Gondolatok kategória bejegyzései

Fontossági sorrend

 HősNőkblogok
    – Szeretlek, kicsim, nagyon szeretlek – hadarta a telefonba a férfi –, de most mennem kell. Rögtön indul a vonatom, tudod, anyukámékhoz utazom. – Azzal letette.
    Elégedett volt. Szerette a nőt, annyira megértő. Már a sokadik találkozót mondta le, de a nő mindig elfogadta. Jövő héten szakít rá is időt, de most tényleg megígérte a szüleinek, hogy meglátogatja őket a hétvégén. Múlt héten meg céges buli volt, azt sem hagyhatta ki, előtte egy barátjának volt legénybúcsúja. Hogy az előtt mi volt, arra már ő sem emlékezett, de biztosan valami nagyon fontos.
    Épphogy elérte a vonatot, este lett, mire megérkezett. Nem vágyott semmi másra, csak, hogy végre ágyba kerüljön. De még ezer kérdésre kellett válaszolnia. Órákon át. Örült, mikor ennek is vége szakadt.
    Hullafáradtan hevert a fotelban, a televízió villódzó fényei világították meg az arcát. Megszólalt a telefonja. Erőtlenül emelte fel. Ő hívta. Már nem érzett magában elég energiát, hogy vele is beszéljen. Majd a jövő héten, ha hazamegy. Hagyta csörögni. Lehet, hogy mégis fel kellett volna venni, gondolta, mikor végre elhallgatott, de nem akart most még ezzel is foglalkozni, inkább lefeküdt aludni.

    Gyorsan eltelt a hétvége. Hétfőn délelőtt sok dolga volt, késő délután jutott csak eszébe, hogy telefonálnia kellene. Ez aztán átcsúszott a következő napra.
    Hallotta, ahogy a hívás kicseng, de nem vette fel senki. Nem aggódott. Fél órával később újra hívta.
    – Szia! – szólt bele egy fáradt hang. Más volt, mint szokott.
    – Hogy vagy? – kérdezte ő vidáman. – Képzeld…
    – Figyelj! Már nem szeretnék beszélgetni veled – vágott közbe a nő.
    – De hát, mi történt?
    – Hívtalak, mert szükségem lett volna rád.
    – Ne haragudj, nem értem rá! Hiszen tudod, a szüleimnél voltam.
    – Igen, tudom. Nem volt időd. – A hang éles gúnnyal száguldott át az éteren. – Soha nem volt rám időd. Tudod mit? Kapsz tőlem valamit, aminek biztosan örülni fogsz. Nem kell többet hívnod, meghagyom neked ezt az időt is. – Kattanás hallatszott, majd csend.
    A férfi bénultan tette le a telefont. Csak nézett maga elé. Semmit nem értett.
    – A barátnőddel beszéltél? – hallotta meg a kérdést. Felnézett. Az egyik haverja volt.
    – Dobott – válaszolta monoton hangon. – Azt mondta, keveset foglalkozom vele.
    – Mindig ezt mondják. Szerintem van valakije.
    A férfi összevonta a szemöldökét, aztán bólintott.
    Biztosan.

Az áttörés napja

/Tücsöknek, az egyik legnagyszerűbb embernek, akit ismerek/

(…a mai nap. Azért ez, mert úgy döntöttem.)

     Kell ez nekem? – kérdezte magától a nő, miután letette a telefont. Hogy is mondta annak idején Laci? Az a nő, aki beleszeret Don Juanba, csak magát hibáztathatja, elvégre tudta, mibe megy bele. Ez mind szép, csak egy hiba van benne. Don Juan nem szokta bejelenteni, hogy hello, ez vagyok.

    Azt is mondta Laci, nincs annyi Don Juan a világon, mint gondolják. Igaz István meg azt mondta, a túlzottan vagány viselkedés vonzza őket. Ő persze, nyersebben fogalmazott. „Az ilyen mentalitás beindítja a bikákat és a magukat ellenállhatatlannak képzelő macsókat.” Bár, hosszútávon mégiscsak Lacinak volt igaza. Egyszer minden elmúlik. A csalódottság is, amit most érez, akkor meg miért is ne érezhetné magát most is olyan jól, mint két hónap múlva fogja.

    Fogta a telefont, és kitörölte a számot. Ha a férfi akarja, úgyis felhívja, ha meg nem, akkor ennyi volt, minek húzni az időt, nem igaz?

    Leült az ablak mellé, és az utcát nézte. Valamit csinálni kellene, mert ez így nem jó. Túl sok ideje van gondolkodni.

    Megcsörrent a telefon. Ránézett. Elmosolyodott. Nem az volt, akire várt, de a célnak megfelelt. Felvette. Ha kevesebb lenne köztük a korkülönbség, és a távolság, nem gondolkodott volna egy percet sem. Iszonyúan férfias hangja volt a hívónak. Kellemes félórás beszélgetés, mint mindig – néha kissé erotikába hajló, de csak annyira, hogy még ne legyen sértő. Egy ember, akit akár éjjel kettőkor is felhívhatna. A legnagyobb hibája azonban mégiscsak az volt, hogy csak barátként tudott rágondolni.

    Ahogy a beszélgetés végére értek, már jobb volt a kedve. Azt is tudta, mit fog tenni. Kikapcsolta a telefont. Felállt.

    Felvette a kabátját, és elindult. Cél nélkül, csak úgy.

    Mosolygott. A világ, pedig csodálkozott. A teremtő erő érezte a kilengést. A program szerint rosszul kellett volna éreznie magát, de nem így történt, és az őserő nem férhetett hozzá, hiszen lezárt minden utat a kívülről jövő negatív hatások előtt. Így csak egy út maradt az egyensúly fenntartására.

    Az, ha a világ igazodik hozzá. Ez történt.

    És mindig ez történik. Vagy hagyom, hogy a rossz dolgok elrontsák a kedvem, vagy megtanulom jól érezni magam, és akkor a körülmények igazodnak hozzám.

/”Kétféle ember létezik. Az egyik azt mondja, Uram, legyen meg a Te akaratod. A másiknak azt mondja Isten, jól van, fiam, csinálj, amit akarsz.”/