha egy percre is arra gondolt, ezt a férfit elfelejtheti.
     Az álomalak felemelte a kezét, és ujjai végigsimították a nő arcát. Ő érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel, de a cseppek ott maradtak, nem indultak céltalan útra többé. Fejét a férfi tenyerébe hajtotta. Ha álom is, én élvezni akarom minden percét, ha már a valóság nem lehetett szép, sóhajtotta fáradt agyának mélyén egy tétova hang. Lehunyta a szemét, és magába szívta az izzadt férfitenyér illatát – akkor már biztos volt benne, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen minden olyan volt, ahogy mindig vele – tökéletes. Az illat, az érintés, a kéz keménysége, és ahogy az ujjak begörbültek, hogy a nyakára simuljanak. Most már bármit megtehetek, gondolta, és megcsókolta a kezet. A férfi hüvelykujja végigsimította az ajkait, és ő megremegett. Annyiszor elképzelte, annyiszor álmodott róla, de a valóság mégis annyira utánozhatatlan. Aztán a férfi szemébe nézett, szeretett volna mondani valamit, de félt, ha megszólal, szétoszlik a kép. A férfi is néma maradt, csak közelebb hajolt és ajkai alig érezhetően érintették a nő száját. Aztán felemelte a fejét és csak nézte. Nem akarom, hogy vége legyen, még ne, Istenem, még hadd álmodjak, gondolta a nő. A férfi megrázta a fejét, és a nő arcát két kezében tartva, hüvelykujjával simogatni kezdte. Aztán újból megcsókolta, de már sokkal keményebben, mint először.
     A nő kissé felemelkedett az ágyról. Úgy húzta magához a férfit, mint fuldokló a mentőövet, úgy simult hozzá, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A férfi egyik karját a nő háta alá csúsztatta, és keményen rántotta magához, arcát a nő hajába fúrta, olyan mélyen szívta magába az illatot, hogy az ölelése még szorosabb lett tőle, annyira, hogy az szinte már fájt. A nő nem akart szabadulni ebből a szorításból, nem akarta, hogy vége legyen.
     A férfi miközben egyik karjával ölelte, másik kezével simogatni kezdte a nő hátát. Sóhajtása egyszerre volt vágyakozó és megkönnyebbült. Nem szólt egy szót sem, de az érintésében benne volt minden. A vágy és valami más is, amit a nő mindig hallani akart, egy kimondhatatlan érzés. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi keze felfedezze a testét. Az emberé, akire várt, aki az övé, akinek egyedül adni képes magát…
     Szeretlek, akarta mondani, de nem tette. Annyira erős lett az életében felépített gát, hogy még a halál kapujában sem engedett utat az érzéseknek. Már nem. Ám amit a szavak nem mondhatnak el, azt megtehette a teste. Görcsösen húzta magához a férfit, úgy csókolta, hogy fogaik keményen koccantak össze, és ő érezte, ahogy az ajka felreped, érezte szájában a vér fémes ízét.
     Mindent az ösztön irányított. Ahogy lekerültek róluk a ruhák, ahogy lábai szétnyíltak a férfi keze előtt, és ahogy a vágy hangot adott. Fel-felnyögött, ahogy a férfi ajkai, majd nyelve érintették testének legérzékenyebb részét. Ahogy a férfi ujjai beléhatoltak, megragadta a kezet, hogy ne mozdulhasson, hogy magában érezze mélyen és keményen. A férfi tekintete megsötétedett, ahogy kezei már egyáltalán nem gyengéden feszítették szét a nő lábait, és beléhatolt. Mozdulatai ösztönösek voltak és kemények. Hangja rekedten tört fel, ahányszor csak nyomult. Közben folyamatosan a nő szemét nézte. Nem szólt egyikük sem, csak tekintetük fonódott össze némán és testük hangosan. Szégyenérzet nélkül adták át magukat a másiknak és a vágynak. Aztán a forróságnak, ami elöntötte őket. A nő figyelte a férfi arcát, mikor a vágya csúcsára ért, nem bánta volna, ha örökre így maradhat, lebegve a semmiben, belesimulva a férfi izzadt karjaiba.
     Szeretlek, súgta fülébe a férfi, és ő elaludt. Olyan békésen, mint soha azelőtt…

* * *

     – Most jobb? – kérdezte a lény, ahogy társára nézett. Még nagyon sok mást is akart, de nem tudta megfogalmazni, ami benne kavargott.
     A másik sokáig nem válaszolt, csak meredt maga elé.
     – Nem szeretem, ha boldogtalanul halnak meg, hajlamosak rá, hogy rossz karmát válasszanak utána.
     – De ez hazugság… Ha megtudják…
     – Nem tudják meg!
     – Nem biztos. Ha több időt töltenek itt.
     – Vissza fog menni most. Sietni fog, mert boldog. Nem tudja meg!
     Nézték a világot. Az egyikben ott munkált a dac, hogy segíteni fog, a másikban a félelem, hogy beleavatkoznak valamibe, amibe nem szabad. És mélyen belül mindkettőjükben a kérdés, miért vannak ők együtt?

* * *

     – Valahogy nem tetszik ez nekem… – mondta a szellem, miközben a másik dimenzió eseményeit figyelte. – Olyan rossz érzésem van.
     – Nekem is – felelte a másik.
     – Mi van, ha igaza van?
     – Kinek? Annak, aki azt mondta, boldogan kell átkelniük, vagy a másiknak, aki szerint nem avatkozhatnak be?
     – Szerintem, tudod, kiről beszélek.
     A szellem elgondolkodott:
     – Az nem lehet… Nem lehetünk…
     – Biztos vagy benne?
     – Nem lehet… Nem lehet, hogy bábuk legyünk! Nem lehet…

Apokalipszis itt és most

     Az elnöki épület konferenciatermében ültek. Senki nem mozdult, a kivetítőt figyelték. A BBC rendkívüli adása ment. Ami azt illeti, az utóbbi időben nem is néztek mást, csak ezt a csatornát. Meg nem is sok maradt már, amit nézhettek volna, szép lassan minden leállt.
    Mióta kitört a harmadik világháború, szinte ki sem mozdultak innen. Felesleges lett volna. Ez az épület védett volt, minden szempontból. Bár, ki árthatott volna nekik? Már senki.
    A legfrissebb híreket hallgatták. Máshonnan is beszerezhették volna az információt, de ezt már megszokták az évek alatt, és olyan dolgokat is megtudhattak így, amit a száraz jelentésekből nem.
    Ark, az elnök, felállt. Csak az utóbbi időben használta ezt a nevet. Azt mondta, ettől újra fiatalnak érzi magát, mintha csak ötven éves lenne. Való igaz, kicsit több volt. Vagyis inkább sokkal több, de ez most nem érdekes. Mindannyian ránéztek, bár kissé elhomályosította látásukat az ablakon beszűrődő lilás fény, ami a légkörbe jutott anyagoknak volt köszönhető. Idebent optimális volt a környezet. Levegő-összetétel, hőmérséklet, páratartalom – minden a megfelelő szinten, s most már nem sokára odakint is jó lesz.
    Néma csend ült a szobán, mindenki arra várt, mit fog Ark mondani.
    – Uraim – kezdte a vezér –, még néhány nap, legfeljebb, és végeztünk! Már nem lehet leállítani őket.
    Elégedett moraj futott végig a termen. Kétszáz év. Azóta erre várnak. Már rengetegszer megpróbálták, de mindannyiszor belebuktak. Most már nem akartak hibázni. Ezt alaposan megtervezték. Rájöttek, hogy egyszerű háborúk útján nem fog sikerülni. Ide összetettebb stratégia kellett. Mindent bevetettek. Biokémiát, hadászatot, ideológiákat. És az emberek mindent elhittek. Néhány gyógyíthatatlan betegség, társadalmi különbségek, vallásiak – végül már mindenki gyűlölt mindenkit.
    Összefogás? Ugyan már! De nem is az volt a cél. Ahhoz, hogy a bolygót lakhatóvá tegyék az otthoniak számára, meg kellett változtatni egy-két dolgot. És persze el kellett tüntetni az embereket is. Ők csak humusznak voltak jók az idegenek világában.
    Az idegenek nem voltak annyian, és nem rendelkeztek olyan technológiákkal, hogy egyszerűen elfoglalják a bolygót, ezért cselhez kellett folyamodniuk. Az emberiség normál körülmények között még több ezer évig fennmaradhatott volna, de annyi idejük nekik sem volt várni. És, ami azt illeti, tömegpusztító eszközöknek is híján voltak. Otthonról nem hozhatták a sajátjaikat, úgyhogy mindent itt kellett összeállítaniuk. Ez eléggé időigényes volt.
    Először az emberektől akartak megszabadulni, és aztán átalakítani a bolygót, de ez nem sikerült. Azok a járványok, amik más világokban működtek, itt nem. Az emberek ellenállóbbnak bizonyultak. Ezért folyamodtak a következő megoldáshoz, a háborúkhoz, de ez sem vált be. Egyszerűen voltak, akik kívül maradtak.
    Többször próbálkoztak a gazdaságok tönkretételével, de ezek mind-mind csak időleges megoldást hoztak, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
    Addigra, a XX. század végére, Ark már csalódott volt és kezdte úgy érezni, nem volt túl jó választás ez a bolygó. Pedig Filggel együtt döntöttek mellette, és Filg soha nem tévedett. Mindent figyelembe vettek. A környező bolygók is jónak bizonyultak a későbbi terjeszkedéshez. A klán is segített, náluk ez így volt szokás. Nem számítottak rá, hogy ennyi ideig fog tartani. Az életciklusukhoz képest ez elhanyagolható, de Filg már türelmetlen volt.
    És akkor Arknak remek ötlete támadt.
    Ami nem működött erőszakkal, az működött csendesebb eszközökkel. Új technológiákat adtak az emberek kezébe. Az emberiség immár gyorsabban, hatékonyabban tudott előállítani olyan eszközöket, amivel kényelmesebbé tehette az életét. Az, hogy ezek az eszközök rövid életűek voltak, és „haláluk” után mérgező anyagokkal töltötték meg környezetüket, igazából senkit nem érdekelt. Mindenki csak a pillanatnyi előnyökkel foglalkozott.
    És a világ lassan, de biztosan kezdett megtelni a halált hozó szeméttel. Már akinek halált hozott. Arkék fajának ez volt az élet. Napról-napra érezték, ahogy a levegő átalakul, veszít oxigéntartalmából, ahogy a Földet védő ózonpajzs enged az őt ostromló gázoknak, és felszaggatott testén át utat enged az ultraibolya sugárzásnak. Növelve a beteg élőlények számát a világban. És ez Arkék számára megint csak jó volt.
    Erre a folyamatra segítettek rá az idegenek új találmányukkal. Vagyis ez csak ebben a világban volt új, ők ezt már évezredek óta használták. Nem pont olyan okokból, mint az emberek.
    A növénytermesztésre használható területek csökkenésével, egyre nagyobb jelentősége lett, hogy azok a területek tökéletesen kihasználhatók legyenek. A népességmegoszlást erősen átalakította egy-két járvány. Hogy honnan kerülhettek ide, azt csak kevesen tudták, azon kevesek meg nem igen akartak beszélni róla. Afrika, Dél-Amerika lakosságát minden esetre szinte teljesen eltüntette. Az emberek helyét pedig a termőföldek vették át, már ahol még volt életképes talaj. Addigra ugyanis ezen kontinensek nagy része sivataggá változott.
    És akkor megjelent ez a nagyszerű szerkezet. Oxigénmegkötőnek nevezték el. Elvitték egy adott helyre, ahol nem volt szükség az éltető elemre, és celláiba sűrítették az „életet”.
    Aztán ezeket a cellákat a rendeltetési helyükre szállítva a föld alól adagolták gondosan szabályozva az üvegházakba. Kissé ugyan megváltozott az időjárás a világban, a természet igyekezett visszaállítani az egyensúlyt, de az emberek ellen vesztésre állt. A növényzet kihalt a meglopott vidéken, újabb és újabb területeket engedve át a száraz halálnak.
    Óriásira nőttek a társadalmi különbségek. A gazdagok pedig még többet akartak. Lassan eljött az az idő, amire senki nem számított. A víz után, immár az éltető oxigénért is fizetni kellett. A vezetők, a tehetősek, a szerencsések gondosan védett, burával fedett városokban, birtokokon élték életüket, a külvilág pedig lassan, de biztosan haladt a pusztulás útján, de innen még mindig lett volna visszaút. Hisz az ember olyan, hogy egy darabig tűri az igazságtalanságokat, a nélkülözést, aztán fellázad. Ark addigra már kiismerte őket, és tudta, hogy egy effajta lázadás társadalmi változásokat hozna, végső soron pedig azt, hogy minden visszarendeződne. Ezt nem akarta. Még mindig túl nagy volt az emberiség létszáma ahhoz, hogy sikerrel felvehessék velük a harcot.
    Ekkor már jöhetett a háború. Az utolsó, a végső. A félelem háborúja, a biokémia háborúja, a gépek háborúja. Némi színfalak mögötti besegítéssel sikerült is elindítaniuk. Ennek az eredményét figyelték most a BBC híradójában.
   A bemondó az utolsók egyike volt. Talán nem volt családja, talán annyira elhivatott volt szakmája iránt, de kitartott. Bőrén – pedig biztosan megpróbálta védeni – vörösen fénylettek a sugárzás okozta hólyagocskák, itt-ott egy-egy daganat látszott. Hangja néha elcsuklott a fáradtságtól, szemei lázban izzottak, de olvasta a híreket rendületlenül. Hitt benn, hogy valahol, valakinek pont ennyi kell, pont ez a kis remény ahhoz, hogy túléljen. Valószínűleg nem is sejtette, hogy már csak alig pár tízezren hallgatják, és az sem mind földi halandó.
    Felköhögött. Ajkai körül apró vércseppek jelentek meg, már nem sok lehetett hátra neki.

    Mint, ahogyan a többieknek sem, gondolta Ark.
    És ezt gondolták társai is. Gyakran megesett, hogy ugyanazt érezték, bár most nem is kellett hozzá az a rejtett kapcsolat, ami egyébként életük része volt.
    Ark leült. Nézett maga elé. A győzelem kapujában mélységes nyugalom szállta meg, de valamiféle üresség is. Ez a bolygó töltötte ki utóbbi kétszáz évének mindennapjait, és máris kezdett hiányozni a feladat.
    De legalább a végére értek. Még pár hónap, amíg mindent elrendeznek, és akkor végre Filg is eljön, nem csak a polfodrigen által létrehozott háromdimenziós kivetüléseik érintkezhetnek valahol félúton kettőjük valódi teste között. Nem állt ez olyan távol valóságos szexuális tevékenységüktől, hiszen ők kétneműek voltak, és a szaporodáshoz nem kellett okvetlenül másik egyed, mégsem fordult elő túl sűrűn, hogy valaki pár nélkül vállalkozzon rá.
    A polfodrigen valóságát meg sem közelíthette semmilyen a Földön használt csúcstechnológia. Annyira tökéletes közeli állapotot szimulált, hogy néha igénybevevői kábán álltak hosszú percekig, mire felfogták, hogy az átélt élmény nem volt valódi. Ark és Filg is ezt használta házaséletük fenntartására. Ahogy testük „képe” tökéletesen összesimult, minden kis ív lágyan követve a másikét, úgy egyesültek hullámaik is, és számukra ez volt a fontosabb. A hullámok együttrezgésének hatására indult be a szaporodást szabályozó rendszerük, többnyire csak egyikükben, de volt olyan is, hogy mindkét egyedben. Ezt néha tudatosan szabályozták, néha meg, mint legutóbb is – talán a közelgő diadal felett érzett izgalom hatására – kicsúszott az irányításuk alól.

* * *

    Hatalmas robbanás hallatszott odakintről, ami enyhén megremegtette az ablaktáblákat is. Ark összevonta a szemöldökét. Jókora töltet lehetett, ha hullámai, még a védőburkon is áthatoltak. A televíziókészülék képe szétesett. Ark kikapcsolta. Tudta, hogy hiába keresne másik csatornát, már nem igen találna. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, aztán elővett egy műszert, állított rajta valamit, minek hatására a bázist eddig védő burok eltűnt. Senki nem tiltakozott, mindannyian köré sereglettek és elégedetten szívták be a radioaktív levegőt. Mintha csak otthon lennének. Egyikük bőre különös változáson ment át, halványrózsaszínből liláskékké változott, pár furcsa rajzolattal. Apró csápok jelentek meg a karok mellett, melyeknek vége halványan fénylett. A többiek ránéztek, aztán ők is felvették régi alakjukat, már megtehették. Már ez volt az otthonuk.
    Ark elégedetten és boldogan figyelte őket.

    – Filg! – szólt bele az üzenetközvetítőbe, és Filg szinte azonnal válaszolt. Ez is mekkora marhaság volt az emberek világában, hogy nem létezik a fénynél nagyobb sebesség, futott át Arkon a gondolat. Még szerencse, hogy nem igaz, hiszen akkor most ők sem beszélgethetnének. Bár megbocsátható tévedés volt ez, az emberiség soha még csak a közelében sem járt azoknak az ismereteknek, amik alapján pontos képük lehetett volna a világról, de Ark tudta, hogy az ő tudásuk sem teljes. Azt csak a Mindenható birtokolja. Gondolatban elmondott egy hálaimát.
    Filg szavai riasztották fel.
    – Hallottad, amit mondtam?
    – Nem, ne haragudj, csak annyi jó hírt akarok veled közölni, hogy teljesen leköti minden rezgésemet! Nem sokára készen leszünk, már a légkör is szinte azonos a miénkkel, nincs szükségünk semmilyen szűrőre. Filg, én annyira boldog vagyok, pár kvargf és itt leszel velem, nem csak a polfodrigennel érintkezhetünk, és végre lehetnek utódaink is…
    – Pont erről beszéltem.
    – Miről?
    – Utódunk lesz, és apám is elhalt. Úgy döntöttem, mégsem akarok új hazát. Szeretnék a szülőbolygómra visszamenni, és ott felnevelni a kicsiket. Ugye, megérted?
    Ark hallgatott. Nem tudott mit mondani, és azt is tudta felesleges is lenne. Filggel nem lehetett vitatkozni, és érezte is, hogy döntése végleges. Ahogy végignézett a többieken, arra is rájött, ők is vették az iménti adást.
    Néma csendben álltak sokáig, aztán Nugo, a helyettese, megszólalt:
    – Mikor indulunk?
    Ark megvonta a vállát:
    – Akár azonnal is, felesleges maradnunk.
    Néhány kvargffal később, ami földi időben fél napnak számít, már az űrhajó fedélzetén álltak. Ark jelezni akart, hogy indulhatnak, de akkor eszébe jutott valami. Elővett a zsebéből egy távirányítót és megnyomott rajta néhány gombot. Kék felvillanások tűntek fel a Föld különböző pontjain, ahogy a még meglévő védőburkok is felhasadtak, és az oxigéntartályok fala is megrepedt.
    Hosszú folyamat lesz, gondolta Ark, de úgy érezte, meg kell tennie. Aztán felszálltak.

* * *

    A pap belépett a templomba, kezében egy ősi spirálfüzettel. Előre sétált. A hívek áhítattal figyelték a szent írásokat tartalmazó ereklyét. Különleges nap volt ez a mai. Ezen a napon ünneplik, azt, hogy Isten megkegyelmezett nekik, és ideküldte szent angyalait, hogy még egy esélyt adhasson. Az angyalok kék villámaikkal elpusztították bűnös eszközeiket, aztán szó nélkül távoztak. Ezüst színű lovaik patája mennydörgésbe vonta az egész világot, és tüzet okádtak. Azt tartják az angyaloknak tíz keze volt, amiből nyolc világított, hogy fényt hozzon a sötétségbe.
    Nem mindenki hitt ebben. Sokan azt mondták, csak mese az egész, de a többség tudta, hogy az ősök nem hazudtak. Igenis Isten szent angyalai tettek látogatást azon a több száz évvel korábbi napon.