Könnyebb, mint egy tollpihe

       A három angyal némán állt. Kissé egymás felé fordulva, így a kívülálló azt is hihette volna, beszélgetnek, pedig csak vártak. Ők alsóbbrendű szerepet töltöttek be a mindenség hierarciájában, a döntés annak a kezében volt, akinek hamarosan meg kellett érkeznie. Aztán ők majd elkísérik a megítélt lelket oda, ahol a következő időszakot, vagy az örökkévalóságot tölteni fogja. Mindig hárman teljesítették ezt a feladatot, pedig a halottak lelkei soha nem álltak ellen, ilyenkorra rendszerint felismerték, már nem tehetnek semmit. Az utolsó próbákon még életük vége előtt átestek. Kivételt képeztek ez alól persze a korán távozottak és még egynémely lélek, akinek Isten különleges szerepet szánt az ő nagy tervében, ezért ítélet sem születhetett velük kapcsolatban. De ők valójában soha nem voltak emberek. Angyalok vagy démonok. Mindegyis melyik, hiszen végső soron egyvalakinek mind alá voltak rendelve – a mindenség urának.
       Hideg lett. A három angyal egyként kapta fel a fejét. Ez nem Asrael. Az ő nyomában melegség és béke jár; könnyek is csak akkor, ha a lélek elbukott; Asrael olyankor mindig sírt. Egy valakit ismertek, akinek lépteit jég és félelem kísérte és joga volt ide járni – Lilithet, a pokol főhercegnőjét. A levegő kavargott, összesűrűsödött, majd szálakat formált, végül ott állt előttük ő. Mosolyogva. Volt ebben a mosolyban valami, amitől senki nem kérdőjelezte meg Lilith hatalmát, senki nem állt az útjába. Most sem. Az angyalok ösztönösen tettek pár lépést hátra, majd lehajtották a fejüket. Mindegyikükben ott motoszkált a kérdés, miért ő, miért nem Asrael.
       – Miért én? – nevette el magát a fekete démon. – Sok a munka, és különben is, különleges esetekhez, különleges eljárás illik.
      Hát, az ő megjelenése kétségkívül különleges volt, dehogy az eset különleges lett volna, az már más lapra tartozott.
       – De hát ez a nő csak egy egyszerű prostituált, nem is akart soha más lenni, nem segített senkinek, szembefordult még Istennel is… – A felháborodott angyal itt elharapta a mondat végét.
      – Akárcsak én? – fejezte be Lilith. – Nos, így is felfoghatod, de nem te fogsz dönteni – válaszolta a démon, és közben az angyal szemét figyelte. Élvezte a hatalmat, amit birtokolt, élvezte kivételezett helyzetét, és roppantul élvezte, ahogy a másik félrekapta a fejét.
      Otthagyta őket, és besétált a terembe, ahol a rettegő lélek várta az ítéletet.

      Ha maga Lucifer lépett volna be, az sem tölthette volna el nagyobb félelemmel az eltávozottat, mint a fekete démon érkezése. Lilith mosolygott, úgy, ahogy csak ő tudott. Ilyenkor rendszerint felismerik, emlékeznek rá a teremtés kezdetéről, mikor minden létező lelket életre hívott az Úr, és emlékeznek már arra is, ahogy elbuktak, mert oktalan módon lázadtak ellene, akárcsak az angyalok. Köztük az első angyal és a tizenharmadik, Lucifer és Lilith. És az alsóbbrendűek, mint például Samael, aki később Lilith társa lett, de az emberek erről már csak kevesett tudtak, addigra lezárultak az átjárók, csak az életek közötti ítéletekkor találkozott újra szemtől-szemben ez a két faj.
       – A pokolba jutok, ugye? – kérdezte a lélek. Ő valóban rettegett, a félelme mögött nem volt ott a rejtett harag és sértettség, mint az angyalok esetében, ő nem kérdezte, mit keres pont ő ott.
       Lilith megrázta a fejét:
       – Nem. De ezt még ne áruljuk el nekik! – intett fejével az ajtó felé. – Ha nem gond, még várnék egy kicsit, rájuk fér a tanulás, túlságosan is önhittek lettek az utóbbi időben, akárcsak én abban a távoliban.
      A nő azonban mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavakat, úgy kérdezett vissza:
       – Nem? De hát te nem tudod, ki vagyok én?
       – Valaki, aki nem találta a helyét a világban, végül mégis többet tett érte, mint a legszentebb emberek.
       – De én kurva vagyok.
       – Igen! Végignéztem az életed, valóban a testedből éltél. Mégis… Mégis mit kaptak azok a férfiak tőled, akik hozzád jártak? Csak a testedet?
       A nőnek felcsillant a szeme, és védekezni kezdett:
       – Nem mindig feküdtem le velük. Sőt, általában nem is, sokszor csak beszélgetni akartak. Volt olyan, aki sokat fizetett, de tudtam, hogy csak nem tudja, hogy hozza rendbe a házasságát. Segítettem neki, pedig tényleg sokat fizetett volna, és…
       – Hagyd abba! – mosolygott Lilith. – Erre tényleg semmi szükség. Mondtam, hogy végignéztem az életedet. Egyébként szerinted miért pont hozzád vitte a sorsuk azokat az embereket? Szerinted ez véletlen?
       A nő lehajtotta a fejét és hallgatott. Semmit nem értett, mégsem kérdezett – nem tudta, mit kellene.
       Lilith felemelte a kezét, a nő ránézett. A vékony ujjak a szemét érintették. Egyáltalán nem voltak hidegek. De melegek se. Csak végtelenül légiesek. És amikor a démon visszahúzta őket, a lélek elől lehullott a lepel, ami addig mindent takart, és már ő is mosolygott. Emlékezett. Arra a feladatra, amit születése előtt elvállalt. És amit tökéletesen el is végzett.
       – Érted már? – kérdezte a démon.
       – Igen! – válaszolta a nő, és ösztönösen átölelte a démont, majd a szemébe nézett. – De te nem is az vagy, akinek hisznek. Te…
       – Hallgass! – intette le Lilith. – Majd, ha eljön az ideje…
       Felállt. Elindult a bejárat felé. A nő követte. Az angyalok döbbenten nézték a megítéltet. Homlokán ott fénylett a jel. Ám nem az, amit ők vártak.
       – Ez nem lehet! – kiáltott fel egyikük.
       Lilith felvonta a szemöldökét, szája körül még mindig ott bújkált az a kis mosoly.
       – Valamivel nem értesz egyet talán? Nos, tegyünk egy próbát! Itt van! – mondta, azzal felemelte a kezét, ruhája ujjából egy tollpihét hullajtva az angyalok elé, ami aztán azok arca előtt maradt lebegve. – Tudod, mi a dolgod. De egyet ne felejts! Mielőtt ítéletet mondasz, azelőtt te magad kell, hogy megítéltess! Nos? – kérdezte, és ruhája ujjával enyhe légáramlatot keltett, mire a tollpihe kissé megemelkedett, majd lassan jobbra-balra imbolyogva a lábuk elé hullott.
       Egyikük sem mozdult felé, csak nézték meredten. Hosszú idő telt el, mire felemelték róla a tekintetüket. Lilith addigra már nem volt sehol, csak a lélek állt ott egyedül, majd szép lassan elindult, a három angyal pedig némán követte…

One response to “Könnyebb, mint egy tollpihe

  1. Mondd… Miért könnyezem?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s